Az utóbbi időben Libanonnal kapcsolatban mindig a szíriai polgárháború begyűrűzéséről volt szó. Valóban, ez a probléma a legközvetlenebb és az ország jövője szempontjából a legfenyegetőbb. És ennek a kihívásnak számos járulékos következménye van Libanonra nézve. Az alább vázlatosan számba vett nehézségek többsége is így-vagy úgy de kapcsolódik a szomszédban zajló tragédiához.
Az egyik a menekültekkel kapcsolatban már érintőlegesen tárgyalt gazdasági helyzet. A gazdasági világválság első éveit sikeresen végigmanőverező libanoni gazdaság az utóbbi években került különösen nehéz helyzetbe. A Nemzeti Bankot két évtizede vezető Rijád Szaláma jelenleg talán ez egyetlen gazdasági szakember és politikus, akit az ország valamennyi politikai/felekezeti pártja, csoportja elfogad. Nem véletlenül. A Libanon gazdasági életének legerősebb bástyájának tartott bankrendszert – független szakértők szerint is – ügyesen koordinálja, így a válság első éveiben is jelentős pénzek áramoltak még a bejrúti bankokba.
A Közel-Kelet politikai rendszerét erősen megbolygató sog „arab tavasz” azonban súlyos hatással van a nemzetközi csatornák irányába teljesen nyitott libanoni gazdaságra. A HSBC Bank nemrég közzé tett elemzése szerint a térség
A gazdasági problémák tehát csak begyűrűztek a cédrusok alá is. Ezért is van nagy belpolitikai hajcihő a nemrégiben a Földközi-tenger keleti medencéjében talált szénhidrogén-készletek körül. Az előzetes kutatások szerint a Libanon-Ciprus-Izrael között húzódó tengerfenék jelentős földgázkészletet rejt. Az Izraellel és Ciprussal máris elkezdődött tengeri határ-viták mellett óriási belpolitikai csatározás kezdődött a feltételezett lelőhelyek feltárásáról és kiaknázásának elkezdéséről.
A libanoni „hagyományoknak” megfelelően ugyanis nem mindegy, ki lesz a téma kormányzati felelőse. Aki – energetikai miniszterként – felügyeli majd a szénhidrogén-szektort, az abból befolyt bevételekkel saját politikai táborát erősítheti. Az, hogy e természeti erőforrás az államot, illetve annak népét zusammen kellene, hogy boldogítsa, még a legliberálisabb, legmodernistább, legantikonfesszionalistább véleményalkotóknak sem jut eszébe. Nem véletlen, hogy a – később még részletezendő – kormányalakításai mizériában a tárcát jelenleg birtokló Hezbollah-szövetséges Michel Aoun-vezette Szabad Hazafias Irányzat a végsőkig ragaszkodik az energetikai minisztérium megtartásához – bármilyen jövőbeli kormányzati felállás esetén. Sőt, hogy még gonoszabb legyek: Aoun ahhoz ragaszkodik, hogy a tárca maradjon a jelenlegi miniszter Dzsibrán Bászil kezében, ki hogy-hogy nem a nevezett maronita politikus veje.
Az sem biztos, hogy a self valóban annyi kincset rejteget, amennyire Bejrútban számítanak, Izraelben ennek már vannak jelei. Libanonban azonban bármerre járva mindenhol azt hallottam, hogy annyi gázunk van, mint Katarnak és csak a Nyugat/USA/Izrael akadályozza meg a libanoni szénhidrogénipar felvirágzását. Na so.
A Libanonban humanitárius katasztrófa szintjéig jutott menekültkérdés is végre átlépte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét. Lehet. Hogy végre szemet szúrt a menekültek egészen elképesztő méretű jelenléte a fővárosban is. A koldusok jelenléte eddig is megszokott volt – miként általában a világ számos pontján, így a Közel-Kelet más országaiban is. A nagy mennyiségű kolduló család (anya, apa, gyerekek) látványa, akik a Bejrúti Amerikai Egyetem alatti tengerparti sétányon kéregetnek, teljességgel szokatlan és torokszorító. S ugyanez a kép fogad a Galambok sziklájánál, Tripoli tengerparti al-Míná(kikötő)-negyedében vagy a déli Szajdában. (Írok még egy hasonlatot, hogy érzékeltessem a menekülttömeget: annyi szír menekült van jelenleg Libanonban, mintha egy-másfél millió menekült érkezne és telepedne le ideiglenesen Csongrád és Békés megye területén. Illetve még annyi hely sincs, mert a közel-keleti ország területének durván fele lakhatatlan hegyvidék. Lehet utánagondolni.)
A hosszú polgárháború utáni évtizedben Nyugat-Bejrút gazdasági központjává emelkedett s a régi városközpont újjáépülésével az utóbbi időben szlömösödésnek indult al-Hamrá-negyedében a sokemeletes befejezetlen vasbeton házakban esténként villanyizzók világítják meg az épületvázat általában betakaró sűrű szövésű zöld építési hálókat. Belülről: többnyire illegálisan szír menekültek ezrei húzzák meg magukat ilyen épületekben. Régi lakóhelyemen, a fővárostól harminc kilométerre lévő Bardzsában, barátaimnál, a dél-libanoni Abbában – miként az ország valamennyi településén – már a garázsokban, gazdasági épületekben, raktárakban és bódékban sincs üres hely, mindenütt menekült szír családok laknak. A Bekaa-völgyben és az északi Akkár-tartományban pedig sátortáborokban. És a tél – a közhiedelemmel ellentétben – a Közel-Keleten is tud hideg lenni.
