iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Roots – Közel-Kelet, menekültek, múlt, jövő

2015. szeptember 24. 05:43 - politics&islam

A múlt heti Mancsba (2015. 09. 17. 38.sz.) írtam egy kis szösszenetet a háttérről. Miután csak pár hét elteltével lesz olvasható a lap archívumában s addigra sok víz lefolyik még a Baradán, idebiggyesztem.

Iszlám identitások harca és a menekülthullám
Gyökérkezelés

A menekültválságot nem Európa határainál, hanem a kiindulási helyén lehet orvosolni. Mi van most Szíriában, hogyan lett az, ami van, és hogyan kellene nekifogni a tűzoltásnak?

A Közel-Keleten a relatív politikai stabilitás megbomlása a 90-es évek elején, a bipoláris világrend megszűnésével kezdődött. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymásnak feszülése a régióban is leképeződött, elsősorban az izraeli-palesztin (arab) szembenállásban; de az arab országok táborán belül is mindkét nagyhatalomnak megvoltak a maga – a riválissal szemben ellensúlyt képző – szövetségesei. Sokszor még egy országon belül is, mint Észak- és Dél-Jemen esetében – s ezek az ellentétek jól látható módon máig tartó hatásúak.

Az egyik világhatalmi pólus eltűnésével megkezdődött, vagy inkább felerősödött a szó szerint gyilkos verseny a két középhatalmi státusra törekvő állam, Szaúd-Arábia és Irán között. A Szaddám Huszein vezette Irakot meggyengítő első Öböl-háborút (1990-1991) követően Szaúd-Arábia jelentkezett be a regionális vezető szerepre – a királyság azonban a ’80-as években Irakkal vívott hosszú háborúja után az ezredfordulóra külpolitikai értelemben is magára találó Iránban komoly vetélytársra talált. A konfliktus egyre inkább vallási színezetet kapott, még ha az arab–perzsa szembenállás etnikai-kulturális dimenziói tagadhatatlanok is. Míg Rijád a purista, a társadalmi mainstreamtől távol álló vahhabita ideológiát szeretné dominánssá tenni az iszlám világ szunnita többségében, s e többség patrónusaként lépne fel, Teherán a síizmus forradalmi, az elnyomók elleni küzdelmet hirdető tanait igyekszik elhinteni az arab társadalmakban.

Az új évezred első évtizedében Iránnak állt a zászló. Teherán komoly szövetségesi hálózatot épített ki, amelynek része volt az azonos vallási gyökerekből táplálkozó libanoni Hezbollah, az ugyancsak a sííta felekezethez tartozó – és annak egyik leágazását, az alavizmust valló – szíriai Aszad-rendszer, a közös Izrael-ellenes platformon lévő – egyébiránt szunnita – palesztin Hamász, az Irakban 2003 után megjelenő radikális síita milíciák, majd a közös vallási nevezőre csak erős jóindulattal hozható jemeni húszik. Azzal pedig, hogy önmagát a globalizáció, a nyugati elnyomás legfőbb ellenlábasaként pozicionálta, Teherán több latin-amerikai és afrikai államot is maga mellé állított.

Szaúd-Arábia – és más szunnita autoritások – mindebben nem haboztak a közel-keleti „Síita Félhold” végveszélyét felfedezni, s cselekvésre szánták el magukat. Az Öböl-monarchiák – és a tulajdonukban álló, befolyásos média – jelentős szerepet játszottak a 2011-ben, az „arab tavasszal” kezdődő regionális politikai felfordulásban. Az évtizedek során felhalmozódott társadalmi feszültségek kiváló alkalmat adtak Rijád és öbölbeli szövetségesei számára a terjeszkedésre.

Út az Iszlám Államig

A térség kiváló ismerője, Wilfried Buchta legutóbbi könyvében (Terror vor Europas Toren) arról ír, hogy a jelenlegi krízist előidéző „eredendő bűn” Irak 2003-as megszállása és Szaddám Huszein rendszerének megdöntése volt. Kétségtelen, hogy a térség lakóinak a legtöbb szenvedést hozó és Európa számára a jelenlegi legnagyobb biztonsági kihívást jelentő Iszlám Állam (IÁ) megszületéséhez vezető út fontos láncszeme volt az iraki diktátor rendszerének bukása. Az amerikai bevonulást a káosz hónapjai követték. Az Irakot ideiglenesen irányító amerikai hatóság első lépése az elsősorban az iraki szunnita kisebbség soraiból verbuvált Baath Párt, s az egypárti uralomra alapozott rendszer hadseregének és titkosszolgálatának feloszlatása volt. Az Egyesült Államok sokáig – hol aktívan, hol passzivitásával – a síiták hatalmi pozícióba kerülését segítette, miközben hiábavaló kísérleteket tett Teherán iraki befolyásának mérséklésére. Az iraki síita többség politikai képviseletéért folytatott bel-síita harcot végül az Iránhoz húzó, sok esetben onnét pénzelt és mozgatott irányzatok nyerték. E folyamat, a többfrontos iraki polgárháború alapozott meg a különböző szunnita csoportok végletes radikalizálódásának, s végül az Iszlám Állam létrejöttének.

