iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Török ki- és visszatekintés

2016. szeptember 01. 04:34 - politics&islam

Itt egy egy hónapos írásom a Mancsból (2016/29. 17. 21.), miután hozzáférhetővé vált a netes változat is.

Puccskísérlet Törökországban

Szabad a pálya

260 halálos áldozat, másfél ezer sebesült, rekordgyorsaságú bukás, több mint 6 ezer letartóztatás – lapzártánkig ez a mérlege a múlt pénteki török puccsnak. Alább az okokat és a következményeket vizsgáljuk.

Az első elemzések a puccs szinte azonnali bukásának az okai közt a lázadó fegyveres egységek csekély számát hozzák fel, illetve logisztikai és vezetési hibákat említenek az egyik oldalon, a másikon pedig a társadalmi ellenállás megszervezését támogató közösségi hálók eredményes alkalmazását. Kétségtelen, hogy a Facebook, a Twitter és társaik fontos szerepet játszottak az események alakulásában, de Erdoğan hatalmon maradása – és várható megerősödése – mögött sokkal mélyebb és Törökországon is túlmutató okok állnak.

Pénteken este a török hadsereg egyes egységei páncélosokkal szállták meg Isztambul stratégiai pontjait: lezárták a forgalmasabb közlekedési csomópontokat és a Boszporuszon átívelő két kulcsfontosságú közúti hidat. Hasonló események játszódtak le Ankarában is: megbombázták a parlament épületét s az elnökhöz hű politikusokat, biztonsági vezetőket tartóztattak le.

A lojális 21. század

A klasszikus forgatókönyvek útmutatása szerint a puccsisták szükségállapotot és kijárási tilalmat rendeltek el, elfoglalták az állami televízió épületét, majd nyilatkozatokat olvastak be arról, hogy megkezdik az autoriterré vált rezsim felszámolását és a demokrácia helyreállítását. Az első hibákat épp e ponton követték el, hiszen a Törökországban hagyományosan erős magántelevíziókhoz nem nyúltak – nagy részük nem is csatlakozott a puccsistákhoz. De ennél is nagyobb szerepet kapott a Törökországban működő – zömmel politikai profilú – külföldi elektronikus média. Az elmúlt évtizedben, különösen az arab tavasz után a török kormány számos arab, iráni és kurd szervezetnek és befektetőnek engedélyezte műholdas csatorna indítását az országban – egy feltétellel. Azzal tudniillik, hogy támogatják Erdoğan regionális hatalmi ambícióit. Így most valamennyien az elnök védelmében léptek fel; bár célközönségük elsősorban a közel-keleti országokban él, most a puccsisták elleni fellépés szócsövei lettek.

Az állami tévéstúdiókban, ahol csak az elnökhöz lojális szakemberek dolgozhatnak, sokan egyszerűen megtagadták az együttműködést a puccsistákkal, s többen az utcáról vagy az otthonukból tettek fel tudósításokat a Youtube-ra, illetve az átmeneti blokkolás után a közösségi hálókra.

A Facebookot és a Twittert rövid időre valóban használhatatlanná tették a puccsisták. Ezt egyébként Erdo­ğan korábban többször is megtette, például a 2013-as Gezi parki tüntetések idején. Most viszont a lojális társadalmi csoportok körében azonnal feléledt az SMS-forgalom, s a FaceTime online applikáció is megtette a magáét. Így üzent az éppen a Bodrum melletti nyaralójában tartózkodó elnök is. Először SMS-ben szólította fel híveit az ellenállásra, majd a TNT magántelevízióban személyesen jelentette be, hogy hatalmon marad, s a puccs vezetőire és résztvevőire kemény megtorlás vár. Ekkorra azonban már tömegek voltak az utcákon.

Kik és miért?

A katonák jó része egy ideig azt hitte, hogy gyakorlatról van szó csupán, ezért nem lőttek a tömegbe. Amikor pedig megjelentek az elnökhöz hű egységek, s megkezdődött a puccs felszámolása, a megtorlásban nem csak ők vettek részt: a Boszporusz hídjain a jelen lévő rendőrök szeme láttára és passzív asszisztenciájával a nekivadult civilek tömegesen lincseltek meg – zömükben kiskatonákat.

Szombaton már óriási tömeg ünnepelte az Ankarába érkező Erdoğant. Vasárnapi, a Fatih mecsetben tartott beszédében az elnök megnevezte a puccs irányítóját: Fethullah Gülent. Az elmúlt évtizedekben Törökország reiszlamizálásáért szorgoskodó vallástudós korábban Erdoğan mentora és legfőbb támogatója volt. Ugyanakkor a vezetése alatt álló hazai és nemzetközi intézményhálózat reformált, toleráns, a vallások közötti párbeszédre is nyitott iszlámot hirdet, amivel még nem is volt különösebb baja Er­do­ğannak. Egészen addig, míg Gülen nem fordult nyíltan szembe vele, mert az arab tavasz után a miniszterelnök felmondta a stratégiai szövetséget Izraellel, és egyre jobban belebonyolódott a szíriai háborúba.

