iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Jemenről

2015. április 26. 08:31 - politics&islam

 

Egyéb elfoglaltságok és egy újabb földrajzi kimozdulás előkészítése miatt egy kissé elmaradtam a bejegyzésekkel. Ide biggyesztem pár hete elkövetett, a Mancsban legutóbb (16. sz. 2015. 04. 15.) megjelent kis írásomat a süllyedő Jemenről (ez egyébként érdekes; vannak országok amelyek vég(mély)pont nélkül folyamatosan képesek zuhanni.) A húszi-hauthí terminológiáról annyit: én jobban preferálom a diftongusos második variációt, de a magyar sajtó általában az első átírást használja. Részletkérdés.

Jemen a síita-szunnita háborúk frontvonalában


A jemeni események jócskán túlmutatnak az ország határain – akár a regionális szaúdi-iráni küzdelem új, hosszú távra kiható fejezetének a kezdetét is jelenthetik.

Haszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára pár hete éles hangú beszédben ítélte el azokat a légicsapásokat, amelyeket a Szaúd-Arábia vezette koalíció a jemeni húszik állásai ellen hajtott végre. A libanoni síita vezető keményen megfenyegette a rijádi vezetést: ha nem változtat Irán elleni politikáján, a hatalma is veszélybe kerülhet.

Huszonöt év harc

Jemenben jószerivel az északi és déli országrészek 1990-es egyesülése óta labilis a helyzet. Az északi, hegyvidéki rész, ahol a síita kisebbség zöme él – történelmi tarsolyában majd’ évezredes teokratikus örökséggel – az ún. zajdita imamátussal, majd a nyugati támogatású arab nacionalizmussal érkezett el az egyesítéshez. A Dél viszont három évtizednyi arab szocializmust hozott a közösbe. Nem csoda, hogy az egyesülést hamarosan polgárháború követte, s az országot 22 évig, illetve korábban az északi részt 12 esztendeig vezető Ali Abdullah Szálih elnök egyre keményebb uralma alatt soha nem is sikerült teljes politikai stabilitást elérni.


A jemeni társadalmat az észak-déli történelmi és ideológiai megosztottságon kívül is számos törésvonal szabdalja. A törzsi hovatartozás máig mindennél erősebb identitásképző erő, hogy az iszlám társadalmak mindenkori rákfenéjéről, a felekezeti ellentétekről már ne is beszéljünk. A lakosság többsége szunnita ugyan, de az ötimámos zajdita síiták legalább egyharmados kisebbséget alkotnak. De a szunniták maguk sem egységesek; nem elhanyagolható részük támogatója a modern kori radikális iszlamista – köztük dzsihádista – irányzatoknak, az ország déli részén pedig újra erősödnek az 1990 előtti elnök, Ali Szálim al-Bajd szeparatista hívei. Mindenesetre most a szunnita-síita ellentét adja a fegyveres konfliktus alapvető hátterét – a külső politikai játékosok hathatós segítségével.


Amikor 2012-ben az arab tavasz távozásra késztette Szálih elnököt, már évek óta állt a bál az Arab-félsziget második legnépesebb országában. A tipikusan gyenge központi funkciókkal működő muszlim periféria-államban már az ezredforduló óta jelen volt a szélsőséges dzsihádizmus helyi leányvállalata. Az Arab-félszigeti al-Káida az Iszlám Állam (IS) megjelenéséig az egész Közel-Kelet legaktívabb és legveszélyesebb dzsihádista csoportjának számított; a helyi törzsi vezetők segítségével bevette magát a ritkán lakott, nehezen járható hegyvidéki és sivatagos dél-jemeni Hadramaut tartományba, s onnét ki-kicsapott nemzetközi vizekre is. A sort a USS Cole hadihajó 2000-es megtámadása nyitotta az Ádeni-öbölben, s – egyelőre – a januári Charlie Hebdo-merénylet zárja. Az sem véletlen, hogy Afganisztán után itt likvidálták dróntámadásokkal az amerikai fegyveres erők a legtöbb dzsihádista vezetőt. Tegyük hozzá, kétséges sikerrel, miután a szervezet továbbra is aktív maradt, s tavaly már az ország középső területeit fenyegette.


