Huszajn imám élete 1 (Április 8.)

Holnap lesz Saaban hónap harmadika. A Hidzsra harmadik évében (625) ezen a napon született Mohamed próféta (s.a.v.s.) második fiúunokája, Huszajn. Itt, Kerbelában - ahova ez a történet majd kifut - az iszlám világ minden tájáról érkezett zarándokok tízezrei most ünneplik a születésnapját.

Bő fél évszázados élete (s főként halála) sok máig tartó tanulsággal szolgál a a korai iszlám történelmét illetően. Nem csak egyszerűen a szunnita-síita szembenállás egyik kulcsfigurájáról van szó; életében paradigmatikusan feszültek egymásnak az arab törzsi hagyományok, a késő antik/hellenisztikus/bizánci politikai gondolkodás és a továbbélő perzsa világnézetek.

Ezek fényében lássuk élete legfontosabb eseményeit.

Amikor megszületett, a majdani umma magvát jelentő medinai muszlim közösség szervezésének legelején járó, azaz immár az államférfiúi szerepet próbálgató Próféta nagyon megörült a kis jövevénynek. Miként egy évvel korábban bátyja, Haszan születésének is. Ekkor ugyanis nem volt élő fiúgyermeke. Qászim még 600-ban, Abdulláh pedig 615-ben halt meg. Harmadik fia, Ibráhím (630-631) pedig ekkor még nem született meg.

Szóval a Próféta kiemelten foglalkozott két fiúunokája nevelésével. Miként szüleik is. Alí bin Abí Tálib Mohamed unokatestvére volt, akinek mind a szunnita, mint a síita hagyomány kiemelt szerepet tulajdonít a korai iszlám történetében. Miként a Próféta lányának, Haszan és Huszajn anyjának, Fátimának is. Kurz und gut: Huszajn családi pedigréje tökéletes volt.

Ugyancsak mind a szunnita, mind a síita forrásokban olvashatjuk, hogy amikor a Próféta a medinai mecsetben imádkozott, a két testvérgyerek minduntalan felmásztak a hátára, s ahányszor Mohamed letette őket, azonmód visszamásztak. Meg rendszeresen felváltva etette őket. Egyszóval - s ebben is teljes a muszlim hittudósok álláspontja - a Próféta is emberből volt. S tudott mondjuk nagypapi is lenni.

632-ben a testvérek majdnem egyszerre veszítették el nagyapjukat és anyjukat. S kezdődtek a bajok.

Először is: a családi vonal híveinek nem sikerült elérnie, hogy az umma élére a Próféta egyik rokona kerüljön. Az első három alkalommal - más-más metódus alapján, tehát nem igaz, hogy ekkor működött egy valamiféle demokratikus struktúra magvát jelentő konzultatív tanács, a súra -, szóval ekkor egymás után a Próféta társai közül kerültek ki a közösségvezető kalifák - a család, jelesül a legrátermettebbnek tartott prófétai unokatestvér-vej, Ali bin Abí Tálib kárára.

Abú Bakr és Umar/Omar kalifátusa (632-634 és 634-644) idején Haszan és Huszajn Medinában nevelkedtek apjuk, a hatalomtól távol tartott Ali környezetében. Amikor Umar volt a kalifa, lehet mondani, hogy a két tábor legerősebb képviselői feszültek egymásnak Ali és Umar személyében.

Mind a muszlim vallástudók és történészek, mind a nyugati/kívülálló orientalisák próbálták már körülírni e szembenállás társadalmi hátterét. Pontos válasz persze nincs, de valamit fel lehet szkeccsölni.

A "haverok" és a "rokonok" közötti szembenállást tágítani lehet szociológiai szintre. Mondhatnók, hogy a legrátermettebb vezető kiválasztásának törzsi tradíciója élt tovább a társak kalifa-választó metódusában. És ugyan a leszármazási prioritást nem nélkülözte teljesen a törzsi hagyomány sem, a vérvonalhoz való ragaszkodásban egyesek (főként persze szunnita arabok és az orientalistak) perzsa hatást vélnek felfedezni. A szunnita megközelítés konkrétan perszonalizálja is ezt a hatást és Alí bin Abí Tálib egyik legszorosabb barátját, Szalmán al-Fáriszít, egy korábban zoroasztriánus perzsát tartja a hunyónak, mondván, hogy ő hozott be rendszeridegen (értsd nem iszlám és nem arab) gondolatokat a medinai közösségbe.

