iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Mart na Balkanu 6

2019. március 31. 10:06 - politics&islam

 

Oroszok a spájzban 1

A dél-szerbek (s.n. crnagorácok) fészereiben már pontosan háromszáz éve ott kuksolnak.

Még a boldog (?) emlékű Nagy Péter cár (1689-1725) idejében figyeltek fel az oroszok a balkáni szláv testvérek sanyarú helyzetére. Amikor az óriás cár és alkalmi bojár-borbély 1710-ben ismét háborút indított a déli mumus, az oszmán állam ellen, és a Prut folyóért indított offenzívájával mondhatni északkelet felől súrolni kezdette a Balkánt, szövetségeseket keresett a Fényes Porta belső vidékein. Ekkor szemelte ki első számú balkáni szövetségesének a fekete hegyek menedékében kvázi-önállóskodó crnagorác herceg-érseket, Danilo Šćepcević vladikát.

Iziben küldött is hozzá egy katonai attasét, aki - mit ad Isten - éppenséggel szerb származasú volt. Mihail Miloradović ezredes korábban Hercegovinából menekült Oroszországba s futott be fényes katonai karriert Peter cár udvarában.

Miloradović és Danilo vladika jól megértették egymást, ügyesen szervezkedtek, Cetinjéből kiindulva Trebinjétől Nikšićig kiterjesztették a montenegrói befolyást, majd az 1712-ben ellenük küldött oszmán csapatokat is jól elpáholták. E győzelemnek a szerb-montenegrói hagyományban máig élő/mesélt nyoma (Carev Laz) maradt.

Még úgy is, hogy két évvel később the empire strikes back és a vladika az ezredessel egyetemben menekülni kényszerült, mintegy 3000 honfitársukkal egyetemben.

Az orosz belépő ezzel rövidre sikeredett ugyan, de Szetpétervár korai pánszláv, jobban mondva pánpravoszláv politikája látómezejéből többé nem esett ki a Balkán.

Nagy Péter utódainak csőrét (lásd még: oroszcsókos száját) nagyon piszkálta, hogy a Habsburgok egyre beljebb-lejjebb jutottak a Balkánon. 1739-ben, miután egyszerre ért véget az osztrák-török és orosz-török háború, a Habsburgok a belgrádi békében amellett, hogy elértek a Száváig, az oszmán birodalom római katolikus közösségének életében is befolyást biztosított magának.

Az oroszok, akik a niši békében többek között megkapták Moldovát, ekkor még nem érték el, hogy az oszmán állam ortodoxainak (millet-i rûm) hivatalos protektorai legyenek. Kompenzálandó az osztrák befolyást - és tovább gyengítendő az oszmán hatalmat - újra megjelentek a cetinjei udvarban.

A vladikai székben Danilot 1735-ben követő unokatestvérnek, Sava Petrovićnak mindez nem tetszett. Az erőteljesen fellépő orosz diplomácia (és mondjuk így: korai állami megbízottak/titkos ügynökök) azonban talált valakit, akit felmutathattak a vladikával szemben: a dinasztiaalapító másik unokaöcsét, Vasilije Petrović Njegošt.

Aki legott ki is golyózta Savat a hatalomból, pedig az még II. Nagy Frigyes porosz királyt (1740-1786) is bevonta a játszmába. Névlegesen vladika maradt ugyan Sava, de 1744 és 1766 között testvére, Vasilije Petrović Njegoš, mint coadiutator lett a tényleges vezető - elkezdődött a közvetlen orosz befolyás a Balkán nyugati részén.

1766-ban Vasilije Pétervárott elhalálozott. Nem kellett azonban sokat várni, hogy az oroszok újra lépjenek. II. Katalin (1762-1796) máris küldött egy új báb-játékost a montenegrói hatalmi cirkuszba. Egy dalmát vagy bosnyák származású népi doktort jelöltek "uralkodónak". Šćepan Malit, mint a montenegrói hegyek cárját (1767-1773) delegálta az orosz uralkodó Cetinjébe.