A Szálih elnököt követő – a korábban is a politikai establishment prominens képviselőjének tartott, így az arab tavasz reményeit itt is pusztán arcképcserére redukáló – Abd Rabbuh Manszúr Hádi elnök nyugati támogatással sem bírt a fővárosban is szerfelett aktív és az ország központja felé nyomuló dzsihádista egységekkel. Az elnöknek ugyanis akkor már jóval nagyobb gondja volt: a húszik egyre sikeresebb lázadó mozgalma.

Lázadó húszik

Az alapító-irányító családról elnevezett szervezet 2004-től az ország északi részén, Szaada tartományban vont egyre nagyobb területet az ellenőrzése alá. A sokáig helyben működő mozgalom hatékonyságában 2010 körül következett döntő változás, amikor támogatóként beköszönt hozzájuk – a szaúdi-iráni vetélkedés keretében – Teherán.


Mivel a Közel-Kelet viharos eseményei egyre inkább helyzetbe hozták a radikális szunnita iszlamista csoportokat, Irán szemében felértékelődött az ideológiailag ugyan nem teljesen kompatibilis (nem a mainstream tizenkét-, hanem ötimámos, zajdita), de mégiscsak síita szervezet, és megpróbálta őket beszervezni a szövetségi rendszerébe. Így a rettegett síita félhold (Dél-Irak, Bassár al-Aszad Szíriája, a libanoni Hezbollah) után az Arab-félsziget déli részén megjelent Szaúd-Arábia új egyre erősödő ellensége.


A húszi mozgalom vezetője, Abdulmalik al-Húszi mind gyakrabban fordult meg Teheránban és a síizmus vallási központjában, az iráni Komban, retorikája pedig egyre inkább hasonlítani kezdett a Hezbollah-főnök Haszan Naszrallahéhoz. Nem is véletlenül, hisz Teherán nyilvánvaló célja, hogy a húszi mozgalomból a libanoni síita szervezethez hasonló társadalom-építő entitást hozzon létre. Az elmúlt évben számos Hezbollah-szakértő érkezett a húszik ellenőrzése alatt álló jemeni területekre azzal a céllal, hogy saját, húszi szociális, egészségügyi, oktatási rendszert építsenek ki, s lerakják egy ugyancsak önálló gazdasági struktúra alapjait. Mindez nem az évszázados tradíciók feladását jelentené, hanem egyfajta politikai radikalizálódást, igazodást az iráni forradalmi eszmékhez.


Ugyanakkor továbbra is homályosak a húszik elképzelései az ország jövőjéről. Vezetőik nyilatkozataiból annyi szűrhető le, hogy egyfajta minimál-programként az északi országrész feletti hatalmat kívánják megszerezni, s ott saját államot alapítani. Végső szándékuk akár az 1962-ben megszüntetett zajdita imamátus visszaállítása is lehet, illetve az egész ország feletti hatalom megszerzése, de ennek a most megkezdett szaúdi offenzíva fényében csekély lehetőségét látják a szakértők.

A Hezbollah kinn és benn is

Valamennyi közel-keleti forrás egyetért abban, hogy a húszik gyors tavalyi előrenyomulása már a jelentős iráni fegyverszállításoknak és a Hezbollah katonai szakértőinek köszönhető. (A libanoni aktivitás mellett általában el szokták felejteni a húszik katonai kiképzésében ugyancsak szorgos eritreai tiszteket és a Vörös-tenger túlpartján fekvő kiképzőtáborokat.)


