Vissza
A Balkánra való leereszekedés vagy onnan való felbukkanás alatt mindig valami helyi irodalommal zsilipelek. Most például egy ideje már Végellel.
Evvel az újvidéki krónikással, kinek még a szövegéből is átjön, hogy bajuszos. Van a bajuszos (de szakálltalan) emberekben valami régies, mesélő-anekdotázó affinitás. Meg valami otthonos szag is. De lehet, hogy csak az anyai nagyapámat személyesítem bele ebbe az archetipusba.
Mindegy.
Itt egy kis - jellemző részlet - a "Bűnhődés" című művéből:
"1985-ben, szintén írószövetségi delegáció tagjaként, szerb, szlovén, bosnyák, macedón, montenegrói, horvát és albán írótársakkal egy hétre Moszkvába utaztam. A fogadtatás rendkívül szívélyes volt. Megérkezésünk után az írók székházában időtlen időkig pohárköszöntők sorjáztak. Éltettük a szovjet és a jugoszláv nép barátságát, méltattuk a dicső múltat, üdvözöltük az ígéretes jövőt, meg ittunk, ittunk, ittunk. Víz helyett is vodkáztunk. Vendéglátóink gazdag kulturális programot készítettek: múzeumokat meg képtárakat látogattunk. A múzeumok előtt hosszan kígyózott a sor, azonban mi, természetesen, soron kívül jutottunk be, miután útvezetőnk felmutatott egy jelvényt, ami úgy hatott, mint a varázspálca, és elkiáltotta magát: nemzetközi küldöttség érkezett! Erre mindenki félrehúzódott, és kitárult előttünk minden ajtó.
Hogy valamelyest megszakítsák ezt a képtár-múzeum, múzeum-képtár monotóniát, elvittek bennünket a moszkvai irodalomtudományi intézetbe, ahol az intézet igazgatója meg a párttitkár fogadott bennünket. Minden „zdorovlja” után felhajtottunk egy pohár vodkát, aztán az igazgató elvtárs közölte, hogy készségesen elkalauzolna bennünket a nemzetközi osztályra, ahol pontos kimutatásuk van minden íróról, akinek legalább egy kötete is napvilágot látott.
Szikár termetű, hegyes orrú, kopasz irodalomtudós néhány fiatalabb kollégája társaságában fogadott bennünket. Elsőként szerb írótársam lépett az otromba íróasztal elé, majd bemondta a nevét. Az irodalomtudósok percek alatt megtalálták az adatlapját, és diadalittasan közölték, mikor jelent meg első kötete, majd nyomban sorolták a többi címszót meg a róla szóló fontosabb tudnivalókat. Ugyanígy járt a szlovén, a montenegrói, a horvát kolléga meg a delegáció többi tagja is. Utolsó előttiként került sorra Ibrahim Rugova koszovói albán író, aki később a koszovói albán ellenállási mozgalom vezetője lett. Akkoriban azonban még csak szerény irodalomtudós volt. Miután többször, újra meg újra kibetűzték a nevét, kínos várakozás következett. Múltak a percek, és nem történt semmi. A csontos irodalomtudós kínjában kopasz fejét vakargatta, miközben ide-oda küldözgette munkatársait. Végül az ügybuzgó irodalmároknak kénytelen kelletlen be kellett vallani, hogy Ibrahim Rugova kartonját sehol sem találják. Ekkor Rugova megigazította piros sálját, amit már akkoriban is előszeretettel hordott, szerényen, nehogy szakadárság gyanújába keveredjék, megjegyezte, hogy esetleg próbálják meg leellenőrizni az albániai írók között, hátha véletlenül oda keveredett. A tudósok szertefutottak, majd újabb kínos szünet következett, mire a kopasz főnök szánakozva közölte, hogy sajnálatos mód, Ibrahim Rugova adatlapja az albániai albán írók között sem található.