Ehhez annyit kell hozzátenni, hogy ilyes gondolatokat nem kellett "behozni", az Arab-félsziget ugyanis (soha) nem volt zárt világ. Hatott rá a mezopotámiai kultúra (lásd a három hónappal ezelőtti posztjaimat az Öbölből), a föníciai-kanaánita-héber civilizáció, Egyiptom, Róma, Bizánc, Jemen és Etiópia és minden időkben az aktuális perzsa állam.

Mindenesetre kétségtelen, kezdetektől fogva volt egy "perzsa vonal". Ami majd istenigazából akkor fog megerősödni - a maga helyén részletezendő személyes és társadalomfejlődési okokból -, amikor Haszan és Huszajn elértek a felnőttkorba.

Vagy ahogy az minden ballagáson elhangzik: "Beléptek a nagybetűs ÉLET-be."

Huszajn imám élete 2 (Április 9.)

A harmadik kalifa, Uthmán/Oszmán idején (644-656) immár ifjú Huszajn Haszannal együtt többször is hadba szállt. 647-ben segítségére siettek az afrikai fronton harcoló Uqba bin Náfinak, akivel együtt jelentős területeket foglaltak. (Az eseménynek Qajruán megalapítása és szenzációs mecsetének felépítése lett a következménye. '12-ben ott asszisztáltam végig egy circumcisio-t.)

651-ben már a kelet-iráni Tabarisztánban találjuk őket. Ott sereglettek, jól.

Amikor apjuk egy meglehetősen bonyolult politikai konstellációban hatalomra jutott, a testvérek - az akkor még főváros - Medinában tartózkodtak. Uthmánt, aki uralkodása második felében - ugyancsak egyöntetű szunnita-síita vélemény szerint - rosszul és nepotista módon kormányzott, meggyilkolták.

Ekkorra a "haverok" és a "rokonok" közötti szakadás még jobban elmélyült. Uthmán személyében ugyanis a preiszlám mekkai elit került hatalomra (akik közül sokan sokáig ellenálltak az iszlám hívásának s csak a Próféta 629-es mekkai bevonulásakor lettek muszlimmá), s amikorra a kalifát megmerényelték, a növekvő birodalom legfontosabb közigazgatási-katonai pozícióiban (ez akkor területenként egy személyben, a helytartóban - válí - egyesült) szinte kizárólag a csúcsgazdag Banú Umajja képviselői kerültek.

Ha valaminek nem volt hagyománya a preiszlám törzsiségben, az éppen ez: a rokonok pozícióba helyezése. (A törzsi tradícióban a rátermettség kapott prioritást - és biztosította a túlélést). Még a muszlim történetírók is elismerik, itt erősen érvényesült a már elfoglalt szíriai területeken tovább élő késő antik/bizánci hagyomány. S ez meg fokozódni fog, amikor pár év múlva Ali halála után az Uthmán által Szíriába kinevezett helytartó, Muávija bin Abí Szufján dinasztiát alapít.

De egyenlőre még Ali kalifa kora (656-661). Haszan és Huszajn - ekkortól a kalifátus központjának számító, ma Nedzsefhez tartozó Kúfában éltek - apjuk oldalán kezdetben valamennyi jelentős ütközetben részt vettek. Először győzelmet arattak a mekkai elit (mindenekelőtt a Próféta utolsó felesége, Áisa és a kalifa-aspiráns Talha bin Ubajdalláh valamint Zubajr bin al-Avám) elleni teve-csatában (656).

658-ban ott voltak a hosszú távú politikai hatást eredményező, az ummát tovább osztó sziffíni csatában, ahol a "család" (Ali) és a "régi elit" (Muávija) csapatai csaptak össze - döntetlenül. Viszont éppen a kiegyezés szakította ki azokat, akik Istenre bízván a döntést mindenáron harcolni akartak. A "kivonulók/kháridzsiták" súlyos fenyegetettséget jelentettek a dinasztikus aspirációkkal kacérkodó Muávija-csoprt számára, de különösen a családi vonalat őrző Ali-híveknek. A kháridzsiták valódi törzsi hagyományt őriztek: számukra bárki muszlim lehetett legitim vezető, amennyiben rátermettségét bizonyítja és a közösség megválasztja.