Gondolhatjuk, hogy Sava Petrović vladika nem repesett az örömtől. Nem úgy az istenadta. Érzésem szerint az erősen vallásos nép teljesítve érezhette a híres ószövetségi sorokat: "Adj nékünk királyt, a ki ítéljen felettünk." (1.Sám.8.6.) A vladika tán nem volt elég.

Az oszmánok viszont berágtak. A vladika folyamatosan jelezte a cárnőnek, hogy ezzel erősen provokálják a Fényes Portát, Oroszország azonban nyomulásban volt. Amikor aztán az oszmánok 50000-es haderővel fenyegették Montenegrót, az orosz udvar hadsereget küldött Georgij Dolgorukij tábornok vezetésével. 1770-ben Šćepan Mali legyőzte az akkor éppen oszmán-szövetséges velenceieket, egy évvel később saját uralkodói udvart rendezett be magának, rá egy évre meg az orosz birodalmi hadsereg tábornokává avanzsált, s II. Katalintól megkapta a Szent Vladimir Rendet.

1773-ban azonban görög borbélya, Stanko Paljikarda a törökök megbízásából meggyilkolta - ezzel biztosítván a skodrai pasa tömlöcébe vetett családtagjai életét.

Operettbe illő. Mind majd oly sok minden Montenegró történelmében.

1784-ben egy jelentős államférfiú következett a vezetői poszton: I. Petar Petrović Njegoš. Az ő hosszú vladikasága (1784-1830) alatt az orosz befolyás kiteljesedett. I. Petar maga is, még fiatalsága éveiben (1765-1769) katonai akadémiát végzett Szentpétervárott. Ilyen előélet után nem csoda, hogy az orosz politika immár "külbirtokként" kezelte a Fekete-hegyeket. A vladika valamennyi aktuális orosz-török háborúban (1787-1791, 1828-1829), a napóleoni években (1799-1815) vagy az első és második szerb felkelés (1804-1813, 1815) idején az orosz politika eszköze volt, mint a pánszerb mozgalmak déli bázisa.

De ügyes eszköze, mert uralkodásának éveiben az általa ellenőrzött területek a Morača völgye irányában, a mai Belső-Montenegró felé növekedtek. Ennek megfelelően utóda szentté avatta őt.

II. Petrović Njegoš, a költő-író-filozófus vladika (1830/31-1851) kora volt az orosz befolyás visszaerősödésének ideje.

Hogy ne lehessen potenciális vetélytárs pozíciója, 1832-ben megszüntetette a guvernaduri posztot. Helyette - orosz ösztökélésre - létrehozta az irányítása alatt álló Kormányzósági Tanácsot (Praviteljstvujuščiji senat/KT), amelynek szintén szentpétervári sugalmazásra akkor már a szerb területeken is vol egy hasonnevű megfelelője (Praviteljstvujušči sovjet). Az oroszok egy montenegrói születésű pétervári diplomatát küldtek a vladika mellé. Ő volt Ivan Vukotić, aki unokatestvérével, Matija Vučićevićtyel koordinálták a dolgokat Cetinjében. Emellett jöttek a "szokásos" orosz katonai szakértők is. Ezt metódust ismerhetjük.

A KT létrehozása fontos lépés volt Crna Gora történelmében. Ez a intézmény ugyanis már törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatási funkciókkal is bírt.

Az orosz katonai tanácsadók megszervezték az első állandó fegyveres testületet; addig népfelkelők jelentették a hadsereget. A Gvardija létszáma alapjáratban 140, magasabb készültségi fokozatban félezer fő volt. Emellett a vladika személyes testőrsége (Perjanici) is megszerveztett.

Az ifjú vladika - miután riválisát eltakarította az útból - rögtön belecsapott a lecsóba. 1832-ben a Gvardiját küldte Vukotić vezetésével a podgoricai muszlim klánok ellen. Ebben az egyik legjelentősebb, zömében római katolikus albán törzs, a hoti segédkezett neki. Amikor az oszmán hadvezér Reşid Mehmed paşa felvonult ellene s megkezdette az ilyenkor szokásos obligát tömeges akasztásokat, megint csak az orosz diplomácia nyomása mentette meg a vladikát.

