A bukharai Mír-i Arab medreszébe elvileg nem mehet be csak hallgató és tanár. Én is türelmesen kivártam, amíg a kapus bácsira rájött a szükség. Miután a gyönyörű bejárati íván alatt egyvégtében teázott - mint errefelé mindenki, rajtam kívül, mert én utálom ezt a folyadékot (=színes víz) - nem kellett sokáig üldögélni a kapu előtt. Amikor aztán a portás eltünt az árnyékszék irányába, uccu, már bent is voltam. Miután ez nem turisztikai útleírás, nem részletezem. De volt ott egy dicsőségfal. Azon meg, hogy ki mindenki koptatta a jó öreg alama mater padjait. Tulajdonképpen valamennyi vallási vezető a szovjet és posztszovjet univerzumban a huszadik század második felétől napjainkig, köztük a mai muftikig Tatársztántól Kirgizisztánig.
Ez persze nem véletlen, miután a hetvenes évekig ez az 1943-ban újranyitott iskola volt az egyetlen a SZU muszlimjai számára, ahol vallási tanulmányokat folytathattak. A megnyitás ideje sem véletlen. Józsi bácsi & Co. ekkor igencsak rá volt szorulva a belső-ázsiai humán elrőforrásra a Nagy Honvédő Háborúban. Ekkor jöhetett létre a már említett Közép-Ázsiai és Kazahsztáni Muszlimok Vallási Igazgatósága (Духовное управление мусульман Средней Азии и Казахстана - САДУМ) is - de nem a vallási önrendelkezés jegyében. És jött az előző bejegyzésben felszkeccselt Bábákhán-család virágkora.
Aztán a Szovjetúnió diszpergációja előzményeként Üzbegisztánban - miként a többi belső-ázsiai tagköztársaságban - nagy elitcserét hajtott végre Mihail Szergejevics. A gorbacsovi vezetés elküldte a többnyire sok évtizedig regnáló, a gazdasági elittel összefonódó (pontosabban azzá vált) korrupt pártvezetést és a szatellitaként hozájuk kötődő iszlám vallási elöljárókat is. Így repült végül a Babakhán-család Üzbegisztánban. Az újonnan választott vezető politikája pedig kis distinkciókat mutatott az előző évetizedekhez képest.
Az 1952-es születésű Muhammad Szádiq Muhammad Júszuf (Muhammed Sodiq Muhammed Yusuf) fergánai (Andidzsán) származású. A család évszázadok óta a közép-ázsiai szúfizmus egyik központjának származó Fergána-medencében élt. Felmenői a Naqsbandi-renddel álltak kapcsolatban. Nagyapja, Muhammad Ali Andidzsání (Muhammed Ali Andijani) 1917 előtt jelentős vallási személyiség volt a városban, ahol egy medreszét vezett. Fia, Muhammad Júszuf qári (Korán-recitátor) (Muhammed Yusuf qari) aztán apja instrukcióinak megfelelően folytatott underground vallási tanulmányokat az errefelé is igencsak meény harmincas-negyvenes években, aztán erősen apolitikus állásponton lévén a tudományra, majd - amikor erre alkalom adódott - az oktatásra koncentrált. 1950-ben az akkori főmufti, Ishán Bábákhán kinevezte őt a nemrég újra megnyitott bukharai Mír-i Arab medreszébe a Korán-recitálás és értelmezés tanárának.
Aztán Józsi bácsi halálát követően -az iszlámmal és éltalában a vallásokkal szembeni hullámzó hatalmi viszonyulásnak megfelelően - 1953 és 1957 között a Bukharától keletre fekvő Naqsbandí-sírkomlexum és zarándokhely elöljárója lehett, majd annak újbóli bezárását követően 1960-ig tanított a Mír-i Arabban.
A hatvanas években már - miután erősen elhajlott a "hivatalos" bábákháni vonaltól, visszavonult Andidzsánba. Fia, Muhammad Szádiq itt nőtt fel, majd a Mír-i Arab madreszében, azt követően pedig a hetvenes években megnyitott Taskenti Imám Bukhári Iszlám Intézetben (Imom Buxariy Toshkent Islom Instituti) végzett. 1976 és 1980 között a baráti Líbiában, Qaddzáfí ezredes megálmodta felsőoktatási központban, a Nemzetközi Iszlám Igehirdetés Társasága (جمعية الدعوة الاسلامية العالمية) egyetemén pallérozta tovább magát.
Ez utóbbi lehetőséghez felesége családja segített hozzá. A Sattimov família kezdetben közell állt a Bábákhánokhoz, majd velük szakítva opponálta azok utolsó éveit. Muhammad Szádiq felesége, Kennáí Szattimova (Kennoyi Satimova) és testvérei jogi pályára léptek. Amikor Muhammad Szádiqqal házasságra lépett, apja még Zijáuddín Bábákhán közeli barátja volt, így könnyen ki tudta járni a friss vejnek a líbiai ösztöndíjat.
