iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

A Balkán újratöltve 5 - Az Ohridi Patriarchátus

2018. május 31. 07:10 - politics&islam

 

Kezdetben vala - a tó. A tó régi vala. A Földön az egyik legrégebbi vala.

Aztán jött az ember s a problémák elkezdődtek vala.

(De nem baj. Volt a világ/Univerzum ember nélkül, s lesz is. Jó volt. Jó lesz.)

Justinianus császár Szkopje közelében született egy kis településen (Tavrassium). Hoppá-hoppá, ő is macedón volt - mondják rögvest a maiak. Persze - tudjuk - egy fenét volt macedón, inkább trák vagy illír, vagy tán egészen az. Mindenesetre figyelemmel kísérte szülőföldje sorát még császárként is. (Vannak ilyen despoták; szeretnek ezt-azt építeni a szülőföldjükön.) Justinianus 535-ben a Vaterland Illyria tartományból két egyházkerületet alkított ki: a Thesszaloniki Püspökséget és a Dardaniai Érsekséget. Ez utóbbi lett - akkor még Justiniana Prima/Scupi/Szkopje központtal - az ohridi patriarchátus történelmi előzménye.

Ezt követően három meglehetős zavaros évszázad következett, avar betöréssel majd a szláv népek betelepülésével. Majd azok Konstantinápolyból irányított kezdeti esetleges, aztán egyre szervezettebb krisztianizációjával.

Tudható, az igazi nagy missziók - úgy a déli (szerb, bolgár), mint a nyugati (morva) szlávok esetében - a két thesszaloniki vallástudós szerzetes, Konstantin/Cirill és Metód nevéhez fűződik. Ők a 9. század középső harmadában voltak aktívak, az előbbi 867-ben, az utóbbi 893-ban halt meg. Történetünk szempontjából azonban most közvetlen tanítványaik érdekesek.

Mindketten a bolgár uralkodó, Borisz (852-889) udvarában, Pliszkában működtek. Közülük Nahum/Naum a hatvanas években részt vett Konstantin morva missziójában s az általa a szlávok számára kialakított írás (a glagolita) nagy mestere volt. Másikuk, Kelemen/Kliment a szervezésben volt bajnok.

885-ben Borisz birodalma nyugati végeibe, az Ohridi-tó környékére küldte őket hittérítési és iskolaalapítási feladattal. Ezt sikeresen teljesítették. A tó északi partján emelkedő hegyen (ma: Plaošnik) templomot és oktatási központot emeltek, amely Ohridi Kelemen harminc éves működése alatt mondhatni a Balkán első "vallási főiskolája" lett. (Időben ezt a mogyerik Kárpát-medencébe menekülésének korában helyezhetjük el.)

Miután Kelemen 916-ban meghalt és az általa alapított templomban ma is látható sírjába tette át tevékenységi helyét, iskolája tovább működött. Naum a tó déli végébe költözött, templomot alapított, oda temetkezett, így porhüvelyeik egyfajta koszorúba fogják a tavat.

Nagy változás a 10. század végén következett, amikor a Balkán-félsziget megerősebb uralkodója, Sámuel bolgár cár (997-1014) Szkopjéből Ohridba tette át székhelyét. Ebben a döntésében nem elsősorban a kedvező klíma, a borok és a nyári pancsikolási lehetőség motiválta, inkább a két fő ellenségétől való nagyobb védettség. Keletről a bizánci császár, északról Gyeücsafia Vajk aka István fenyegette. (A végjáték ismeretében, nem véletlenül.)

S nem csak a politikai központ került Ohridba. Sámuel hatalmas - most is látható - erődöt emelt a város felett, s a városban található Szent Szófia (Sveti Sofia) templomot az általa szervezett Ohridi Patriarchátus központjává tette.

Mondjuk a pátriárka addigra már ott volt. Amikor I. Tzizmiszkész Joannész császár (969-976) 972-ben felgyújtotta a bolgár fővárost, Preszlavot, az ott székelő (ezt a szót mindig szívesen használom) bolgár pátriárka, Damián elmenekült. Hosszas út (Szredec, Moglena, Edessa) után végül Preszpában kötött ki. 990-ben innen az aktuális pátriárkának, Fülöpnek csak át kellett kelnie a hágón a két (Preszpa- és az Ohridi-)tó között (mindenkinek csak ajánlani tudom; kerékpárral, gépjárművel egyaránt lenyűgöző) és máris megérkezett Ohridba. Ahol a Plaošnikon már majd' évszázada működött Szent Kelemen akadémiája. Ideális hely a patriarchátus központjának.

A Szent Bölcsesség székesegyház - miután a 15. századtól 1914-ig mecset volt - ma is áll; benne unikális freskókkal. Ezeket még közvetlenül a nagy egyházszakadás előtti években (1025-1054 között) festették, az éppen akkor zajló, a keleti és nyugati feleket békíteni szándékozó ohridi szinódus idején. A narthexben egymással szemben látható hat római pápa és a keleti egyházfők (a konstantinápolyi, az alexandriai, a jeruzsálemi, az antiochiai és a ciprusi pátriárka) alakjai. Fenomenális.

Sámuel a krónikák szerint 1014-ben szívinfarktust kapott, amikor meglátta a bizánciak elleni kleidioni/belašicai csatából hazatért tönkrevert seregét. Merthogy II. Baszileosz császár (jelzője: Bolgárölő) legyőzvén a bolgár hadat, a hadifoglyokat - a források szerin 15000-et - megvakíttatta, de csuda furmányosan: minden századiknak csak az egyik szemét szúratta ki, hogy azok haza tudják vezetni a többieket. Micsoda emberi történet!