1833 II. Petarnak is sűrű volt, ugyanis Szentpétervárra utazott. E tour célja az volt, hogy I. Miklós cárral személyesen kontaktálva fűzze szorosabbra az orosz szálakat, valamint hogy mint egyházi vezető (cetinjei metropolita) kopogtasson az orosz ortodox egyház csúcsszervének, a Szent Szinódusnak az ajtaján. A szerb, később a jugoszláv majd újra a szerb történetírásnak - érthető módon - kevésbé tetszik a vladika ezen törekvése, miután egyháza hagyományosan a peći/ipeki, esetlegesen a szerémi patriarchátushoz tartozott. II. Petar még nagyobb testvérhez szeretett volna csatlakozni.

Nagy utazás lehetett. Közben végigturnézta (az ellenség) Ausztriát s Bécsben konzultált a szerb nyelvi megújulás legnagyobb alakjával, Vuk Karadžićtyal. A cártól a szokásosat kapta: vállveregetést, egy valag pénzt és egy rakás ikont. Mehetett haza. Mission completed.

Aztán, amikor elfogyott az orosz lóvé, a vladika ismét turistáskodott - irány Szankt-Petyerburg.

Ahol ezúttal nem volt olyan meleg a fogadtatás, a korabeli beszámolók szerint ugyanis a vladika "nem egyházi vezetőhöz méltóan viselkedett". Azaz: nőzött.

De hát kérem, huszonnégy éves volt akkor!

Így aztán, sajna, ezúttak a mézes hetekből csak négy jutott. A cár hamarosan visszaküldte a vladikát s adott mellé egy orosz mentort, Jakov Nyikolajevics Ozereckovkszkij alezredes személyében. Ő segített Petarnak a modernizációban. (Meg persze figyelte a suhancot.)

Ott volt mindjárt a hadsereg. Visszatérése után orosz kordinációval a vladika azonmód puskaporgyárat alapított Rijeka Crnojevićában s kicsiny hadserege könnyebb mozgatása érdekében utak építésébe fogott.

Cetinje mellett, a Crnojevićek kolostora közelében Petar felépítette rezidenciáját, a Biljardát. Amikor jó tíz éve ott jártam láthattam a billiárasztalt, amin ott játszhatott a püspök-herceg, az orosz katonai kurátor és az éppen ott vendégeskedő, az ország faunáját tanulmányozó II. Frigyes Ágost szász király.

Ismét csak: operett.

Lássuk a "párhuzamos felvonásokat". Orosz belépő a a belső-szerbiai színpadon.

54236882_2082728168442940_1836929346103672832_n.jpg

Oroszok a spájzban 2

Érdekes, hogy míg a crnagorac kistestvérnek már a 18. század elejétől küldözgetett politikai ajándékokat, Oroszország sokkal visszafogottabb volt Szerbiát illetően.

Kezdetben.

Először a muszka "szakértés" az 1805-ös Karađorđe-felkeléskor jelentkezett , részeként az akkor dúló kis korzikai által indukált nagy európai háborúnak. Amikor a második, Obrenović-féle lázadás kezdődött (1814), a cár már konkrét segítséget delegált a Kragujevacban sertepertelő Miloš Obrenovićhoz. Ekkor már a még mindig oszmán függesben lévő Szerbia lett Szentpetervár első számú szövetségese a Porta elleni balkáni ambíciók realizálásában.

1838 február 23-án megérkezett az első orosz konzul Kragujevacba.

1844-ben jelent meg Ilija Garašanin politikai alapvetése (Načertanije), amely a balkáni szerbség majd a többi balkáni nép egyesítesét/szövetségét irányozta elő. Első lépésként oszmán fennhatóság alatt, később attól függetlenedve. Garašanin nézeteinek volt egy pánszláv, Oroszország irányába ható vetülete is. Ő ugyanis a szentpétervári központú pánszlávizmust veszélyesnek vélte. Úgy gondolta, az orosz befolyásnak csak úgy szabad érvényesülnie a szerb politikai törekvésekben, ha ez utóbbi már negerősödött és egyenrangú félként kezeltetik.