Amikor húszik tavaly ősszel elfoglalták Szanaat, Hadi elnök rövid házi őrizet után Ádenbe menekült. Az egykori déli főváros e hetekben kezdett ostroma már azzal kecsegtette a húszikat, hogy az ország gazdaságilag fontosabb fele teljesen az ellenőrzésük alá kerül – így a szénhidrogénekben gazdag középső területek, vagy a Vörös-tenger bejáratát ellenőrző Bab al-Mandeb-szoros. A hatalmuk megerősödése azonban kiverte a biztosítékot az északi szomszédnál. Szaúd-Arábia számára mindez Teherán újabb regionális győzelmét jelentené, így három hete, az Öböl menti Együttműködési Tanács (GCC) tagjainak konzultációja után bombázni kezdték a húszi állásokat. Rijád azóta több államot is be tudott vonni a koalícióba: a GCC országai mellett Marokkó, Egyiptom, Jordánia és Szudán is részt vesznek a légitámadásokban. Az utóbbi kettő – Pakisztánnal kiegészülve – akár szárazföldi offenzívában is részt vállalna.


Rijád keményítésének fő oka, hogy Teherán saját szemszögéből alapvetően sikeresnek értékelheti az elmúlt hónapok közel-keleti eseményeit, hiszen Iszlám Állam elleni küzdelemben megkerülhetetlenné vált a perzsa állam szerepe. Az iraki Tikrit alatt az iraki síita milíciák vállvetve harcolnak az állami hadsereg egységeivel. Ez még természetes is lehetne, de a dolognak különleges pikantériát ad, hogy az offenzíva lebonyolításában központi szerepet játszik a közel-keleti katonai konfliktusok legfőbb stratégája, Qászem Szolejmáni, az iráni Forradalmi Gárda elitegységének, a Jeruzsálem Brigádnak a parancsnoka. Szolejmáni tábornok már a szíriai kormány pozícióinak megerősítésében is megkerülhetetlen figura volt. Bassár al-Aszad rendszere, bár az ország keleti felét továbbra is az IS, északi részét pedig a Szabad Szíriai Hadsereg, a dzsihádista Nuszra Front és szatellitáik tartják ellenőrzésük alatt, a főváros környékén és az ország nyugati régióiban megerősítette pozícióit, így megkerülhetetlen szereplője maradt a sokak által remélt politikai rendezésnek.


Ugyancsak erős Irán libanoni befolyása is, ahol a legjelentősebb politikai erő továbbra is Teherán fő szövetségese, a Hezbollah. A legjelentősebb katonai arzenállal rendelkező síita szervezet belpolitikai pozíciót nem erodálta részvétele a szomszédban folyó, de egyre jobban begyűrűző polgárháborúban. A Hezbollah ráadásul – a szíriai háború libanoni mellékhadszínterein – a be-betörő dzsihádista fegyveresek elleni küzdelemben egyre jobban és sikeresebben működik együtt az állami csapatokkal, ami tovább erősíti társadalmi-politikai beágyazottságát. A síita szervezet ugyan egyelőre nem tudta saját jelöltjét a csaknem két éve üres köztársasági elnöki székbe ültetni, de minden más jelöltet távol tudott tartani a pozíciótól.

Se így, se úgy

Emellett Irán újjáépíteni látszik palesztinai hálózatát is. A szíriai polgárháború kezdetén az ellenzék mellé álló Hamász ugyan hamarosan összetűzésbe került Teheránnal, de most újból beépülni látszik az iráni szövetségi rendszerbe. A palesztin szervezet legfőbb vezetője, a 2012 óta katari emigrációban élő Khálid Misal március közepén Dohában találkozott Ali Laridzsáni iráni parlamenti elnökkel. Bár közel-keleti szunnita politológusok hosszú békülési folyamatot jósolnak (vagy inkább remélnek) a két fél között, Teherán nem biztos, hogy elégedett lesz a kényelmes tempóval: a Gázai-övezet tavalyi izraeli bombázása utáni infrastruktúra-helyreállításban vezető szerepet kíván játszani, mint anno a 2006-os háború utáni – igen kifizetődő – libanoni kármentesítésben.


