iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Ramadán a Balkánon 7

2019. május 21. 06:44 - politics&islam

 

Kóbor kutyák

Ez valami specifikum. Amikor az ember például (immáron: Észak-)Macedóniában közlekedik, két csalhatatlan jele van annak, hogy albánok lakta területre ért: a KRESZ, mint olyan egy szemvillanás alatt megszűnik (s vele együtt általában az útburkolati jelek is szublimálnak), illetve ezzel együtt felbukkannak a kóbor kutyák.

Ez egy nagy nyugat-balkáni rejtély. A kóbor kutya, mint az albán szállásterület differentia specificája. S itt ne holmi loncsos-lompos, retkes és pszichésen zavart kaffogó korcs ebekre gondoljunk. Albániában cumbájspíl mindegyikük fülében sárga billog, etetésük biztosított, a lakosság nagy empátiával van irántuk s hatalmas állami kampánnyal valamennyi jobban be van oltva, mint manapság a nyugati társadalmak egyes egyre őrültebb humán egyedei.

Magyarázat nélkül ugrok a lényegre.

Gusinje utcáin megannyi kóbor kutya. Montenegróban a tengerparti és Skodra közeli Ulcinj után itt a legmagasabb az albán lakosság aránya. Köszönhetően ez a 18. századi - az előző posztban említett - Kelmendi-klán betelepülésének. Meg egyáltalán: Gusinje és a folyóvölgyben tíz kilométerrel felette elhelyezkedő - szintén Kelmendi szállásterületnek számító - immár albániai Vermosh geográfiailag egybeforr.

Én itt többször is átléptem már a határt. S mindig affelé vágyódtam: milyen lehetett itt a határviszony mondjuk az ötvenes-hatvanas években, amikor Josip Broz meg Enver Hoxha életük teljében rázták öklüket a másik felé.

(S megint az örök visszatérés - a bejrúti emlék: a szandzsáki, ergo ex-jugó és albán hallgatók - egyébiránt testvérek az Úrban - késhegyre menő vitája a szabrai/satílai piacról a kollégiumba felhozott sültcsirke romjai felett, Coca Cola-gőzös állapotban, hogy vajon Broz tankjai értek-e volna elébb Tiranába vagy Hoxháéi Belgrádba. Ez egy olyan este volt anno az ezredfordulón Dél-Bejrútban, ami többet mondott a Balkán pszichoszomatikus viszonyairól, mint egy tucat száraz szakkönyv végignyálazása. Mindegy.)

Gusinje (albánul: Gucia) 1877 es 1913 között volt a (Novi Pazar-i) Szandzsák része. A történet avval kezdődött, hogy két éven át itt csatároztak az albán nemzeti mozgalom, a Prizreni Liga Ali Pasha Shabanagaj irányította csapatai a Marko Miljanov-vezette crnagorác nemzetiekkel. Végül a terület még oszmán fennhatóság alatt maradt.

A gusinjei családnevek ma is árulkodnak: itt ma is az albánok vannak a legtöbben. Utánuk meg a bosnyákok. (Belgrádból nézvést: a szerbül beszélő muszlimok. Podgoricából meg: iszlamizált crnagorácok.)

Mindenesetre itt is az volt a jani (vagy: Jani?), akinek legnagyobb volt... a háza.

Emeletes albán toronyházak, mecsetek és szuper kávék.

Tényleg: ez már majdnem Albánia.

60464353_2187223254660097_622031716818616320_n.jpg

60981601_2187223534660069_5392426255826026496_n.jpg

61018210_2187224461326643_6550996484240703488_n.jpg

60915363_2187223797993376_1998963648839548928_n.jpg

60450721_2187224834659939_59976271941074944_n.jpg

60528871_2187225074659915_8763259594957914112_n.jpg

Szólj hozzá!

Ramadán a Balkánon 6

2019. május 20. 17:40 - politics&islam

 

Plav – a múlt

A Prokletije északi lába kultúrhistóriailag a Szandzsák különleges része. Itt már nem csak a „szokásos” szerb/ortodox-bosnyák/muszlim „kinek a bölcsője” s „ki volt itt előbb” izgalmas – és végtelenül értelmetlen – népi-nemzeti-vallási küzdelme folyik. Mindemellé ugyanis itt beköszön a Balkán „legősibb népe”, akik saját elbeszéléseik szerint már a Pangea őskontinens partján horgásztak volt: az albánok. Hiába, a Prokletije mögött, innen alig pár kilométerre már az Albán Köztársaság húzódik. Az albán szívekben pedig ez a vidék még igencsak a Sasok vadászterülete.

Az kétségtelen: illírek (vagy a déli interpretációban: proto-albánok) bizonyosan laktak errefelé. A római korban a Lim felső folyása fontos kereskedelmi útvonal mellett feküdt; a Dyrrachiumot (Durres) Naissosszal (Niš) összekötő út az évszázadok során erre is átvonult. Ment a római/bizánci szekér, amíg meg nem érkeztek a szlávok. (Meg előtte egy kicsit az avarok, de ők lábjegyzetek ebben az ügyben.) A szerb törzsek államalakító kísérletei gyakorlatilag éppen a Prokletijében találkoztak egymással. A tengerparti Zeta/Zahumlje fejedelemsége, a Vojislavlević-ek államának tényleges befolyása éppen ebben a térségben ért véget, míg a belső, szárazföldi szerb egységesítési kísérletek (Vlasmitirovićok, Vukanovićok, majd az obligát Nemajićok) törzsterületei is eddig értek – bár több alkalommal sikerült hatalmukat kiterjeszteni a hegyeken túlra.

A lényeg: Plav és környéke (župa Plav) a középkorban a hegyek túl(koszovói)oldalán innen légvonalban alig negyven kilométerre fekvő peći pátriárka közvetlen fennhatósága alá tartoztak. Aztán jöttek a katicát közismerten egzecírozó törökök, s a vidék a skodrai szandzsák (İşkodra Sancağı) részeként ágyazódott be az oszmán államba. A törökök által alapított Plav városában és környékén (Plav nahiye) – a korabeli oszmán adóösszeírások (defterek) alapján állítható: a lakosság nagy része ekkor még ortodox szerb volt. Ez a helyzet a 18. század közepéig így is maradt. Ekkor – egy rendkívül érdekes politikai konstelláció folytán – a Prokletije túloldaláról jelentős tömegű albán bevándorlás történt.

Aki már végigjárta a Shkodra-Vermosh-Plav-i, nemrégiben svejci színvonalon felújított – s látványilag a leszebb klasszikus alpesi utat kenterbe verő – viszonylatot Észak-Albániában, annak lehet valami fogalma a Kelmendi törzs ősi szálláshelyéről. Az itt élő és a történelem folyamán többször fókuszba kerülő Kelmendik – mondjuk így – mindig tovább nyújtózkodtak, amíg a birkabőr takaró ér. Így volt ez a 17. században is, amikor a törzs tagjai nagy számban húzódtak a Prokletije északi előterébe. Ekkor alakult ki Gusinje – s részben Plav – máig jelentős albán lakossága. Mindemellett északi irányból számos bosnyák is ekkor telepedett meg a Plavi-tó körül.

Amikor 1878-ban a berlini konferencián a montenegróiak maguknak követelték a területet, a Prizreni Liga által irányított albán nacionalisták szorították vissza a crnagorác operetthadsereget. Negyven éves halasztást sikerült kiharcolniuk: 1912-ben az első balkáni háborúban a montenegróiak elsőként ugrottak a Plavi-tó környékére – mint gyöngytyúk a takonyra. Aztán hat évvel később lestek, amikor az egész vidék szépen betagolódott a születő félben lévő Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba.

Plav ma alapvetően bosnyák. Gusinje meg albán.

Podgoricából nézvést meg crnagorác az egész völgy.

Én a Napot várom. Ő majd mindent helyre tesz itt. Is.

