iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Ramadán a Balkánon 3 (Libanoni kitekintő)

2019. május 16. 13:40 - politics&islam

 

99

Exit Szfeir pátriárka.

Mindig szeretem, ha valaki a teljességre/tökéletességre törekszik. Szépen lezárt életutak, kerek évszámok, a bevezetés-tárgyalás-befejezés – szörnyű iskolai irodalomoktatás-metódusa – szentháromságának tiszta megvalósulása. Az ilyes életformátum nagy nyugalommal tölt el.

Majdnem sikerült ez a maroniták ex-pátriárkájának. Már Naszralláh Butrusz Szfeir/Mar Nasrallah Butros Sfeir bíboros pátriárka ravatalát tegnap állították fel a közép-libanoni maronita vallási központ Bkerki templomában. Pontosan kilencvenkilenc évvel korábban, 1920. május 15-ére állt össze nagy nacionalista elődjének, Iljász Butrusz al-Huvajk/Hoayek pátriárka álma: egy rendkívül izgalmas nemzetközi sakkparti révén, amelyben a britek és a franciák mellett lapot osztottak Chaim Weizmann cionistáinak és a maronitáknak is, míg az muszlim arabok – jobb esetben – az asztal körül állva kibicelhettek; szóval megszületett Nagy-Libanon. A kis Szfeir-gyermek pedig – vélhetően jó hangosan – felsírt.

Hosszú karrier várt rá, amelynek a végén, a napokban megnyilatkozók nem fukarkodnak a jelzőkkel. A „szigorú tekintetű” (الثاقب النظرة), a „sziklaszilárd vezető” (القائد الصلب), az „együttélés embere” (رجل العيش المشترك), az „ellenállás pátriárkája” (البطريرك المقاوم), a „második függetlenség bajnoka” (بطل الاستقلال الثاني), a „maronita pátriárkátus ikonja” ("أيقونة" البطريركية المارونية). Nos, ez utóbbi meghatározás minden bizonnyal skrupulusok nélkül aggasztható reá. Negyed századig állt a keleti gyökerű, de immár nyolcszáz éve Rómához tartozó egyház élén. Nem egy könnyű korban. (Bár a Libanon-hegységben nem igen találunk egy teljes – úgymond – könnyű emberöltőt.)

Amikor pátriárkává választották 1986-ban, az ország a hosszú polgárháború (1975-1991) legmélyebb bugyraiba tartott éppen. Addigra gyakorlatilag már mindenki harcolt mindenki ellen és – bár úgy tetszett: a többségnek immár elege van a vérontásból – a nyolcvanas évek égén jött a feketeleves: még több tízezer halottal.

Amit ebben a helyzetben az egyre nagyobb tekintélyű pátriárka felismert: a háború lezárásához a kialakult status quo két tényét kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy a fegyveres konfliktusokban felemelkedett és megerősödött „háborús lordok” befolyása immár megkerülhetetlen lett, s a végleges rendezéshez – legyen azok bármely felekezetből – be kell őket emelni a hatalomba a hagyományos és megrendült erejű elit mellé. A másik: tetszik-nem tetszik, bár az alapító atyák (köztük a fentebb emlegetett Huvajk pátriárka) nem így gondolták, Szíria geopolitikailag, gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan leválaszthatatlan Libanonról. S a háború folyományaként pedig éppen katonailag sem izolálható; ergo Damszkusz katonai megszállását – egyelőre – kész tényként kell elfogadni.

Szfeir ennek megfelelően politizált. Amikor 1988-ban Amin Dzsemajel/Amin Gemayel távozásával megüresedett a köztársasági elnöki poszt és a jelenleg ezt a posztot betöltő, akkor hadsereg-főparancsnok Michel Aún/Aoun kinevezett miniszterelnökként az elnöki székre apellált, a pátriárka Damaszkusz – egyébként elbukó – jelöltjét, Mikhail Dáhirt támogatta. (Aúnnal pedig még akkor is faséban volt, amikor az 2005-ben visszatért franciaországi száműzetéséből és újólag aspirált a posztra.)

