iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Öböl 4

2019. január 20. 07:32 - politics&islam

 

الضيافة

Egyszer régen, egészen pontosan 1995 januárjában, damaszkuszi tanulmányaink két szemesztere között 110 dollárból 14 nap alatt bejártam Jordániát. Ilyet is lehetett akkor; igaz még saját mércémmel is keményen meghúzott nadrágszíjjal. (Pontosabban a már emlegetett apai ballonkabát - Wyprodukowane w Polsce, 1970 - egykori övét helyettesítő spárgával.)

Szívem szerint az egész turnéről beszámolnék (volt ebben például egy estebéd, a Holt-tenger partján egy echte Kriegsverbrecher-rel, amit egyszer tán megírok), de most egy valami ötlik ide. Miután megtekintettem Kerak impozáns várát, aminek - nem bírom ki - leghíresebb ura, III. Langaléta Béla királyunk pszichopata apósa, a par excellence kereszteslovag Renaud de Châtillon volt, a helyi parasztelosztóban buszt kerestem délnek. Al-Shaubak-ba voltam menendő, ott várt soron következő erőd. Mondták, oda már nincs társaskocsi (ezt a szót - is - imádom Márai írásaiban), csak al-Tafíláig. Nosza, felszálltam.

Aki már utazott a Királyok útján, ezen a Holt-tengerrel párhuzamosan, Edom és Moáb hegyein s völgyein futó több ezer éves kereskedelmi útvonalon, tudhatja, mit jelent a bibliai táj izgalma, s mit a víz- és szélformálta erózió eredményezte természeti környezet szépsége.

Nézelődtem - frenetikus alkony volt - s beesteledett. A buszon mögöttem, a leghátsó sorban három korombeli fiatal ült. Úgy néztek ki, mint egy koranyolcvanas években forgatott amerikai zsé-kategóriás film szereplői. Az egyiknek ódzsíszimpszonos óriás-mikrofonfrizurája volt, a másik olyan afroamerika kinézetű volt, aki mindig meghal a filmekben (leesik, lelövik, vagy megeszi az aktuális rém), a harmadik meg olyik sunyi képű volt, aki mindig a kínai triád jobbján áll és bólogat.

Amikor a busz Tafilába ért, a koromsötétbe négyen szálltunk le a buszról. A grupp rögtön érdeklődött, mit akarok most csinálni. Mondok: szállodába menni. Elkísérünk, mondotta a kvázi georgiai metodista cserkészcsapat, s odakísértek egy lepattant holtelhez. Bekopogtak, mire a folyosón(!) feltápászkodott az ott szúnyókáló portás, egy negyedik cserkész, ki már-már a "késes-kis-mexikói" sztereotíp figurájának helyi megtestesítője volt. Nincs hely, szóla.

Sebaj, jer velünk, aludj nálunk! - mondották a cserkészek. S mentem. Hamarosan a városka peremére érkeztünk, hol a szakadék felett szegénynegyed húzódott. Egy betontéglákból rakott, vakolatlan, bádoglemeztetős gunyhóba tértünk be. Az egyetlen helyiségben egy zsíros tapintású szőnyeggel borított, betontéglákra rakott deszkákból álló ágy és egy kisméretű tévékészülék volt. Addigra kiderült, egyiptomi vendégmunkások, mondjuk így: platina AmEx kártya híján.

Leültettek, ódzsíszimpszon eltünt, mi meg bekapcsoltuk a tévét s néztük a híreket: aznap volt az egyik sokáldozatos autóbusz robbantás Izraelben. Erről - is - beszélgettünk. Sokat.

Aztán egyszer csak megjelent ódzsí egy hatalmas fémtálcával, ezalatt ugyanis a szabadban álló gáztűzhelyen vacsorát készített. Mondták, nem szoktak így, de most a kedvemért. Teleetettek, majd kiültünk teázni a hegy peremére s néztük odalent Beer Seva, Arad meg Dimona fényeit.

Mondanom sem kell, én aludtam az ágyon, hálózsákban, a szőnyeggel beborítva (piszok hideg volt Jordániában a tengerszint felett 1000, a Holt-tenger felett 1400 méterrel); ők körülöttem a betonpadlón.

Úgy nézhettem ki, mint akit felravataloztak.

Másnap reggel közös fotó, háttérben Izraellel. Aztán kikísértek a buszmegbe, feltettek egy saubaki buszra, kifizették a jegyemet és búcsút intettek.

Sajnos.

A majd' negyedszázados történethez még annyit - ha a leírásból nem derült volna ki -: az egész estének egyetlen fordulata sem volt, amikor féltem. Pontosabban: mitől is kellett volna?

Ez jutott az eszembe ma. Mert.