Ps. Egyébként errefelé a dél-szandzsáki (vagy ha úgy tetszik, montenegrói) mecsetek lenyűgözőek, kis fából készült előterükkel. Meg a gazdag családok – Albániában számos helyen látható – lakótornyai. Mindig a régi nóta: kié a nagyobb.

60864301_2186236488092107_8764648832194576384_n.jpg

61043153_2186236601425429_3484820877814530048_n.jpg

60604346_2186236788092077_7477349195444125696_n.jpg

60915481_2186237344758688_1886721374412603392_n.jpg

60466474_2186237444758678_4864237564380315648_n.jpg

60794475_2186237584758664_1555958332265594880_n.jpg

Szólj hozzá!

Ramadán a Balkánon 5

2019. május 20. 08:46 - politics&islam

 

A plavi lochnessi szörny

Mindig ezek a nőügyek - a dínó korból az emlősök neocortexében elraktározódott sárkány-félelemmel megspékelve.

Merthogy a Plavi-tó mondája is nőről meg sárkányról szól. Úgy kezdődött, hogy egy nemesfiú s nővére/húga kirándulgattak a hegyekben. (A nép meg dolgozott ugye - keményen kizsákmányolva.) Amint meglátták a tavat, mondta a kiscsaj, hogy ő bizony megmerítkezik a kritálytiszta vízben. S fivére még szóhoz sem jutott, a nő már szelte a habokat. Nem sokáig.

Merthogy a hullámveréstől felébredt a mélyben egy szörnyűséges sárkány és azonmód széjjelrágta a lányt. Nagy lakoma lehetett: kilenc napon át folyt a leány vére a tóban. Így kapta a nevét a hely: plav - folyó víz.

Mindig baj volt a sárkányokkal. Csak az a kappadókiai füstösképű, a Gyuri, csak az mert szembeszállni velük.

Meg a Jókirályfi.

60397770_2185211554861267_2158349051970453504_n.jpg

Szólj hozzá!

Ramadán a Balkánon 4

2019. május 18. 21:52 - politics&islam

 

Plav

Nekem a Pešter az otthonom - itt. De a Szandzsáknak sok-sok csuda-vidéke van. Plav is az.

A Szandzsák - bár maga az elnevezés (eredetileg Yeni Pazar sancağı) geográfiai formában csak pár évtizedig létezett - a ma hagyományosan ide sorolt terület önkényesen három nagy részre osztható. (Ha eltekintünk a "perifériáktól", elsősorban Észak-Kelet-Koszovótól, de erről majd egy újabb cvijići historio-geográfiai eszmefuttatásban.)

E három fertály: a "centrális" Pešter az onnan lefutó folyó- és patakvölgyekkel (köztük a Novi Pazar-i medencével), az attól nyugatra-északra emelkedő magas hegyvidék (a Zlatibor, a Javor a Mokra Gora és a Golija), valamint a Lim-folyó felső folyása.

Ez utóbbi önmagában egy kiemelt geográfiai, kulturális, rekreációs desztináció (lehetne, de ne legyen, így nyugisan jobb). A Limet két oldalról sziklás kétezresek kísérik, s a végében, a "messzi délen", az albán határon a Prokletije-hegység indítja a folyót.

Itt fekszik Plav. Meg Gusinje.

Ülök a tó parton egy kávézó előtt, békák brekegnek, kacsák úszkálnak, mindenki hűde magas és Gojko Mitić-szerű, az egyik férfin harckocsizó sapka.

Velünk élő történelem Jó is így.

60475842_2183758728339883_6681379412035764224_n.jpg

60518023_2183757851673304_2534212381756620800_n.jpg

60706279_2183758225006600_1159082321660346368_n.jpg

61009143_2183758468339909_6151490158353973248_n.jpg

60526872_2183759225006500_4478013347547054080_n.jpg

Szólj hozzá!

Ramadán a Balkánon 3 (Libanoni kitekintő)

2019. május 16. 13:40 - politics&islam

 

99

Exit Szfeir pátriárka.

Mindig szeretem, ha valaki a teljességre/tökéletességre törekszik. Szépen lezárt életutak, kerek évszámok, a bevezetés-tárgyalás-befejezés – szörnyű iskolai irodalomoktatás-metódusa – szentháromságának tiszta megvalósulása. Az ilyes életformátum nagy nyugalommal tölt el.

Majdnem sikerült ez a maroniták ex-pátriárkájának. Már Naszralláh Butrusz Szfeir/Mar Nasrallah Butros Sfeir bíboros pátriárka ravatalát tegnap állították fel a közép-libanoni maronita vallási központ Bkerki templomában. Pontosan kilencvenkilenc évvel korábban, 1920. május 15-ére állt össze nagy nacionalista elődjének, Iljász Butrusz al-Huvajk/Hoayek pátriárka álma: egy rendkívül izgalmas nemzetközi sakkparti révén, amelyben a britek és a franciák mellett lapot osztottak Chaim Weizmann cionistáinak és a maronitáknak is, míg az muszlim arabok – jobb esetben – az asztal körül állva kibicelhettek; szóval megszületett Nagy-Libanon. A kis Szfeir-gyermek pedig – vélhetően jó hangosan – felsírt.

Hosszú karrier várt rá, amelynek a végén, a napokban megnyilatkozók nem fukarkodnak a jelzőkkel. A „szigorú tekintetű” (الثاقب النظرة), a „sziklaszilárd vezető” (القائد الصلب), az „együttélés embere” (رجل العيش المشترك), az „ellenállás pátriárkája” (البطريرك المقاوم), a „második függetlenség bajnoka” (بطل الاستقلال الثاني), a „maronita pátriárkátus ikonja” ("أيقونة" البطريركية المارونية). Nos, ez utóbbi meghatározás minden bizonnyal skrupulusok nélkül aggasztható reá. Negyed századig állt a keleti gyökerű, de immár nyolcszáz éve Rómához tartozó egyház élén. Nem egy könnyű korban. (Bár a Libanon-hegységben nem igen találunk egy teljes – úgymond – könnyű emberöltőt.)

Amikor pátriárkává választották 1986-ban, az ország a hosszú polgárháború (1975-1991) legmélyebb bugyraiba tartott éppen. Addigra gyakorlatilag már mindenki harcolt mindenki ellen és – bár úgy tetszett: a többségnek immár elege van a vérontásból – a nyolcvanas évek égén jött a feketeleves: még több tízezer halottal.

Amit ebben a helyzetben az egyre nagyobb tekintélyű pátriárka felismert: a háború lezárásához a kialakult status quo két tényét kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy a fegyveres konfliktusokban felemelkedett és megerősödött „háborús lordok” befolyása immár megkerülhetetlen lett, s a végleges rendezéshez – legyen azok bármely felekezetből – be kell őket emelni a hatalomba a hagyományos és megrendült erejű elit mellé. A másik: tetszik-nem tetszik, bár az alapító atyák (köztük a fentebb emlegetett Huvajk pátriárka) nem így gondolták, Szíria geopolitikailag, gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan leválaszthatatlan Libanonról. S a háború folyományaként pedig éppen katonailag sem izolálható; ergo Damszkusz katonai megszállását – egyelőre – kész tényként kell elfogadni.

Szfeir ennek megfelelően politizált. Amikor 1988-ban Amin Dzsemajel/Amin Gemayel távozásával megüresedett a köztársasági elnöki poszt és a jelenleg ezt a posztot betöltő, akkor hadsereg-főparancsnok Michel Aún/Aoun kinevezett miniszterelnökként az elnöki székre apellált, a pátriárka Damaszkusz – egyébként elbukó – jelöltjét, Mikhail Dáhirt támogatta. (Aúnnal pedig még akkor is faséban volt, amikor az 2005-ben visszatért franciaországi száműzetéséből és újólag aspirált a posztra.)