Ali nagy kháridzsita-ellenes csatájában (Nahraván, 659) ismét ott láthatjuk a két fiát. Ezt követően azonban apjuk kivonta őket a harcokból. A félelem jogos volt, a kalifa és családja élete nem volt biztonságban.

661/a.H. 40 Ramadán hónapjában a kháridzsiták - akik tehát mind a hatalom vér szerinti örökítését, mind az akkor meg titkoltan, de érezhetően dinasztikus rendszerbe hajló elit-uralmat elutasították - egy modern szemmel is kiválóan megszervezett terrortámadást hajtottak végre pontosan egy időben (egy pénteki khutba/prédikációt követően) az iszlám birodalom három egymástól távoli pontján. Céljuk mindkét ellenfél "lefejezése" volt. A célszemélyek: Ali kalifa, Muavija, szíriai helytartó és Amr bin al-Ász, egyiptomi helytartó, az elit/omajjád-vonal másik erős embere. De míg a két utóbbi esetben csak sérüléseket tudtak okozni a kiszemelt személyeknek, Ali kalifa három nap múlva belehalt a mérgezett tőr okozta sérülésekbe.

Muávija ekkor bemozdult, s ő lett a kalifa; addigi helytartói központja, Damaszkusz lett az új birodalmi székhely. Ali két fia pedig visszatért a periférikus kisvárossá visszaminősült Medinába.

Huszajn számára húsz év magány kezdődött.

Huszajn imám élete 3 (Április 10.)

Húsz év magány. Illetve a fele.

A Medinába szorított Ali-fiak béket (صلح) kötöttek Muávijával. A kalifa aktuálisan erősebb volt, mint a Próféta-unokák, de tudta, vérüket nem veheti komoly hatalmi kockázat nélkül. Az idősebb fivér Haszan lett a szűkebb értelemben vett prófétai család (Banú Hásim) feje - tíz évig.

670-ben meghalt Haszan. Ekkor a negyvenöt éves Huszajn lett Medina ura. Bátyja antipolitikus álláspontjához továbbra is ragaszkodott, s hozzá hasonlóan - a síita történetírói hagyomány szerint csupán taktikai okokból - hűségesküt (baj'a/بيعة) tett a kalifának. Annak ellenére, hogy a valódi hátországát jelentő Dél-Irakból több alkalommal kapott feljérést, hogy a bitorlónak tekintett Muávija ellen felkelést vezessen.

Muávija igencsak rossz vallási-erkölcsi pedigrével rendelkezett. Apja, Abú Szufján bin Harb a Próféta egyik legádázabb ellensége volt, akinek feleségét sem akármilyen fából faragták. Muávija anyja, Hind bint Utba, a muszlimok számára vesztes uhudi csata után például azon melegében evett a Próféta csatatéren meggyilkolt nagyhírű nagybátyja, Hamza bin Abdulmuttalib májából.

Ezt tette a mama. Gondoljunk bele, miféle gyermeknevelési elvei lehettek... Ekképpen Muávija maga is kemény ember hírében állt.

Amikor Kúfa népe 670-ben, közvetlenül Haszan halála után Ali egyik hűséges harcostársa, Szulajmán bin Szard vezetésével harcba hívó levelet küldött Huszajnnak, arra hivatkoztak, hogy a vallásilag bukott uralkodó ellen - a hit és a közösség védelme érdekében - fel kell lázadni.

A történészek - keleten és nyugaton egyaránt - régóta és sokat vitatkoznak azon, hogy mi a hatalommal szembeni érdekérvényesítés lehetősége az iszlám civilizációban. Azaz hogy ne eufemizáljunk, vallásjogilag legitimálható-e a zsarnokölési elmélet.