Amikor Muhammad Szádiq 1980-ban hazatért a Vallási Igazgatóság nemzetközi kapcsolatokért felelős referense lett, s emellett a Bukhári Intézetben tanított. Az 1982-ben főmuftivá kinevezett Samszuddín Bábákhán azonban háttérbe szorította: adminisztratív igazgatói állásokba nevezte ki a Bukhári Intézetben. Szádiq azonban ezt is kihasználta: líbiai tapasztalatai alapján gyakorlatilag megreformálta a teljes vallási oktatást közép és egyetemi szinten.
Amikor aztán a gorbacsovi érában repült a teljes üzbég politikai-gazdasági-vallási elit, Muhammad Szádiq lett a Közép-Ázsiai és Kazahsztáni Muszlimok Vallási Igazgatósága vezetője. No meg a a Legfelső Szovjet tagja. És Gorbacsov egyik közeli munkatársa. Ahol aztán egyensúlyozhatott. Gorbacsov iszlám-politikája ugyanis igencsak ellentmondásos volt. Az utolsó szovjet vezető az iszlámban a belső-ázsiai elmaradottság egyik fő okát látta; így Muhammad Szádiqnak nem volt könnyű dolga, amikor saját, általános társadalmi reiszlamizációs programját óhajtotta megvalósítani. Valamelyes sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy ő volt a pártfőtitkár tolmácsa a legtöbb arab-iszlám világban tett látogatása során, például Szíriában vagy Szaúd-Arábiában.(Gorbacsov őt akarta felhasználni ara is, hogy nyomást gyakoroljon az OPEC-országokra, hogy emeljék az kőolaj árát, ami a Szovjetunió megroggyant gazdaságán is segíthetet volna - ideig-óráig.)
A legjelentősebb "eredmény". amit Muhammad Szádiq fel tudott mutatni a későszocialista államvezetéssel szemben a vallási írásokkal szembeni totális cenzúra felodása volt. Ezzel megindulhatott a mindennemű propagandaanyagok beáramlása a SZU muszlimok lakta területeire. Ekkortól vált legálissá a hamarosan komoly problémát jelentő szélsőséges - elsősorban vahhabita - könyvek, brossúrák behozatala és terjesztése.
A társadalom reiszlamizációja terén Muhammad Szádiq az oktatás újjáélesztésére és megerősítésére törekedett. Újabb medreszék nyíltak, ahol az általa követett megreformált metodikát alkalmazták, erőteljesen támaszkodva az újonan bevezetett arab nyelvű szerzőkre. Célja a tiszta hanafita vallásjogi iskola érvényesítése volt. Ezen törekvéseiben aztán erőteljesen konfrontálódott a vallási vezetők egy jelentős részével, akik a népi vallásosság újáélesztésén és teret engedésén fáradoztak. Ez egyrészt a szúfi és egyéb szent helyek kultuszának megújítását jelentette, s az oda tett zarándoklatokat ösztönözte. (Ösztönözni annyira nem kelltt, mert a szúfi kultuszok számos latens formában éltek legsötétebb szovjet években is.) Másrészt a sztyeppei nomadizmus hatásaként élő sámánizmus számos, az iszlámmal ugyancsak szinkretista módon együttélő hagyománya is feléledt és széles társadalmi körben lett (újra) népszerű.
Muhammad Szádiq mindezek ellen erőteljesen felépett. Ő a tiszta, mérsékelt hanafita irányzat terjesztéséért szállt síkra. A vallási főhatságon belül azonban számos ellenfele volt a régi, az 1989-es kvázi-puccs megdöntötte bábákháni struktúra hívei körében, de a népi vallásososágnak nagyobb teret engedni szándékozó erők körében is. S ott voltak a főként Fergánában szárba szökkenő vahhabizmus vezetői és híve. Szádiq igyekezett egyensúlyozni a frakciók között, de sok érdeket sértett. (Értet a dologhoz; még a kilencvenes években írt egy könyvet Az Ellentétek lényege (Ikhtiloflar hakida) címmel, amelyben az iszlám sokszínűsűgének árnyoldalairól és a kiegyezés lehetőségéről értekezik.)
Amikor a szúfi zarándokhelyek bevételeit teljes mértékben a vallási főhástóságnak igyekezett kisajátítani, azok teljesen elfordultak tőle. Ugyanakkor megerősödtek a fergánai radikálisok Abdulvalí qári vezetésével. Amikor ez utóbbi mellett Szádiq fő ellenfele, a megbuktatott Samszuddín Bábákhán is megjelent, nem sok ideje maradt a főmuftii székben. 1993-ban - szép szovjet hagyományokat ápolva - "egészségi állapotára hivatkozva lemondott". Amikor pedig felrobbantották a házát, évekre külföldi (elsőrsorban líbiai) emigrációba távozott.
Aztán hazatért. Amikor az ellenfeleit támogató elnök, Iszlám Karimov hazahívta. Mert még nagyobb probléma jelentkezett: az extremista iszlám irányzatok erőszakos tevékenysége. Röviden a terror.