A háború által felfuttatott új elit hatalomba emelését – s ezzel párhuzamosan a demográfiai változásokat megkésve és csonkán realizáló – Tá’ifi Egyezmény kialakításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett a most elhunyt pátriárka. Része volt abban, hogy bár a keresztények ekkor már jóval kevesebb, mint a felét tették ki a lakosságnak, a parlamenti (és a hagyományos konfesszionalista felosztás következtében az általános politikai és társadalmi) képviseletük 50% maradhatott. (Az igazán kulcspozíciók – a köztársasági elnöki, a hadseregparancsnoki posztok, a titkosszolgálati csúcspozíciók megtartása mellett.) Ezzel együtt Szfeir a kilencvenes években végignézhette, hogy – rivális ide, rivális oda – a maronita oldalon egymás után „golyózták ki” a befolyásos politikusokat: Aún és Dzsemajel franciaországi emigrációba kényszerült, Szamír Dzsadzsa/Geageát sittre vágták.

Amikor azonban 2000-ben Izrael kivonult Dél-Libanonból, Szfeir azok közé a – radikális – keresztény politikusok mellé állt, akik azt kezdték el hangoztatni, hogy a déli ellenség távozása negligálja Damaszkusz katonai jelenlétének (értsd: megszállás) érvelését. 2001 áprilisában a maronita patriarchátus Qurnat Sahván/Shahwan-i központjában az ő támogatásával és közvetlen munkatársa, Júszuf Bisára/Youssef Bishara vezetésével a tanácskozás helyének nevét viselő maronita entellektüelekből, egyházi emberekből és politikusokból álló csoport, amely nyíltan artikulálni kezdette a szíriai csapatkivonás szükségességét. A lassan csordogáló ezredforduló utáni években mindenki valami nagy változást prognosztizált. S nem is kellett sokat várni. (Várnunk: én is a helyszínen „várakoztam” ezekben az években.) Miután 2005 februárjában meggyilkolták Rafíq al-Harírí/Hariri ex-miniszterelnököt (azok voltak ám a mozgalmas napok!), és kitört a sogennate „Cédrusok forradalma” (ثورة الأرز), nagy kivetítőn nézhettük március 14-én, amint a „milliók demonstrációján” – finoman – követelte a szíriai csapatok távozását.

Ez aztán meg is történt. S mint ahogy az Libanonban hagyományosan lenni szok, nem változott semmi. A szíriai befolyás az államigazgatásban ugyanúgy megmaradt, mint az erőszakszervezetekben vagy a társadalmi intézményekben. Meg hát a társadalomban. Mert hát a történelem és a geopolitika meghatároz. Tetszik, nem tetszik.

A 2011-ben lemondó Szfeirt is egy olyan utód – Bisára al-Ráí/Bichara Rahi – követte Antiochia és a Kelet pártiárkai trónján, aki van annyira reálpolitikus, hogy ne negligálja Damaszkusz szerepét a libanoni belpolitikai életben.

Szfeirt mindeközben még 1994-ben bíborossá tette II. János Pál. Mint pápaválasztó bíborosra, nem vethetünk reá követ. Mind a rossz- (2005), mind a jóarcú pápa (2011) megválasztásakor túl volt már a nyolcvan éves kor-limiten. Mások sara/dicsősége hát a csúcsvezetők munkássága.

De azért kissé haragszom rá. Három nap hiányzott a kilencvenkilencedik szülinapjához. Meg egy év a tényleg kerek százhoz. Minden adott volt. A kiváló klíma, a príma levegő, a mezze-tabbúlé-zaatar koszorúzta isteni libanoni konyha. A kávé. A szieszta/qajlúla. Naszralláh, a végén belehúzhattál volna!

Mindegy. A történet úgyis akkor lesz kerek, amikor a Nap benyeli a Földet. Vagy a posztprotoni korban.

Akkor lesz jó.

Ps. Alant a bübloszi maronita Szent János-katedrális bizánci-kora keresztes stílben emelt csodálatos falai a kikötő felett. Építése akkor kezdődött, amikor Kálmán királyunk – immár túl testvére és annak kisfia keresztényi megvakíttatásán – depressziósan és alkoholistán azon morfondírozott, hogy ha mindezek után saját fia gyermektelenül huny el, akkor gáz lesz.

És gáz lett. Bölcs Kálmán királyunk pedig az Álmos-ági történetírásban púpos-göthös Nosferatu. Így járt.

2014-05-25_16_04_51.jpg

Szólj hozzá!

Ramadán a Balkánon 2

2019. május 12. 21:54 - politics&islam

 

Smolućka pećina

Van Borneón (Sarawak) a Niah cave. Na kérem, az látnivaló! Előtte krokodilos folyó, majom, óriásgyík, marhanagy lepkék meg pókok, ahogy kell. Aztán több kilométres, néhol száz méteres belmagasságú (cumbájspíl a nyugati "főbejárata" úgy 150 méter széles es 80 méter magas) karsztbarlang-rendszer az - egyre pusztított - esőerdő mélyén. Volt a keleti végében egy jól őrzött falfestmény-sorozat: csónakokon úsztatnak emberek halottakat. Halálhajók. S bár a helyiek által akkor is serényen zsákolt denevérürülék szúrós szagától majd' szétment a fejem (~Haver, ez segít, ha fáj a torkod és az orrodat is tisztíccsa!), jó két órán át csodáltam - egyedül. (Többet ért mint a közelharc - mondjuk - a Mona Lisáért.)

Amikor azokat a freskókat falra vetették, a paleolit vidám Aranykorában (ahogy azt a legeslegolvasottabb tiszapalkonyai segédmunkás képzelte) megjelent az ember a Szandzsákban.

Bizonyára meg nem szandzsáki illetőségű lakosoknak nevezték magukat, de jó lakhelyet választottak. A karsztos Pešter-fennsík keleti oldalából lefutó kis folyóvölgyekben több barlang is kiváló ingatlanválasztási lehetőségeket kínált. Valószínűleg a Ljudska, a Josaonica, a Raška, a Sebečevska völgyei is lakottak voltak.

Konkrét ismereteink azonban jelenleg csak a Smolućka-völgyében található barlangban lakókról vannak. A folyócska, amely a Novi Pazar-Tutin országúttal párhuzamosan futó Sebečevskába ömlik ma is kiváló vegetációjú, forrásokban gazdag terület.

Maga a barlang a Smolućka forrása felett 50 méterrel fekszik meredek hegyoldalon, jól védhetően. Kettős osztatú, külső terében 3-4, hátsó részében 2 méteres belmagasságú, a széles bejárati nyílás folytán világos, szinte penthouse hatású, kiváló ingatlan.

Pattintott kőszerszámok, medvevadászat, danolászós asszonyi gyűjtögetés, este: mese. Nagy élet folyt itt 20000 éve!

(Amikor - tudjuk - minden jobb volt. S amikor - tudjuk - még kollektív minden-tudás volt az emberfia sajátja. Aranykor, hajh!)

60338223_2173745799341176_6705661860047224832_n.jpg

60568543_2173747496007673_3667076977501667328_n.jpg

59952722_2173746659341090_6444703366583943168_n.jpg

59947768_2173747199341036_7440892280380063744_n.jpg

60227554_2173748999340856_1997685264708796416_n.jpg

60164825_2173746169341139_5468744968522694656_n.jpg

59805425_2173749146007508_4418049904673292288_n.jpg60339117_2173749432674146_8618451658721984512_n.jpg

Szólj hozzá!

Irak, április (10)

2019. május 05. 07:13 - politics&islam

 

A Kéz, amely a tömlőt töltötte

A damaszkuszi Báb al-Szagír temetőben nagyon szeretek.

Sétálni, nézni, tűnődni, lenni. Az iszlám teljes történelme ott van.

