Ulickaját olvasok. Nem először. A "Daniel Stern, a tolmács" soha ki nem megy a fejemből. Micsoda irodalom! S micsoda - ha úgy vesszük izraeli és ezáltal közel-keleti - történetfonadék. Olvassuk el!
De most a "Jákob lajtorjája" szippant be. Ebben olvasom, naplórészletként: "Szörnyű nap. Meghalt Tolsztoj." S máris a nagyszakállú arisztokrata mű-muzsikon jár az eszem. Azon a kis könyvén, aminek az a címe: "Kozákok". Valamikor - személyes tapasztalatokra alapozva - az 1850-es években írta. S abból, kérem, politológiai könyvek garmadája helyett jobban megérthetjük, miért nem tudták az oroszok soha véglegesen pacifikálni a Kaukázust. (Mert ami például Csecsenföldön most van, az csak lefojtás.) Mindent tudó Lev apó - akkor még frissen leszerelt katonaként - az úgynevezett "első csecsen háború" előtt másfél évszázaddal megírta.
Ebben a sikertelenségben a törzsiség szétroppanthatatlansága mellett ott volt az iszlám. S az arrafelé fontos szerepet játszó, politikailag is aktív szúfizmus. Régen. S egy ideje a vahhabizmus is.
Néhány történelmi és statisztikai adat.
Az Oroszország uralta Észak-Kaukázusban csaknem tízmillióan élnek. Többségükben ma már oroszok, de se szeri, se száma a helyi népeknek kezdve a milliós csecsenektől a szintén több százezres avarokon át a néhány ezres völgységi etnikumokig.
Az iszlám már az omajjád dinasztia idején (661-750) beköszönt ide, de a régió évszázadokon keresztül a dár al-iszlám és a dár al-harb ütközőzónája volt. Az iszlám végül a mongol korban (a 13. századtól) diadalmaskodott, bár az örmények és a grúzok megőrizték a vallásukat.
Manapság Ingusétiában (fővárosa: Magasz) a lakosság 98%-a muszlim. Ez az arány Csecsenföldön ( Groznij) 96, Dagesztánban (Mahacskala) 94, Kabard- és Balkárföldön 70, a Karacsáj-Cserkesz Köztársaságban 63%.
Csecsenföld, Ingusétia és Dagesztán a kaukázusi szúfizmus hagyományos területei, ahova szignifikánsan szűk két évtizede tört be a szalafizmus s különösképpen a radikális vahhabita ideológia. A két irányzat között évtizede egyfajta elfelejtett - pontosabban nem ismertetett - háború folyik, amelynek például 2012-ben 700 halálos áldozata és több, mint 500 sebesültje volt.
Nézzük meg, hogyan keveredett oda a szúfizmus s hogyan a vahhábíja.
XXX
A Kaukázus északi oldalán, túl a derbenti Vaskapun (mely egyik lehetséges földrajzi helye az iszlám eszkatalógia egyik előjelének tekintett Góg és Magóg-féle majdani betörésnek), amelyen bár már a második században megjelent ott az iszlám, csak hosszú évszázadok múlva tudott gyökeret verni. S ebben éppen az errefelé igencsak aktív szúfi irányzatok, elsősorban a közép-ázsiai eredetű naqsbadíja és az iraki gyökerű qádiríja. Az előbbi gyakorlatilag eggyé olvadt a meglévő tradicionális társadalmi struktúrákkal: a törzsi vezetők egyben naqsbandí sejkek, míg a társadalmi hierarchiában alatta állók valamennyien – a hagyományos beosztást követve – rétegzetten a törzsi elöljáró/sejk követői, muríd-jai lettek. Így nem csoda, hogy amikor külső fenyegetés érkezett, a társadalmi ellenállás legfőbb szervezőereje a szúfi rend lett. A naqsbandíja a Kaukázusban és Belső-Ázsiában is fontos politikai szerepet játszott az orosz befolyás iszlám területre érkeztével.
Bár az 1722-23-as orosz-perzsa háborúban már a kalapos óriás cár (lásd a roskildei dóm magasságrovátkáinak győztesét, a P betűt), Nagy Péter is vezetett hadjáratot a Kaukázus előterébe, Oroszország komolyan csak a 18. század végétől igyekezett kiterjeszteni fennhatóságát a hegyi törzsek lakta vidékre. Tudjuk: nem volt könnyű menet.
