iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Burma, régen, ma

2017. szeptember 22. 13:36 - politics&islam

 

Az ENSZ a hét elején kimondta: vis maior van Mianmarban. És két hete már a sajtó is foglalkozik evvel.

Elgondolkodtató. Minthogy ez az ügy – mármint a rohingyáké – több évtizede zajlik. Történelmi mélységeiben meg jó két évszázada. De ilyen durva formában sem most kezdődött.

Tizenöt éve bejrúti egyetememen már téma volt. (Az umma-tudat az egyszerű hívő szintjén is hétköznapi viszonylatban köti össze valamennyi muszlimot Mauritániától Indonéziáig. Ezen a földrajzi térségen belül egymás problémáinak és kihívásainak megélése kölcsönös. A  vallási-tudományos szféra pedig értelemszerűen mindent monitoroz.) Írni is kellett róla egyfajta szakdolgozatot. Ezt is felhasználva szkeccs-vonalak következnek a krízisről. Ami másfél évtizede is majdnem ilyen szinten állt.

A mai Mianmar területén – miként az máshol is általában történt – több hullámban jelent meg az iszlám. A hagyomány mindig szeret a legvégsőkig, azaz a legelsőkig visszamenni – ez valamennyi vallás sajátja. (Lásd, mondjuk Tamás apostol fiktív kalandos utazását Indiában.) A iszlám történeti tradíció szerint már a Próféta egyik társa (szahábí), Vaqqász bin Málik elvetődött a Hindusztáni-félsziget keleti oldalára, a Bengáli-öböl partjára. Ez egyáltalán nincs kizárva, miután a Próféta közvetlen társai közül valóban sokan éreztek személyes elhívatást hosszú missziós utak megtételére. Ezek az Arab-félszigettől nagyobb távolságban – miként Indiában is – ekkor még egyéni akciók maradtak, a helyi lakosság iszlám hitre térése vagy muszlimok jelentős számú letelepedése kevés kivételtől eltekintve nem történt. Kelet-Indiában sem.

Az Abbászida kalifátus megerősödése után, a 8. század második felében aztán újabb missziós hullámok következtek a távoli – értsd: katonailag nem meghódított – területeken; általában kereskedők tevékenysége révén. 788-ból már arab kereskedelmi kolóniákról tudunk a mai Ramree-szigeten. Ez a telep kontinuis maradt majd’ fél évezreden át, és ebből kinőve a 13-14. században immár állam is szeveződött. Ez a kor egyébként egy (sokadik) iszlamizációs hullám kora volt, amikor Afrikában és Dél- és Délkelet-Ázsiában is kereskedők, szúfik és szúfi kereskedők révén jelentős területek iszlamizációja történt meg, alapvetően békés eszközökkel.

1430-ban a mai mianmari Arakan tartomány területén létrejött, Sulaiman Shah által alapított állam az egymást váltó negyvennyolc uralkodó alatt a burmai hódításig, 1784-ig fennmaradt, s maradt azt követően is a burmai muszlimok igazodási pontja. Az arakani állam által vert pénz ismert volt az egész iszlám világban, egyik oldalán a saháda (lá iláha illá’lláh muhammad raszúlu’lláh), míg a másikon egy rövid Korán-ája (va an aqímú’d-dín) volt olvasható. Jelentős vallási központok alakultak ki, köztük a főváros, Akyab (a mai tartományi főváros Sittwe elődje). Ekkor épült a Diwan Mussa-mecset (1258), a Sindi Khan-mecset (1430) vagy a Wali Khan-mecset (15. század).

Ekkortól kezdődött az arakani iszlamizációs missziók sorozata Délkelet-Ázsia környező országaiba (a mai Kambodzsa, Thaiföld, Vietnám és Malajzia irányába). A mai Mianmar területének más részein is terjedt az iszlám; a jelenlegi főváros Yangon/Rangoon késő középkori korszakában például az ingatlanok fele (muszlim források szerint 60-70%-a) muszlim tulajdonosok kezén volt. Ez már nem volt könnyen megemészthető az itteni, elsősorban buddhista lakosságnak. Az első konfliktusok a 16-17.- századtól datálódnak.

Mindeközben az arakani uralkodóknak nyugati szomszédaikkal is meggyűlt a bajuk: a hittestvér mogulokkal is több háborút vívtak. Ezt (is) kihasználva az Arakantól keletre élő burmai vezetők erősen támogatták a helyi buddhista közösséget a muszlim uralkodók ellen. A buddhista-muszlim konfliktusok meggyengítették az arakani államot, így 1783-ban a burmai Konbaung-dinasztia csapatai könnyen megszállhatták azt. (Miután elvesztették keleti birtokaikat Sziámban (Thaiföld).