S nem csak az iszlámé. A közelben, a Báb Sarqí-n (Keleti kapu) tántorgott be anno egy átmeneti szemészeti (s pszichológiai) problémákkal küzdő zsidó római polgár, a tarszuszi névjegyzékben szerepló bizonyos Saulus, hogy aztán a helyi illetőségű Ananiás/Hanania ma is hangulatos kis házában jobb belátásra térvén újdonsült Paulusként a Báb Kíszán-on (Kíszán-kapu) leereszkedve (értsd: menekülve, belét húzva) nekikezdjen egy olyan új hit alapjainak megvetéséhez, melynek hivatkozott történéseiből ő egyetlen mozzanatot sem látott a saját - éppen működőképes - szemeivel.

Ezek a nagy dolgok!

Szóval, a Báb al-Szagír temető. Itt van cumbájspíl Bilál al-Habasí, az első müezzin sírja is. Meg még egy csomó Próféta-társé. Meg családtagé. Például ide temették Fátima bint Huszajnt (669-736), a Kerbelában meggyilkolt imám túlélő leányát. Aki egyébiránt Huszajn unokaöccséhez, Haszan bin Haszanhoz ment feleségül.

S hogy egy kis színeset is írjak: az ő leszármazottjaik mai is köztünk vannak. Ha például reánézünk a Közel-Kelet Churchill-teremtette s Jordániának nevezett egykori angol grófságának harcias kis hobbi-királyára, II. Abdulláhra, akkor gondoljuk bele: ereiben ott csörgedez Huszajn, Haszan és rajtuk keresztül a Próféta génállománya.

Aztán itt egy magribi példa: VI. Muhammad marokkói király ugyancsak ük-üknagyinak nevezheti a Damaszkuszban szunyókáló Fátima-mamát. S hogy egy extrémebbet mondjak: a szúfizmus egyik legnagyobb alakja, Abdulqádir al-Dzsílání (1078-1166) is az ő leszármazottja volt. Hejh, ha tudta volna, hogy az Abdulqádir-alapította qádiríja rend tagja miként eszik az üveget, nyelik a kígyót s szúrják át magukat méteres nyársakkal szúfi szeánszok keretében! Ha mindezt testközelből nem láthatom-filmezhetem az ezredfordulón Bejrút kies Auzáí-negyedében, magam sem hinném.

Vissza a Mamához. A források szerint Fátima, a tizenegy éves kisleány a kerbelai csatában megszomjazott. (Ez nem csoda: Jazíd kalifa csapatai a kiéheztetésre és -szomjaztatásra játszottak.) Nagybátyja, Abbász azon nyomban az Eufráteszhez ugratott s legott megtölté iszákját. Ahogy igyekezett visszafele, egy ellenséges katona - hátulról - levágta a jobb karját. De ő csak ment tovább, baljában tartva az iszákot. Ekkor azt is levágta az ellen. Abbász nem adta fel, - egyfajta Black Knight-ként - fogában tartva a vizestömlőt tovább vágtatott a síró kisleány felé. De harmadszor is lesújtott a kard: ezúttal a vízhordó fejére. "Óh, testvérem!" (értsd: Huszajn!) mondotta Abbász, az "Eufrátesz mártírja" és meghalt.

S a hely, hol karja veszett el Kerbelában (hogy éppen melyik, az már asszem túlzó szőrszálhasogatás lenne), mai is zarándokok célja.

59477250_2159980694051020_6165899679142772736_n.jpg

59229840_2159981007384322_2659862590598938624_n.jpg

59386759_2159981114050978_3287664063403786240_n.jpg

Szólj hozzá!

Irak, április (9)

2019. május 02. 08:11 - politics&islam

 

وادي السلام

Békevölgy
 
Mondjuk Dél-Irakban nehéz völgyről beszélni. Sőt, a lenti táj éppen hogy magaslaton fekszik. Nedzsef ugyanis száz méterrel a tengerszint felett van, ami Mezopotámia e végi szegletében tekintélyes kiemelkedésnek számít.
 
Szóval itt van a Vádi al-Szalám temető. Mint ilyen, a világ legnagyobbja. Hat négyzetkilométer, hozzávetőlegesen tízmillió test. Maradvány. Vagy hely.
 
Másfél ezer éve temetkeznek ide. Sőt, előtte már a mezopotámiaiak, a párthusok és a perzsák is. Persze ez utóbbiak mit nem "is".
 
Megszentelt hely ez errefelé. A helyiek mondották, ide temetkezett Ádám atyánk. Aztán próféták sora.
 
Ali imám mauzóleuma a temető mellett van. A hagyomány szerint ő mondta: a Békevölgy a Paradicsom része.
 
Ezért aztán ma is ide akaródznak az emberek.
 
Lent a gépmadárról lőtt képem, alkonyatkor. Amikor éppen alászállóban voltam a Paradicsomba.
58758440_2156149637767459_2205970034440798208_n_1.jpg
Szólj hozzá!

Irak, április (8)

2019. május 01. 08:43 - politics&islam

 

Kézirattár

Van Qomban a Moallém úton a Marasi ajatollah-központ. (A többtucat efféle intézmény között.) Hauza, könyvtár, kézirattár, miegymás. A kultúra fellegvára. Szeretek ott.

Az archívumban meg... A Hidzsra szerinti első századi kéziratok, elképesztő értékű munkák az iszlám korai és csúcsévszázadaiból. És nem-iszlám munkák. Mezopotámiai kőbe vésett dokumentumok, középkori keresztény manuscriptek, meg ilyenek. És csodálatos Tóra-tekercsek, Talmud-lapok. Legalább annyira becsülik ezeket, mint a korai Korán-példányokat.

Hadd ne mondjam, a kerbelai Abbász-mauzóleumban is van kézirattár. Sőt, vérprofi restaurátor-műhely. Végig lettem vezetve s láthattam a sokszorosan zárt, legféltettebb dokumenteket. Az első századi Korán-laptól a zsidó-gyűjteményig.

El sem hisszük, mennyire összeérnek a dolgok.

57726572_2142771435771946_4698865402040549376_n.jpg

58381469_2142771649105258_8804278280686403584_n.jpg

58420302_2142771769105246_322054974479532032_n.jpg

Szólj hozzá!

Irak, április (7)

2019. április 30. 17:38 - politics&islam

 

Még Nedzsef.

A szeldzsukoknak sok mindent köszönhetünk. Peldául a preoszmán török építészet mesteri, letisztult, sima falú, kupolátlan, alacsony minaretes mecseteit Közép-Anatólia-szerte. Amikor 2008-ban Libanonból visszatérve végigautóztam a "szeldzsuk világot", egyik ámulatból estem a másikba. S nem csak Konyaban. Ami Ankara és Izmir között van, a turisztikailag szinte ismeretlen világ, olyannyira érdemes. Ne csak Sztambul, Alanya, Antalya meg Bodrum legyen!

Aztán a szeldzsukoknak köszönhetjük - ha lehet ezt így historiográfiailag mondani -, hogy a tizedik századi nagy síita előretörést (hétimamos, iszmáílita fátimida kalifák Egyiptomban, tizenkettes buvajhida vezírek az abbászida kalifa mellett, vagy inkabb felett, ugyancsak tizenkettes emírek Aleppóban és környéken, ötimamos zajditák Jemenben és Észak-Iránban, iszmáili qarmatik Bahreinben) megtörték, 1040-ben beözönlöttek az abbaszid kalifátusba, tizenöt évvel később pedig bevettek Bagdadot.

Mentek még tovább (lásd a bizánciaknak keserves manzikerti ütközetet, 1071), a lényeg: a szunnita iskolák, elsősorban a sáfiíja nevében fellépő szeldzsukok ismét mainstreamme tették a szunnita irányzatot.

A síitákra - megint - rossz idő virradt. A birodalom már hanyatlásnak indult, de kulturális-intellektuális értelemben még központi szerepet játszó fővárosából is számos neves síita vallástudós menekült el az 1050-es években.

Köztük volt a perzsa Abú Dzsaafar al-Túszí (995-1067), aki Kúfa akkori külvárosába, al-Nedzsefbe (ma ez a szerep éppen fordítva van a két város között) települt és ott nyitott vallási iskolát. Ez lett a nedzsefi hauza kiindulópontja.

