Macedón mozaikok 2
Труд
Tekerés után vacsora (tavcse-gravcse, in aeternum), kávé, kis séta. Hirtelen a vasútállomás előtt találom magam. És az emlékeimben.
'89 csodanyarán, Egyiptom és a szudáni határvidék után két hét görögországi stoppolás következett. Athén, Szalamisz, Théba, Thermopülai, Lárissza, Platamonas, Leptokaria, Thesszaloniki, Pella. Kikultúrálódtuk magunkat. Aztán jött a már izgő-mozgó Jugoszlávia. Gevgelija, aztán Titov Velesből furgon-fuvar Szkopjébe. Este érkezünk.
Pénzünk semmi, kolbászolunk az alig kivilágított utcákon, keressük a vasútállomást. Nem utazni, annyi lóvénk már nincs, aludni szeretnénk.
Egyszerre felbukkan egy majd' kétméteres sötét bőrű, szikár arcú fiatal férfi, őt célozzuk meg. Elvégre a Közel-Keletről vagyunk visszatérőben. Zseleznicska sztanyica? Kamon! - szól, s mi követjük. Más szó ekkor még nem esik közöttünk. Már látjuk a futuro-jugó vasútállomás égben lebegő épületét, amikor kísérőnk felénk fordul: Minek mentek oda? Aludni - mondjuk. A hórihorgas fekete ember visszahőköl. Az nagyon veszélyes! Aludjatok nálam! Khálidnak hívnak.
Megéreztünk valamit. Valamit az elkövetkezendőkből. Rendben - mondjuk és követjük az óriást.
Lepattant lakótelepre érkezünk, málló vakolatú lépcsőház, kopott, neonfényben sárgás lift, zsíros tapintású nyomógombok. Másfél szobás lakás, leharcolt bútorok. Kemény dohányszag.
Khálid azonnal nekiáll főzni. Tojás, zöldség, kenyér, joghurt. Kávé. (Pedig akkor még nem kávézom. )
Kalóriabevitel után beszélgetés. Honnan, hová. Mesélünk, egymás szavába vágva. Az elmúlt másfél hónap sűrű: Görögország vonattal, Egyiptom végig, le a Délre majd újra Hellász. Ma is elmondhatatlan. És most, megyünk haza - fejezzük be.
Khálid következik. Palesztin diák, szkopjei egyetem, orvosi kar. Kérdezi, mikor voltunk utoljára otthon. Mondjuk, majd' két hónapja. Mire ő: én öt éve. Nem mehetek haza. Biztos Izrael - tesszük hozzá. Khálid a fejét rázza. Felpattan, kimegy, visszajön, kezében egy könyv, letesz a dohányzóasztalra. Ezért nem mehetek haza. A címlapon: Комунистички манифест. Konspiratívan néz ránk. Kommunista vagyok - mondja. - Nemkívánatos személy otthon. Megértjük.
Még sokáig beszélgetünk. Immáron teával. (Azt akkor is utáltam.)
Végül Khálid átvezet bennünket a kisebbik szobába. Itt egy kihúzott kanapé áll, az egyik lába kitörött, a helyén könyvesstóc, amelynek a tetején újabb ismert cím: В.И.Ленин: Труд.
Kommunista alapokon töltjük az éjszakát.
S az azt követőt is. Khálid folyamatosan vendégel minket. Felmegyünk a várba, éttermek, kávézók, Palesztína történelme. Estе nézzük a jugó híradót: mennyi lesz másnap egy kiló kenyér/liter tej ára. Hiperinfláció van. Amikor belépünk Jugoszláviába egy liter tejért 7000 dínárt kell adni. Mire Belgrádba érünk, 21000-et.
De ez csak a szomorú anyagi valóság. A két és fél nap felejthetetlen marad. A végén vendéglátónk átnyújt egy csodálatos piros-fehér fejkendőt, hatalmas kézi csomózású rojtokkal. Ezt a kúfijét az anyám csinálta saját kezűleg. Nem láttam őt öt éve - teszi hozzá. Ajándék, legyen a tiétek. Ezután kikísér minket a városból kivezető autópálya elejére.
Könnyes búcsú.
Azt hiszem, akkor szerettem meg Szkopjét. S szerettük meg Khálidot. Remélem, él még.
A tőle kapott gyönyörű piros kúfijét ma is őrzöm.
Ps. Egyiptomból több mint ötven nap után tértünk haza. Otthon azt hitték, disszidáltunk.
Azt kellett volna.
