Vagy a sogenannte tatárjárás tárgyalásánál is maximum a horvátokat ért veszteségekről esik szó, meg arról, hogy a tatárok, miután bosszúsan integettek a Trogir szigetén időző, a belét oly serényen maga után odahúzó Béla királynak, 1242-ben visszavonultak a steppére (minthogy Ögödej nagykán megfogta volt a sósperecet).

Hát ez a kivonulás Szerbia számára a magyarországihoz hasonló pusztítást jelentett. Lerontattak a városok s ekkor esett áldozatul a tatárok serény antiurbanisztikus törekvéseinek számos balkáni kolostor, köztük az akkoriban nemrég épült zicai. (Egyszer majd ezekről is írok, képekkel megtámogatva. Aki már látott belőlük, tudja miről beszélek, aki meg nem, annál inkább csodálkozni fog.)

Az ugyanebben az évben trónra került Uros király Bélához hasonló ország-rehabilitációba kezdett, s mindjárt kolostor-alapításokba fogott. Így született a mai Novi Pazar feletti Stupovi Djordjevi, a közeli Sopocani vagy a mai boszniai Republika Srpskában található - ugyancsak megtekintésért kiáltó (egy blogbejegyzésemben elmeséltem ottani élményeimet) - sasei kolostoregyüttes.

Uros aztán - megint csak a Bélával közös személyes tapasztalat folytán - deklaráltan az imént említett egyházi központok, valójában a fő kereskedelmi útvonalak védelmére - várépítésbe fogott.

Ennek egyik csodálatos példája az egykori bizánci erődítmény maradványaira emelt Maglic vára, égbe magasodó falakkal, donjonnal, palotával, kúttal, ahogy az kell. Az Ibar-folyó alsó folyása szédületes völgyében magasodó erősség mára más határokat is jelöl: itt húzódik a délnyugat-szerbiai muszlim közösség településeinek határa.

Ettől délre kezdődik a Szandzsák.