Nedzsef sokáig az első számú síita oktatási központ maradt. A 13. században a mongol hódítás kellett ahhoz, hogy az iskola távozzon. Ekkor egy időre al-Hillában működött a síita felsőoktatás, hogy hamarosan hosszú évszázadokra Kerbelába kerüljön.

A 19. században Mahdí al-Tabátabáí ajatollah vitte vissza az intézményt Nedzsefbe. Mondjuk, nem függetlenül az 1800-as évek elején lezajlott vahhabita pusztításoktól.

Azóta Nedzsef a hauzák number one-ja. Közben persze felemelkedett mellé az iráni Qom. De ez egy másik történet.

Ezeken a helyeken máig hagyományosan (is) zajlik az oktatás - úgy, ahogy évszázadok óta. A tanár ül a mecsetben, körülötte a tanítványok. S megy a vita.

Tanúsíthatom, hatékony metódus.

Ps. Egy mai óra Ali imám sírja mellett.

57083491_2131834636865626_5135575164141961216_n.jpg

 

Szólj hozzá!

Irak, április (1)

2019. április 24. 18:22 - politics&islam

 

(Az elmúlt hetekben Irakban - Kerbela, Nedzsef, Bagdad - tett látogatás lecsapódásai.)

Huszajn imám élete 1 (Április 8.)

Holnap lesz Saaban hónap harmadika. A Hidzsra harmadik évében (625) ezen a napon született Mohamed próféta (s.a.v.s.) második fiúunokája, Huszajn. Itt, Kerbelában - ahova ez a történet majd kifut - az iszlám világ minden tájáról érkezett zarándokok tízezrei most ünneplik a születésnapját.

Bő fél évszázados élete (s főként halála) sok máig tartó tanulsággal szolgál a a korai iszlám történelmét illetően. Nem csak egyszerűen a szunnita-síita szembenállás egyik kulcsfigurájáról van szó; életében paradigmatikusan feszültek egymásnak az arab törzsi hagyományok, a késő antik/hellenisztikus/bizánci politikai gondolkodás és a továbbélő perzsa világnézetek.

Ezek fényében lássuk élete legfontosabb eseményeit.

Amikor megszületett, a majdani umma magvát jelentő medinai muszlim közösség szervezésének legelején járó, azaz immár az államférfiúi szerepet próbálgató Próféta nagyon megörült a kis jövevénynek. Miként egy évvel korábban bátyja, Haszan születésének is. Ekkor ugyanis nem volt élő fiúgyermeke. Qászim még 600-ban, Abdulláh pedig 615-ben halt meg. Harmadik fia, Ibráhím (630-631) pedig ekkor még nem született meg.

Szóval a Próféta kiemelten foglalkozott két fiúunokája nevelésével. Miként szüleik is. Alí bin Abí Tálib Mohamed unokatestvére volt, akinek mind a szunnita, mint a síita hagyomány kiemelt szerepet tulajdonít a korai iszlám történetében. Miként a Próféta lányának, Haszan és Huszajn anyjának, Fátimának is. Kurz und gut: Huszajn családi pedigréje tökéletes volt.

Ugyancsak mind a szunnita, mind a síita forrásokban olvashatjuk, hogy amikor a Próféta a medinai mecsetben imádkozott, a két testvérgyerek minduntalan felmásztak a hátára, s ahányszor Mohamed letette őket, azonmód visszamásztak. Meg rendszeresen felváltva etette őket. Egyszóval - s ebben is teljes a muszlim hittudósok álláspontja - a Próféta is emberből volt. S tudott mondjuk nagypapi is lenni.

632-ben a testvérek majdnem egyszerre veszítették el nagyapjukat és anyjukat. S kezdődtek a bajok.

Először is: a családi vonal híveinek nem sikerült elérnie, hogy az umma élére a Próféta egyik rokona kerüljön. Az első három alkalommal - más-más metódus alapján, tehát nem igaz, hogy ekkor működött egy valamiféle demokratikus struktúra magvát jelentő konzultatív tanács, a súra -, szóval ekkor egymás után a Próféta társai közül kerültek ki a közösségvezető kalifák - a család, jelesül a legrátermettebbnek tartott prófétai unokatestvér-vej, Ali bin Abí Tálib kárára.

Abú Bakr és Umar/Omar kalifátusa (632-634 és 634-644) idején Haszan és Huszajn Medinában nevelkedtek apjuk, a hatalomtól távol tartott Ali környezetében. Amikor Umar volt a kalifa, lehet mondani, hogy a két tábor legerősebb képviselői feszültek egymásnak Ali és Umar személyében.

Mind a muszlim vallástudók és történészek, mind a nyugati/kívülálló orientalisák próbálták már körülírni e szembenállás társadalmi hátterét. Pontos válasz persze nincs, de valamit fel lehet szkeccsölni.

A "haverok" és a "rokonok" közötti szembenállást tágítani lehet szociológiai szintre. Mondhatnók, hogy a legrátermettebb vezető kiválasztásának törzsi tradíciója élt tovább a társak kalifa-választó metódusában. És ugyan a leszármazási prioritást nem nélkülözte teljesen a törzsi hagyomány sem, a vérvonalhoz való ragaszkodásban egyesek (főként persze szunnita arabok és az orientalistak) perzsa hatást vélnek felfedezni. A szunnita megközelítés konkrétan perszonalizálja is ezt a hatást és Alí bin Abí Tálib egyik legszorosabb barátját, Szalmán al-Fáriszít, egy korábban zoroasztriánus perzsát tartja a hunyónak, mondván, hogy ő hozott be rendszeridegen (értsd nem iszlám és nem arab) gondolatokat a medinai közösségbe.

Ehhez annyit kell hozzátenni, hogy ilyes gondolatokat nem kellett "behozni", az Arab-félsziget ugyanis (soha) nem volt zárt világ. Hatott rá a mezopotámiai kultúra (lásd a három hónappal ezelőtti posztjaimat az Öbölből), a föníciai-kanaánita-héber civilizáció, Egyiptom, Róma, Bizánc, Jemen és Etiópia és minden időkben az aktuális perzsa állam.

Mindenesetre kétségtelen, kezdetektől fogva volt egy "perzsa vonal". Ami majd istenigazából akkor fog megerősödni - a maga helyén részletezendő személyes és társadalomfejlődési okokból -, amikor Haszan és Huszajn elértek a felnőttkorba.

Vagy ahogy az minden ballagáson elhangzik: "Beléptek a nagybetűs ÉLET-be."

56775826_2122611324454624_4522296552017887232_n.jpg

Huszajn imám élete 2 (Április 9.)

A harmadik kalifa, Uthmán/Oszmán idején (644-656) immár ifjú Huszajn Haszannal együtt többször is hadba szállt. 647-ben segítségére siettek az afrikai fronton harcoló Uqba bin Náfinak, akivel együtt jelentős területeket foglaltak. (Az eseménynek Qajruán megalapítása és szenzációs mecsetének felépítése lett a következménye. '12-ben ott asszisztáltam végig egy circumcisio-t.)

651-ben már a kelet-iráni Tabarisztánban találjuk őket. Ott sereglettek, jól.

Amikor apjuk egy meglehetősen bonyolult politikai konstellációban hatalomra jutott, a testvérek - az akkor még főváros - Medinában tartózkodtak. Uthmánt, aki uralkodása második felében - ugyancsak egyöntetű szunnita-síita vélemény szerint - rosszul és nepotista módon kormányzott, meggyilkolták.

Ekkorra a "haverok" és a "rokonok" közötti szakadás még jobban elmélyült. Uthmán személyében ugyanis a preiszlám mekkai elit került hatalomra (akik közül sokan sokáig ellenálltak az iszlám hívásának s csak a Próféta 629-es mekkai bevonulásakor lettek muszlimmá), s amikorra a kalifát megmerényelték, a növekvő birodalom legfontosabb közigazgatási-katonai pozícióiban (ez akkor területenként egy személyben, a helytartóban - válí - egyesült) szinte kizárólag a csúcsgazdag Banú Umajja képviselői kerültek.