1783-ban az orosz csapatok benyomultak a csecsen szállásterületekre, ahol azonnal szervezet ellenállásra találtak. Egy csecsen törzsi vezető, Ushurma szervezte egybe a kaukázusiakat, aki egyben Dagesztánban képzett naqsbandi sejk is volt, de az igazi ereje abban rejlett, hogy – miként majd minden oroszokkal szembeszálló csecsen ellenálló – kiválóan ötvözte a szúfi rend struktúráját és tanításait a hegyvidéki népek preiszlám, pogány társadalmi hagyományaival (adat). Ez az ötvözet mondhatni mindmáig a legfőbb oka a csecsenek – fogalmazzunk így – meglehetős különutasságának.
A hódítók ellen szent háborút (dzsihád) hirdető Ushurmát Manszúr sejknek is nevezték, ami Győzedelmest jelent, bár 1791-ben elfogták és egy oroszországi börtönben halt meg. A háború azonban nem ért véget – sőt, igazából akkor kezdődött.
Az oroszoknak Perzsia irányába volt késztetésük, így a Kaukázus pacifikációja stratégiai céljuk volt. Na, ez az, ami nem sikerült. Az 1830-as évektől kezdve a naqsbandíja lett az ellenállás kizárólagos szervező ereje. Az oroszok úgy is nevezték az ekkor kezdődő konfliktust: a muríd háború (1829-1859). Ebben vitézkedett a későbbi pacifista író-óriás, Tolsztoj. Az ellenállók gyakorlatilag egy önálló államot tudtak létrehozni a Kaukázus északi részén, amelyet Kaukázusi Imamátusnak neveztek. Ennek élén mindenkor naqsbandi sejkek álltak. Először Kazi Molla (1829-1832), majd Hamzad Bek (1832-1834) és végül a legnagyobb név, a máig valamennyi észak-kaukázusi nép által nemzeti hősnek tekintett Samil imám (1834-1859).
Amikor az oroszok az ötvenes évek végére felszámolták az imamátust, egy ideig a qádiríja irányzatot preferálták, miután annak vezetője, Kunta Hadzsi Kisi(jev), aki az iskola egyik megújítója és a dzsikríja alirányzat megalapítója volt erőteljesen apolitikus álláspontra helyezkedett. Aztán, amikor az üldözött naqsbandíja murídjai, vezető híján Kisijev mellé szegődtek és ismét kezdődött a szervezkedés, 1864-ben az oroszok azon nyomban deportálták a szúfi vezetőt.
Mindkét irányzat megmaradt azonban az észak-kaukázusi muszlim közösségekben mint legfőbb vallási szervező elv. A korai bolsevik időszakban, a húszas években az új kommunista vezetés még preferálta is az apolitikus vallási vezetők munkáját, ezzel ugyanis teljes mértékben távol tarthatták a vallásos embereket a politikai szintértől. Változás igazán a 2VH idején állt be, amikor a németekkel való kollaboráció sztálini vádjára következett a csecsenek nagy össznépi kazahsztáni utaztatása. A deportálás éveiben is fennmaradtak az illegális szúfi közösségek.
Aztán a kilencvenes években a szúfi irányzatok visszarobbantak az észak-kaukázusi muszlim közösségekbe. Szíriai tanulmányaim alatt magam is tapasztalhattam, csecsenek, ingusok tucatjai tanultak ottani egyetemeken, számosan vettek részt a virágzó helyi szúfi közösségek életében. Mind a kaukázusi naqsbandíja, mind a qádiríja erős vérátömlesztést kapott Szíriából.
Ez azért nem mindenkinek tetszett.
XXX
Nem csak az oroszok nem voltak elalélva a szúfizmus erőteljes visszatérésétől. Az iszlám purifikátorai is aggódtak. A szalafíja/vahhábíja jókora késéssel, de mindjárt magas fokú intenzitással jelentkezett az Észak-Kaukázusban.
A múlt század hetvenes éveiben egyes szovjetunióbeli vallási vezetők - természetesen megfelelő lojalitás-ellenőrzés után - elvégezhették a mekkai zarándoklatot. Ennek akkor még elhanyagolható mértékben, de már volt ideológiai hozadéka is: a témába vágó könyvek tucatjai kerültek Csecsenföldre és Dagesztánba. Ezek tanulmányozása már ekkor elkezdődött és több olyan kis létszámú csoport született (elsősorban Groznijban, Mahacskalában és Derbentben), amelyek magukat "vahhabiták"-nak aposztrofálták. Ez még inkább önképzőkörös utánzás volt, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján azonban komolyra fordult a helyzet.
