iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Mart na Balkanu 3

2019. március 29. 16:39 - politics&islam

 

Ex libris

Itt, a dekadens Kalemegdan alatt, a Száva parton napfürdőzve kivégeztem egy könyvet. Meg hozzá egy kis sajtót. Gondolatok.

xxx

Egyszer (vagy inkább sokszor) üldögéltem barátaimmal Észak-Libanon királyi hegyei közötti falu egyik házának tetején, feketézve, beszélgetve, megoldva a világ dolgait. Szóba kerültek ők, a vendéglátók. Mint generáció. Róluk egy kicsit - egy könyv (szerzője) kapcsán.

Libanonban az 1955 és 1970 között születetteket "elveszett generációnak" hívják. Ők azok, akiknek késő gyermek- vagy fiatal felnőtt korát szétdúlta a hosszú polgárháború (1975-1991). Aki maradt, beleszocializálódott a fegyverek hangjába, a gyűlöletbe, az ölésbe, a halálba, a túléléshez szükséges, de a későbbi posztháborús világot már szétrágó napi praktikákba. Aki meg tehette, elment, gyarapítva a világban élő "legendás" 70 milliós libanoni gyökerű kolónia tagjainak számát.

Ez utóbbiak zöme sikeres ember lett, ki az üzleti életben, ki a nyugati politikában, ki a tudományok világában, sokan (nagyon sokan) pedig a művészetekben. Mogyeriül talán csak Amin Maalouf ismert. (Illetve őt ismerni kellene.)

Ezek közül a betűvetésben nyomulók sokat írtak/írnak a beilleszkedésről, a sehova és mindenhova tartozásról, arról, hogy a világ rákfenéje a bezárkózás, a törzsi gondolkodás történelmileg is mindig vesztes iránya, meg hogy ezt az egészet a DNS-közösség felől kellene nézni. Mítoszok, legendák, hitek, ideológiák mielőbbi helyretevésével.

Mindegy.

Dzirdzsisz Favváz/Gerges A. Fawaz a libanoni elveszett generáció olyik tagja, aki végül az Egyesült Államokból került elő. Azon közel-keleti gyökerű történész-politológusok közé tartozik, akiket valamelyest érdemes olvasni. Ugyan őt is meglegyintette s legyintgeti máig sorstársainak egyfajta, a neofitákra jellemző túlzott kompenzációra épülő ténytorzító világlátás (ami miatt maximum csak olvasunk, s csak esetlegesen és hiperkritikával hivatkozunk Fareed Zakariyát, Ahmed Rashidot, Muhsin Mahdit vagy mondjuk Edward Saidot), szóval, Fawaz ezen a téren még határeset. (Majd a negatívumokról is lesz szó.) Sokat írt - dömpingműveket - az al-Káidáról meg az ISIS-ről, jobbak az extrém iszlamizmust körüljáró szélesebb történelmi merítésű munkái. Ez, amiről most lesz szó, mondhatni a jobbak közé tartozik.
xxx

Jó húsz évente a Közel-Kelettel (az iszlámmal) foglalkozók is nekibuzdulnak, hogy újramondják a tutit. A mérsékeltebbek elsősorban azt, hogyan jutottunk ide, mi a mai ország/társadalom-állapotok eredője, melyek az alapvető identitásképző tényezők. (A vérmesebbek ezután - vagy e helyett - felteszik az örök lényini kérdést: "Што делать?", de ezt hagyjuk!)

Az utóbbi ilyes elemzések még a "happy nineties" idején születtek errefelé. Ezek többnyire azt a kataklizmát igyekeztek beépíteni az általános politológiai leírásokba, amelyet a Nagy Októberi Bolseviki Kísérlet összeomlása jelentett arrafelé (is). Akkor az a végkicsengés, hogy a közel-keleti társadalmi hadszínteret addig úgymond uraló nyugati-szekuláris és szocialista-támogatású pánarab nacionalizmus küzdelmét fel fogja váltani a szekuláris ó-elit és a liberalizmus felé kacsingató (bár azt előzmények híján nem igazán értő) "nyugatos" reformista erők progresszív harca.