Ha valaminek nem volt hagyománya a preiszlám törzsiségben, az éppen ez: a rokonok pozícióba helyezése. (A törzsi tradícióban a rátermettség kapott prioritást - és biztosította a túlélést). Még a muszlim történetírók is elismerik, itt erősen érvényesült a már elfoglalt szíriai területeken tovább élő késő antik/bizánci hagyomány. S ez meg fokozódni fog, amikor pár év múlva Ali halála után az Uthmán által Szíriába kinevezett helytartó, Muávija bin Abí Szufján dinasztiát alapít.

De egyenlőre még Ali kalifa kora (656-661). Haszan és Huszajn - ekkortól a kalifátus központjának számító, ma Nedzsefhez tartozó Kúfában éltek - apjuk oldalán kezdetben valamennyi jelentős ütközetben részt vettek. Először győzelmet arattak a mekkai elit (mindenekelőtt a Próféta utolsó felesége, Áisa és a kalifa-aspiráns Talha bin Ubajdalláh valamint Zubajr bin al-Avám) elleni teve-csatában (656).

658-ban ott voltak a hosszú távú politikai hatást eredményező, az ummát tovább osztó sziffíni csatában, ahol a "család" (Ali) és a "régi elit" (Muávija) csapatai csaptak össze - döntetlenül. Viszont éppen a kiegyezés szakította ki azokat, akik Istenre bízván a döntést mindenáron harcolni akartak. A "kivonulók/kháridzsiták" súlyos fenyegetettséget jelentettek a dinasztikus aspirációkkal kacérkodó Muávija-csoprt számára, de különösen a családi vonalat őrző Ali-híveknek. A kháridzsiták valódi törzsi hagyományt őriztek: számukra bárki muszlim lehetett legitim vezető, amennyiben rátermettségét bizonyítja és a közösség megválasztja.

Ali nagy kháridzsita-ellenes csatájában (Nahraván, 659) ismét ott láthatjuk a két fiát. Ezt követően azonban apjuk kivonta őket a harcokból. A félelem jogos volt, a kalifa és családja élete nem volt biztonságban.

661/a.H. 40 Ramadán hónapjában a kháridzsiták - akik tehát mind a hatalom vér szerinti örökítését, mind az akkor meg titkoltan, de érezhetően dinasztikus rendszerbe hajló elit-uralmat elutasították - egy modern szemmel is kiválóan megszervezett terrortámadást hajtottak végre pontosan egy időben (egy pénteki khutba/prédikációt követően) az iszlám birodalom három egymástól távoli pontján. Céljuk mindkét ellenfél "lefejezése" volt. A célszemélyek: Ali kalifa, Muavija, szíriai helytartó és Amr bin al-Ász, egyiptomi helytartó, az elit/omajjád-vonal másik erős embere. De míg a két utóbbi esetben csak sérüléseket tudtak okozni a kiszemelt személyeknek, Ali kalifa három nap múlva belehalt a mérgezett tőr okozta sérülésekbe.

Muávija ekkor bemozdult, s ő lett a kalifa; addigi helytartói központja, Damaszkusz lett az új birodalmi székhely. Ali két fia pedig visszatért a periférikus kisvárossá visszaminősült Medinába.

Huszajn számára húsz év magány kezdődött.

56980650_2123693631013060_1768433469660069888_n.jpg

Huszajn imám élete 3 (Április 10.)

Húsz év magány. Illetve a fele.

A Medinába szorított Ali-fiak béket (صلح) kötöttek Muávijával. A kalifa aktuálisan erősebb volt, mint a Próféta-unokák, de tudta, vérüket nem veheti komoly hatalmi kockázat nélkül. Az idősebb fivér Haszan lett a szűkebb értelemben vett prófétai család (Banú Hásim) feje - tíz évig.

670-ben meghalt Haszan. Ekkor a negyvenöt éves Huszajn lett Medina ura. Bátyja antipolitikus álláspontjához továbbra is ragaszkodott, s hozzá hasonlóan - a síita történetírói hagyomány szerint csupán taktikai okokból - hűségesküt (baj'a/بيعة) tett a kalifának. Annak ellenére, hogy a valódi hátországát jelentő Dél-Irakból több alkalommal kapott feljérést, hogy a bitorlónak tekintett Muávija ellen felkelést vezessen.

Muávija igencsak rossz vallási-erkölcsi pedigrével rendelkezett. Apja, Abú Szufján bin Harb a Próféta egyik legádázabb ellensége volt, akinek feleségét sem akármilyen fából faragták. Muávija anyja, Hind bint Utba, a muszlimok számára vesztes uhudi csata után például azon melegében evett a Próféta csatatéren meggyilkolt nagyhírű nagybátyja, Hamza bin Abdulmuttalib májából.

Ezt tette a mama. Gondoljunk bele, miféle gyermeknevelési elvei lehettek... Ekképpen Muávija maga is kemény ember hírében állt.

Amikor Kúfa népe 670-ben, közvetlenül Haszan halála után Ali egyik hűséges harcostársa, Szulajmán bin Szard vezetésével harcba hívó levelet küldött Huszajnnak, arra hivatkoztak, hogy a vallásilag bukott uralkodó ellen - a hit és a közösség védelme érdekében - fel kell lázadni.

A történészek - keleten és nyugaton egyaránt - régóta és sokat vitatkoznak azon, hogy mi a hatalommal szembeni érdekérvényesítés lehetősége az iszlám civilizációban. Azaz hogy ne eufemizáljunk, vallásjogilag legitimálható-e a zsarnokölési elmélet.

Természetesen az iszlám ilyen korai szakaszában, amikor maga a saría is csak forrásaiban (a Korán és a meg összegyűjtetlen, rendszerezetlen, kritika alá nem vett prófétai hagyomány) létezett s leginkább Mohamed még élő Társainak (صحابة) és az utánuk jövő generációnak (Követők/تابعون) a napi praxisa jelentette a jog gyakorlati alkalmazását, nem találhatunk választ ilyen érzékeny jogi-politikai kérdésre.

S ami azt illeti, később sem nagyon. Pontosabban a mainstream szunnita vallásjog addig jut el, hogy egészségügyi alkalmatlansága (látásvesztés, süketség, szellemi hanyatlás/fogyatékosság) mellett a vezető akkor váltható le, ha ha az uralkodásával akadályozza a társadalom számára a vallásosság teljes körű megélését. (Tehát, ha ő maga nem tartja be a vallás előírásait, az meg nem ok a letételére.) Mondjuk így maradhattak a néhány kivétetől eltérően súlyos alkoholproblémákkal küzdő omajjádok egy évszázadig kalifák. Ennek a nézőpontnak kiváló összefoglalása al-Mávardí (972-1058) főműve, Az uralkodói döntések könyve (الأحكام السلطانية).

Az ópusz megszületése óta ezer év telt el, a témában számos ehhez hasonló munka született, de - láthatjuk - vallásjogi alapon nehéz érvelni akár a mai - ismét csak vallásjogi alapon: szinte kizárólagosan illegitim - hatalmi rendszerek elleni erőszakos fellépésre.

Kicsúsztunk egy kicsit, de ez lényeges. A dilemma már az iszlám hajnalán fennállt. Mégis: Irak népe a "haver-rokon" konfliktus kirobbanása óta forszírozta az illegitimnek tekintett uralkodó elleni fegyveres fellépést. E mögött - többek között - két tényezőt ragadhatunk meg.