Természetesen az iszlám ilyen korai szakaszában, amikor maga a saría is csak forrásaiban (a Korán és a meg összegyűjtetlen, rendszerezetlen, kritika alá nem vett prófétai hagyomány) létezett s leginkább Mohamed még élő Társainak (صحابة) és az utánuk jövő generációnak (Követők/تابعون) a napi praxisa jelentette a jog gyakorlati alkalmazását, nem találhatunk választ ilyen érzékeny jogi-politikai kérdésre.

S ami azt illeti, később sem nagyon. Pontosabban a mainstream szunnita vallásjog addig jut el, hogy egészségügyi alkalmatlansága (látásvesztés, süketség, szellemi hanyatlás/fogyatékosság) mellett a vezető akkor váltható le, ha ha az uralkodásával akadályozza a társadalom számára a vallásosság teljes körű megélését. (Tehát, ha ő maga nem tartja be a vallás előírásait, az meg nem ok a letételére.) Mondjuk így maradhattak a néhány kivétetől eltérően súlyos alkoholproblémákkal küzdő omajjádok egy évszázadig kalifák. Ennek a nézőpontnak kiváló összefoglalása al-Mávardí (972-1058) főműve, Az uralkodói döntések könyve (الأحكام السلطانية).

Az ópusz megszületése óta ezer év telt el, a témában számos ehhez hasonló munka született, de - láthatjuk - vallásjogi alapon nehéz érvelni akár a mai - ismét csak vallásjogi alapon: szinte kizárólagosan illegitim - hatalmi rendszerek elleni erőszakos fellépésre.

Kicsúsztunk egy kicsit, de ez lényeges. A dilemma már az iszlám hajnalán fennállt. Mégis: Irak népe a "haver-rokon" konfliktus kirobbanása óta forszírozta az illegitimnek tekintett uralkodó elleni fegyveres fellépést. E mögött - többek között - két tényezőt ragadhatunk meg.

Az egyik, hogy Közép- és Dél-Irakban két olyan település jött létre ekkor, melynek lakossága meglehetősen jól tudta artikulálni a véleményét. Az iszlám hódításának egyik szignifikáns velejárója volt a katona-városok létrehozása, ahol a hódító arabok mellett a kezdetben alacsonyabb társadalmi besorolású nem-arab betértek, a maválí (a maula/kliens többes száma) éltek nagy számban. Ők, mint a hódítások részvevői politikailag mindig is érzékenyek voltak. Ilyen volt a mai Kairó elődje, al-Fusztát, vagy a már említett Qajruán. Meg a két iraki centrum, al-Kúfa és al-Baszrá. Az előbbi az alidák központja lett, míg az utóbbiba sokáig a kháridzsiták vetették be magukat.

Az illegitim uralom elleni fellépés itteni hagyományának egy másik, kevésbé - vagy egyáltalán nem - hangsúlyozott eleme, hogy a Folyamközben ekkor jelentős szír kulturális központok voltak, amelyek gyakorlatilag a késő antik hagyományt ápolták. Az iszlám tudományosság majd a 8. században fog neki, hogy gigantikus fordítási programok révén megismerjék és - részben - saját gondolatrendszerükbe építsék a görög filozófia és általában az antik tudományosság ismereteit. Ezek azonban az általunk tárgyalt korban, a 7. század közepén-második felében az Észak-és Közép-Iraki területeken a lakosság sajátjai voltak.

Azt merészség lenne állítani, hogy arrafelé, mondjuk 680 körül a helyiek esténként a tűz körül Arisztogeitón és Harmódiosz életéről elmélkedtek, de az nincs kizárva, hogy az antik zsarnokölési elmélet ismert volt a tanult elit körében. S általuk a "politikus muszlim jövevények" számára is. (Később, a fordítás-irodalom révén aztán biztosan ismert lett.)

Na, ezzel az kis elkalandozó eszmefuttatással kitöltöttük Huszajn imám "unalmas" éveit.

680-ban meghalt Muávija s általa kijelölt fia - immár dinasztikus céllal - átvette a hatalmat. Ezzel véget ért Huszajn hűségesküje is. Az új kalifa, Jazíd az apjánál sötétebb figura hírében állott. Huszajnnak nem akarózott a behódolás, de először nen tett semmit.

Aztán jött egy levél Kúfából.