Mindez a nézet az 1860-as evekben, amikor Garašanin miniszteri pozíciókat töltött be Mihajlo Obrenović kormányaiban (1861-1867), domináns maradt a szerb-orosz viszonylatban. Ott voltak előttük az élő példák: a Risorgimento és a porosz Kaiserreich létrejötte. Amikor azonban ez a két befolyásos személyiség lelépett a politika porondjáról (Mihailot '68-ban meggyilkolták), az oroszok újra nyomulni kezdtek.

Az Obrenovićokkal mindig gondja volt Szentpétervárnak. Ők ugyanis a pánszlávizmust szerb dominanciajú délszláv formában képzelték megvalósítani, az oroszok pedig - túl a Porta megtörésén és a Boszporuszon-Dardanellákon való meleg vizekhez jutáson - természetesen "globális" interszlavisztikus kooperacióban gondolkodtak.

Aztán, amikor az Obrenovićokat elsöpörte az 1903-as puccs, a visszatérő Karađorđevićek russzofilsége szabad befolyást engedett az orosz befolyásnak. Különösen a hosszú ideig miniszterelnök Nikola Pašić révén, aki egyszerre volt a szerb Tisza Kálmán és Tisza István.

A 20. század első két évtizedében megerősödött az orosz befolyás valamennyi szerbek lakta balkáni regióban. Beleértve a boszniai területeket, ahol az 1VH kitöréséig igencsak aktív volt a cári titkosszolgálat.

Jól jöttek ezek a baráti kapcsolatok '17 után. Amikor Uljanov&Comp. átvették a hatalmat (NOSZF), s ráadásul meg is tartották, az orosz emigráció egy kevésbé ismert része volt az a kontingens, amely az időközben megalakult Szerb-Horvát-Szlovén királyságba menekült. Nem kevesebb, mint 40000 fő volt az ekkor Szerbiába pucolt oroszok száma. Köztük volt az 1922-ben érkezett emigráns orosz ortodox egyház szinódusa, amely évtizedekre Sremski Karlovacban talált itthonra.

S volt közöttük, nem is akárki, aki aztán halálában került a szent ortodox szerb anyaföldbe. Az egyébiránt Brüsszelben elhunyt Pjotr Vrangel (Kolcsak-Gyenyikin-Vrangel, ezt mily erősen a fejünkbe verték anno) is itt kötött ki. 1930-ban temették a belgrádi orosz templomban.

Hadd tegyem hozzá: ahányszor jövök ide, megemlékezhetem a fehér tábornokról, miután a húszas évek elején az ő emberei építették az utat Kraljevo és Raška között. (Addig ma is jó. Onnan Novi Pazarig... De hát mogyeriként inkább befogom a számat.)

Aztán már a legújabb kori orosz jelenlét következett. A koszovói háborúban (1999) már maszatoltak a muszkák, de az igazi Great Game-be szállás Vagyimir Vlagyimirovics - immár - évtizedeiben következett.

Mondjuk így, zsurnalisztán, amikor 2008-ban Ivica Dačić akkori szerb külügyminiszter megnyitotta az 1838-as első orosz diplomáciai képviselet megnyitásának 180 éves évfordulójára rendezett belgádi kiállítást, beindult a ma is tartó etap.

A balkáni nagy arénában küzd Moszkva és Ankara. A kispályán ott edz Rijád (meg a haverjai). Az öltözőben Teherán.

Mi meg a lelátón.

Rossz mecs lesz.

Ps. Azért ezt a száraz szöveget még én is eluntam. Asszem, a 19-20. századfordulós szerb politikáról, az Obrenović-Karađorđević viszályról legízletesebben Apollinaire írt. A tizenegyezer vesszőben... Aki még nem, az feltétlenül olvassa el!

54407657_2085385948177162_6135747943572963328_n.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr4414728159

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.