A szíriai szalafita mozgalmaknak hosszú előtörténete van. Most nagyon messzire nem mennék vissza a múltban, pedig e területeken működött Ibn Tajmíja is (1263-1328), akinek elévülhetetlen szerepe van az ősök (szalaf/سلف) hagyományaihoz való visszatérés és az iszlám ezzel idegen elemektől való purifikálása ideológiájának kibontakozása terén.
A vahabita eszmék 18-19. századi szárba szökkenése ugyan nem igazán hatott az akkor már hosszú évszázadok óta oszmán fennhatóság alatt álló Szíria területén, viszont a század végén Egyiptomban jelentkező, Muhammad Abduh (1849-1905) fémjelezte „reformer szalafizmus” már begyűrűzött Damaszkuszba is. Ez a mozgalom az iszlám társadalmak elmaradottságát szofisztikáltan igyekezett orvosolni: a gyökerekhez való visszatérés és a modernizáció között nem láttak antagonisztikus ellentétet. Sőt, úgy vélték, hogy a modern kor számos gondolata, jelensége (mint a demokrácia vagy a tudomány előretörése és életmód-meghatározó volta) megtaláható az eredeti tiszta iszlám ideológiájában. (Hogy hogynem abban gyökerezik – mondották egyesek.)
Szíriában ezen a téren jeleskedett Abdulrahmán al-Kavákibí (1855-1902), Dzsamáluddín al-Qászimí (1866-1914) és Muhammad Rasíd Ridá (1865-1935) is. Ezek a személyiségek nagy hatással voltak a vallásos fiatal szíriai értelmiségre, s hamarosan tanítványaik vezetésével társadalom-reformer elképzeléseik intézményesültek. 1924-ben Alí al-Daqr sejk (1877-1943) vezetésével létrejött az al-Gharrá Egyesület (جمعية الغراء), majd 1932-ben megszületett az Iszlám Civilizáció Egyesület (جمعية التمدّن الإسلامي). Ez utóbbit Mizhar al-Azma és Bahdzsat al-Bajtár, az imént említett al-Qászimí sejk tanítványa hozták létre.
Az Ibn Tajmíja-i „hagyományos szalafizmus”, amely a számos külső eszmerendszer hatását magán viselő jelenkori iszlám purifikációját szigorúan a hajdanvolt nagy tekintélyek kijelentéseihez kötötte s ezáltal kevesebb mozgásteret engedett a modernizmushoz való akklimatizációnak, ugyancsak jelentkezett Szíria területén. Legkiemelkedőbb személyiségei az albán albán származású Muhammad Násziruddín al-Albání (1914-1999) és Abdulqádir al-Arnaút (1930-2005), valamint a családfáját a Muhammad prófétáig visszavezető Muhammad bin Aid bin Dzsádulláh al-Abbászí (1938-) voltak. Ez a mozgalom távolt tartotta magát a politikától, alapvetően a „tiszta iszlám” propagálására és az oktatásra koncentrálva fejtette ki tevékenységét.
Nem így a „dzsihádista szalafizmus”. A Szíriában a harmoincas években megalakult Muszlim Testvériség (الإخوان المسلمون في سوريا) leányvállalat Musztafá al-Szibáí vezetésével az egyiptomi anyaszervezethez hasonlóan alapvetően a nevelésre és a békés politikai tevékenységre helyezte a hangsúlyt. Ez csak a hatvanas években vltozott meg, a mikor a Baath Párt hatalomrajutása után egy évvel, 1964-ben betiltották a szervezetet. Ekkor a továbbra is a békés eszközökben hívő Musztafá al-Szbáí és Iszám al-Attár vezette damaszkuszi szárny mellett megjelentek a Szajjid Qutb eszméitől fűtött radikálisabb fiatalok (főként Hamá és Aleppó térségéből) s Marván Hadíd vezetésével új irányzatot hoztak lére, amely a fegyveres harcot tartotta a politikai érdekérvényesítés legfőbb eszközéül.
Hamarosan a Palesztin Felszabadítási Szervezet jordániai kiképzőtáboraiban találták magukat, ahonnan 1970-ben már mint új szervezet tértek vissza. Ez volt a Harcos Élcsapat (الطليعة المقاتلة). Az ezt követő első dzsihádista fegyveres ellenállási kísérletről, az 1982-es Hamá-i összecsapásokról, majd az azt követő két évtizedes „dzsihádista” csendről már írtam.