Ugyanakkor az Irakban kirobbant, százezernyi emberéletet követő vallás-, vagy inkább identitásháború, s a regionális következményei csak az egyik dimenziója a térség mostani krízisének. Az évtizedek óta hatalmon lévő arab autoriter vezetők uralkodása alatt Tunéziától Irakig annyi megoldatlan gazdasági-társadalmi feszültség halmozódott fel, ami előbb-utóbb amúgy is robbanáshoz vezetett volna. A politikai vezetés az agg diktátorok országaiban vészesen meggyengült. Demokratikus intézmények híján a békés kormányváltás eleve reménytelen volt, az egy ritmusban öregedő államelnökök pedig még az áhított dinasztikus öröklést sem tudták levezényelni. (Az egyetlen kivétel épp Szíria, ahol Háfez el-Aszad 2000-ben még át tudta adni a hatalmat fiának, a mostani államelnöknek, Bassár el-Aszadnak. A következmények ismertek.)

Ezekben a társadalmakban, ahol még mindig rohamosan növekszik a népesség, a relatíve jól működő oktatási hálózatoknak köszönhetően a fiatalok egyre képzettebbek lesznek; ám a nem vagy lassan bővülő munkaerőpiac nem bírja felszívni e tömegeket, s a munkanélküliség növekszik. A gazdaság szerkezete még mindig jórészt a 70-es, 80-as évek bipoláris világára rendezkedett be; az önellátásra törekvés, vagy az afrikai és orosz piacokra termelés azonban kifulladt az ezredfordulóra. A Közel-Kelet országai újból szembesültek a kétszáz éves problémával: a modernizáció kihívásaira adott sikeres válasz hiányával.

Az „arab tavasznak” nevezett robbanás aztán lerepítette a kukta fedelét. A legtöbb országban felbukkant az addig betiltott, megtűrt vagy erősen kontrollált iszlamizmus, s ahol sebtében hatalomra jutott (mint Tunéziában és Egyiptomban), a gazdasági és szociális problémákra adandó válaszok híján – és persze az erőteljes szaúdi aknamunka következtében – meg is bukott. A mérsékelt iszlamisták mellett azonban valamennyi „tavaszi” államban felbukkantak s az elsősorban az Öbölből érkező támogatások révén jelentős társadalmi bázisra tettek szert a szalafiták, majd a kezdetben az ő farvizükön evező dzsihádisták. Ez utóbbiak ekkor már nem csak a perifériákon voltak jelen: az Afganisztánban, Jemenben, Szomáliában, a Szaharában működő filiálék után Irakban alakult ki bázisuk.

S ekkor már érlelődött a következő, súlyos fordulat, a káosz következő szakasza: a szaúdi-iráni regionális hatalmi játszmának Irak után (és Jemen mellett) Szíria lett a fő terepe. Amikor 2012-ben – az „arab tavasz” egyfajta helyi leágazásaként – Szíriában a tradicionálisan az „underdog” helyzetében lévő, bár többségi szunnita lakosság politikai reformokat kezdett követelni, az Aszad-kormány brutális represszióval válaszolt. A gyorsan eszkalálódó polgárháborús konfliktusban ismét zömében síiták (alaviták) és szunniták álltak szemben egymással; a kormány mindenesetre Teherán, a szunnita felkelők pedig Rijád és szatellitái támogatását élvezték. Kétségtelen azonban, hogy a kormányerők oldalán a keresztény kisebbségek mellett nem elhanyagolható számú szunnitát is találhatunk.

Ezzel együtt tavaly nyárra nyilvánvalóvá vált, hogy Bassár el-Aszad kormányának társadalmi legitimációja és fegyveres támogatottsága nem elhanyagolható, az ellenzék ereje pedig nem elégséges a hatalom megszerzéséhez. Ekkor jelentek meg a – jobbára Irak szunnita részeiből szervezkedő, ám a térség számos országában megbúvó – dzsihádisták a harmadik utas „válasszal”: létrehozták az Iszlám Állam nevű terrorszervezete. (Az Iszlám Állam kialakulásáról lásd korábbi cikkünket: Irány Armageddon! Magyar Narancs, 2014. december 18.)

Kiegyezésre hajló felek

A szíriai polgárháborúba amolyan harmadik félként belépő Iszlám Állam szíriai és iraki térhódításának „eredménye” a történelem egyik legnagyobb menekülthulláma, amely eddig elsősorban a környező államokat, Törökországot, Libanont és Jordániát sújtotta – most viszont Európa kapuján dörömböl. Mindeddig zömében a kvalifikált városi középosztály kelt útra, de a szegényebb urbánus rétegek és a menekülttáborokból nehezebben elmozduló vidéki, eredendően paraszti lakosság is elindulhat, ha elveszti a reményt a közeli hazatérésre. A másik migrációs folyosó az állami funkciókat teljes mértékben elveszítő Líbia – beteljesült a halott diktátor, Moammer Kadhafi ezredes jóslata, miszerint az ország az Afrikából érkező menekültáradat szabad korridorja lesz. S a jelenlegi helyzet – két parlament, három szemben álló politikai erő – nem is kecsegtet a migráció leállításával.