Az 1823-ig tartó korszak nem volt sétagalopp a helyi muszlim közösség számára. A fővárost, Mrauk U-t lerombolták, lakóit meggyilkolták, és a többi városi központ sem menekülhetett hasonló sorsa elől. Az első nagy muszlim (rohingya) menekülthullám ekkor érkezett a Bengáli-öböl északi és nyugati partjaira (a mai Banghlades vidékére).

A Burmai állam ezt követően egy kissé túlnyújtózkodott a takarón s bengáliai és asszami hódítási törekvéseikkel szembe találták magukat a Nemezissel. A britek a burmai szándékokat veszélyesnek ítélték meg, szembeszálltak s két háborúban végül – ahogy az akkoriban szokásuk vala – megszállták az országot. Az első etapban Arakan már brit fennhatóság alá került (1824), majd 1886-ban egész Burma brit gyarmat lett.

Ami a nyugat-burmai muszlimokat illeti, az ő helyzetük nem lett könnyebb lett a brit fennhatóság alatt, ami 1932-ig indiai igazgatást jelentett. Mint kisebbség – a mindenkori brit metódus szerint – kezdetben kissé kivételezett helyzetbe kerültek. A buddhista többséggel szemben nem kevesen megfordulhattak az államigazgatás posztjain és az erőszakszervezetek soraiban. (Bár ez utóbbiban, különösen a rendőrség kötelékében, Burmában is ott voltak a britek dél- és délkelet-ázsiai favoritjai, a szikhek. Meg persze ők maguk, mint bizonyos Lt. G. Orwell.)

Később aztán – különösen miután 1932-ben létrejött az önállóan igazgatott Brit-Burma – megkezdődött a brit részről is a muszlimok kiszorítása az államigazgatásból. Emellett a gyarmati kormányzat szemet hunyt a muszlimok tulajdonainak kisajátítása felett, és több vallási iskolát, intézetet és bíróságot bezártak. Mindemellett nem kevés muszlim vezető került Rangoon és Mandalay börtöneibe. Amikor Burma különálló gyarmat lett, a zavaros helyzetet kihasználva 1938-ban több tízezer muszlimok gyilkoltak le buddhista burmaiak, a brit hatóságok többé-kevésbé nyílt asszisztálásával. Négy évvel később a japán támadás következtében összeomlott a brit gyarmati igazgatás, a kivonuló csapatok által hátrahagyott fegyverek egy részét megszerezve a régió buddhista lakossága újabb – muszlim források szerint százezres – vérfürdőt rendezett az ország délnyugati részén, még a japánok beérkezése előtt. A nagyszámú menekülthullámmal együtt ez a mészárlás ma is a mindennapi emlékezet(politika) része a rohingyák körében.

Amikor 1947-ben Panglongban összeült az ország függetlenségét előkészítő nemzeti konferencia, nem hívták meg a rohongyák képviselőit, ami nem sok jóval kecsegtetett a jövőt illetően. Az első, ebben az évben tartott parlamenti választásokon nem is vették őket névjegyzékbe, mondván, megbízhatatlan állampolgárokról van szó, akik lojalitása megkérdőjelezhető. Az általuk lakott délnyugati területek (Rakhine tartomány) sorsáról az 1948-ban függetlené vált Burma kormányának kellet (volna) dönteni; a brit-burmai szerződés értelmében – de ez a rendezés a mai napig nem történt meg. Sao Shwe Thaik, az ország első elnöke mindjárt az elején tisztába tette a dolgokat: Burma a buddhista burmaiaké, mondotta, s a muszlim rohingyák számára az államhoz való lojalitás kifejezése úgy történhet meg, ha a Koránt is burmai írással olvassák, a nők elhagyják a kendő viselést, buddhista neveket adnak gyermekeiknek, engedélyezik a muszlim nők számára, hogy többségi – buddhista – férfiakhoz menjenek feleségül etc.

Az elkövetkező fél évszázad senkinek sem volt könnyű az országban; a rohingyáknak meg még úgy sem. Amikor 1962-ben Burma elindult egy egyfajta szocialista/kommunista vonalon, Ne Win tábornok, elnök, miniszterelnök, tótumfaktum, aki minden volt, csak halott ember nem (addig, amíg aztán az is) többször is kijelentette: az első számú ellenség az iszlám. Erre fel kisajátították a muszlim tulajdonokat (ez hullámokban többször is megtörtént); s egyes helyeken ez elérte az érintett vagyonok 90%-át. A buddhista vallást és kultúrát ráerőltették a muszlim közösségekre, a muszlim vallási házasságokat hivatalosan törölték, a muszlim neveket és a hidzsábot betiltották, a vallási iskolákat bezárták, az utazást korlátozták, az állampolgársághoz jutást kvázi lehetetlenné tették a rohingyák számára. És megkezdődött a délnyugat-burmai Rakhine infrastrukturális elhanyagolása.