Kurz und gut, létrejött az Ohridi Patriarchátus, s az első bolgár (Joan Debrszki) vezető után hamarosan Konstantinápolyból érkeztek a pátriárkák. Ezt a mai macedón (vallás)történetírás úgy értelmezi, hogy a görögök emígy szorították kifele a szláv/macedón elemet az egyházi hierarchiából. Hagyjuk!

(Nem állom meg, hogy ide ne biggyesszem - biggyesszem, ezt fel kell venni a tíz legszebb magyar szó közé, a genny, hányás és társaik sorába - Sámuelnek, kinek állama lerontásában a bizánciak mellett a mogyeriek is derekasan kivették a részüket, a mi Gyeücsa/Géza fejedelmünk az ipája volt, miután Sámuel fia és tíz hónapig (1014-1015) utóda cári cím viselésében, Gavril Radomir Géza leányát vette feleségül. De jó! E történetben is volt magyar!)

Jó két évszázadig tehát az ohridi patriarchátus a konstantinápolyi ortodox egyház részeként működött. A nagy változást - miként valamennyi balkáni nép és szervezet számára - Bizánc 1204-es nyugati keresztes bevétele jelentette. Ekkor bemozdultak a szerbek (Szent Száva), a bolgárok (Kalojan cár) és hát az ohridi vallási központ. Persze mindenki maga akart lenni a kakas a baromfiudvarban; nehéz kibogozni, kinek meddig terjedt az autoritása.

A második bolgár állam igyekezett az ohridi vallási vezetést alattvalóiként tudni, de ez nem sikerült. Viszont, amikor Szent Száva - híres athoszi mítingeken (1219-ben I. Manuel konstantinápolyi pátriárkánál és I. Laszkarisz Teodor nikaiai császárnál) kibulizta, hogy a szerb egyház önállósodjék a Nikaia Császárságba emigrált konstantinápolyi pátriárkától, Demetriosz Khamitianusz ohridi érsek keményen tiltakozott, hogy az addig a fennhatósága alatt álló szerb területek autokefáliát szerezzenek. Mind tudjuk: sikertelenül.

Ugyanakkor száz év múlva a szerb állam érkezett erre a területre. Stefan Dušan (1331-1355) állama nemhogy bekebelezte Ohrid környékét, hanem éppen e déli területek (Szkopje) váltak birodalma központjává. Az ohridi érsek jelentőségét mutatja, hogy 1346-ben a székesfővárosban ő, Nikola, valamint a szerb egyház pátriárkája, Jovan és a bolgár pátriárka, Szimeon - megkérdőjelezhetetlen és vallási szempontból abszolút legitimitást hirdtve - együtt tették a cári/császári koronát Stefan Dušan fejére.

Amikor a dolgok kezdettek rosszabbul menni (értsd: megjöttek a törökök/oszmánok), az ohridi érsekség tovább egzisztált. A város 1408-ban került oszmán fennhatóság alá s úgy tűnt, az (ortodox) keresztény alattvalók feletti autonóm vallási autoritása megmarad.

Sőt. Ahogy az oszmánok haladtak észak felé, az újonan elfoglalt területek ortodox lakosságát is betagosították az ohridi érsekség fennhatósága alá. Már az 15. század első évtizedeiben a bolgár Szófia és Vidin, majd 1459-ben a szendrői (Smederevo) szerb despotia bekebelezésével az egész peći szerb patriarchátus az ohridi érsekség irányításába került.

Tovább menve: ekkor, azaz a 15-16. században az önálló ohridi érdekség irányítása alatt állt az egész Balkán ortodox lakossága, beleértve Havasalföld, Moldávia, Velence és Dalmácia ortodox közösségeit is. És ami unikum lehet: Itália ortodox enklávéit is. Az oszmán hódítással ugyanis jelentős számú - zömében (ma is létező, igaz, mostanra katolikussá vált) albán ortodox csoportok telepedtek meg a Monte Gargano környékén, Apuliában, Calabriában és Szicílián.

Ez a "dolce vita" szakadt meg a 18. század közepén. Ekkor - mint minden állam, amely vesztét érzi s nyakra-főre központosít, az oszmán birodalom is igyekezett más vallású alattvalóit is kontrollálni. 1766-ban először a szerb egyház (Peći Patriarchátus) 16. században visszaadott autokefáliáját szüntette meg, majd egy évvel később az Ohridi Érsekségét is.

1767-től 1959-ig az ohridi/macedóniai egyházmegye a konstantinápolyi/isztambuli pátriárka fennhatósága alá tartozott. A 2VH után komoly erők mozdultak meg egy autokefál macedón egyház létrehozása céljából - nem függetlenül Josip Broz klasszikus "divide et impera/فرق تسد" politikájától, amely ügyesen játszva Jugoszlávia népeinek nacionalista zongoráján érdekelt volt egy anti-bolgár s anti-görög új délszláv etnikum "megalkotásában". A gyökerek már a 20. század eleji macedón prenacionalista mozgamaiban (VMRO) jelen voltak, Tito csak rácsapott a billentyűkre.

Hosszú, bonyolult ám a végén sikeres történet ez is, ami Belgrádtól Isztambulon át Melbourne-ig elér.

Majd egyszer.

33061415_1679454315436996_939730039681843200_n.jpg

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr9014011960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.