Először is az (ön)elnevezésről.

Az ibáditák – csakúgy mint több, a többségtől elváló csoport – ragaszkodik saját önelnevezéshez. Miután az ibádíja a többségiek megnevezése volt a kháridzsiták egy kisebb csoportjára s ráadásul nem is az “igazi” alapító/imám után kapta ezt a nevet, különösen erősen ragaszkodott saját nevéhez. Ez pedig az al-muvahhidún (egyisten-hitűek) volt.

És nem is egyedülálló módon, ugyanis például a síizmus hétimámos (iszmá’ílita) ágából leváló, később az egyik első vezető (de szintén nem alapító), Muhammad bin Iszmá'íl Nastákín al-Darazí után drúzoknak nevezett heterodox szekta is ezt a nevet használta önmeghatározásra. S használja egyébként mai is elsődleges lakóhelyén, Libanonban, Szíriában és Izraelben.

S ugyancsak ez volt az elnevezésük azon mozgalom híveinek, akik az anarchiába – és megítélésük szerint – túlzottan nyitott társadalomfejlődésbe vitt iszlám Ibériai-félszigetet (al-Andalusz) és Észak-Afrikát (al-Magrib) még egyszer utoljára fegyverrel egyesítették a 12. században.

Szóval “a tiszta és abszolút egyistenhit (tauhíd) hívei” önelnevezés többször is előbukkant az iszlám történelme során. A “könnyebbség” kedvéért azonban maradunk az ibádita elnevezés mellett – csak nem haragszanak meg érte Ománban, Zanzibárban, Tunáziában vagy az algériai Mzáb oázisban. 

Visszatérve a különbségekre. Először – emlékeztetőül – a “kivonulást” generáló politikai alapállásra. A kháridzsiták elutasították a két tábor (Mu’ávija bin Abí Szufján és  Alí bin Abí Tálib) kompromisszumos kísérletét a megegyezésre a közösség vezetését illetően. A háború folytatását és az “isteni ítéletet” szorgalmazó csoport – mind annak szélsőséges, mind mérsékelt irányzatai később is ragaszkodtak ehhez a nézetükhöz. Sőt, a közösség valamennyi rátermettségét bizonyító tagjára kiterjeszették az umma vezetésének jogát; nem korlátozták azt a Próféta törzsére, a Qurajsra.

Ami a közösség-vezető további feltételeit illeti, nincsen különbség a később a mainstream szunnita elméleti munkákban megfogalmazott kitételektől. Nem sorolom fel az ide vágó munkák címeit sem a fősorvonalból, sem az ibáditák oldaláról, legyen elég az ibádita feltételrendszer vázlatos ismertetése (esetleges apró nüanszokkal).

Az ibádíja szerint a közösség vezetője (imám) az alábbi feltételeket kell, hogy teljesítse:

• Felnőtt, egészséges értelemmel bíró, muszlim férfi.
• Látása, hallása, beszédkészsége ép.
• Testi fogyatékossággal nem rendelkezik (keze-lába ép).
• Arab nyelvtudása tökéletes.
• Az ibádíja tagja.

Mindezen feltétek – az ibádita volt kivételével – valamennyi megtalálhatóak a szunnita ortodoxia politikaelméleti munkáiban.

Az imám megfosztható a címétől az alábbi feltételek legalább egyikének fennállása esetén:

• Teljes vakság.
• Teljes süketség.
• Teljes némaság.
• Az értelmi képességek elvesztése.
• “Nagy bűnök” (kabá’ir) valamelyikének elkövetése. (Ebben az esetben túl a közösség vezetői címének megfosztásán, az ilyenkor előírt büntetést kell végrehajtani rajta.)
• Amennyiben a kabá’ir-on túli bűnt követ el, s az előírt bűnbocsánatot nem hajtja végre.
• Az ibádíja elhagyása.
• Önkéntes lemondás.

Ez a feltételrendszer szerepel nagyjából a szunnita fősodorvonal műveiben is – természetesen ismét csak az ibádija-kitételek nélkül. Ugyanakkor a gyakorlat merőben mást mutatott/mutat. A többségi közösség vezetőjének – sokáig: a kalifának – hatalomtól való megfosztása rendkívül problematikus kérdés volt. És maradt. Operatíve erre olyan esetben nyílott – korlátozott számú – lehetőség, amennyiben a vezető tevőlegesen korlátozta a közösséget hite szabad gyakorlásában. Ezen túlmenően “csak” a feltűnő méretű – estelegesen a nem a közösséghez tartozó szereplőkkel (nem iszlám országok)  folytatott korrupció az, ami még a társadalom oldaláról felvetette a hatalomváltást. Minden más feltétel alapján a leváltás lehetősége csak elméletileg állt fent.

Ami az imám megválasztását illeti, ebben az ibádíja sem tudott új metódusokat kitalálni. A közösség vezetőjét náluk is “az oldás és kötés emberei” (ahlu’l-hall va’l-‘aqd), azaz a közösség vallási/világi elöljárói választották meg – közmegegyezés (tarádí) alapján, amit a közösség hűségesesküvel (baj’a) legitimált. 

Az ibáditák, illetve Omán történelmében majd látni fogjuk, az előbb említett választási feltételrendszer, illetve metódus de facto is működött az imám-dinasztiák váltásakor.