A végére én maradtam. Csakúgy, mint társaim, én is a szovjet irodalomtudósok színe elé léptem. Artikulálva közöltem család- és utónevem. A kivárás pillanatai esetemben is elhúzódtak. A szovjet tudósok egy ideig a jugoszláv dossziék között keresgéltek, mígnem a kopasz főnök csalódottan közölte, hogy nem találják a kartonomat. Szeméből tüzelt a gyanakvás, mintha én lennék ennek az oka. – Vagy hat könyvem jelent meg – jelentettem ki sértődötten. – Próbálkozzanak a magyar írók között – tettem hozzá félszegen. Rugova magatartásához hasonlóan próbáltam én is lezser pózba vágni magam, nehogy nacionalizmus gyanújába keveredjek. A tudósok arca felragyogott. – Remek ötlet! A magyar dokumentációnk kifogástalan, mivel a magyar Irodalomtörténeti Intézettel, a magyar elvtársakkal rendkívül szoros kapcsolatokat építettünk ki – jelentették ki diadalmasan. Hát, ebben az egyben nem kételkedem.
Viszont úgy jártam, mint Rugova. Hasztalan keresgéltek! Minden igyekezetük ellenére nem találták az adatlapomat a magyar írók kartonjai között sem. Az időközben feltűnő párttitkár dúlt-fúlt, megvető pillantásokat vetett az igazgatóra, amiből kiderült, hogy botrány készül a szovjet irodalomtudományi intézetben. A kopasz tudós rögvest önkritikát gyakorolt, és bár szemmel láthatólag nagy kínok közepette, de töredelmesen bevallotta, hogy a dokumentáció még nem tökéletes, hisz semmi sem tökéletes ezen a kerek világon. Felesküdött, hogy rövid időn belül pótolják a módszertani hiányosságokat...
...Szopogattam a habos sört, miközben egy dráma jutott eszembe, melyet oly régen olvastam, hogy a címét és szerzőjét elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, vele együtt hadserege is. A soknemzetiségű regiment tisztjei gyanakodva szemlélték egymást. Ilyen ellenséges légkörben került sor ezredesük gyászszertartására. A katonatisztek végső búcsúként egy-egy földgöröngyöt dobtak a sírgödörbe, az egyik Horvátország, a másik Olaszország, a harmadik Csehszlovákia nevében vett búcsút tőle. Csak a zsidó származású ezredorvos búcsúztatta Ausztria földjével az ezredesét. Majdnem így jártam én is Európa kulturális fővárosában, Berlin kellős közepén. A szerbek, a szlovének, a horvátok, a macedónok, a montenegróiak, a bosnyákok egymást méregették, én meg, az ellenséges tekintetek kereszttüzében, igazából nem tartoztam se ide, se oda. Csak sejteni tudtam, hogy ha széthullik Jugoszlávia, akkor hontalanná válok. Külön-külön egyik országrész sem érdekelt különösképpen, együtt azonban többé nem maradhatott meg. A viszályok közepette mindenki számára ismerős idegen voltam. Idegenként oda soroltak, ahova ők már nem akartak tartozni, vagy ha akartak volna is, ezt nem merték bevallani. Berlinben ismertem fel, hogy a nem létező Jugoszláviában vagyok magyar író. Fölöttébb komikus helyzet ez, olyan, mintha egy láthatatlan zsinóron táncolnék, amiért minden egyes mozdulatom pantomim, ami felettébb komikus...
...Nemzetiségem és anyanyelvem magyar, életvilágom, élettapasztalataim, személyes és családtörténetem balkáni. Az anyanyelvem emlékezete és az életvilágom közötti feszültség szükségszerűen teremtette meg bennem a tudatot, hogy minden dolognak két neve van. Az egyik név eleve kötelező, a másik szükségszerű. Az egyiket a szüleimtől kaptam, a másikat a másik nyelvet beszélő nemzetállamtól."
Magyarok, albánok - a Balkán peremén, benn is vagyok, kinn is vagyok, jaj, de nagyon... ne legyünk boldogok.