A Szovjetunió bukása után az észak-kaukázusi muszlimok kezdetben négy országba igyekeztek vallási tanulmányokat folytatni: elsősorban Szíriába (Damaszkusz, Núr Egyetem), Jordániába (Jarmúk Egyetem), Egyiptomba (al-Azhar) és Szaúd-Arábiába (Medinai Iszlám Egyetem). Vahhabita tanokkal felvértezve természetesen az utóbbiból tértek haza a frissen végzett vallástudósok, de Jordánia és Egyiptom sem volt mentes az ott államilag nem támogatott fél- vagy teljesen illegális keményebb iszlám-interpretációktól.
Hogy ne egy csecsen példát említsek: Észak-Oszétia 2010 előtti főmuftija, Ali Jeftejev, akit az egész régió legképzettebb vallástudósának tartottak az al-Azharon és a Medinai Iszlám Egyetemen tanult. Azóta persze talonba került és az orosz hatóságok által preferált jóval mérsékeltebb utódok töltik be ezt a tisztséget.
A - mondjuk így - hagyományos szalafizmust is idegenkedve fogadták a Kaukázus muszlim közösségei, ahol, miként már szó volt róla, a szúfizmus komoly társadalmi gyökerezettséggel bírt. Amikor a szalafiták megkérdőjelezték a dzikr-ek létjogosultságát, elutasították a sírok látogatását és saját imahelyek, mecsetek kialakítására törekedtek, a hagyományos vallási vezetők ellenálltak. Abu Bakirov, Dagesztán volt muftija már régrn szapulta az "életidegen" szalafizmust/vahhabizmust, egészen odáig jutva, hogy a közösség védelme érdekében még a vahhabiták megölését is üdvösnek tartotta.
A konfliktus tehát elkerülhetetlen lett.
Már az úgynevezett első csecsen háború alatt, 1995-ben akcióztak a szalafiták: a qádiríját megerősítô, már említett Kunta Hadzsi Kisijev anyjának ugyancsak tisztelet övezte sírját akarták lerombolni, amit a rend Aszlan Maszhadov kormányában is jelen lévő tagjai akadályoztak meg. A térséget monitorozó közel-keleti szakértők szerint a konfliktus szerepet játszott Csecsnya akkori muftija, Ahmed Kadirov és Oroszország közeledésében. Kadirov ugyanis a qádiríja sejkje is volt egyben.
A kilencvenes évek második felében ugyanis egy, a tradicionális, pusztán ideológiai purizmust hirdető szalafíja mellett bejelentkezett a dzsihádista szalafizmus. 1997 májusában Groznijban tanácskoztak a dzsihádisták helyi vezetői, köztük olyan, nagy hírnévre szert tett figurák, mint Sámil Baszajev vagy Movladij Udugov s célként egy egységes kaukázusi iszlám állam megalapítását hirdették, valamennyi zavaró, értsd: iszlám-ellenes, ergo preiszlám és szúfi hagyomány felszámolásával.
Hogy mekkora valós társadalmi bázis állhatott ezen ideológia mögött, ahhoz egy adalék: az egyoldalúan kikiáltott Csecsenföldi Icskéria Köztársaság 1997-es elnökválasztásán induló Udugov 1%-nyi szavazatot tudhatott magáénak.
De azért a Számir Szálih Abdullah - Emír Ibn al-Khattáb mozgalmi nevet viselő jordán hadúrral együtt elég galibát okoztak a "második csecsen háborúban".
XXX
Talán mondanom sem kell, a Kadirov család - hagyományosan - ugyancsak szúfi vonalon futott. Ahmed, akit a 2004-es stadion-robbantásban gyilkoltak meg, korábban Csecsnya muftija és qádiríja sejk volt, s a most is regnáló fia, Ramazan is rendelkezik szúfi mesteri renoméval. Meg például egy Lamborghini Reventon-nal - a világon lévő húsz darabból. Van ahol a szúfizmus (így már mondjuk, olyan, amilyen) meg a Lamborghini összeér. Meg a fegyver-mánia és a hadúrság. Meg az, hogy a csecsen elnök két lánya háfiza, azaz kívülről tudják a Koránt.
Ezt a kavalkádot nem elménckedés gyanánt írtam le (még folytathatnám a Kadirov-színest), hanem annak érzékeltetésére, hogy az iszlám világ rendkívül összetett, közösségi és egyéni szinten egyaránt. S ezen belül valamennyi irányzat és ágazat ugyancsak árnyalt és sokszor egymásba kúszó. A szélsőségek domborítása nem segíti az egész iránti megértés tanulási folyamatát. Miként az idealizálás sem. Mondjuk a szúfizmus esetében. Abból is sok féle van s igencsak sok arculata között több is felmutat erős világi/politikai kötődést.
S a mély vallásosságot éppúgy meg lehet élni a szövegi interpretációk szigorú útján, mint a transzcendens érzelmi megközelítésének misztikus gyakorlata által.
