A két ország – mely történelmi távlatokban évszázadokig, hogynemondjam évezredekig – egy egységes régió (Bilád al-Sám بلاد الشام) része volt. Ennek megfelelően nehéz elválasztani egymástól úgy a történelmüket, mint a jelenüket. Nem merülnék azonban a történelem mélységes mély kútjába, indítsunk a közelmúlttal.

A Rafíq al-Harírí ex-miniszterelnök meggyilkolását követő szíriai katonai kivonulás utáni parlamenti választásokon hatalomra került Nyugat-orientációjú Fuád al-Szinjúra vezette egységkormány (2005-2009) kettős viszonyban volt a damaszkuszi vezetéssel. Miután tagjai voltak a Nyugat-barát politikai erők (s ők adták a miniszterelnököt), ezek erőteljes kritikával illették továbbra az Aszad-rezsimet – azzal vádolva, hogy szerepük volt a Harírí-merényletben. Ugyanakkor a kormányban részt vettek a szírbarát pártok is (a Hezbollah és szövetségesei), akik értelemszerűn továbbra is a hosszú polgárháborút (1975-1992) lezáró Táifi Egyezménynek megfelelően a két ország közötti különleges politikai-gazdasági kapcsolat további erősítése mellett szálltak síkra.  

Szíria ebben az időben erősen elszigetelődött az arab országok vezetésének Szaúd-Arábia vezette politikájának köszönhetően. Ezen enyhített valamennyit az ekkor megválasztott Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnök offenzív külpolitikája, amelyben Szíriai kiemelt szerepet játszott, valamint az Aszad-rezsimhez ekkor erőteljesen közeledő Recep Tayyib Erdogan kormány békülékeny viselkedése.

Amikor a Harírí-gyilkosságot vizsgáló ENSZ-bizottság előzetes jelentései megjelentek – s abban említésre kerültek a Hezbollah egyes tagjai –, a Szíria-szövetséges erők kiléptek a kormányból, amely így kisebbségi kormányként nem igazán tudta ellátni a feladatát. Ekkor zajlott le a 2006-os 33 napos háború Izrael és a Hezbollah között. Ezután pedig a még Szíria közvetlen beleszólásával megválasztott köztársasági elnök, Emile Lahhoud/Ímil Lahhúd) lejért mandátumának prolongálása is szította feszültséget a két csoport között, ami 2008 tavaszán majdhogynem polgárháborúhoz vezetett (májusi sajnálatos események). Végül török-katari-iráni közvetítéssel került sor a Dohai Egyezményre, ami feloldotta a politikai patthelyzetet. A megállapodás lehetővé tette az egyébként ugyancsak Szíriához közelebb álló hadseregparancsnok, Michel Suleiman/Mísál Szulajmán köztársasági elnökké választását, majd új parlamenti választások megtartását.

A 2009-es választások után a 71-57 arányú győzelmet aratott Nyugat-orientációjú Március 14 Szövetség vezetője, Szaad al-Harírí lett a miniszterelnök, de nemzeti egységkormány jött létre, amelyben a szírbarát pártok vétójoggal rendelkező arányban vettek részt. Ez a konstelláció két évig bírta. Közben azonban még javultak a libanoni-szíriai kapcsolatok. Szaad al-Harírí is Damaszkuszba látogatott, ahol bocsánatot kért az apja halálában való bűnrészességet feltételező Damaszkusz elleni vádakért.

Amikor aztán 2011-ben az évtizedek óta a kis drúz közösség politikai túléléséért küzdő és a mérleg nyelvét látható élvezettel játszó Valíd Dzsumlat 11 képviselőjével a Szíria-szövetségesek mellé állt, azonnal azok kerültek 68-60-as többségbe a parlamentben. (Dzsumblat fordulatát megelőzte, hogy lassan kibékült a szíriai vezetéssel, amelyet többek között apja Kamál meggyilkolásával is vádolt. Ez utóbbi esemény sem ma volt, 1977-ben. )

A 2011-es kormányváltás alapvetően felrúgta a libanoni belpolitikai egyensúly alapját képező szaúdi-szíriai kényszerű együttműködést, amelyet azért külső tényezőkként Törökország, Katar és Irán támogatott. Gyakorlatilag a szíriai polgárháború kitörésekor (2011. március 15.) bízta meg Michel Szulajmán köztársasági elnök Nadzsíb Míqátít a szírbarát erőkből álló kormány megalakításával.

A 2011. június 13-án hivatalba lépett Míqátí-kormány július 5-én terjesztette programját a parlament elé. Ebben kiemelt jelentőséget tulajdonított a libanoni-szíriai kapcsolatoknak, amelyek az említett Táifi Egyezményen alapulnak. Ugyanakkor amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2011. augusztus 3-án elítélte a polgári lakosság elleni erőszakot, Libanon megszavazta a határozatot, azzal a megjegyzéssel, hogy a „távolságtartás politikáját” szándékozik tartani ebben a kérdésben.

