iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Tunézia 5 - Iszlamisták és az erőszakszervezetek

2012. szeptember 02. 10:01 - politics&islam

Visszatérve még egy kicsit a szalafiták akcióira. Feltűnő látni, hogy egy-egy demonstrációjukat milyen szabadon megszervezhetik, lebonyolíthatják majd – általában – bántatlanul távozhatnak a helyszínről. (Ami a következményeket illeti, azokról lásd alább.) Ez részben köszönhető csak a kormány erélytelenségének, bár ez sem elhanyagolható körülmény. Felsejlik e mögött egy másik folyamat, amely ugyancsak rávilágít az országban uralkodó politikai erőviszonyokra.

A szalafiták boltok, kávézók és szórakozóhelyek elleni fellépései során a rendőrség – ha egyáltalán a helyszínre vonult – szinte soha nem avatkozott közbe. Még akkor sem, amikor a szélsőségesek és az általuk megtámadottak összecsaptak és véres verekedéssé fajult a konfliktus.

Hogy egészen friss példát mondjak: a mérsékelt iszlamisták egyik szervezete (Tunéziai Hálózat a Szabadságjogokért és a Méltóságért/شبكة تونس للحقوق والحريات والكرامة) által Kairuánban rendezett konferencián demonstratívan felvonultak a szalafiták is.  Hamarosan sérelmezni kezdték, hogy jelen van a mérsékelt iszlám irányzatok legjelentősebb tunéziai elméleti szakértője, Júszuf al-Sziddíq. Szíddíqet a radikálisok azzal vádolták/vádolják, hogy a Próféta egyik – legkedvesebb – feleségéről, Áisáról sértő dolgokat állított, amivel az egész vallást meggyalázta. Egyes szalafiták Sziddíqqel kapcsolatban eljutottak a hitetlenné nyilvánításig (takfír). A helyszínen tiltakozó szalafitákat igyekezett lehűteni Abdulfattáh Móró, a Nahda Mozgalom Súra Tanácsnak tagja, Rásid al-Gannúsí mellett az egyik legbefolyásosabb mérsékelt iszlamista politikus. A vita végül tettlegességbe csapott át és a szalafiták úgy megverték Mórót, hogy az kórházban kötött ki. A kormány szörnyülködött, a sajtó (vallásos és szekuláris egyöntetűen) szörnyülködött, a közvélemény szörnyülködött. A helyszínen tartózkodó rendfenntartó erők meg nem csináltak semmit. Miként az ehhez hasonló esetek túlnyomó többségében.

Amikor az észak-tunéziai Bizertben szórakozóhelyeket vertek szét és a belügyminiszter odarendelte a rendfenntartó erőket, azok egyszerűen nem vonultak ki. Illetve csak jókora késéssel, amikor már legfeljebb csak a károk felmérése maradt hátra. Sorolhatnám a példákat tovább, de inkább egy szinte minden esetben megvalósuló forgatókönyvre hívnám fel a figyelmet. A szalafiták akciói után – természetes reakcióként – óriási a felháborodás a lakosság körében. A még mindig erős (az iszlamistánál mindenképpen erősebb) szekuláris sajtó ostorozni kezdi a szalafitákat, némelyik ezt a kritikát kiterjeszti a méréskelt iszlamistákra is. Ez további indulatokat gerjeszt az iszlamistákkal szemben. Eltelik néhány nap vagy hét, és a rendőrség hipp-hopp előállítja a legutóbbi szalafita megmozdulás szervezőit, vezetőit, résztvevőit. Lám, megfogtuk őket, veregessétek meg a vállunkat, mert mi vagyunk a törvényesség hatékony őrei – nem a kormány.

Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az erőszakszervezetek ugyancsak rajta tartják kezüket a radikális iszlamizmus ütőerén. Viszont ügyesen használják ki a szalafiták akcióit két körvonalazható cél érdekében: egyrészt a kormány gyengítésére, illetve gyengeségének a lakosság körében történő tudatosítására. Másrészt a fáziskéses beavatkozás/fellépés alkalmas arra, hogy az iszlamistákat – legyenek azok mérsékeltek vagy radikálisok – kompromittálják a lakosság szemében. Egy erélytelen, gyenge, koncepció nélküli iszlamista politika társadalmi tudatosítása folyik az erőszakszervezetek részéről. Elsődleges céljuk az iszlamisták népszerűségének csökkentése. Az elképzelés nem sikertelen: al-Munszif al-Marzúqí köztársasági elnök, a kormánykoalícióban részt vevő balközép Kongresszus a Köztársaságért (CPR) vezetője az utóbbi hetekben immár többször nyíltan kritizálta a Nahda Mozgalom államapparátusban tapasztalható erőszakos iszlamizációs lépéseit.

Tunéziában a hadseregnek – bár felszereltség, ütőképesség, a büdzséből való részesedés és értelemszerűen a létszám tekintetben a térségben a leggyengébbnek számít – nagy a presztízse a társadalomban. És ez az erőszakszervezet egy az egyben az előző szekuláris rezsim szülöttje, szocializáltja és védelmezője. A tábornoki, a főtiszti és tiszti kar is ugyanaz. Egy az elnöki testőrségben szolgáló fiatal tiszt mondta nekem egy al-Káf /Le Kef városa melletti faluban, ahol egész napos böjtje után engem vendégül látva jóízűen megvacsorázott a családja körében, hogy a fegyveres testületek nem fogják engedni a vallás kiterjesztését oda, ahová az nem való. „Naponta ötször imádkozom, Ramadánkor itthon böjtölök, de laktanya falain belül és a politikában nincs helye a vallásnak.” Ez lehet az iszlamisták – mérsékeltek és szélsőségesek – reiszlamizáziós elképzeléseinek egyik kerékkötője. A többiről, a szúfizmusról és jobb híján így nevezném, frankofóniáról majd a következő posztokban lesz szó. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr144747024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.