Végel valahol - nekem - a végét jelenti annak a világnak, ami lent kezdődik, a Balkán akciórádiuszának másik/déli peremén, Kréta magasságában - mert ha szeretnénk is tagadni, hogy hát a fehér-kék hellén világ nem, de - kezdődik, talán Kazantzakisszal, folytatódik Kadarével, Andrić-tyal, Istratival, Kišsel.
Végel László ennek a effelöli (van ilyen szó? ha leírtam, van) végén áll. Tudom, amikor ővele végzek, még egy lépés és átlépem a határt.
S elmerülök.
Legyünk finomak. A mocsárba.
XXX
BKV
Nem az. Ez.
Belgrád, péntek (most, ma) este, kilences villamos, a Voždovac-Banjica viszonylat.
Ellenőrök csapata száll fel. Kérik az elektronikus (itt az van...) jegyeket. Nyújtom a sajátom. A szopottgombóc fejű, partizán-tekintetű középkorú férfi - szerepelhetett volna a Neretvai csatá-ban, Richard Burton/Tito mellett - elveszi, kis ellenőrző készülékere ráteszi, hümmög. Ne dobro. Előkerül egy angolul beszelő kolléganő. Mondja, nem jó a jegy. Hol vettem. Mondom. Mikor? Negyed órája. Nézik. Kiderül, véletlenül tíz percig érvenyes jegyet nyomtattak ki a kioszkban. Mostanra lejárt.
Közben másra figyelek. Mögöttem egy albánnak nincs jegye. Előkerül egy albánul beszelő ellenőr. Társalognak. Szépen, emelt hang nélkül megbüntetik.
Én kérdezem a tolmácsnőt: mit tegyek, és emelkedem felfele együltő helyemből. Semmit, mondja mosolyogva, utazzam addig, ameddig akarok.
Aztán a tízfős konduktor-csapat leszáll.
Nem volt rohadt külföldizés, albánozás, cigányozás, négerezés, mindenki könnyedén visszazökken a vidám péntek estébe.
Mindez pedig egy Baselből leselejtezett rozoga villamoson, ahol - természetesen - van frívifi. Így tudom, még leszállás előtt megírni ezt.
Más világ.
XXX
Dobro jutro! Guten Morgen,
Gastarbeiters Gartenzwerge
in Pazar auch angekommen'.
XXX
Burek
Visszatérés. Vagy majdnem haza.
Mindenesetre, első a gyomor. Régi gondolatok, apdételve.
A Balkán két, mindmáig kielégítetlen nacionalizmusa számos síkon feszül egymásnak. Koszovó kérdése csak egy, igaz ma első számú szegmense a szerbek és albánok sok évszázados küzdelmének. (Hogy mikor kezdődött, ne firtassuk. A szerbek szerint akkor, amikor a 6. század harmadik dekádjában eleik megjelentek errefelé. Erre tromfolnak az albánok, hogy az ő őseik, az illírek már a rómaiak ellen is, ugye. Sőt - tudjuk - Pangea partjain is albán csónakok ringatóztak a habokon. De ne merüljünk el ebben; nézzük az egészet a Voyager űrszonda perspektívájából...)
A címben nevezett konyhaművészeti/sütőipari termék felett is megy a izmozás. Kié a burek? Ennek kérdésnek kábé annyi értelme van, mint annak, hogy ki főzött először pörköltet, töltött káposztát, horribile dictu gulyáslevest.
De itt ez is vérre megy. S mondjuk a Szandzsakban ennek annyi pikantériája van, hogy az itteni lakosság a bosnyák etnikumot (? - tennék ehhez ezen írásjelet a szerbek) is behozza a vetélkedőbe. Az albánok szemében aztán mindegy: ha valaki szlávul beszél, nincs esélye a köreikben. Egy tutini ismerősöm mesélte volt, hogy a szomszédos Koszovóban gyakorlatilag nem állnak szóba velük, szandzsáki muszlimokkal. S ennek oka túl a szláv nyelven beszélőktől való zsigeri irtózáson az, hogy a szandzsáki muszlimokat arrafelé "árulóknak", jobb esetben "kollaboránsoknak" tartják. Azaz, ha már annyira nem kedvelik az ortodox szerbeket, miért nem szakadnak ki Szerbiából. Mintha feltétlenül ez lenne az egyetlen megoldás. Láthatjuk, meddig jutott a koszovói projekt.
