A történelemről jut eszembe. Az utazás során magamnak kijelölt olvasási penzum részei voltak a Tuniszban beszerzett középiskolai történelemkönyvek, amelyek alapos végigolvasása érdekes következtetések levonására késztet. Különösen annak fényében, hogy mi a jelenlegi kormányzat célja a történelemoktatás és általában a kultúraközvetítés terén. A probléma – bár itt elsősorban a tunéziai példával foglalkozom – sokkal generálisabb: az iszlám társadalmak általánosan elterjedt problémájáról, ennek megoldására tett kísérleteiről és azok hosszú távú következményeiről van szó.
Az általam olvasott történelemkönyvek még a Ben Alí-rendszerben születtek. Ezekben a tunéziai történelem időbeli spektruma a föníciai és berber előzményektől a római és bizánci korokon át ível az iszlám évszázadaiig és a modern korig. Ez a
Megszámoltam: a tankönyvekben, illetve egy ugyancsak most végigolvasott, az előző rendszerben akadémiai körök által sztenderdnek tartott tunéziai történelmi nagymonográfiban (Tunézia a történelemben/تونس عبرالتاريخ) nagyjából egyharmad rész foglalkozott a – mondjuk így – ókorral, azaz a berber kultúra kezdeteivel, a föníciai/pun állam történetével, a római birodalom ide eső históriájával, a bizánci korral és a (korai) kereszténység valóban kiemelkedő jelentőségű, de kissé elfeledett észak-afrikai kultúrájával. Ezután egyharmad rész jutott az iszlám évszázadainak (a 7-19. század), majd további egyharmad a „függetlenségi harcok és a nemzeti állam megteremtése” korának, azaz a 19. század közepétől eltelt bő másfél száz évnek. Az említett könyvek alapvető koncepciója volt, hogy vagy nem súlyoz a három történelmi szakasz között, vagy eltolódik a hangsúly a harmadik, modern kori harmad felé.
Tekintve a Búrgíba/Ben Alí-rezsim társadalmi szekularizációs törekvéseit, ez nem meglepő: a föníciai/római kor jelentőségének – a jelenben még élő történelmi hagyományok jelentőségének nézőpontja felőli – némi túlhangsúlyozása, valamint az európai/francia szekularizált kultúra hatásainak érezhető kiemelése a többgyökerű történelmi tudat megteremtésére tett az arab iszlám világban nem egyedi kísérlet.
Hasonló, a politikai elit által kezdeményezett törekvéseket láthattunk Algériában, Egyiptomban vagy Szíriában. Algériában a történelem szakaszolása és az egyes korok hangsúlyozása a tunéziaihoz mérhető – az utolsó etap értékelésben egy kis baloldali beütéssel. Az egyiptomi tankönyvekben még mindig élő (nasszeri) arab nacionalizmus túlhangsúlyozása mellett a fáraói kor kollektív tudatba ágyazására történt – tapasztalataim szerint – mérsékelt sikerű kísérlet. A kudarc okai között van – többek között – persze az is, hogy az ókori tradíciók, a fáraói Egyiptom öröksége letéteményeseinek a koptok tartják magukat, így a kérdés vallási szempontból igencsak érzékeny a Nílus-völgy társadalmában. A mostani Muszlim Testvériség-kormány – a tunéziaihoz hasonlóan – már bejelentette, hogy ezt „orvosolni fogják” és az iszlám Egyiptomra fektetik a hangsúlyt a történelemoktatásban.
Szíriában a „civilizációk keresztútja”-kép erősítése a történelemkönyvek és történettudományi munkák legfőbb jellemzője. „Könnyű” dolguk van, mert valóban érintette a térséget a mezopotámiai civilizációtól kezdve az egyiptomi, az összes ókori kisázsiai, a perzsa, a görög, a római, a bizánci, a keresztény, a sokszínű mediterrán és persze a kolonizáció során a nyugati/francia. Véleményem szerint az említett országok közül talán itt sikerült a leginkább a többgyökerű társadalmi tudat elmélyítése a lakosság széles köreiben. Ezt segíthette persze a szíriai társadalom meglehetős vallási és etnikai heterogenitása is, amely a jelenleg zajló polgárháború ellenére – történelmi léptékben – igen sikeres együttélést mutatott fel. Más kérdés, hogy mi lesz a háború után.
Külön poszt(oka)t igényelne a libanoni példa ismertetése. Ott éppen a társadalom alapvetően vallási heterogenitásából következően nehéz egységes történelemszemléletről s ebből adódóan egységes történelmi tudatról beszélni. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, csak annyit: bár az állami iskolákban – a gyarmati hagyományokból és az egykori maronita keresztény dominanciából adódóan – a történelem a föníciaiakkal és kanaánitákkal kezdődik és tart sokáig s ennek megfelelően a keresztény felekezetek tagjai így is tekintenek az ország történelmi hagyományára, a muszlimok körében Libanon történelme a 640-es évekkel indul, amikor a muszlimok első csapatai megjelentek a Bekaa-völgyben. Ez a kettős történelemszemlélet a köz- és felsőoktatásban jelentős szerepet játszó magánintézményekben az ott használt történelemkönyvekben is manifesztálódik.
A többgyökerű történelmi tudat programja – olvasva a tunéziai irodalmat, sajtót, valamint beszélgetve a lakosság különböző képviselőivel – olybá tűnik, igen eredményes volt. Bár mindenki panaszkodik, hogy mindez finom erőszakkal történt, a nem-iszlám tradíciók többé-kevésbé élők a társadalom széles köreiben. Persze a lakosság nagy részét kitevő berberek illetve berber-gyökerűek esetében ez nem annyira nehéz.
Ezt a történelemszemléletet váltaná fel Tunéziában az iszlám országok oktatásának egyik beláthatatlan következményekkel járó – most már mondhatni – trendje: az iszlám, mint ez egyetlen, kizárólagos kulturális tradíció hangsúlyozása. Rasíd al-Gannúsi, a Nahda Mozgalom szellemi vezetője – miután teoretika munkáiban többször is foglalkozott ezzel szerinte stratégiai fontosságú témával – több alkalommal kijelentette, hogy nincs iszlám társadalom tiszta iszlám alapokon nyugvó oktatás nélkül. Ennek érdekében már kijelölték azt a történészekből és vallástudósokból bizottságot, amelynek feladata a történelemkönyvek iszlamista színezetű átírása lesz.
A történet- és történelemkönyv-írás ilyen irányú változásának hosszabb távú hatása beláthatatlan. És nem csak Tunéziában, hanem a hasonló ideológiai társadalom(vissza)alakításban gondolkodó Egyiptomban vagy az e téren lassú változásokkal hasonló tendenciákat megélő Algériában és Marokkóban nem beszélve a valószínűleg hamarosan ilyen helyzetbe kerülő Szíriáról. Az egy-gyökerűségre épülő világkép társadalompszichológiai hatása komoly konfliktusforrás: növeli a veszélyeztetettség-érzetet, a külső hatások iránti érzékenységet (lásd: egyszerű karikatúrák) és a társadalmi frusztrációt. Az ebből fakadó válaszok pedig komoly belső és nemzetközi konfliktusok forrásai lehetnek.