Szaúd-Arábia és szövetségeseinek fő baját Teherán regionális sikerei mellett természetesen az iráni atomprogramról kötött Lausanne-i megállapodások jelentik. Az iráni fővárosban népünnepély, Rijádban – és Izraelben – viszont a félelem szállta meg a politikai berkeket. Kis túlzással állítható, hogy Rijád csak rosszul jöhet ki Irán és a hatok (az ENSZ BT. öt állandó tagja és Németország) álláspontjának közeledéséből. A felek a március végi utolsó etapban fontos keretszerződésig jutottak, amelyben Teherán az eddigi 19 ezer urándúsító centrifugája közül alig 6 ezret tartana meg, 10 tonnás uránérc-készletét 300 kilósra csökkenti, valamint beleegyezik abba, hogy a nemzetközi ellenőrzést minden eddiginél szélesebb atomenergetikai spektrumra kiterjesztik.


Bár ez még nem garancia arra, hogy június végéig megszületik a végső megállapodás, amennyiben azonban Irán hosszú távon megegyezik a Nyugattal (elsősorban természetesen az Egyesült Államokkal), fokozatosan megszűnhet az embargó, ami gazdasági potenciáljának térségbeli megjelenését eredményezhet. S ezzel együtt – Teherán szándékának megfelelően – a megállapodás semmiképpen sem vezet Irán politikai-katonai szövetségesi rendszerének gyengüléséhez. A tárgyalások estleges nyári kudarca pedig az iráni atomfegyver előállításának veszélyét prolongálja, s a jelenlegi teheráni külpolitika továbbvitelét valószínűsíti, ami regionális háborúk folytatását jelentheti.


Rijádot sürgeti az idő: a déli szomszéd „elvesztése”, s a helyén létrejövő Irán-barát állam súlyos geopolitikai veszélyeket hordozna a számára. A húszik törzsterülete ráadásul határos azzal a két délnyugati szaúdi tartománnyal (Aszír és Nadzsrán), ahol nagy arányban élnek zajdita síiták. Az ő lázításuk, nem beszélve a legnagyobb olajmezőkkel bíró, ugyancsak nem elhanyagolható tizenkettes síita lakosságú Keleti Tartományról, a szaúdi rezsimet alapjaiban rengetné meg. És akkor még ott vannak a bahreini többségi és kuvaiti kisebbségi síita közösségek.


Rijád két hete szándéknyilatkozatot hozott tető alá egy közös arab hadsereg mihamarabbi felállításáról: ez szaúdi olvasatban nemzetközi szunnita haderőt jelentene, természetesen szaúdi vezetéssel. Az eddigi ilyen irányú próbálkozások – épp a szaúdi dominancia miatti aggodalmak okán – mindig kudarcba fulladtak. Sok esélyt most sem adnak neki az arab világ realistább politikusai – de Jement illetően Rijád nem fog visszakozni. A húszik elleni bombázások tovább fokozhatják a káoszt Jemenben, a széteső ellátórendszer pedig a szunnita lakosság nem elhanyagolható részét tolhatja a szélsőségesek irányába. Ebből itt is – miként korábban Irakban és Szíriában – a legradikálisabb csoportok profitálhatnak. Az al-Kaida másfél évtizede jelen van az országban, s bár közte és az Iszlám Állam között alapvető ellentétek vannak, a jemeni al-Kaida számos vezetője tett hűségesküt az Iszlám Állam vezetőjének, s a két szervezet közötti káder-fluktuáció is megkezdődött. Ennek félelmetes kihatásai lehetnek a jemeni társadalomra nézve – de Szaúd-Arábiára és a félsziget többi államára is.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr217399422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

almaza 2015.05.27. 08:01:02

Klassz elemzes. Koszonom.