Novi Pazarban van egy kedvenc burekozóm, az "óváros" főutcáján, a bazár környékén. Jó tíz éve egyszer sem mulasztom el, hogy degeszre tömjem magam a sa syrom-mal meg a sa mesom-mal.
Az öreg főnök annak idején mindjárt horgosi katonaélményeivel kezdte s jött a "hogyvogy?" meg a magyar káromkodások. (Asszem, manapság kábé eddig terjed a mi kis nyelvi civilizációnk. Meg az uszításig.) Aztán a család tagjainak curriculum vitae-i következtek a galutban. Ausztria, Svájc, Franciaország. Közös fotók.
Mindig jóllakok ott. Nem csak kalóriákkal.
Visszacsatolva a kezdő gondolathoz: az is kiderült már, hogy e szuper szandzsáki bureket előállító család a délnyugat-koszovói Prizrenből származik. Mondjuk így: az albán nacionalizmus bölcsőjéből.
A a helyzet még komplikáltabb: a fiatalabb mester a beszélgetésbe melegedvén elmondta, hogy ők valójában nem is prizreni albánok, hanem a nevezett délnyugat-koszovói város feletti hegyekből származó muszlim szláv goranok, Dragashból.
Amikor aztán tavalyelőtt korábban ott szerzett személyes élményeimről kérdeztem beszélni a feldicsértem a dragashi kávét meg elmondtam, hogy a család ősi fészkében, Radešában is jártam, elolvadtak.
Sokat beszélnek magukról; többet megtudtam a goranokról (e szláv - szerb/bosnyák/macedón - nyelvű, Koszovó délnyugati féregnyúlványában élő muszlimokról), mint az eddig végigszántott könyvekből, vagy akár az ottani túrák során. Asszem, így kell ezt.
Akkor meg végleg tiszteletbeli goranivá váltam, amikor elmondtam, hogy voltam Brodban, ami az utolsó falu déli irányban a koszovói-macedón-albán hármashatár közelében és felkapaszkodtam a goranok "szent hegyére" a kétezer-hatszázas Titov vrch-re. (Mondjuk Macedóniából, kvázi albán földről is, de ezt nem részleteztem.)
Lám, Josip Broz még ma is összeköti a nációkat!
(A hülyeség/nacionalizmus meg elválasztja.)
Ezt - is - szeretem a Balkánban.
P.s. Hozzátennék egy régi bejrúti élményt. A kollégiumban egy ideig egy szobában laktam szandzsáki és (macedóniai, dél-szerbiai és albániai) albán hallgatókkal. A péntek délután mindig ejtőzéssel telt. Ez azt jelentette, hogy hosszas dumálás folyt bősz kólaivás közepette. Úgy öt óra táján kezdett leülni a hangulat, ekkor jött a szokásos albán-jugó összehasonlítás, egyszerűbben: ki volt a f@szagyerek: Tito vagy Enver Hoxha. (A polémia- teszem hozzá - vallásos muszlimok között folyt, akik mindkét nevezett álamférfi (ezt már - asszem - mindörökké így kell írni) alatt megszorításokat/elnyomást voltak kénytelenek elviselni. A nemzeti érzés mégis felülírta az umma közösségét.) Egyre- másra licitáltak egymásra. Ultima rációként azon vitatkoztak - immár kiabálva-, hogy vajon Tito tankjai jutottak-e volna gyorsabban Tiranába vagy Hoxha harcjárművei Belgrádba.
Nem tudom, ki nyert. Én csinálnék egy ilyen videojátékot.