Az egyik, hogy Közép- és Dél-Irakban két olyan település jött létre ekkor, melynek lakossága meglehetősen jól tudta artikulálni a véleményét. Az iszlám hódításának egyik szignifikáns velejárója volt a katona-városok létrehozása, ahol a hódító arabok mellett a kezdetben alacsonyabb társadalmi besorolású nem-arab betértek, a maválí (a maula/kliens többes száma) éltek nagy számban. Ők, mint a hódítások részvevői politikailag mindig is érzékenyek voltak. Ilyen volt a mai Kairó elődje, al-Fusztát, vagy a már említett Qajruán. Meg a két iraki centrum, al-Kúfa és al-Baszrá. Az előbbi az alidák központja lett, míg az utóbbiba sokáig a kháridzsiták vetették be magukat.

Az illegitim uralom elleni fellépés itteni hagyományának egy másik, kevésbé - vagy egyáltalán nem - hangsúlyozott eleme, hogy a Folyamközben ekkor jelentős szír kulturális központok voltak, amelyek gyakorlatilag a késő antik hagyományt ápolták. Az iszlám tudományosság majd a 8. században fog neki, hogy gigantikus fordítási programok révén megismerjék és - részben - saját gondolatrendszerükbe építsék a görög filozófia és általában az antik tudományosság ismereteit. Ezek azonban az általunk tárgyalt korban, a 7. század közepén-második felében az Észak-és Közép-Iraki területeken a lakosság sajátjai voltak.

Azt merészség lenne állítani, hogy arrafelé, mondjuk 680 körül a helyiek esténként a tűz körül Arisztogeitón és Harmódiosz életéről elmélkedtek, de az nincs kizárva, hogy az antik zsarnokölési elmélet ismert volt a tanult elit körében. S általuk a "politikus muszlim jövevények" számára is. (Később, a fordítás-irodalom révén aztán biztosan ismert lett.)

Na, ezzel az kis elkalandozó eszmefuttatással kitöltöttük Huszajn imám "unalmas" éveit.

680-ban meghalt Muávija s általa kijelölt fia - immár dinasztikus céllal - átvette a hatalmat. Ezzel véget ért Huszajn hűségesküje is. Az új kalifa, Jazíd az apjánál sötétebb figura hírében állott. Huszajnnak nem akarózott a behódolás, de először nen tett semmit.

Aztán jött egy levél Kúfából.

56556962_2125098984205858_9103031537166712832_n.jpg

Huszajn imám élete 4 (Április 11.)

Nem véletlenül tértünk el a curriculum vitae-től s merültünk bele szofisztikált jogi és politikai kérdésekbe. Huszajn imám életének utolsó felvonása, a kerbelai csata, annak közvetlen előzményei és különösen öröksége máig meghatározzák a muszlimok, elsősorban a síiták, de nem csak az ő hozzáállásukat a politikumhoz. Az imám halál-paradigmája a síiták számára kilép az iszlám kultúrköréből: az elnyomók és elnyomottak egyetemleges viszonyrendszerévé vált. Az imám maga pedig egyetemleges példaképpé.

Huszajn bin Alí a kerbelai csata idején ötvenöt éves. Tapasztalt harcos, bölcs közösség-vezető, aki, ha a körülmények megkívánták, képes volt több évtizedes politikai passzivitást is felvállalni. Tehát mindenképpen államférfi, aki mindvégig következetesen ragaszkodott a doktrínáihoz. Ezek alapján utasította el a Jazídnak való hűségesküt.

A komoly erkölcsi defektusokkal bíró új kalifa - rövid, mindösszesen három éves - uralkodása igencsak hektikus volt. Ekkor esett meg a kúfai lázadás, a karbalai csata, a medinai felkelés és Abdulláh bin al-Zubajr mekkai katonai kísérlete, aminek során Jazíd emberei addig lőtték ostromgépekkel a várost, hogy végül maga a Kába-kő is megsérült.

Ezek a lázadások nem véletlenek: a dinasztikus kormányzás késő antik/bizánci hagyományát a politikai struktúrába emelő Jazíd ellen minden más tradíció szembeszegült. A prófétai küldetés vér szerinti "öröklésén" alapuló hatalmi legitimációt képviselte Huszajn. A legrátermettebb választott vezetőt preferáló törzsi hagyomány nevében lépett fel két kalifa-leszármazott, Abdurrahmán bin Abí Bakr és Abdulláh bin Umar, valamint a nagyhírű Próféta-társ, Abdulláh bin al-Zubajr.

Jazíd jeles második generációs Követőket (تابعون) és harmadik generációs Követők Követőit (تابعو التابعين) küldött Medinába, hogy az ott tartózkodó, az előbb felsorolt vegyes "ellenzéket" rávegyék a hűségeskü letételére. A medinai helytartó házában Huszajn kitért a válasz elől s időt húzva - egyes források szerint meg aznap éjjel - családjával követőivel, mintegy nyolcvan emberrel elhagyta a várost. Mekkába távozott.

Amikor ennek híre eljutott az alidák hatalmi központjának szamító Kúfába, ott egyre többen gondoltak úgy, hogy megérett az idő arra, hogy a kisiklott időt helyere tegyék, ergo: Huszajn legyen a kalifa. Hamarosan levelet küldtek Huszajnnak Mekkába, hogy utazzon Kúfaba s álljon az ellenállás élére.

Amíg azonban a hívasnak eleget tevő Huszajn útnak indult, az iráqi városban megváltozott a politikai konstelláció. A még Muávija altal kinevezett és az alidakkal szemben valamelyest rokonszenvező helytartót, al-Numan bin Basírt az új kalifa sebtében leváltotta s helyére egy hozzá teljesen lojális személyt nevezett ki. Ubajdalláh bin Zijád - erőszakkal es kemény háttérmunkával - nagyon hamar megváltoztatta a hangulatot a városban: Huszajn támogatóinak száma vészesen megcsappant, válaszlevelének vivőjét, unokatestvérét, Muszlim bin Aqíl bin Abí Tálibot Ubajdalláh bin Zijád kivégeztette.

Mekkában voltak olyanok, akik sejtették: Kúfa (és Iráq) nem fogadja majd egyöntetűen Ali fiát. Abdullah bin Umar és Huszajn féltestvére, a később még fontos szerepet játszó Muhammad bin al-Hanafíja megpróbálták lebeszélni az imámot, Huszajn azonban ragaszkodott a kúfaiaknak küldött ígéretéhez s elindult.

Az Arab-félsziget északi felét átszelő utat mind a síita, mind a szunnita források jól dokumentálták. Most csak annyit érdekességként: Huszajn és csapata al-Szifáh-nál találkozott az Omajjád-kor egyik legnagyobb költőjével al-Farazdaq-kal.

Amikor Iráq közelébe (Zijala) értek, Huszajn tejtestvérét, Abdulláh bin Jaqtart küldte előre, hogy tárgyaljon (az akkor már halott) Muszlim bin Aqíllal. Ibn Zijád helytartót őt is lefogatta, megkínoztatta és kivégeztette. Rossz ómen.

Október negyedikén (Muharram hónap 2.) Huszajn megerkezett Karbalába. "Csapata", amelyben nők és gyermekek is voltak, 70-85 főt számlált. A síita hagyomány a "szokásos" hetvenes számhoz ragaszkodik. Egy nappal később érkezett a Jazíd kalifa küldte sereg, amely főként kúfaiakból állt, hozzávetőlegesen 4000 főt számlált és Umar/Omar bin Szaad vezette.

Egyhetes huzavona, tárgyalás kezdődött, mindenki tudta: a Próféta családtagjainak vérét ontani nem lehet majd büntetlenül. Szaad igyekezett rászorítani Huszajnt a visdzavonulásra; többek között a vízutánpótlásukat is megszakították.

Végül október 12/Muharram 10-én Szaad serege lerohanta Huszajn maroknyi csapatát. Nem kell ragozni: mindenkit megöltek. Huszajn imámot a síita hagyomány szerint Samr bin Dzí'l-Dzsausan ölte meg s levágta a fejét. A fej - a párhuzamos történetek szerint - Damaszkuszba került. Vagy Aleppóba. Vagy Kairóba. (E három hely mindegyikén láttam a koponyat tartalmazó szentélyt. De van Medinához és Askalonhoz kötőfő hagyomány is. Miként van az síita tradíció is, hogy negyven nappal a halála után testvére, Zajnab bint visszahozta Karbalába, így itt van eltemetve a testtel együtt.)