Ezen elnöki headline után sorra következtek az atrocitások. 1967-ben a kormány megvonta az állampolgárságot több ezer rohingyától, mire harmincezren menekültek a szomszédos Kelet-Pakisztánba. Ugyanez 1974-ben is megismétlődött, akkor háromszázezren vonultak a frissen átnevezett Bangladesbe. Négy évvel később került sor a hangzatos nevű Nagamin Hadműveletre (Operation King Dragon), melynek során a burmai hadsereg negyed millió rohingyát (köztük valós bangladesi menekülteket) űzött a szomszédos országba, s miközben körülbelül tízezrüket lemészárolta, és a menekültek között is ötvenezerre tehető az áldozatok száma. Rá újabb négy évvel a kormány tömegesen vonta meg az állampolgárságot a rohingya közösség tagjaitól.

Ugyanebben az évben lépett életbe az új állampolgársági törvény. Eszerint voltak első- és másodosztályú állampolgárok (a buddhista burmai népek, illetve azok „keverékei”), s voltak harmadosztályúak. Ez utóbbiak – természetesen – a muszlimok lettek. Ami pedig ezen osztályozás alapján a jogokat illeti, az első kettő csoport tagjai teljes körben élvezték azokat, míg a harmadik kategóriába tartozóktól – mint „a gyarmatosítás alatt beszivárgó idegenektől” fokozatosan vonta meg – az egyébként amúgy is korlátozott – jogokat és végül az állampolgárságot is.

1988-bam tízezer rohingyát „telepítettek ki”, úgymond a régió etnikai-vallási viszonyainak megváltoztatása céljából. 1991-ben – az egyébként megsemmisített eredményű – parlamenti választásokon részt vevő muszlimok közül félmilliót üldöztek át (ismét csak Bangladesbe) azzal a váddal, hogy az ellenzék jelöltjeire szavaztak. 2001 szeptember 11. után pedig a lakosság és a katonaság újabb „közös akciója” kezdődött a helyi muszlim közösségek ellen – deklaráltan prevenciós céllal.

S ekkor már létezett az úgynevezett 969 Mozgalom is.

XXX

2016 októberében a mianmari-bangladesi határ mentén fegyveres támadás ért egy mianmari határőrsöt, melyben kilenc rendőr életét veszette. Az attakért egy új csoport vállalta a felelősséget, amely akkor a Biztos Hit Mozgalomnak (Yakin/Faith Movement) nevezte magát. A fegyveres csoport hamarosan folyamatos harcban állt a mianmari hatóságokkal, tagjait a bangladesi határ közelében képezték ki, vezetője Szaúd-Arábiában végezett vallási tanulmányokat. Ata Ullah rohingya menekült családban a pakisztáni Karacsiban született, majd Szaúd-Arábiában élt, a nem elhanyagolható létszámú mekkai rohingya közösség tagjaként, s vallási oktatásban is ott részesült. Ezt követően szaúdi és pakisztáni állami háttérrel jelent meg a rohingya-mianmari konfliktus kellős közepén.

Rijád és Iszlámábád régóta kísérte/kíséri figyelemmel a muszlim kisebbségek helyzetét Dél- és Délkelet-Ázsiában. Ennek a figyelemnek – mondhatni – nem sok pozitív hozadéka van. Miként a rohingyák esetében sem. Az előbb említett, félezer fegy eressel bíró szervezet ez év tavaszától új néven (Arakan Rohingya Megmentési Hadsereg/Arakan Rohingya Salvation Army/ARSA) akciózott, az említett két ország támogatásával. Szaúd-Arábia és Pakisztán kormányai már másfél évtizede feszülten figyelték az Északnyugat-Mianmarban zajló eseményeket.

Az 1999-ben létrejött 969 Mozgalom a tisztán buddhista Myanmar megteremtését tűzte zászlajára. A szervezetet elméleti alapjait egy, a mianmari vallásügyi minisztériumban dolgozó hivatalnok, Kyaw Lwin tette le a multietnikus, buddhista-keresztény délkeleti városban, Mawlamyine-ban. A kezdetben a fiatalok vallási oktatására koncentráló szervezet hamarosan Myanmar budhista identitásának fő veszélyeként aposztrofált iszlám elleni fellépés szószólója lett; s a nem bántás (ahimsa) dogmáját vis maior esetén az önvédelem jogával írta felül. Arra hivatkozott, hogy az egymilliós muszlim kisebbség a dzsihád révén jelent veszélyt a negyvenmilliós buddhista közösség létére. (Az inkriminált arab terminus technicus eredeti értelmezése egyébként a belső, hitbeli küzdelmen túl az önvédelem közösségi jogára vonatkozik. Az más kérdés, hogy a muszlim szélsőségesek értelmezése szembe megy a szövegekkel.)