Tapostam a pedált a tengerpartról al-Ajn felé, késő délután már kissé megfáradva. Sátorhelyet keresvén álltam meg Remah előtt, s éppen a bokorból bújtam ki, amikor megállt egy óriás terepjáró. Lepattant belőle egy emíri úr, mint kiderült, Ali, föld- és tevetulajdonos, mezőgazdasági vállalkozó. Azon nyomban megdobott három vizespalackkal. Aztán kérdé: hol alszol? Mondok: majd itt valahol sátorban. Ugyan már - mondja - gyere a farmomra, vacsizunk s ott aludhatsz is. Kis szabadkozás (tényleg csak kicsi), aztán indulás. Bringa fel a platóra, a feleség a hátsó ülésre, én a helyére.

Kevés autózás és a farm.

Két pakisztáni parasztember viszi a gazdaságot. Mindjárt végig is vizitáljuk a sívó homokban pontszerűen öntözött fákat, növényeket. Beteg pálmafa felett hosszas konzultáció Ali és Amin (az egyik pakisztáni) között. A paradicsomágyás.

Végül szőnyeg kerül elő, leterítik a homokra, kenyér, tojás kávé. Hosszas beszélgetés Alival (aki mögé niqábos felesége is leül) az élet nagy dolgairól. Vallások, az emberiség. Nem kispályázunk. A kávésibrik azonnal emelkedik, amint kiürül valamely csésze. Fotók nézegetése. Ali repül, kisfilm. A sárkányrepülő emíri paraszt.

Később Ali és a(z egyik) felesége el.

Következik a pakisztáni program. Újabb vacsora, csípős babbal, lencsével, a homokban in situ sütött kenyérvel. Pakisztáni vendégek. Beszélgetés a mezőgazdálkodásról, bérezésről, a világ dolgairól.

Később a mindennek aranysárga árnyékot adó háromnegyed-Hold fényében kimegyünk a homokra, egy adótorony közelébe. Ott Amin megmutatja, hogyan tudnak rákapcsolódni kalózkodva a wifihez. Mindenki guggol (keleti fogalmak szerint: ül), nekem kihoznak egy széket.

Szégyen.

Végül nem engednek sátort verni: óriási matracot döntenek a földre a raktárban.

Lefekhetek.

(Mesél-e ilyest egy, a mogyerik országában megfordult - fordítsuk ki teljesen - sötét bőrű turista?)


Ps. Pötyögém mindezt közvetlenül a posztra bocsájtás előtti pillanatokban, Abu Dzabi és al-Ajn között félúton, a sivatag közepén, Ali farmer datolya-, paradicsom- és padlizsánföldjén, a pakisztáni vendégmunkások kalyibájának mag- és raktárában, hol pontosan ugyanolyan illat vesz körül, mint lelkész nagyatyám házának - úgymond - nagyszobájában, hol pőrén állt a búza meg a kukorica, mondhatni: az egerek nagy örömére.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr414573850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Éhesló 2019.01.21. 06:38:51

Mesélhetne, ha tudna mesélni párezer...
Ők nem keretlenül, 7 határon at szökve, papírok nélkül érkeztek.
Itt tanultak, orvos, mérnök, katona, tanár lettek, barátaik vannak máig/feleséget - férjet vett a magyarok közül, gyermekeik, munkájuk van.
Masik párszázezer- akik hetedhétorszag törvényeit szarták le míg ideértek és a mi törvényeinket is telibeszarva atcsörtettek a határainkon - ingyen kajával vártunk, szállással, orvossal/egészségügyi ellátással- szintén ingyen. Kaptak mellé wifit is ingyen - nem lopottat - ilyet a magyaroknak a t-com sosem adott.
Szállították is őket - szintén ingyen. Autópályákon, síneken, főútvonalakon baktathattak, rendőri biztosítással - amiért a magyarokat minimum megbüntetik, rosszabb időkben véresre verték.
De ezek az utóbhiak nem tanuotak semmit, nagyrészt tovabbléptek tőlünk, mert nyugatabbra több volt a munka és tanulás nélkül megszerezhető ingyen pénz és lakás.
Cserébe a nyugati emberek segítségéért nem tanulnak ma sem, nem dolgoznak ma sem, de a nőiket zaklatják, meg gyilkolásszák is a befogadóikat szorgosan. Nehéz az életük nyugaton generációkon át integráció/asszimiláció nélkül.
Gonodolom vice versa ezt az emirek és fellahok is tolerálnák tőlünk.
Ja.
Nem.
mandiner.hu/cikk/20190116_nott_a_kivegzesek_szama_szaud_arabiaban

Mondjak még valamit Ildikó?(copyrigt by gyurcsány 2006)