Négy emberélet
A portugál történelem (miként a spanyol) szűk egy évszázadig szárnyalt a csúcsok közelében, hogy aztán viharos gyorsasággal zuhanjon a - majdnem semmibe. Ez idő alatt a tudomány is csúcsra járatódott, a hosszú távú utazások számos vezető elmét vonzottak a lisszaboni udvarba, illetve Tengerész Henrik déli akcióközpontjába. A 16. században a kor négy nemzetközi viszonylatban is jelentős tudósa dolgozott itt. Életpályáik tanulságosak; egy kicsit róluk.
Korban az első még a 15. században kezdte a pályáját. Duarte Pacheco Pereira (1466-1533) mint delegátusi tag aláírója volt a világot felosztó, a komoly erkölcsi defektusokkal bíró VI. (Borja/Borgia) Sándor pápa által nyélbe ütött tordesillasi szerződésnek. A kiváló diplomata tengerész és navigátor is volt egyben, aki Afrikában (Ghana) és Indiában (Chocin) is tevékenykedett. Mint efféle világot látott figura hamarosan szemet szúrt az inkvizíciónál, amely több alkalommal is perbe fogta őt.
Nem mellesleg: az inkvizíció és az ellenreformáció - élén a jezsuita renddel - bő nyállal benne volt azokban a társadalmi-politikai folyamatokban, amelyek lebuktatták Portugáliát az első osztályú hatalmak sorából a futottak még kategóriába. Ha most a mindig fontos gazdasági okokat elhagyjuk, a szocio-kauzális tényezők közül megemlíthetjük még a korábban említett keleti álom (fumos da Índia) társadalmi szintű összeomlását és az állami függetlenség 1580-as elvesztésének traumáját.
Pereira 1508-ban fejezte be élete főművét, a "Esmeraldo de Situ Orbis" című könyvet. Ez gyakorlatilag valamennyi portugálok által birtokolt földterület, valamint kereskedelmi/hadi útvonal részletes koordinátáit és leírását tartalmazta. Nem véletlen, hogy megszerzéséért komoly nemzetközi hírszerzési akciók indultak. Amikor II. Fülöp spanyol (1556-1598) és portugál (1580-1598) király végül 1572-ben hozzájutott, a könyvet megkaparintó spanyol hírszerző - tudjuk a korabeli iratokból - megdicsőült.
A 16. század legnagyobb mediterrán geográfusa Pedro Nunes (1502-1578) is Portugáliában tevékenykedett. A lisszaboni és a coimbrai egyetemek matematika-, logika-, etika- és filozófiaprofesszora volt. Ahogy az elvárható egy későreneszánsz tudóstól. Földrajzi és térképészeti munkái alapvetések voltak; nagy valószínűséggel hatott a kései kortársra, a modern kartográfia németalföldi atyjára, Gerhard Mercatorra is. 1537-es műve, a "Tratado da Shpera" Ptolemaiosz egyik munkájának ismertetése mellett kiváló tengeri térképeket is tartalmazott. Ezek már túlléptek a korábban általános portolántérképeken és a modern méretarányok felé tendáltak.
Dom João de Castro (1500-1548) nemesi származással a háta mögött katonai vezetőként kezdte. Afrikába vezett - nem tudományos célú - expedíciókat, majd az indiai gyarmatok kormányzója lett. Jó megfigyelő volt; írt három olyan könyvet (Roteiro de Lisboa a Goa, 1538; Roteiro de Goa a Diu, 1539; Roteiro do Mar Roxo, 1541), amelyek amellet, hogy ma is élvezhető útleírások, elképesztően pontos információkkal szolgálnak a természetről, időjárásról és csillagászatról.
Végül a negyedik, Garcia de Orta (1501-1568). A salamancai és alcalái egyetem tanult orvosprofesszor a lisszaboni unuversitáson tanított. 1534-ben Martim Alfonso de Sousas-sal Indiába utazott, ahol a mindenkori alkirály háziorvosa lett. Goában labiratóriumot hozott létre, ahol a trópusi betegségek vizsgálatába kezdett. Főműve, a "Colóquios dos simples e drogas he cousas medicinais da Índia" a kor legteljesebb tudástára lett a trópusi betegségeknek (és botanikai ismereteknek). A művet évszázadokon át használták a nyugati világban.
Őt személyesen nem annyira ünnepelték. Az ibériai társadalom szemében ugyanis volt egy kis fekete folt a múltjában. Illetve a jelenében is. Doktor Orta ugyanis kikeresztelkedett zsidó családból származott, ami a zsidók 1492-es ibériai kiűzetése után nem számított életbiztosításnak. Különösen úgy, hogy titokban az eredeti vallásán maradt. Először Portugáliában maradt családtagjait vegzálták, majd az inkvizíció Indiában őt magát is utolérte. Bár az alkirály is közbenjárt az érdekében, 1565-ben hosszas vizsgálat indult ellene, aminek eredményeképpen,illetve pontosabban fogalmazva, a kihallgatási tortúrában meghalt.
És hogy igazán ütős legyen a történet lezárása, 1580-ban holttestét az inkvizíció exhumáltatta, majd egy autodafé keretében, Te Deum-dallamra, Szűz Máriához való könyörgés közepette elégette.
A hit hatalmas.
És elborzasztó.
Ps. Alant Pedro Nunes alcáceri szobra.