A szíriai polgárháború begyűrűzésének legfőbb jele s veszélye az ország stabilitására nézve a radikális iszlamisták egyre erőteljesebb jelenléte. S nemcsak az ország északi részén. Tripoliról már írtam. Nyomulásuk azonban – az ugyancsak jelentős szunnita közösséggel bíró – Bejrútban és Szajdában is tapasztalható. Különösen ez utóbbiban, ahol korábban nem látott mennyiségben találkozni szalafizmust a külsejével is propagáló polgárokkal.
A Bekaa-völgyben is igyekeznek újabb és újabb területeket az ellenőrzésük al vonni, lévén ez a terület közvetlenül határos Szíriával, így fontos hátországa az ott harcoló különböző színezetű iszlamista csoportoknak a szoft-szalafitáktól kezdve a kemény dzsihádistákig bezárólag.
Nem véletlenül lett így a Bekaa – Tripoli mellett – a másik fő ütközőpontja Libanonon belül a szíriai polgárháború „mellékfrontjaként” működő szalafita-síita összecsapásnak. A stratégiai jelentőségű völgy (északon Szíria felé nyitott, délen a Lítání-folyó völgyén át összeköttetése van az izraeli határral) ellenőrzése mindezidáig alapvetően a Hezbollah kezében volt. A szomszédos polgárháború folyományaként az északi és keleti régiókban dzsihádista kiképzőközpontok jelentek meg és hamarosan megkezdődtek az összetűzések a síita szervezettel.
A libanoni belpolitikai élet egyik legkényesebb kérdése is ehhez kapcsolódik. Bár az országban mindenki tudja, hogy a történelmi, gazdasági, politikai, de mindenekelőtt az ezekkel összefonódó családi kapcsolatok következtében számos libanoni politikai-vallási erő részt vesz – többnyire titokban – a szomszédos polgárháborúban. Ki közvetve, pénzügyi és logisztikai segítséget nyújtva, ki pedig közvetlenül, részvevőket toborozva és küldve. Az egyetlen szervezet, amely – ár kezdetben ugyancsak titokban működött közre a szomszédban – deklaráltan jelen van a szíriai polgárháborúban, a Hezbollah.
Az Aszad-kormányzat szövetségeseként a Hezbollah egységei harcolnak többek között Dél-Damaszkuszban, az ottani Szajida Zajnab-negyedben található síita vallási szentély, zarándokhely és síiták lakta negyed védelmében. A komoly emberveszteségeket elszenvedő egységek visszavonását minden, a Hezbollahhal szemben álló libanoni politikai erő hangosan követeli, s úgy tűnik, ez a mostani kormányalakítás, a várható parlamenti- és elnökválasztások egyik sarkalatos kérdése lesz.
Miként a Rafíq al-Harírí ex-miniszterelnök és társai 2005. februári meggyilkolásának feltárására létrejött nemzetközi bíróság további működtetése, és nyomozásának eredménye is. Ezt ugyanis a Hezbollah és szövetségesei igyekeznek minél inkább elodázni, különösen azután, hogy a bíróság előzetes jelentéseiben a síita szervezethez köthető személyek felelősségét említi a merénylet kapcsán.
Mindez a problémahalmaz egy olyan országban kulminálódik, ahol nyolc hónapja „béna kacsa” a miniszterelnök és a kormány. Nadzsíb Míqátí ügyvezetőként vezeti a kabinetet, amely gyakorlatilag semmilyen érdemi munkát nem végez, ugyanakkor a kijelölt miniszterelnök, Tammám Szalám kormányalakításai kísérleteit rendre meghiúsítják vagy a Nyugat-barát keresztény és szunnita erők vagy éppenséggel a Hezbollah és szövetségesei – mikor éppen kinek áll ez aktuálisan az érdekében.
Ugyanakkor vészesen közeleg a március, amikorra az egymással nem vagy csak nehezen kommunikáló pártoknak konszenzusos jelöltet kell bemutatniuk a köztársasági elnöki posztra, miután Michel Szulajmán mandátuma május 25-én lejár. Ebben a kérdésben még nehezebben képzelhető el bármilyen egyezség, mint a megalakítandó kormány ügyében.
És – hogy még teljesebb legyen a kaotikus kép – parlamenti választást is kellene tartani, de még a minden választás előtt természetesen megváltoztatott választási törvény sem született meg.
Tehát igencsak nagy a katyvasz. Mindenki óriási változásokat jövendöl. Erről nekem elég rezignált véleményem van. Az imént említett Hamrán van a kedvenc koktél-árusom. Lehet választani. Van például Castro-koktél. Vagy Mandella. Így, dallamosan két l-lel. De még jobb a Norriega. És a csúcs, a csokis-tejszínes, a Hitler. Ez már harminc éve az étlapon van. És van egy sejtésem, hogy még legalább ennyi ideig marad. S amíg van Hitler-koktél a Hamrán, nem változik itten semmi sem.
