iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Tádzsik jegyzetek 9 – Egy még kisebb kisebbség és sztereotípiák

2015. szeptember 03. 22:54 - politics&islam

 

A Badakhsán-régió (Вилояти Мухтори Кӯҳистони Бадахшон), amely egyébként az ország majd felét – egy jó dunáninneni vagy annál is egy kicsivel nagyobb területet – teszi ki, a terepviszonyok, a Pamír égbe nyúló csúcsai miatt, nem túl sűrűn lakott vidék. Az alig több mint kétszáz-ezer lakos közül az iszmáíliták javarészt a sokszor említett Pandzs völgyében szórt kis falvakban laknak, a főváros, Khorug-ot leszámítva, ahol összejön a harmincezer lakos is. Aztán, ha az ember átverekszi magát a Pamír déli fertályán a „főúton” vagy a Wakhan-völgy felőli, festőibb (értsd: elhagyatottabb, nagyságrendekkel rosszabb minőségű – úton, ahol olyan történelmi nevű csúcsok alatt hajthat az emberfia, mint a Pik Karla Marxa, vagy a Pik Fridriha Engelsza, más világba érkezik. (A szentháromság harmadik tagja a tádzsik-kirgiz határon nyújtózkodik. Sari Tashból hosszan bámultam nevezett Pik Lényinát. Igaz ennek már van – senki által sem használt – új neve, tádzsikul Abuali ibni Sino/қуллаи Абӯалӣ ибни Сино, azaz latinosan Avicenna csúcs. Ettől nagyobb a Szovjetunióban értelemszerűen csak a Pik Kommunizma lehetett (ma Ismoil Somoni csúcs).

De vissza a más világhoz. A keleti Pamírban már a csúcsos sapkák, a lovak és a jakok uralkodnak. Azaz ez már a kirgizek világa. Az időzóna is biskeki, egy órával több, mint Tádzsikisztán más részein. Amikor egy verőfényes napon, a déli órákban begurultam az első itteni településre, Alichor/Alicsarba, a "város" határában festői kis patakok mellett szőnyegeken üldögélt az egész falu népessége. Engem is letereltek az útról, csatlakoznom kellett az össznépi ebédhez. A birka-menü mellett újra lóságok voltak! Ezt a két éve (lásd az akkori kirgiz jegyzeteket) a nyelvembe és agyamba beleégett ízt úgy nem fogom soha elfelejteni, mint a biciklizést. A kollektív dőzs okaként egy, a felszolgálással tüsténkedő asszony elmondta, hogy egy hétig viharos, rossz idő volt, ma pedig süt a nap. Ezt ünnepeltük.

Közben a férfiak le-legurítottak egy pohár vodkát. Az egyik gurítóval később találkoztam: ő nyitotta ki s mutatta meg nekem a település egészen kivételes szépségű népi motívumokkal (és még helyi viszonyok között is brutálisan lepattant WC-vel/mosdóval) díszített mecsetét, miután ő volt az imám. Nem sokan érkeztek az imára hívó ádzán után.(Ezt a WC-dolgot nem véletlenül emeltem ki. A térségben is folyik valamiféle lágy beruházás a vallási épületek körül, ami azt jelenti, hogy először általában a mosdó kerül sorra. Például az "utolsó falu" szerepét betöltő Karakulban a mecset épülete még roskadozik, a vizesblokk viszont olyan tüchtig, azt hittem, újból május van és Dániában járok.)

A terület központjának számító – és Badakhsán második legnagyobb, négyezer fős, igazán Mos Eisley-szerű – városában, Murgob/Murgábban is hasonló volt a részvételi arány. A délutáni imára ketten igyekeztek. A (főleg ital)bolt előtt viszont sokan tébláboltak. És beszéltek. Itt is előjött az általános téma, a kirgizek és a többi szovjet közép-ázsiai nép viszonya. Mert van itt egy – a kirgizek számára valóban súlyosan sérelmes – hierarchia-sztereotípia.

A tádzsikok, mint az egyetlen nem-török, indoiráni nép magát a történelmileg a régióban általában legmagasabbnak tartott perzsa (városi) kultúra egyetlen letéteményeseként erősen lenézik a török népeket, mondván, azok nomádok. Ez a jelző ugyan már többnyire évszázadok óta nem igaz, de a gyökerek valóban az ázsiai pusztákon tekeregnek a többiek számára. Az üzbégek – akiknek van egy kis Minderwertigkeitsgefühl-jük a magukat a hierarchia csúcsára helyező tádzsikokkal szemben – aztán „lefelé kompenzálnak”: lenézik a nagy testvér – s mostanában gazdaságilag is sikeresebb – kazahokat, miután azok igen nehezen tudnak hosszan a múltba visszavezethető irodalmi és történelmi előzményeket felmutatni. A kazahok meg a kistestvér kirgizeket fitymálják. Akik számára a lényeg: ők állnak a "ki-a-fa’a-gyerek-ki-volt-itt-előbb” meddő népi versengésben. Jellemző, hogy a régióban születő viccekben általában a kirgiz szereplő játssza a szerencsétlen, a tudatlan, a hülye – nálunk általában rendőr által betöltött – szerepét.

Pedig. És most nem kezdem az efféle sztereotípiák hiábavalóságát ekézni. A szemlélet elutasítása legyen természetes a számunkra. Ettől függetlenül persze ez még van. Gyakran pedig véresen komoly. A tádzsikok máig nem fogadták el/dolgozták fel, hogy múltjuk, kultúrájuk két városi központja, Bukhara és Szamarkand – a nagyon is tudatos bolsevik határrajzolgatásnak köszönhetően – Üzbegisztánba került. Nacionalistábbjaik nem is tettek le arról, hogy ez a helyzet egyszer még megváltozik. Ahol pedig nagyobb számban élnek együtt a különböző népek fiai (például a három részre szakadt, illetve hasított Fergána-völgyben), bármikor robbanás közelivé alakulhat a helyzet. Vagy éppen robbanássá. Mint 2010-ben a kirgizsztáni Dzsalálábádban és Oshban. Na, Oshról a legközelebb.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr917759358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.