A háború által felfuttatott új elit hatalomba emelését – s ezzel párhuzamosan a demográfiai változásokat megkésve és csonkán realizáló – Tá’ifi Egyezmény kialakításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett a most elhunyt pátriárka. Része volt abban, hogy bár a keresztények ekkor már jóval kevesebb, mint a felét tették ki a lakosságnak, a parlamenti (és a hagyományos konfesszionalista felosztás következtében az általános politikai és társadalmi) képviseletük 50% maradhatott. (Az igazán kulcspozíciók – a köztársasági elnöki, a hadseregparancsnoki posztok, a titkosszolgálati csúcspozíciók megtartása mellett.) Ezzel együtt Szfeir a kilencvenes években végignézhette, hogy – rivális ide, rivális oda – a maronita oldalon egymás után „golyózták ki” a befolyásos politikusokat: Aún és Dzsemajel franciaországi emigrációba kényszerült, Szamír Dzsadzsa/Geageát sittre vágták.

Amikor azonban 2000-ben Izrael kivonult Dél-Libanonból, Szfeir azok közé a – radikális – keresztény politikusok mellé állt, akik azt kezdték el hangoztatni, hogy a déli ellenség távozása negligálja Damaszkusz katonai jelenlétének (értsd: megszállás) érvelését. 2001 áprilisában a maronita patriarchátus Qurnat Sahván/Shahwan-i központjában az ő támogatásával és közvetlen munkatársa, Júszuf Bisára/Youssef Bishara vezetésével a tanácskozás helyének nevét viselő maronita entellektüelekből, egyházi emberekből és politikusokból álló csoport, amely nyíltan artikulálni kezdette a szíriai csapatkivonás szükségességét. A lassan csordogáló ezredforduló utáni években mindenki valami nagy változást prognosztizált. S nem is kellett sokat várni. (Várnunk: én is a helyszínen „várakoztam” ezekben az években.) Miután 2005 februárjában meggyilkolták Rafíq al-Harírí/Hariri ex-miniszterelnököt (azok voltak ám a mozgalmas napok!), és kitört a sogennate „Cédrusok forradalma” (ثورة الأرز), nagy kivetítőn nézhettük március 14-én, amint a „milliók demonstrációján” – finoman – követelte a szíriai csapatok távozását.

Ez aztán meg is történt. S mint ahogy az Libanonban hagyományosan lenni szok, nem változott semmi. A szíriai befolyás az államigazgatásban ugyanúgy megmaradt, mint az erőszakszervezetekben vagy a társadalmi intézményekben. Meg hát a társadalomban. Mert hát a történelem és a geopolitika meghatároz. Tetszik, nem tetszik.

A 2011-ben lemondó Szfeirt is egy olyan utód – Bisára al-Ráí/Bichara Rahi – követte Antiochia és a Kelet pártiárkai trónján, aki van annyira reálpolitikus, hogy ne negligálja Damaszkusz szerepét a libanoni belpolitikai életben.

Szfeirt mindeközben még 1994-ben bíborossá tette II. János Pál. Mint pápaválasztó bíborosra, nem vethetünk reá követ. Mind a rossz- (2005), mind a jóarcú pápa (2011) megválasztásakor túl volt már a nyolcvan éves kor-limiten. Mások sara/dicsősége hát a csúcsvezetők munkássága.

De azért kissé haragszom rá. Három nap hiányzott a kilencvenkilencedik szülinapjához. Meg egy év a tényleg kerek százhoz. Minden adott volt. A kiváló klíma, a príma levegő, a mezze-tabbúlé-zaatar koszorúzta isteni libanoni konyha. A kávé. A szieszta/qajlúla. Naszralláh, a végén belehúzhattál volna!

Mindegy. A történet úgyis akkor lesz kerek, amikor a Nap benyeli a Földet. Vagy a posztprotoni korban.

Akkor lesz jó.

Ps. Alant a bübloszi maronita Szent János-katedrális bizánci-kora keresztes stílben emelt csodálatos falai a kikötő felett. Építése akkor kezdődött, amikor Kálmán királyunk – immár túl testvére és annak kisfia keresztényi megvakíttatásán – depressziósan és alkoholistán azon morfondírozott, hogy ha mindezek után saját fia gyermektelenül huny el, akkor gáz lesz.

És gáz lett. Bölcs Kálmán királyunk pedig az Álmos-ági történetírásban púpos-göthös Nosferatu. Így járt.

2014-05-25_16_04_51.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr1214830298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.