Huszajn imám élete 4 (Április 11.)

Nem véletlenül tértünk el a curriculum vitae-től s merültünk bele szofisztikált jogi és politikai kérdésekbe. Huszajn imám életének utolsó felvonása, a kerbelai csata, annak közvetlen előzményei és különösen öröksége máig meghatározzák a muszlimok, elsősorban a síiták, de nem csak az ő hozzáállásukat a politikumhoz. Az imám halál-paradigmája a síiták számára kilép az iszlám kultúrköréből: az elnyomók és elnyomottak egyetemleges viszonyrendszerévé vált. Az imám maga pedig egyetemleges példaképpé.

Huszajn bin Alí a kerbelai csata idején ötvenöt éves. Tapasztalt harcos, bölcs közösség-vezető, aki, ha a körülmények megkívánták, képes volt több évtizedes politikai passzivitást is felvállalni. Tehát mindenképpen államférfi, aki mindvégig következetesen ragaszkodott a doktrínáihoz. Ezek alapján utasította el a Jazídnak való hűségesküt.

A komoly erkölcsi defektusokkal bíró új kalifa - rövid, mindösszesen három éves - uralkodása igencsak hektikus volt. Ekkor esett meg a kúfai lázadás, a karbalai csata, a medinai felkelés és Abdulláh bin al-Zubajr mekkai katonai kísérlete, aminek során Jazíd emberei addig lőtték ostromgépekkel a várost, hogy végül maga a Kába-kő is megsérült.

Ezek a lázadások nem véletlenek: a dinasztikus kormányzás késő antik/bizánci hagyományát a politikai struktúrába emelő Jazíd ellen minden más tradíció szembeszegült. A prófétai küldetés vér szerinti "öröklésén" alapuló hatalmi legitimációt képviselte Huszajn. A legrátermettebb választott vezetőt preferáló törzsi hagyomány nevében lépett fel két kalifa-leszármazott, Abdurrahmán bin Abí Bakr és Abdulláh bin Umar, valamint a nagyhírű Próféta-társ, Abdulláh bin al-Zubajr.

Jazíd jeles második generációs Követőket (تابعون) és harmadik generációs Követők Követőit (تابعو التابعين) küldött Medinába, hogy az ott tartózkodó, az előbb felsorolt vegyes "ellenzéket" rávegyék a hűségeskü letételére. A medinai helytartó házában Huszajn kitért a válasz elől s időt húzva - egyes források szerint meg aznap éjjel - családjával követőivel, mintegy nyolcvan emberrel elhagyta a várost. Mekkába távozott.

Amikor ennek híre eljutott az alidák hatalmi központjának szamító Kúfába, ott egyre többen gondoltak úgy, hogy megérett az idő arra, hogy a kisiklott időt helyere tegyék, ergo: Huszajn legyen a kalifa. Hamarosan levelet küldtek Huszajnnak Mekkába, hogy utazzon Kúfaba s álljon az ellenállás élére.

Amíg azonban a hívasnak eleget tevő Huszajn útnak indult, az iráqi városban megváltozott a politikai konstelláció. A még Muávija altal kinevezett és az alidakkal szemben valamelyest rokonszenvező helytartót, al-Numan bin Basírt az új kalifa sebtében leváltotta s helyére egy hozzá teljesen lojális személyt nevezett ki. Ubajdalláh bin Zijád - erőszakkal es kemény háttérmunkával - nagyon hamar megváltoztatta a hangulatot a városban: Huszajn támogatóinak száma vészesen megcsappant, válaszlevelének vivőjét, unokatestvérét, Muszlim bin Aqíl bin Abí Tálibot Ubajdalláh bin Zijád kivégeztette.

Mekkában voltak olyanok, akik sejtették: Kúfa (és Iráq) nem fogadja majd egyöntetűen Ali fiát. Abdullah bin Umar és Huszajn féltestvére, a később még fontos szerepet játszó Muhammad bin al-Hanafíja megpróbálták lebeszélni az imámot, Huszajn azonban ragaszkodott a kúfaiaknak küldött ígéretéhez s elindult.