A Próféta családjából Huszajn mellett meghalt öt öccse, Abdulláh, Uthmán, Dzsaafar, Muhammad és mindenekelőtt Abú'l-Fadl Abbász bin Alí. Rajtuk kívül meghalt még Huszajn hat hónapos fia, Alí, valamint bátyja, Haszan gyermekei közül hárman: Abú Bakr, Haszan és Qászim, valamint unokahúga, Zajnab. Muharram 10-e, Ásúrá napja lett a síiták számára a par excellence gyásznap.

Kétségtelen, hogy az addig formálódó szunnita-síita alapvetően hatalmi-politikai ellentét ekkor indult el a teológia irányába. A síiták ekkortól véglegesen illegitimnek tekintik a mainstream szunnita hatalmat, az imámok (ezt követően Huszajn leszármazottai) ekkortól ruháztatnak fel posztprófétikus jogforrási és kizárólagos jogértelmezési tulajdonságokkal, amelyek a tizenkettedik imám eltűnése után - hosszú kihagyással - majdan a legrátermettebb jogtudósokra (mardzsák) szállanak át.

És hát mindenekelőtt Karbalá teremtette meg a síita mártíromság (الشهادة) eszméjét. Ne felejtsük: a hagyományos értelemben vett síita mártíromság a mindenkori elnyomók elleni önfeláldozás artikulációja, amely az igazságért, az emberi értékekért a saját életet áldozza fel. Ennek semmi köze a modern kor, zömében szunniták által elkövetett öngyilkos merényletek mártíromságként való - vallásjogilag nehezen vagy sehogy sem lehetséges - interpretálásának.

Az elnyomók-elnyomottak történelmileg örök vonalán aztán Huszajn, mint paradigma sokfelé hatott. Mondok egy különös példát.

Móhandász Karamcsand Gandhi, indiai távgyalogló takács és politikai gondolkodó az imámmal kapcsolatban ekképpen fogalmazott: علمني الحسين كيف أكون مظلوما فأنتصر/Huszajn imám megtanított arra, hogy elnyomottként hogyan győzedelmeskedjek.

Ps. Eddig a száraz tudományosság. Mostantól majd kis helyi színes, emóciók, ilyenek.

57080014_2126486190733804_5767815631676112896_n.jpg

Szólj hozzá!

Libanon, április (8)

2019. április 18. 14:59 - politics&islam

 

Bejrúti séták 8 - Jardin

Van az Amerikai Egyetem campusának fala mellett egy kicsiny kertecske. Ahogy az kell, van kerítés, kisház, asztalka székekkel, még függőágy is. A kapun tábla: Abu Rjád kertje.

Csudás. Mindig szerettem errefelé. Egész évben enyhén száraz banánlevél-szag keveredik a tengeri sós levegővel és a porral. Hamisíthatatlan mediterrán atmoszféra.

Voltaire mondta: műveljük kertjeinket!

Abu Rijád ezt teszi.

56242538_2119418191440604_7359111125197127680_n.jpg

57038298_2119418601440563_524159453776314368_n.jpg

56795605_2119419378107152_3472334274013691904_n.jpg

56468178_2119421008106989_4333966320602185728_n.jpg

56290924_2119420381440385_145634743210213376_n.jpg

56218207_2119419764773780_3460063518089281536_n.jpg

 

Szólj hozzá!
Címkék: libanon bejrút

Libanon, április (7)

2019. április 18. 11:59 - politics&islam

 

Bejrúti séták - Le General

Húsz éve, amikor alaposabban felfedeztem a várost, számos különlegességgel találkoztam. Egy ilyes ötezer éves városban van belőle elég. Izgalmas hely ez.

Akkor bukkantam erre az épületre. Aztán, amikor a jó tíz évre rá, sok más helyen lakás után a közelében volt helyre kis apartmanunk, sokat kerestem, de nem találtam.

Ma, dolgom végeztével egy pillanatra eszembe jutott, aztán ki is szaladt a fejemből.

Talán a hórihorgas tábornok - vélhetően szintén - hórihorgas szelleme vezetett, mert jó tíz kilométernyi délutáni tekergés után egyszerre csak a prominens ház előtt találtam magam.

Itt lakott a húszas-harmincas évek fordulóján több, mint két évig de Gaulle. Vele kapcsolatban mindig csak a Le Résistance, az ötödik köztársaság, meg az algériai balhé, a végén meg a diáklázadások kerülnek szóba. Pedig korábban engedelmes katonatisztként sokfelé megfordult a - mondjuk így - még gloire beragyogta birodalomban.

Itt még mezei ezredes korában.

56236203_2118920711490352_6759169133851443200_n.jpg

56209440_2118920988156991_7399580196845649920_n.jpg

Szólj hozzá!

Libanon, április (3)

2019. április 17. 14:59 - politics&islam

 

Bejrúti séták - Nyugat-Bejrút

Ahol a római kor - enyhe oszmán nyomokkal megspékelve - harmonikusan megy át a francia mandátum korába, hogy a hatvanas évek dolce vita-építészetébe torkollva befogadja napjaink hipermodernizmusát.

Hagyományosan szunnita negyedek, itt van a Harírí-család bejrúti főhadiszállása, de az Amerikai Egyetem campusa is.

Ja, és itt lakott anno Jászir Arafát/Jasszer Arafat. Jómagam abban a szerencsében részesülhettem, hogy eccer fél évig abban a lépcsőházban éltem, ahonnan Abú Ammár osztotta az észt.

56255371_2117254468323643_2561907490522398720_n.jpg

56533746_2117254281656995_4485844013525499904_n.jpg

56384163_2117255444990212_8957713874212093952_n.jpg

56119500_2117255834990173_8078711459460153344_n.jpg

56242755_2117254751656948_3571958475690868736_n.jpg

56196567_2117256058323484_5206580761775308800_n.jpg

56608893_2117256198323470_1785621580886310912_n.jpg

56659945_2117256854990071_7907483298190852096_n.jpg

 

Szólj hozzá!

Libanon, április (2)

2019. április 17. 11:59 - politics&islam

 

Bejrúti séták - Downtown

Amikor negyedszázada először jártam itt, minden sarkon antennás-rádiós katonák kuksoltak és paráztak, mi a fenét keresünk errefelé hátizsákval.

Amikor hosszú évekig itt éltem, kis túlzással a daruktól nem lehetett látni a házakat. A végére aztán szépen formálódott, s amikor közvetlenül az óváros mellett éltünk, már gyereket is lehetett itt sétáltatni. A parlament őrei M-16-os gépkarabélyukat lengetve mosolyogva nézegették a fiamat az óratorony körül futkorászni.

Most még jobb a hely.

Ps. Egyébiránt a polgárháború előtt itt volt a Közel-Kelet azon tere, ahol - minden itteni és külföldi visszaemlékező egyöntetű véleménye szerint - a legmagasabb volt az egy négyzetméterre eső kémek száma. Jártak ide a brit, a francia, az amerikai, a szovjet, és igen, még a születőfélben lévő déli szomszéd ágensei is.

A boldog békeidők...

56627497_2116994601682963_2509053098991812608_n.jpg

56584217_2116994841682939_4052869172164558848_n.jpg

56201193_2116995101682913_7727143393867857920_n.jpg

55942599_2116995871682836_569931160767954944_n.jpg

56640153_2116997221682701_2743707606416621568_n.jpg

56644987_2116996901682733_169530811668758528_n.jpg

56162809_2116999348349155_8569105224680079360_n.jpg

56165122_2116998545015902_1232226976215859200_n.jpg

56178465_2116999558349134_8983426353059594240_n.jpg

56161365_2116999665015790_2393171806149148672_o.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: libanon bejrút