Az más kérdés, hogy az előbbi metódus radikálisabb hívei (azaz az aktivista szalafiták) az utóbbi életmódvezetéstől lila hajat kapnak.
A Kaukázusban is.
XXX
Az Észak-Kaukázusban élő szalafizmus sem egyarcú. Miként általában nem az az iszlám purizmus. Sok radikális, dzsihádista-szalafita helyben maradt a második háború után és tovább tevékenykedtek a 2000-es évek elejétől. Sokáig civil célpontok ellen is akcióztak, az utóbbi években tevődött át a hangsúly az (elsősorban orosz) katonai objektumok elleni támadásokra. No, és az újra erőre kapó és nagy társadalmi támogatottságú szúfizmus minden megnyilvánulása elleni erőszakos fellépésre.
Az orosz hatóságok ugyanis minként oly sok helyen az iszlám világ más pontjain is, az akár szekuláris (vagy egyszerűen nem-iszlám) hatalmat jobbat elfogadó, apolitikus álláspontra helyezkedő szúfizmust preferálták s preferálják. Még, ha ez a politikától/hatalomtól való távolságtartás – miként arról a Kadirovok kapcsán szó volt – a kaukázusi szúfizmus esetében kissé hibázik is.
Az 2010-es években a szaúdi és öbölbeli támogatások és tanulmányok ösztöndíjak megerősödtek: egyre több fiatal került mindhárom politikai entitásból (Csecsenföld, Ingusétia, Dagesztán) szaúd-arábiai vallási egyetemekre. Ezek hazatértük után a radikálisabb purista hitszónokok táborát növelték, akiknek láttán az oroszok bizonyára egyre jobban kibillenhettek lelki egyensúlyukból. S bármennyire tekinthető Kadirov a szúfizmusra építő – s történelmileg szabadságharcos, orosz-ellenes – történelmi tradíciók örökösének, Vlagyimir Putyin pragmatizmusa itt is érvényesül; muszlim elemzők úgy látják: Kadirov Moszkvától szabad kezet kapott a radikális szalafiták elleni küzdelemben.
Dagesztánban 2012-ben a szalafizmus visszaszorítása érdekében már az alapfokú oktatásba is beemelték a szúfi hagyományok oktatását. Emellett állami szinten gőzerővel folyik a szúfi mesterek sírjainak, mauzóleumainak restaurálása – ami bizonyára naponta kiveri a biztosítékot a szalafiták oldalán, legyen szó a szoft vagy a radikális interpretációk híveiről. Persze ennek is lehet veszélyes hozadéka – így a szakértők: a szalafiták ezzel még jobban eltűnhetnek szem elől, miután kerülvén a szúfi – és általuk elítélt – jellegzetességekkel megspékelt nyilvános vallási helyeket, otthonaikban vonulhatnak s a kvázi-illegalitás még nagyobb rizikófaktort jelenthet az állam számára.
A szalafita-szúfi szembenállás két évtizede mutat fel áldozatokat. 1997-ben Dagesztánban már ment a két fél közötti szócsata, ami aztán az állami biztonsági erők szalafiták elleni fegyveres fellépéséhez, tömeges értelmiségi-letartóztatáshoz, majd ez Baszajev és Khattáb had/nagyurak Csecsenföldről Dagesztánba történő betöréséhez vezetett. Mindez pedig a gudermeszi tanácskozáshoz, a dzsihád meghirdetéséhez és a „második csecsen háború”-hoz.
2011/12-ben ugyancsak Dagesztánban radikálisok saraboltak szúfi személyiségeket. Ugyanekkor az észak-oszétiai Vlagyikavkazban meggyilkolták a vallási szélsőségeket mindig is elítélő, a szúfi utat hirdető költőt és egyetemi tanárt, Samil Dzsigkajevet, Dagesztánban pedig Szaid Atszajev Efendit, egy kiemelkedő naqsbandí mestert.
Ezekbe az években a hatósági fellépés is keményedett. A radikális iszlamista és egyéb fegyveres ellenállás tagjait levadászták, házaikat – elrettentésül – ledózerolták. 2013 júliusában csak Bujnaksz-ban harminc házat romboltak le ilyen célzattal. Persze a helyi lakosság – és az öbölbeli sajtóban – a fegyveres harcot hirdető csoportok mögött többnyire orosz titkosszolgálati provokációkat látnak.
Minden lehetséges. Meg az ellenkezője is.
A Vaskapu vidékén azonban rajta marad a radikálisok tekintete. Már csak a Góg és Magóg-prófécia miatt is.
