Az ország függetlenségének első időszaka egybeesett a politikai iszlám újabb mozgolódását - aztán egyre inkább radikalizálódását - jelentő hetvenes évekkel. Miután az Arab-félszigeten járunk, nem csoda, hogy megjelentek az errefelé "őshonos", Szaúd-Arábiából támogatott szalafita mozgalmak, vagy az akkor már nemzetközi hálózattal bíró, a társadalom erőteljes reiszlamizációját hirdető, indiai gyökerű Igehirdetés Szervezete (جماعة الدعوة والتبليغ). A legerőteljesebb - bár a térség többi országával összevetve azért mégiscsak korlátozott - hatást azonban két másik csoport fejtett ki. A szunnita Muszlim Testvériség (جماعة الإخوان المسلمين) és a síita Sírázíja Szervezet (الجماعة الشيرازية).

A Muszlim Testvériség (جماعة الإخوان المسلمين) Ománban.

Az internacionalista szervezet a múlt század hetvenes éveinek végén jelentkezett errefelé. Az ország azon régióiban bukkant fel, ahol számottevő szunnita közösségek éltek, így a fővárosban, Maszkatban, a Jemennel határos Zufár/Zofar tartományban, valamint a Keleti- és a Belső-területeken.

Miként más közel-keleti országokban, Ománban is alapvetően az Egyiptomban egyetemi tanulmányokat folytató fiatalok "hozták be" a MT eszméit s szervezték meg az első sejteket. Mellettük az Egyiptomban és más közel-kelti államokban élő ománi közösségek az MT tanaival szimpatizáló tagjai is támogatták a szervezet anyaországukban való megjelenését és kibontakozását. A lépten-nyomon előforduló nemzetközi konferenciák eszmecseréi ugyancsak segítették e tanok ománi terjedését. Miután az előkészítés ezen fázisában a szervehzet erőteljesen hangoztatta apolitikus (nem hatalom-megszerzési célzatú) elképzeléseit, az ománi hatóságok ekkor - még - nem gördítettek akadályokat a szerveződés útjába.

1988-ra az MT sejtjei szervezett hálózattá nőttek össze s 1992-ben már írott formában került kinyomtatásra a csoport működési szabályzata, tanításai és elképzelései.

A szervezet iszlamizációs és modernizációs elképzelései nagyjából egybe estek magának az ománi államnak (s Qábúsz bin Szaíd szultánnak) társadalmi fejlesztési célkitűzéseivel. A kormányzat és a hadsereg - általában második vonalát jelentő - vezetői körében is befolyásra tet szert a MT. A hozzá köthető személyek közé tartozott a Muszlim Szálim Qutn, a mezőgazdasági minisztérium és Khamísz Mubárak al-Kajjúmí, a kereskedelmi- és ipari minisztérium államtitkára.

1992-ben - az iszlamisták 1989-es szudáni hatalomra kerülését és az első Öböl-háborút követő helyzetben - az ománi MT új szervezeti struktúrát vett fel. Az országos vezetés két alcsoportra oszlott: északira és délire. Míg az előbbi a fővárosra, a második a jelentős szunnita közösséggel bíró óriási kiterjedésű Zufár/Zofar tartományra fókuszált. A két csoport további alterületekre, részlegekre (شُعَب) oszlik.

Az országos vezetés élén a 15 (12 választott, 3 kijelölt) tagú Konzultatív (Súra) Tanács (مجلس الشورى) áll. A napi ügyeket a Végrehajtó Tanács (مكتب تنفيذي) viszi, élén a főigazgatóval (المراقب العام). Emellett további albizottságai vannak az oktatási, kultúrális, szociális és egyéb munkának. A szervezet funkcionáriusainak nevát - úgymond biztonsági okokból - nme hozzák nyilvánosságra, ami azért ad egy kis ízelítőt a demokratikus véleménnyilvánítás határairól. 1994-ben a hatalom kemény támadást intézet a szervezet ellen, mind a civil szférában, mind az erőszakszervezeteknél széles körű letartóztatások történtek, majd az MT-tag katonatiszteket zömében életfogytiglanra, a civileket háromtól húsz évig tartó szabadságvesztésre ítélték.

Ekkor a szervezet előtt három alternatíva állt: visszatérés az illegalitásba, a legális, a hatalmi status quot elfogadó politikai erővé válás és a társadalmi-ideológia szervezetté alakulás. Az ománi MT végül ez utóbbit választotta, ami az ezredforduló után (2004) a hatalom irányából érkező nyomás és felügyelet enyhítését eredményezte.

Az ismertebb ománi MT-vezetők az alábbiak: Abdulláh Muhammad al-Gílání, Szálim Ahmad al-Gazzálí, Abdulláh Táhir Báumar.