"A rejtett csoda". Ezzel s ehhez hasonló jelzőkkel illetik az ország elmúlt 45 évét.

És van is benne valami. Amikor a jelenlegi hégemon hatalomra került 1970-ben, tizenkét kilométer aszfaltozott út volt az országban. Meg egy - missziós - kórház. És ugyanannyi középiskola. Na jó, háromszor annyi alapsuli. El lehet képzelni.

Most meg nem fogom sorolni, de a 35000 kilométernyi útból tízezer végestelen végig kivilágított olyan autópálya, amelynek mindkét oldalán egy-egy két sávos út is van. Talán mondanom sem kell, tükorsima aszfalttal mindenhol.Nem egy sogenannte M2... Kiválóan s gyorsan lehet haladni rajta bringával is. És az orvosi ellátás ingyenes, oktatás szintúgy stb stb.

Pedig az olaj csak a gazdaság 8-10 %-t jelenti.

Mindegy, nem is a gazdasági oldaláról ìrnék, hanem a politikairól.

Merthogy ezt a stabilitást Qábúsz bin Szaíd szultàn személyéhez kötik. Ő az abszolút autoritás. És a nép szereti, az meg amúgy is olyan nagyon békeszerető és toleráns.

Ez utóbbi - közel-keleti viszonylatban különösen igaz. De azért nem minden papsajt.

Amikor negyedszázados hatalmi jubileumát ünnepelte, ösztöndíjakkal finanszírozhatott orientalista-látogatàsokat, ugyanis 1995-ben volt szerencsem Pesten részt venni a Kőrösi Csoma Társaság ülèsén, hol a terepről megtèrt tudósok a mennyekig magasztaltàk a szultánt és rezsimjét. Épp csak ütemes taps nem volt. Gyanús azért az ilyen tökéletesség.

Edward Heath bit miniszterelnök mondta volt, hogy "ami a '70-es ománi puccs idején történt és abban mi a mi részvételünk, a mi életünkben nem kerül nyilvánosságra."

Nos, Heath tiz eve halott, s nagyjából nyílt titok, mi volt a britek szerepe a puccsban és mi mindmáig Qábúsz szultán hatalmának fenntartásában.

Az eredmények persze mindent igazolhatnak. De nincs utód. A jelenlegi helyzetben, az amúgy betegeskedő uralkodó halála esetén a dinasztia mintegy 50 tagjából álló tanácsnak kellene kijelölnie az utódot. (Leginkább unokatestvérek jöhetnek számításba.) Ha nincs konszenzus, felnyitják az elhunyt szultán borítékját az ő jelöltjével. De abban is szerepelhet több név. Nem könnyű eset.

Mindenesetre, ha fenntartható a stabilitás és a gazdasági prosperálás (elképesztő projektek vannak folyamatban), az továbbra is legitimálhatja a kvázi-demokráciát és a nagy össznépi összveborulást. Vannak azonban veszélyek.

A dzsihádisták Jemen (Hadramaut) felől fenyegetnek, Irán a nem elhanygolható (a jellemzően felekezeti szempontok szerinti statisztikák adatai 3 és 17% között mozognak) síita kisebbséget mobilizálja máris. (A főváros síita negyedében már egyedül külföldi voltom idegességet szült a minap.) Az "arab tavasz" idején kiderült, hogy létezik egy ibádita iszlamizmus is. Ennek erősödése Nizva és Belső-Omán területén (ahol az ibádita imamátus múlt század ötvenes éveiig de facto létezett).  Ugyancsak "tavasszal" bukkantak fel ismet a Muszlim Testveriseg helyi hangjai (roluk majd kulon).

És akkor még ott van a tapasztalataim szerint igencsak lappangó etnofeszültség. Ez sokrétű. Érzékeltetőnek: az ománi "őslakosok" nem nagyon tolerálják, hogy az erőszakszervezetek vezetői erősen a zanzibári gyökerű közösségből s nem kevesen a síita kisebbség tagjai közül kerülnek ki.

Nagy törésvonal húzódik továbbá a belső-ománi alapvetöen törzsi alapokon szerveződött arabok és az említett, sokszínű, de az állam által is - kényszerűen - támogatott tribalizációval mit kezdeni nem tudó idegen eredetű közösségek (elsősorban az afrikaiak és indiaiak) között.

A Szohár környéki beludzs és iráni gyökerű közösségek pedig nagyobb politikai-gazdasági befolyást akarnak. Nem hiába itt voltak az "arab tavasz" helyi, halálos áldozatokkal is járó megmozdulásai.

Majd meglátjuk.

Addig meg : Hajrá Omán, hajrá omániak.