A puccskísérlet valójában kiváló alkalmat ad a török elnöknek, hogy felszámolja Gülen széles befolyását az állami és közigazgatási intézményhálózatban. Ez azonban hosszú folyamat lesz, hisz a hívei az államigazgatás valamennyi szintjén jelen vannak. Nem véletlenül: vezetőjük nyitott iszlamizmusa jobban illeszkedik az állam (még) hivatalos kemalista ideológiájához. Éppen ezért a gülenisták kiszorítása visszafele is elsülhet: Erdoğan legnagyobb háttérbázisát veszítheti el az állami intézményrendszerben. Egyelőre a fegyveres testületekben és az igazságszolgáltatásban zajlik a brutális megtorlás. Több mint hat­ezer embert tartóztattak le, tábornokokat, magas rangú tiszteket, több száz bírót. A folyamat ko­ránt­­sem ért véget.

A felkelést az utóbbi években a kurdok ellen viselt háborúban súlyos veszteségeket elszenvedő kelet-anatóliai egységek robbantották ki. Velük voltak a katonai titkosszolgálatok, amelyek jelentős presztízsveszteségként élték meg, hogy az Erdoğanhoz közel álló polgári társszerv (MIT) egyre nagyobb szerepet kap a szíriai operatív munkában. Az állam szekuláris jellege feletti ellenőrzés letéteményesének számító katonai vezetés egyes tagjait nyilván feltüzelte Ahmet Davutoğlu miniszterelnök távozása és az isztambuli, ankarai terrortámadások sűrűsödése is.

Hogyan tovább?

A bosszú könyörtelen lesz – máris felmerült a halálbüntetés visszaállításának gondolata. Nem nehéz kikövetkeztetni: sokan ezt a sorsot szánják az Egyesült Államoktól kikért Gülennek is. Ami biztos: Erdoğan továbbmegy az egyre erősebb elnöki rendszer kiépítésének útján.

A kemalizmus őrének tekinthető hadsereg eddig háromszor avatkozott be a politikába. 1960-ban, ’71-ben és ’80-ban katonai hatalomátvétel történt, 1997-ben – éppen az Erdoğan politikai elődjének tekinthető Necmettin Erbakan iszlamista kormánya ellen – alkotmányos puccs volt. Most először fordult elő, hogy nem sikerült a közvetlen fellépés; ennek a katonai vezetés további politikai szerepére nézve bizonyosan hosszú távú hatása lesz. S mindez aligha kecsegteti sok jóval a nyugatos orientáltságú társadalmi csoportokat, kivált a nagyvárosi értelmiséget, vagy éppenséggel a szabad média híveit. Az újság­írókra nehezedő nyomás tovább nő, bár már ma is heti rendszerességgel tartóztatnak le s vádolnak meg újságírókat. Voltaképpen tehetik is, hisz ezzel együtt vagy ennek ellenére a rendszer társadalmi támogatottsága még mindig igen széles, csupán a nagyvárosi felső középosztály tiltakozik időnként. A városi alsó középosztály és a vidéki lakosság nagy része nyitott az egyre inkább az iszlám felé forduló, nacionalista és regionális ambícióit fennen hangoztató erdo­ğani politika felé – mindezt a puccskísérlet drámai kudarca fényesen bizonyítja.

Az egykori Davutoğlu-doktrína – ami a szomszédokhoz fűződő viszony rendezését s viszonylag nyitott külpolitikát kínált – romokban hever. Közép-Ázsia már rég elveszett, az európai ambícióknak vége. A Közel-Keleten a szíriai háború szívta ki Ankara erejét, olyannyira, hogy Erdoğan ismét a térségben tényleg kiiktathatatlan Oroszországhoz közeledne. A kurd kérdés immár nem csak Szíriát és Irakot érinti; a kurdok relatív többséget alkotnak az ország egyes délkeleti, a szír határ menti részein. A Balkán maradt az egyetlen terep, ahol Ankara ázsiója továbbra is viszonylag magas. Erdoğant követendő vezérnek tekintik Boszniától kezdve a szerbiai Szandzsákon át Macedónia muszlim közösségeiig. A puccs hírére e vidékeken Facebook-oldalak tízezrei lettek tele támogató posztokkal, s a lakóházak erkélyei a lakosság lojalitását kifejezendő török nemzeti lobogókba öltöztek.

E geopolitikai beágyazottság tekintetében sem mindegy tehát, hogy merre indul tovább Törökország a múlt heti események után. Erdoğan malmára hajtja a vizet, hogy országa – NATO-tagként – továbbra is a Közel-Kelet kulcsállama, amelynek összeszedettsége stratégiai fontosságú a nemzetközi politika számára. Ennek megfelelően az összes külföldi megszólaló a stabilitást hangsúlyozta, Obamától kezdve valamennyi számottevő vezető a kormány mellett állt ki – bár egyesek óvtak azért a túlkapásoktól is. Így a török elnök mozgástere a belső rendezés során gyakorlatilag korlátlan. A puccskísérlet ténye mégis figyelmeztető jel: a közel száz­esztendős kemali tradíciók teljes felszámolása továbbra sem lesz fáklyásmenet.

http://magyarnarancs.hu/kulpol/szabad-a-palya-100175

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr6011665178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.