Esti rövid
Most jöttem le a hegyekből, egy kis városból hosszas baráti beszélgetés után.
Csípős hideg van, tiszta az égbolt. Csodálatos a telihold, végigvilágítja az utat s a mellette magasodó majd' száz méteres sziklafalakat. Meg is állok, egyszerűen csak állni és bámulni. Szinte giccses, a völgyben patak csörgedez. Még én is hallom.
Az alatt az öt perc alatt, amíg ezt élvezem, négy autó halad el mellettem. Valamennyi megáll és mindegyikből kiszólnak, bele a sötétségbe, hogy minden rendben van-e, szükségem van-e segítségre. A rendszámtáblám kivilágítva. Idegen vagyok.
Mindez - hogy borzasztó sztereotíp jelzővel éljek - a sötét Balkán legsötétebb zugában. Ahol egyébként ez a szokás.
Nem tenném hozzá, de mégis: az amúgy csaknem teljesen muszlim Délkelet-Szandzsákban.
Úgyhogy, ami a sztereotíp jelzőt illeti, kikérem magamnak. A Balkán nevében.