Az Arab-félsziget északi felét átszelő utat mind a síita, mind a szunnita források jól dokumentálták. Most csak annyit érdekességként: Huszajn és csapata al-Szifáh-nál találkozott az Omajjád-kor egyik legnagyobb költőjével al-Farazdaq-kal.

Amikor Iráq közelébe (Zijala) értek, Huszajn tejtestvérét, Abdulláh bin Jaqtart küldte előre, hogy tárgyaljon (az akkor már halott) Muszlim bin Aqíllal. Ibn Zijád helytartót őt is lefogatta, megkínoztatta és kivégeztette. Rossz ómen.

Október negyedikén (Muharram hónap 2.) Huszajn megerkezett Karbalába. "Csapata", amelyben nők és gyermekek is voltak, 70-85 főt számlált. A síita hagyomány a "szokásos" hetvenes számhoz ragaszkodik. Egy nappal később érkezett a Jazíd kalifa küldte sereg, amely főként kúfaiakból állt, hozzávetőlegesen 4000 főt számlált és Umar/Omar bin Szaad vezette.

Egyhetes huzavona, tárgyalás kezdődött, mindenki tudta: a Próféta családtagjainak vérét ontani nem lehet majd büntetlenül. Szaad igyekezett rászorítani Huszajnt a visdzavonulásra; többek között a vízutánpótlásukat is megszakították.

Végül október 12/Muharram 10-én Szaad serege lerohanta Huszajn maroknyi csapatát. Nem kell ragozni: mindenkit megöltek. Huszajn imámot a síita hagyomány szerint Samr bin Dzí'l-Dzsausan ölte meg s levágta a fejét. A fej - a párhuzamos történetek szerint - Damaszkuszba került. Vagy Aleppóba. Vagy Kairóba. (E három hely mindegyikén láttam a koponyat tartalmazó szentélyt. De van Medinához és Askalonhoz kötőfő hagyomány is. Miként van az síita tradíció is, hogy negyven nappal a halála után testvére, Zajnab bint visszahozta Karbalába, így itt van eltemetve a testtel együtt.)

A Próféta családjából Huszajn mellett meghalt öt öccse, Abdulláh, Uthmán, Dzsaafar, Muhammad és mindenekelőtt Abú'l-Fadl Abbász bin Alí. Rajtuk kívül meghalt még Huszajn hat hónapos fia, Alí, valamint bátyja, Haszan gyermekei közül hárman: Abú Bakr, Haszan és Qászim, valamint unokahúga, Zajnab. Muharram 10-e, Ásúrá napja lett a síiták számára a par excellence gyásznap.

Kétségtelen, hogy az addig formálódó szunnita-síita alapvetően hatalmi-politikai ellentét ekkor indult el a teológia irányába. A síiták ekkortól véglegesen illegitimnek tekintik a mainstream szunnita hatalmat, az imámok (ezt követően Huszajn leszármazottai) ekkortól ruháztatnak fel posztprófétikus jogforrási és kizárólagos jogértelmezési tulajdonságokkal, amelyek a tizenkettedik imám eltűnése után - hosszú kihagyással - majdan a legrátermettebb jogtudósokra (mardzsák) szállanak át.

És hát mindenekelőtt Karbalá teremtette meg a síita mártíromság (الشهادة) eszméjét. Ne felejtsük: a hagyományos értelemben vett síita mártíromság a mindenkori elnyomók elleni önfeláldozás artikulációja, amely az igazságért, az emberi értékekért a saját életet áldozza fel. Ennek semmi köze a modern kor, zömében szunniták által elkövetett öngyilkos merényletek mártíromságként való - vallásjogilag nehezen vagy sehogy sem lehetséges - interpretálásának.

Az elnyomók-elnyomottak történelmileg örök vonalán aztán Huszajn, mint paradigma sokfelé hatott. Mondok egy különös példát.

Móhandász Karamcsand Gandhi, indiai távgyalogló takács és politikai gondolkodó az imámmal kapcsolatban ekképpen fogalmazott: علمني الحسين كيف أكون مظلوما فأنتصر/Huszajn imám megtanított arra, hogy elnyomottként hogyan győzedelmeskedjek.

Ps. Eddig a száraz tudományosság. Mostantól majd kis helyi színes, emóciók, ilyenek.