Pedig akkor már látszott: az egyik alternatívát az évszázados gyökerekbe kapaszkodó (majd attól valójában igencsak eltávolodó) iszlamizmus ajánlotta a konfliktusoktól és frusztrációtól megrendült társadalmaknak. Kellett várni egy évtizedet, hogy 9/11 után nyilvánvaló legyen ez. Azóta viszont mindenki visszamenőleg igazol. Talán túlontúl is.

Miként könyvünk szerzője.

xxx

Fawaz könyvében Egyiptom utolsó kétszáz évét elemzi. Azt az időszakot, amikor a Nílus-völgyi társadalomra ható arab-iszlám és afrikai hatás mellé felsorakozott - s hamarosan dominánsá vált - az európai/nyugati alternatíva. Ennek kezelése, illetve a reakció hiányos volta lett az egyiptomi - s általánosabban: az iszlám világ - huszadik századi sikertelen reflexióinak origója. Tisztábban fogalmazva: a modernizációra nem találtak adekvát választ.

A szerző alapos. Az oszmánokkal szemben kvázi különutas politikát folytató albán származású alkirály (khedive/ خديوه) Muhammad Ali pasától részletgazdagon jut el a brit gyarmatosítás piszkos trükkjeitől hamarost lila hajat kapó századvégi egyiptomi elit reakcióiig.

Könyvének az egyik alappillére, hogy a 19. század végére a honi gazdasági-politikai elit számára nyilvánossá váló de facto gyarmatosítás (értsd: a Szuezi-csatornát a brit-francia konglomerátum nem az egyiptomi fellah vagy pasa két szép - mi tagadás, valóban s a hosszú geográfiai előzmények okán DNS-ileg is - fekete szeméért ásattatott ki) elutasításának első belépőjét jelentő Ahmad Arábí/Ahmed Orabi-felkelés (1881) után következő évtizedek hordozták magukban a később az ország politikáját alapjaiban meghatározó liberális-szekuláris és tradicionális-iszlamista reflexiókat.

Kétségtelen, az említett kettősség a 20. század utolsó harmadában dominánssá lett, de ezt megelőzően volt egy majd' hetven éves liberális alternatíva. Mondjuk így, a Wafd Párt boldog békeidőket asszociáló évei.

Itt azért beugrik nékem az irodalom. Az egyiptomi magas literatúra legnagyobb ikonjai ugyanis pontosan erről a korról tudósítottak. Ha nekiállunk és újraolvassuk Taha Huszajnt, Taufíq al-Hakímot, Júszuf Idríszt vagy a Nobel-díjas zseniális modernista társadalomfestőt, Nadzsíb Mahfúzt, azt látjuk: ebben korban még sehol sincs az "iszlamista alternatíva". Annál inkább a tradicionalista - mondjuk így, általánosítva- vidék és az egyre kozmopolitább - ha tetszik: liberálisabb nagyváros.

Fawaz bármennyire is igazolni igyekszik, hogy az iszlamista alternatíva már a 20. század elején, de legalább a kalifatus atatürki negligálasával (1924) mainstreammé vált, ez utólagos visszavetítés. Gyakorlatilag a század közepéig, mondhatni a Szabad Tisztek forradalmáig a liberális városi elit izmozott a vidéki tradicionalista földbirtokosokkal, miközben az ország vezetésében azért elosztották egymás között az állami irányítás pozícióit, s velük szemben formálódott egy alsóközép, ugyancsak szekuláris erő, amely az egyetlen jól szervezett állami intézmény soraiban, a hadsereg középvezetesében öltött testet.

Amikor a törökök szigorúan addiktív tekintetű atyja lehúzta a rolót a kalifátus másfél évezredes építményén, tisztán teoretikus szinten indult el az iszlamista útkeresés.

Az egyik oldalon, mondjuk Alí Abdurráziq/Ali Abdel Raziq (1888-1966), a kellően nem tanulmányozott nagy iszlám teoretikus, aki modernista (de ugyanakkor saría-) alapon latta szükségesnek a kalifátus felszámolását (ki is szorították őt, annak rendje-módja szerint), a másik oldalon meg - fogalmazzunk így - mindenki más. Innen indult aztán a Haszan al--Banná/Hassan al-Banna-féle (1906-1949) Muszlim Testveriség (MT)-projekt.

Amely nagyon sokáig - és deklaráltan - valójában azt tette, amit az iszlám világban másfél ezer éve tesznek a vallási alapú intézmények: az állam által ilyen-olyan okból el nem végzett redisztributív-szolgáltatói tevékenységet szervezte meg.

És az egyiptomi állam elégtelen működéséből adódóan, a szervezeti hiátusokat kitöltő MT lett a legjobban működő nem állami intézményhálózat. Szüksége is volt rá a Szabad Tiszteknek. Pontosabban - bár ez mindmáig az egyiptomi történetírás egyik nagy tabuja - a Muhammad Nadzsíb/Mohamed Naguib és Dzsamál Abdunnászir/Gamal Abdel Nasser-vezette forradalom csúcsszerve (Legfelső Katonai Tanács) tagjainak 50-70-90%-a volt aktív vagy egykori MT-tag! Hogy egy ütős konkrétumot említsek: Anvar al-Szádát/Anwar al-Sadat is közéjük tartozott.

(Ő egyébként más is volt. A 2VH alatt összekötőként működött a brit megszállás alatti Egyiptomhoz közelítő Rommel-féle Afrika Corps felé. Hitlert is csodálta. (Igaz, mások úgyszintén.) Aztán meg volt Nobel béke-dijas is. Vagy fogalmazzunk így: ő volt az első muszlim Nobel-díjas. Ez egy ilyen világ.)

Amikor Bannát 1949-ben meggyilkolták, végzett amerikai tanulmányútja által inspirált alapművével az MT ideológusa, Szajjid Qutb/Sayyed Qutb. A "Mérföldkövek" valóban az, ami a címe. Program az iszlamista állam megszervezésének irányába. Valójában ekkor született a politikai iszlamizmus.

Amihez kellett aztán Abdunnászir/Nasser begoromulása is. (Főként azután, hogy nem sikerült az MT-pacifikálni; jobban mondva: az új állami intézményhálózat részévé tenni.) Qutbot 1966-ban felakasztották, Szadat '70 után kiengedte a gyeplőt, indulhatott a radikális iszlám haddelhadd. Ez is hosszú történet, ezt Fawaz kisebb döccenőkkel szépen abszolválja.

Abban igaza van a szerzőnek: Abdunnászir és Banná, akik ugyan valójában csak bő másfél évtizedig játszottak tényleges politikai szerepet Egyiptom történetében, ezalatt az idő alatt máig ható folyamatokat indítottak el. A szekuláris pánarabizmus ugyanúgy virulens, mint a hatvanas évek végétől valóban elindult iszlám radikalizációs folyamat. Ez utóbbi felpörgését szívják manapság az "iszlám övezet" országai - Rabattól Mindanaóig.

xxx

És akkor egynéhány negatívumokról. Az egyébiránt görög ortodox Fawaz 1975-ben menekült a családjával Szíriába. Egy éves ott-tartózkodás után irány az USA, tanulmányok, emelkedés az egyetemi hierarchián. Több, mint negyven év.

A - gondolom - szokásos kényelmes irodák, fogadóórák, nem túl megerőltető előadás-penzum, kötelező publikációk, terepmunka címszó alatt víg konferencia-turizmus. Ez töltheti be a (tudományos) életét. És általában ennek eredményeképpen valamiféle allgemeine Faulheit. Vagy mi. Mert egyszerűen nem értem, hogy aki legalább bírja a terepismerethez elengedhetetlenül szükséges helyi nyelveket, miért szürkül bele - nagyon-nagyon kevés kivétellel - a mainstreambe. Azaz, olvassa csak az angol (vékonyka kivétellel még a francia, noch dazu német) nyelvű munkákat, keresztül-kasul: azaz egymást. És semmi helyi, a valódi terepen születő, itteni nyelvű tanulmány, könyv, stb. Ez az orientalizmus jelenlegi, negyedik generációjának sajátja. Az eredmény: az értéktelenség. S az - esetlegesen - erre épülő politikai dönteshozatal csődje. (Lásd: a nemrégiben elhunyt brit-amerikai megkérdőjelezhetetlen orientalista ősbölény-doyen, Bernard Lewis katasztrofális hatását a politikára...) S ez így van, még - ugyancsak jellemzően - egymás felmagasztalása esetén is.

(A helyi nyelveket nem ismerők meg külön halmaz. Üres.)

Mondok azért izmos ellenpéldát. A német Heinz Halm. Ismerni kellene. Művei a germán alaposság példái - a viccben említett Der Elefant, Erster Band-stílben.

Tehát.

Azt írja a szerző, hogy megszakításokkal több, mint tíz évig dolgozott a könyvön, s ez idő alatt két évig interjúzott.

Ez a kijelentés azért a "libanoni általános osztóval" kezelendő, ezért ezt a törekvő kis országokra jellemzően tizedelni kell.

És ha már ennyi oral history, miért a fogalmi hibák? Olvasom mindeközben al-Badr al-Sátirí, emírségeki politológus e könyvről szóló kimerítő kritikáját az al-Hayat-ban. Hosszan sorolja a terminus-hibákat. Meg a súlyos tárgyi tévedéseket. Tetszik, nem tetszik, Princeton ide, Princeton oda, a szerkesztői munka silány. Nem először találkozom ilyennel - legyen a könyv az agyondicsért I.B. Tauris, Oxford University Press, Rutledge vagy éppen Princeton-kiadvány. Elsőre ne higgyünk a névnek. Olvassunk!

Persze az alapvető "baj" nem ez. Hanem a koncepció, a divatkövetés. Hogy Fawaz doktor abszolút a jelen "elvárásaihoz" varrja a ruhát. Most a radikális iszlám a mainstream téma, így úgy állítja be, hogy mindig is ez volt az "egyik főszereplő fél" a Közel-Kelet elmúlt száz évének politikai-társadalmi küzdőterén.

xxx

Visszatérve az elejére. Van egy érzésem, hogy a mogyerik országában a majdnem ugyanekkor, Fawazzal csaknem egy időben (mondjuk '65 és '75 között ) születettek lesznek az "elveszett generáció". Mi.

Leszünk/vagyunk - habitusunknak, gusztusunknak s leginkább erkölcseinknek megfelelően - a megengedőleg - a középszerből kinövő hitvány új-elit tagjai, a kollaboráló köz társasága, a tehetségtelenek őrjöngő szürkésfekete tömege vagy a lesenkizett hitevesztett és befáradt elbukottak.

Vagy: jól érezzük magunkat idekint, a Rántotthús-Magyarországon kívüli világban.

Felszabadító érzés ez utóbbi klubba tartozni.

(Fawaz, Gerges A.: Making the Arab World, Nasser, Qutb and the Clash That Shaped the Middle East, Princeton Universty Press, 2018.)

53203691_2074714745910949_1437728851953188864_n.jpg

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr7814725783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hungryhorse 2019.03.29. 17:26:42

Ok.
Nem tetszik a rendszer.
Semelyik.
Főleg a magyaroké nem.
Sőt.
Tele velünk a hócipőd.

De kinek (kiknek?l írsz magyarul blogot a zindexen?
Miért nem rác, török, bosnyák, albán, arab, afrikai barátaidat örvendezteted meg mindezzel?