Bursa, a korábbi főváros emberléptékűbb, mint a két kontinensre nyújtózkodó metropolisz. A Márvány-tengeren át - a török közlekedési infrastruktúrának megfelelően - modern vízibuszok repítenek oda.
Integettem is"Apo"-nak, amikor a katamarán elhaladt az Imrali adasi közelében. Itt üldögél immár majd' két évtizede Abdullah Öcalan a kurd PKK-vezér. Akit a kurd megmondóemberek - tekintve vezetőjük már eddig is tekintélyes börtönéveit - nemzetük Mandelájának látnak. A párhuzam kissé erős, tekintve, hogy PKK (és a török állam) konfliktusa az eleddig vívott forró és hideg háborúk során tízezres nagyságrendű halálos áldozattal járt, s habár annak idején az ANC sem volt viktoriánus kisasszonyok gyülekezete, Mandela alapvetően más eszközökkel operált.
Apo tehát az Imrali szigeten éldegél s a hírek szerint olvas ezerrel. De még így sem lehet leírni őt; a török állam számára még így is veszélyesebb, mint bármely más kurd vezető. És nem vagyok biztos benne,hogy innen teszik majd a tepsibe.
A csütörtök másik emlékezetes momentuma: a bursai bazár mellett zenélő nő. Tangóharmonikázott, miközben a gyereke babakocsiban aludt mellette. A fiatalasszony szíriai menekült volt.
Ebben a városban egyébként a menekültek közül számosan szervezett keretek között dolgoznak. Az önkormányzat - más városokhoz hasonlóan - egyfajta közmunka-programmal foglalkoztatja őket, ami - az itteniek elmondása alapján - jelentős szociális feszültség-csökkentő hatással bír.
A török gazdaságban - feketén, szürkén, fehéren - sok menekült dolgozik. Nemcsak szíriaiak, afgánok, pakisztániaiak vagy például bangladesiek is. Van, aki nemrég érkezett s van, aki évek óta itt ragadt. Ki itt parkol, ki pénzt gyűjt a továbbutazásra, ki a hazatérést várja - egyre reménytelenebbül.
Talán ezért is szólt olyan gyönyörűen az a tangóharmonika.