A libanoni politikai erők különbözőképpen viszonyultak a szíriai eseméynyekhez:

• A középutasok, akik közé Michel Szulajmán köztársasági elnök, Nadzsíb Míqátí miniszterelnök és kezdetben Valíd Dzsumblat drúz vezető tartozott, minden eszközzel fenn kívánták tartani a különleges viszonyt a két ország között – azzal a megkötéssel, hogy nem foglaltak állást egyértelműen egyik harcoló fél mellett sem.
• A szíriai kormány támogatói: a Hezbollah, az Amal, Michel Aoun és szövetségeseik.
• A szíriai kormány ellenfelei: Szamír Dzsadzsa/Geagea (Libanoni Erők), Michel Murr, al-Dzsamáa al-Iszlámíja.
• Az álláspontjukat jelentősen megváltoztatók: Amín Dzsemajel (Katáib Párt) kezdetben támogatta a felkelést, később – az iszlamsiták egyre erőteljesebb térnyerésével – revideálta ezt az álláspontját, és fontosabbnak tartja a stabilitást a szomszédos országban.  Valíd Dzsumblat drúz vezető pedig a középutasoktól jutott a legkeményebb Aszad-bírálók táborába.

A középutasság és a távolságtartó politikai vezető személyisége, Michel Szulajmán köztársasági elnök a polgárháború eszkalálódása során 2012. június 12-én nemzeti konzultációs tanácskozást tartott, ahol határozatot fogadtak el a libanoni erők addig tapasztalt szíriai beavatkozásának megakadályozására. Ez a határozat az alábbiakat tartalmazta:

• Libanon teljes körű semlegességének deklarálása.
• A libanoni-szíriai határ védelme.
• A Libanon területén történő fegyverkereskedelem- és szállítás megakadályozása.
• A törvényesség és a biztonság szavatolása az egész ország területén.
• A politika és a média felelősségénak hangsúlyozása a törvényesség fenntartása érdekében.

Ezt a határozatot az alábbi erők fogadták el:

• Michel Szulajmán köztársasági elnök, a tanácskozás szervezője és védnöke,

• Nadzsíb Míqátí miniszterelnök,
• Valíd Dzsumblat drúz vezető,
• Fuád al-Szinjúra (Jövő/al-Musztaqbal Irányzat),
• Amín Dzsemajel (Katáib Párt),
• Michel Firaún, keresztény politikus,
• Jean Ogassapian, örmény politkus,
• Nabíh Berrí, parlamenti elnök (Amal),
• Michel Aoun (Szabad Hazafias Irányzat),
• Muhammad Raad (Hezbollah),
• Szulajmán Franzsié/Farndzsíja (Marada),
• Aszad Hardán (Szír Nemzeti Szociális Párt),
• Hagop Pakradounian, örmény politikus (Tashnak Párt).

A Nyugat-barát erők (Március 14-e Irányzat) ragaszkodtak inkább az elfogadott határozathoz, a Katáib Párt kivételével, amely az egyre erősödő iszlamisták miatt még a kormányoldalon való beavatkozást sem látta elvetendőnek. Ugyanakkor a Szíria-barát politikai szervezetek tovább folytatták az ekkor még titkolt támogatásukat a damaszkuszi kormánynak.

Hamarosan azonban mindkét oldal feladta ezt az addig is csak szóban deklarált semlegességet. Szaad al-Harírí szövetséges, a szír ellenzéki politkus Mamún al-Humszí megvádolta a Hezbollahot, hogy katonái révén részt vett a szíriai polgárháború első felvonásának, a Deraá-i tüntetések leverésében. Ugyanakkor a Musztaqbal milíciái megkezdték a fegyvercsempészetet a kormány ellen harcoló erőknek.

Ugyanakkor a szírbarát erők médiája teljes mértékben elhallgatta a tüntetések véres elfojtását. 2012 elején pedig megmutatkoztak a Hezbollah szíriai katonai jelenlétének az első jelei – a libanoni-szíriai határ túloldalán al-Zabadání térségében. Az év végén pedig már nyíltan küldte a síita szervezet katonáit a szíriai síita szentélyek védelmére.  Végül 2013. május 25-én (az izraeliek dél-libanoni kivonulásának évfordulója alkalmából tartott ünnepi gyűlésen) a szervezet főtitkára, Haszan Naszrallah kijelentette, hogy a Hezbollah katonái a szíriai kormányerők oldalán harcolnak a szomszédos országban.

A szunnita szervezetek pedig főként Észak-Libanonban aktivizálódtak. Tripoli és környéke (különösen Akkár és vidéke) fegyverraktárak és a Szíriában harcoló szalafita/dzsihádista csoportok logisztikai bázisterületévé lépett elő.

Ez a felekezeti megosztás általános jellegű. Statisztikai adatok szerint a síiták 89%-a támogatja az Aszad-rendszert, míg a szunniták 77 és a drúzok 75%-a a rendszerváltozás mellett foglal állást. A keresztények – miként politikailag – megosztottak: 42%-uk támogatja Aszad-rezsimjét, míg 44%-uk ellene van.

E főbb vonalakon belül természetesen több törésvonal található. A szíriai háború bármilyen irányú kimenetele súlyos hatással lehet a Libanonra. A rezsimváltás jelentős szövetségestől fosztja meg a Hezbollahot és szövetségeseit, ugyanakkor felértékeli a síita szervezet és az egész országot Teherán szemében. A szaúdi befolyás pedig tovább nőhet Libanonban az iszlamisták bármilyen formájú jövőbeli szíriai politikai jelenléte esetén. A menekültek hosszabb távú jelenléte újabb felekezeti problémákat indukál, amelyek a palesztin menekültek hetven évvel ezelőtti érkezése is mutat. Azt nem úszta meg az ország háború(k) nélkül.