A rendezés első lépéseit azonban kétség kívül Szíriában kell megtenni. Már vannak jelei annak, hogy a harcoló felek – az Aszad-rezsim és a felkelők – kiegyeznének egymással. (Az Iszlám Állam hajthatatlan.) A múlt hónapban Omán fővárosában, Maszkatban Valíd al-Muallim szíriai külügyminiszter és a titkosszolgálat vezetője, Ali Mamlúk a szaúdi trónörökös helyettesével tárgyalt. A rijádi vezetés már arra is tett utalást, hogy a szíriai konfliktus rendezése érdekében beleegyezne Bassár al-Aszad – igaz, ideiglenes – hatalmon maradásában.

Az érintettek persze nem az európai menekültkrízis miatt sietnek. Az Iszlám Állam erői megközelítették Damaszkuszt, ami a szaúdiakat is elgondolkodtatta. (Arról, hogy az Iszlám Állam hogyan fenyegeti Szaúd-Arábiát, lásd korábbi cikkünket: Meghalt a király, éljen a király, Magyar Narancs, 2015. január 24.) Az IÁ déli nyomulása, a Rijád számára egyébként rivális jordániai uralkodóház bedöntése már közvetlen biztonsági kihívást jelentene a szaúdi államnak is. A szaúdiak szemében fontos szempont az is, hogy Irán – az atomprogramról folytatott tárgyalások sikeres lezárása után – most a közel-keleti küzdőterekre összpontosíthat.

Emellett az Aszad-rezsimnek címzett növekvő orosz fegyverszállítások és „katonai tanácsadók” küldése azzal a veszéllyel járhat Szaúd-Arábia számára, hogy a szír kormányzat előnyösebb tárgyalási pozíciókat harcol ki magának az alkudozás előtt. De – hatalmának prolongálása esetén – a hosszú háborúba belefáradt Aszad-kormányzat is hajlana a kiegyezésre. A még a fennhatósága alatt álló, a Földközi-tengerhez közeli területeken mind nehezebben tudja fenntartani az állami közszolgáltatásokat, s gondjai vannak a hadsereg működtetésével is.

Mit tehet Európa?

A hosszabb távú stabilitáshoz azonban többre lesz szükség, mint a szír állam újjáépítése – egy új, az egész Közel-Keletre kiterjedő új politikai-gazdasági projektre. A 90-es években egyszer már nekifutottak valami hasonlónak, ám az „euro-mediterrán partnerség” csendesen elhalt. A terv lényege az lett volna, hogy a Földközi-tenger medencéjének déli fertályát az Európai Unió valódi gazdasági-politikai perifériájává tegye.

Arab közgazdászok szerint a helyi lakosság további elvándorlását úgy lehetne megakadályozni, ha – európai segítséggel – intenzív gazdaságfejlesztésbe kezdenének a régióban, és akár az Európából kiszervezett ipart, szolgáltatást vinnék a Földközi-tenger déli és keleti partjára. Így a helyi, jónak mondható iskolarendszerben kiképzett munkaerő, amit Nyugat-Európában foglalkoztatnának, saját országában kapná meg ugyanazt az állást. Az elemzések tisztában vannak azzal, hogy ez az irány Európának nagyobb költségekkel s kevesebb haszonnal járna, mint a kelet-ázsiai kihelyezések: ám a migrációs nyomás csökkenne. (Sokan úgy vélik, hasonló projektek Afrikában is elkerülhetetlenek lesznek az ottani migrációs késztetések visszafogására.) Nyilvánvaló az is, hogy sok az ellenható tényező.

Az észak-afrikai, közel-keleti országok hagyományos társadalmainak személyi kapcsolatrendszere távol áll a nyugat-európai normáktól, a mindent átszövő korrupció ugyancsak a közelítési törekvések ellen dolgozik. De a Nyugatnak vannak ez irányú tapasztalatai más kontinenseken, vagy, hogy messzebbre ne menjünk, Kelet-Európában is. Az elképzelés megvalósításához stabilan működő állami struktúrák kellenek, s ebben is szükség lehet az európai segítségre; aminek elfogadása – a még mindig élő gyarmati tapasztalatok miatt – nem lesz könnyű az arab államok elitje számára. Kompromisszumot kell kötnie a másik félnek is: az európai demokratikus struktúrák számonkérése céltalan vállalkozásnak tűnik. A közel-keleti politika legrombolóbb tényezőjével azonban a helyi társadalmaknak kell megküzdeniük – és a szélsőséges politikai iszlámmal szembenézni kétségbeejtően nehéz küldetésnek tűnik.

Gazdasági csőd, politikai összeomlás, vallási extremizmus – a Közel-Kelet társadalmi szövete mélyen felfeslett. De a működőképes társadalmi hálózatok újjáépítéséhez a szomszédos Európa szerepvállalása elkerülhetetlen lesz. Már csak saját hosszú távú érdekében is.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr797794702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása