iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Mart u Balkanu 1

2019. március 28. 14:29 - politics&islam

 

(Márciusi FB-utánközlések.)

Ex libris

A menekülés és visszatérés könyve

"...ilyen például a másik bizonyos tulajdonságainak hiperbolizációja és tendenciózus bemutatása mint eredendő és abszolút adottságé, idealizálva ezzel szemben saját tulajdonságaikat; a mieink vétkeinek és hibáinak elnézése vagy teljes elhallgatása és a mi hőseink idealizációja; az idegen áldozatok és esetleges hadi kegyetlenkedések felnagyítása és a mieink lekicsinyítése; patetikus szólamok a saját győzelmekről és az idegenek sikereinek lekicsinylése stb. Valójában el kell mondanunk, hogy ezek az eljárások minden olyan emberi közösséget jellemeznek, amely a kollektív emlékezet, azon keresztül pedig a saját öntudat létrehozására törekszik."

(Cvetelin Sztyepanov: Lovasnomád birodalmak és városlakók)

Úgy éreztem, zuhanok. Čedomir Antić Szerbia-története felér egy zuhanórepüléssel. A Balkán mélységes bugyraiba.

Nem geográfiai vagy történelmi-politikai értelemben. Mentálisan.

A fiatal ('74-ben született... akkor nem is) történész egynéhány hónapok előtt angolul is piacra dobott munkája mutatja: errefelé meg gondolati síkon sincs esze ágában senkinek, hogy átlépje végre saját árnyékát. A történelmi sebek permanens össz-nemzeti vakarászása prolongált. Ezért is marad oly érdekes a Balkán.

Pedig istenuccse nyitott lelkülettel álltam neki az olvasásnak. A borító hátlapján a London School of Economics and Political Science Balkán-szakertőjének, James Kerr-Lindsaynek a lelkes ajánlása. Mondjuk az ilyes szavak, hogy "...its celtic roots..." mármint Szerbiáé, azért figyelmeztetőleg hatottak. Mindenki gyökereket keres. Én meg egyre több helyen gyökereket látok.

Mindegy.

Először is az nem nyilvánvaló, hogy a könyv a szerb szállásterület, azaz a Középső-Balkán története-e vagy a szerb népé. A cím az első nézőpontot sejteti, de a mű olvasása közben rájöhetünk, a helyzet nem egyértelmű. Az első fejezetek ugyanis a Balkán középső részének, azaz a későbbi szerb szállásterületeknek ős- és ókori története.

(Ez egyébként minden balkáni nép történetírásában dívik; így ugyanis szépen fel lehet sorolni, ki mindenki - elsősorban római és bizánci császárok - születtek későbbi lakóhelyük területén.) Onnantól viszont, ahogy a protoszerbek a 6. század második harmadában megérkeznek, a könyv vezérfonala a szerbség története lesz, sok-sok torzíáassal és elhallgatással.

Ugorgyunk!

De ne olyan nagyot. Merthogy már a kora középkor tárgyalásánál kezdődik a veretes történelmi munka legfőbb vezérmotívuma: a mi voltunk itt előbb, s aki meg igen, az nem. Illetve nem úgy.

Ez főként a főmumus albánokra vonatkozik. A könyv célja: bizonyítani, hogy az albánok nem voltak itt előbb. Ha esetleg mégis, akkor mégsem. Vagy - megengedőleg - kevesebben és nem ott. Egyébként meg az albánok mindenhol később voltak.

A másik cél, hogy az olvasó érezze: a szerbség történelme a középkori szerb állam széthullása után, mely egyébként a szerző állítása szerint Stefan Dušan cár (1331-1355) idején Európa leghatalmasabb országa volt, bármit is jelentsen ez a kijelentés, amelyet a bizantológia királyának, Sir Steven Runcimanek tulajdonít, szóval, a rigómezei "nemzeti" katasztrófát (1389) követően folyamatos defenzíva, menekülés és szenvedés volt.

Antić néven nevezi a lényeget: az oszmánok térhódítását követő a fél évezred a szerbség Golgotája. Ekkor úgy éreztem, a könyv olvasásának autentikusságát egy ortodox pópa tudna kiteljesíteni, ha a sorok közti barangolás közben körülöttem körözve füstölőt lóbálva misét celebrálna.

Mindegy, odaképzeltem.

Pedig a szerb koraközépkor bemutatása különösen jól sikerült. A Vlastimirović-Vojislavljević-Vukanović prológ ugyanúgy, mint a Nemanjićok csúcsteljesítménye. Virágkorról ír - meglehetős visszafogottsággal.

Bizton azért, mert ekkor meg nem kell foglalkoznia az albánokkal. Vagy: nem foglalkozik.

A dušani korban már kicsit elszáll - de hát istenem, akkor a szerb állam valóban kvázi az egész Balkán ura volt. (Az ezt taglaló fejezet címe, szerényen: A negyedik birodalom... A Szent Római, a Bizánci és a Bolgár után. Tulajdonképpen már az is a szerénység jele, hogy nem helyezte dobogóra a szerbeket. Mondjuk a második helyre. Mert a harmadik... Az talán rosszul szólna.)

A despoták kora is szépen taglalt, még a totális bukáshoz vezető 15. század első fele is. Aztán jön az - így kell mondanunk - minden szerb történeti munka "alapmotívuma", az oszmán kor minimum első három évszázadának teljes negligálása. Mintha nem lett volna.

Semmi az ekkor kiépített államszervezetről, gazdasági struktúrákról, társadalmi változásokról. Ez utóbbi csak annak kapcsán kerül szóba, hogy amikor a szerbek nagyobb kontingensei menekülnek Kosovo-Metohija területéről északnak (1690, Arsenije Crnojević), a helyükre AKKOR települnek be az albánok.

Tehát, a (korai es középső) oszmán kor nem volt. Utána a függetlenedést már részletesen taglalja a könyv; megint kidomborítva a szerb Via Dolorosat. Ekkor már a szerző jól érzékelhetően igyekszik előkészíteni a szerbség 20. századi szenvedéstörténetét: komoly részek szólnak a boszniai, montenegrói, horvátországi, de még észak-albániai (!) nemzettestekről, elsősorban azok sanyarú sorsáról.

A balkáni háborúk (1912-13, 1913) bemutatása már teljesen tendenciózus. Avval nemigen lehet mit kezdeni, hogy míg az oszmánok ellen felvonuló szerb-montenegrói-bolgár hadsereg kvázi szabadsághozó felszabadítóként, a háború szabályait szigorúan betartva lép fel, s az esetleges túlkapásokat elkövető parancsnokokat maga állítja bíróság elé, a törökök s a velük együttműködő "utolsó csatlós" albánok egyre másra követik el a háborús bűncselekményeket, népirtanak.

Aztán Szarajevó. Ez a fejezet egy olyan eszmefuttatással kezdődik, amelyben William Jefferson Clinton és az 1999-es NATO-légicsapások is szerepelnek - Gavrilo Princip neve meg nem. Nem is részletezném.

Ekkor jön a fájdalom csúcsra futtatása, a Nagy Háború. Kétségtelen: az 1VH-ban Szerbia brutális veszteségeket szenvedett (28%-os volt az emberveszteség a szerbiai területeken, 19 Montenegróban).

A 2VH eleg jól elő van adva; külön érték, hogy a szerző bőven részletezi: a német megszállás alatt gyakorlatilag polgárháború is dúlt Jugoszláviában. Az azonban e fejezet olvasása során nyilvánvalóvá válik, aminek a tacitusi bon mot (Annales 1.1) szerint nem szabadna: Antić Draža Mihajlović csetnikjeivel szimpatizál Josip Brozzal szemben.

A szerző becsületére legyen mondva; a 2VH utáni kommunista megtorlás 70000 áldozatáról is megemlékezik, amikor is Tito partizánjai benyújtottak a számlát a - valós vagy vélt - kollaborációért az albán, magyar és német közösségekben.

Aztán hozzáteszi: ezen áldozatok közül 50000 szerbek voltak.

Nagy levegő! Tovább!

Már nincs sok hátra.

A könyv záró bekezdése ütős. Ha a jelenlegi katasztrofális demográfiai tendenciák maradnak, az utolsó szerb 2225-ben fog megszületni.

Hát akkor meg hova ez a nagy önigazoló igyekezet? Bő két évszázad múlva úgyis le lehet majd kerekíteni az egész törtenétet.

Helyes. A füstcsóva-elvet mindig is rühelltem.

Az ajánlás szerint Lada, Vid és Ivana "kapják" a könyvet. Remélem, más műveket is hozzáolvasnak majd.

(Antić, Čedomir: The History of Serbia, Laguna, Belgrad, 2018.)

54257064_2087652341283856_1661247492726980608_n.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr9314724729

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.