A buddhista  szélsőségesek mindenesetre a 969-cel újabb eszközt kaphattak a kezükbe a myanmari iszlámot megtestesító rohingya kisebbség elleni fellépéshez.

A szervezet vezetője pedig a még most is csak 49 éves Ashin Wirathu buddhista szerzetes lett, aki – bár az etnikai tisztogatás eszközének jó az állam szemében – szélsőséges nézetei miatt jó pár évet lehúzott a sitten. Az utóbbi évtizedben bekövetkezett politikai változások farvizén szabadult, s 2012-ben már arca lehetett az rohongyák elleni fellépésnek. Jelenleg az északi Mandalay közeli Masoeyein kolostor vezetője és irányítója az ultranacionalista Ma Ba Tha (Etnikum- és Vallásvédelmi Tanács) szervezetnek.

A 969 és a mianmari kormány közötti kapcsolat jellege nem tisztázott. Vannak vélemények –  nyugatiak is –, amelyek szerint közvetlen kapcsolat áll fenn a 969-hez köthető budhista szerzetesek és a kormányzat között, mások szerint a csak jóváhagyó az állam hozzáállása, megint mások meg a 969 önállóságát hangoztatják. Kétségtelen azonban, hogy a szélsőségesek muszlimok melleni fellépését a kormány nem akadályozza hatékonyan – vagy inkább sehogy. A szervezet pénzügyi forrásai között pedig – a buddhista gazdasági elit adományai mellett – ott találhatóak a hivatalos állami átutalások, miután az organizáció a legnagyobb vallás, a buddhizmus egyik fő támogatója. Az állami vezetés és a buddhista vallási elit közötti szoros modern kori kapcsolat pedig egészen 1962-ig megy nyúlik vissza.

Rohingya oldalról a szervezett fegyveres fellépés közvetlen indukálója a 2012-es konfliktus volt, amely esetében ugyancsak lehet vitatkozni azon, ki ütött először (a haddzsról hazatérő muszlim prédikátorokat vádoltak nemi erőszakkal), az előzmények ismeretében azonban borítékolható volt egy újabb összecsapás. Ez aztán a közel-keleti sajtóban és a közvéleményben is téma lett, itteni elemzők szerint ekkor kezdődött meg a fegyveres rohongya ellenállás megszervezése – Rijád és Iszlámábád irányításával.

Ennek fényében nem véletlen, hogy a rohingya menekültektől minden környező ország igyekszik megszabadulni. Az utóbbi hetekben India is kiűzni igyekszik az Asszam államban élő rohingyákat s Bangladesben sem szivesen látott személyek. Az iszlám világ közvéleménye maximum rokonszenvez nehéz sorsú hittársaival, a szunnita közösség két önjelölt, két különböző régióban középhatalmi szerepet eljátszani igyekvő állama, Szaúd-Arábia és Pakisztán azonban effektíve beavatkozik a konfliktusba. És ez a beavatkozás a közeljövőben várhatóan erősödni fog. Különösen Pakisztán tekint úgy a rohingyákra, mint a Hindusztáni-félsziget keleti végein, India hátában felhasználható kártyalapokra. Titkosszolgálatának (ISI) akciórádiusza Kabultól Tashkenten, Os-on, Urumcsin át Arakanig terjed.

Szép kilátások.

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr8712868834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nalanda 2017.09.16. 23:33:42

Értelemszerűen nem ebben a blogban lehet majd hallani a muzulmánok emberiség elleni bűntetteiről. Itt csak a Mohamednek megfelelő, 'mi csak azért harcolunk folyton mindenki ellen,mert bántanak minket' interpretáció fog szerepelni.
Hiába írsz le itt egyoldalúan beállított dolgokat, a gyűlölködő buddhistákról szóló tájékoztatást nem fogják megenni az olvasók. Egyszerűen a mindennapok történései bizonyítják az ellenkezőjét. Kik nem tudnak békében meglenni még egymással sem, kik erőszakolnak nőket a hitük gyakorlásaként, kik akarnak minden embert elnyomni a Földön, kik akarnak minden civilizációt, vallást és kultúrát eltörölni? Ezekre a kérdésekre a válasz egyértelmű.

politics&islam 2017.09.17. 08:16:48

El kell olvasni a többi bejegyzést. Meg általában olvasni és utazni. És véleményt névvel vállalni.

Nalanda 2017.09.17. 20:06:53

@politics&islam: Nézd, a dolgok nem úgy működnek, hogy ha nem tettszenek a tények, akkor véleménynek nevezed őket! Amúgy meg, ha majd a muzulmánok a felhagynak a másként gondolkozók üldözésével, majd akkor vállalom a nevemet.