Amikor három éve nyáron ebben az elképesztő gazdagságú múzeumban jártam, percenként ájuldoztam. A Tunisz nyugati szuburbiájában fekvő intézményben a magamfajta antik-mozaik-kedvelő utazó elalél. Ennél sűrűbben ez talán csak Antakyában történt meg velem, nem egyszer Isztambulból Damaszkusz felé félúton, az ottani sokkal kisebb, de háziasabb múzeumban. Vagy még inkább kedvenc dél-szíriai városkámban, Sahbában, Philippus Arabs római császár szülőhelyén. Ma már persze Antiochia sem biztonságos - tekintve, hogy negyven kilométerre van a szíriai határtól. Nem is beszélve Sahbáról, ahol meg... tudjuk.
A Bardohoz kerékpáron érkeztem. A Báb Szaadún környékén még az arrafelé megszokott gyorsurbanizáció brutális zsúfoltságán kellett átverekednem magam, aztán kvázi-kertváros kezdődött, villákkal, kormányzati épületekkel. Körülöttük meg szögesdrót, PSZH-k, megannyi katona, No photo!-tábla, tébláboló, a döglesztő melegben légszomjazó civil ruhás biztonságiak, miegymás.
A múzeum közvetlen környékén aztán mindebből semmi. A nyugati fekvésű főbejáraton ki-bebiciklizhettem, mindenféle ellenőrzés nélkül, mindenféle alakok mozgolódtak ide-oda - a turisták buszokból kihányt tömegein kívül. Pedig Tunéziában már akkor sem volt rózsás a biztonsági helyzet.
Igaz, az Iszlám Államnak és líbiai szatellitáinak még nyomuk sem volt, de az ország belső részein már mozgolódtak az ideológiai testvérek. Az algériai határral párhuzamosan futó al-Káf-Gafsza úton fel-alá mozogtak a katonai konvojok, és amikor al-Qaszreinba érkeztem, láthattam, arrafelé már komoly katonai kontingensek állomásoztak a város határában. Nem véletlenül. A település mellett fekvő Sambí-hegység volt akkor (is) a fegyveres szalafita csoportok központja. A régióban mindenütt érzékelhető volt a feszültség; talán nem véletlen, hogy csak itt ért engem is enyhe testi inzultus, vagy erősebben fogalmazva kvázi agyonütés. (Helyi morcos fiatalok gyermekfej nagyságú kövekkel igyekeztek megállítani - ez sikerült, majd kirabolni - ez, köszönhetően néhány satufékkel megálló pick upból kipattanó helyi birkapásztorembernek, nem.)
Ugyanez a biztonsági bizonytalanság fogadott az ország déli részén is, a líbiai határ közelében, bár akkor még a szomszédos országban zajló széthullás nem jutott el a mai szintnek még a közelébe sem. Ma azonban a radikális szalafizmus befogadására hajlamos fiatalok - amennyiben nem sikerült eljutniuk a dzsihád fő hadszínterének számító Levantéba, líbiai kiképzőtáborokban alapozzák meg tudásukat. Így történt ez - a tunéziai hatóságok szerint - azokkal is, akik a mostani tuniszi támadást végrehajtották.
Az államelnök a biztonsági erők kudarcáról beszél. Valóban, az ország délkeleti határán teljes a káosz; líbiai és a tunéziai dzsihádisták között immár folyamatos az együttműködés. A legaktívabb csoportot mindkét országban a Saría Segítőinek/Anszár al-Saría (أنصار الشريعة) nevezik, s mindkét szervezet csatlakozott az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية) laza (?) nemzetközi hálózatához. A líbiai csoport, amelynek vezetője, Szajf al-Iszlám bin Huszajn Abú Ajád Válidí hűségesküt tett Abú Bakr al-Bagdádínak, személyesen felügyeli a Tunéziából érkező dzsihádisták líbiai kiképzését. A tunéziai biztonsági erők szerint eddig 500-700 fiatal kapott fegyveres kiképzést emígyen a szomszédos országban.
A veszélyt tovább fokozza, hogy az Iszlám Állam egységeiben a legnagyobb létszámú külföldi kontingenst (3-4000 fő) kitevő tunéziai dzsihádisták közül mindeddig legalább ötszázan már hazatértek, nem csökkentve a biztonsági kockázatot a Földközi-tenger partján. Ráadásul Tunézia az Iszlám Állam legfelső vezetésének is fókuszába került: az országra, mint Tuniszi Vilajetre tekintenek, így a dzsihádisták tevékenységének még további erősödése várható - errefelé is.
A Bardoban történt akció a turisták jelenléte miatt váltott ki erős médiaérdeklődést. A dzsihádisták aktivitása ugyanis az elmúlt hetekben-hónapokban is folyamatos volt Tunéziában. A líbiai határ vidéjén, Medenine és Tataouine térségében állandóak az összecsapások a dzsihádisták és a hadsereg egységei között. Ben Gardane város környékén a múlt héten számolták fel a szélsőségesek három óriási fegyverraktárát, amelyeket Líbiából töltöttek fel. A Sambí-hegység környékén tevékenykedő dzsihádisták (a Saría Segítőihez tartozó Uqba bin Náfi' Brigád - كتيبة عقبة ابن نافع, ennek tagjai voltak a Bardo-támadás elkövetői is) al-Qaszrajn környékén öltek meg négy köztársasági gárdistát.
A szélsőségesek tevékenysége tehát folyamatos és láthatóan egyre intenzívebb. Ennek fényében megdöbbentő a Bardo Muzeum eddig tapasztalt látványos védtelensége. Tipp-adás nélkül: ugyanilyen semmilyen volt Kartágó és környékének a védelme is. Pedig a tunéziai állami szervek folyamatosan azt hangoztatják, hogy a tengerpart Tunisztól Sfaxig a turisták számára is biztonságos - a Tataouine környéki kaptárfalvakig és a Medenine melletti Star Wars-veremházakig. No, meg Dzserba szigetéig. Ha elfelejtjük mi történt az Al-Ghriba zsinagógánál 2002-ben. (Itt az őrök azért három éve belenéztek a bicikliváz-csőbe is.)
A veszély tehát folymatos és a jelek szerint növekvő. A turisztikai célpontok pedig mindig kedvelt célpontjai lesznek a dzsihádistáknak. Az iszlamista alternatíva a Nahda Párt kormányzati bukása után is széles körű társadalmi támogatást élvez. A városi alsó-közép és a nincstelenek körében a radikális alternatívák, a szalafita gondolatok is. Miként egy szakértő írja: a tunéziai dzsihádisták helyi mecsetekben kapják meg az ideológiai alapismereteket, amit aztán követ a szíriai/iraki vagy líbiai fegyveres továbbképzés.
A tunéziai vezetés nemzeti konzultációt kezdett az terrorizmusról. Úgy tűnik, megint csak a felszíni kezelés került szóba. A dzsihádisták média-jelenlétének visszaszorítása és a potenciális célobjektumok védelme. Küldhetnek egy cohorsot Kartágóba is.
