A Pandzs-folyó menti csapdában (lásd a korábbi bejegyzésket), a kamion- és teherautósofőrökkel töltött uszkve két napon rengeteget tanulhattam. Például történelmet. Az első este bemutatták nekem a "motorestit" vezető család fejét. A bácsit úgy konferálták fel, mint "tudóst (akadímij nauk) és háborús hőst (geroj vajni)". Képben is volt az öregúr a történelem és az irodalom területén. Amikor elszavaltam neki(k) Konsztantyin Szimonov örökbecsűjét, a "Zsgyí minyá"-t, a bácsi felesége elsírta magát. Hát ha még énekeltem volna Darvas Iván-féle sanzon stílben! Telekönnyezték volna a Pandzsot, ami még jobban elársztotta volna az utat, én meg további napokat lettem volna kénytelen rostokolni.

Mindegy. Amikor a háborús hőstettre került sor, akkor jött a bácsi, hogy így ment a harc a fasiszták ellen v Budapestye meg úgy. Elnéztem az öreget. Ha a Velíkaja Otecsesztvennaja Vajnáról lett volna szó, akkor a nagy harcosnak legalább kilencvennek kellett volna lennie, de inkább a nyolcvan alatt valamivel lehetett. Végül csak sikerült belőnöm, hogy az öreg '56 őszén tankozott bőszen a magyar fővárosban. A szóhasználat alapján nem volt egyértelmű, mert a bácsi minduttalan fasisztázott.

Azért ez az ideológiai körítés jobban fekszik, mint az elterjedt legenda, miszerint az orosz kiskatonák anno azt hitték, a szuezi válság menedzselésére Egyiptomba lettek küldve, s a Duna nem más mint a nevezett csatorna.

Egyébként ez a fasiszta téma még a fiatalabbaknál is lépten-nyomon előjött. Egy sofőr három évig élt Észtországban, ahol - mondotta - "Mindenki zsugori és fasiszta. Nem szeretik az oroszokat." "De hát maga tádzsik" - mondtam neki. "Azokat sem szeretik. Fasiszták! - ismételte - Meg egyébként keresztények" - bújtatta ki a rozsdás szöget a zsákból, aztán feltápászkodott, elővette a teherautóból az imaszőnyeget és elvégezte a napnyugtai szalátot.