iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Kis líb történelem – háttér a választásokhoz 2

2012. július 18. 04:59 - politics&islam

Gyökeres átalakulás indult 1959 után, amikor felfedezték az ország hatalmas szénhidrogén-készletét. A növekvő bevételek arra indították az uralkodót, hogy új alkotmánnyal véget vessen a tartományi megosztottságnak és egyesítse/központosítsa az államot. Az 1963-as új alkotmánnyal egyesítették a gazdasági irányítást, a közigazgatást, s alapvető oktatási reformokba kezdtek: ekkor hozták létre Tripoli és Bengázi központokkal (lám a tényleges egyesítés még itt sem sikerült) az ország első egyetemét.

A kormány ez utóbbi lépése mögött megfontolt, de – mint a továbbiakban kiderült – már elkésett koncepció húzódott meg. Az egyetemi tanulmányaikat külföldön (mindenekelőtt a szomszédos Egyiptomban) végző fiatal értelmiségiek nem csak diplomájukat hozták haza: ők lettek az arab világban ezekben az években egyre terjedő ideológiák fő hangadói.  Az arab szocializmus, a nasszerizmus, a palesztin-kérdés, de még az iráni Mosszaddeq-féle antiimperialista mozgalom is begyűrűzött Líbiában.

Ennek lassan társadalmi bázisa is kialakult a városokban özönlő ipari munkássá vedlő beduinok tömegeiben. Voltaképpen eltelt az a húsz év (szűk emberöltő), amely során megjelent az új nemzedék, amelyet ráadásul a rendszer művelt ki. A hatvanas évek közepétől már jelentkeztek is a problémák: mindenekelőtt az új alapítású egyeteken. A két legsúlyosabb sérelem – s ez sem új, minden közel-keleti autoriter rendszer-ellenes mozgalom ezzel lép fel: a politikai hatalmat birtokló törzsi elit korrupciója illetve az idegen hatalmakkal való kollaborációja.

A pártstruktúra fejletlensége miatt egy olyan intézmény volt, amelyben artikulálódhattak az említett sérelmek: a hadsereg, annak is közép- és alsóvezetése. (A magasabb rangú tisztek a korrupt rendszer haszonélvezői és fenntartói voltak.) A monarchia utolsó koporsószögét a ’67-es arab-izraeli háború verte be: a társadalom nagy része számára fenntarthatatlannak bizonyultak az Izrael-támogató nyugati hatalmakkal ápolt különleges kapcsolatok.

A Muammar al-Qaddzáfí ezredes fémjelezte 1969. szeptember 1-i forradalom vezetőinek zöme szegény városi társadalmi csoportokból került ki vagy jelentéktelenebb törzsekből származott. Maga az Ezredes is egy kis törzsben (Qaddzáfa) látta meg a napvilágot; a monarchia politikai pillérének számító nagy törzsek, mint a Warfalla, a Zuwajja, Magarha, nem támogatták az átalakulást. Ugyanakkor az Ezredes politikai tehetségét bizonyítja, hogy négy évtizeden keresztül képes volt a nagy törzseket részben beépítenie sajt rendszerébe, részben pedig egymás elleni uszítással kijátszani őket.

Qaddzáfí rendszerét most nem elemeznénk. Három szegmensre térnénk ki.

Egyrészt az Ezredes következetesen képviselt – igaz egyre gyakrabban a extremitás határát súroló extravaganciával megvalósított – gyarmatosítók és Nyugat-ellenes politikájára, illetve „a harmadik világ”, mint politikai eszköz gátlástalan használatára. Ennek nagyon széles körű társadalmi támogatottsága volt abban a líbiai társadalomban, amely az olasz gyarmatosítókkal vívott véres küzdelmekben, majd az ugyancsak idegen hatalmak által nagyrészt líbiai földön zajló második világháborús észak-afrikai összecsapásokban lakosságának egyharmadát vesztette el.  (Ez a Nyugat-ellenesség mélyen gyökerezik továbbra is a líbiai törzsi társadalomban – bármennyire is elfedte ezt az utóbbi időben a forradalom mámora.)

A Qaddáfí-rendszer másik fontos – most is érvényesülő – jellemvonása, hogy az állam által generált társadalmi reformok ellenére a törzsiség továbbra is a líbiai lakosság tagjai közötti interakciók alapvető háttere. Az Ezredes ehhez nem is nyúlt, csak – miként már említettük – alaposan kihasználta; utolsó éveiben pedig extravagáns viselkedéssel – lásd: sátorállítás a világ minden pontján – határozottan preferálta. A retribalizáció és a dezurbanizció egyaránt a bukott diktátor nem is sikertelen belpolitikai/gazdasági prioritása közé tartozott. A tribalizmus rurális és városi továbbélése – a forradalmi hangulat és a választások lecsengése után – biztosan felszínre fog törni, s fenyegető lehet a központi kormányzat munkájának hatékonyságára.

A harmadik hosszú távú hatást indukáló Qaddzáfí-törekvés sajátos iszlamizmusa volt. Ennek céljából saját iszlamista felsőoktatási hálózatot (Islamic Call College) hozott létre, amely Nyugat-Afrikától kezdve Libanonon és Szírián át Londonig filiálé-fakultásokon terjesztette sajátos, enyhébb iszlamista irányzatát. Persze az Ezredes nem lett volna önmaga, ha ennek keretében ne hirdette volna néhol megmosolyogtató, néhol megdöbbentő ideológiai elmeszüleményeit tartalmazó Zöld könyvét. 

Az iszlamistákkal való viszonya ellentmondásos volt: néhol üldöztetés és még az emigrációban is elkövetett merényletek jutottak számukra osztályrészül, néhol kompromisszumra kényszerítés eszközét alkalmazta velük szemben. Ez a politika eredményezheti most, hogy az iszlamisták – ellentétben Tunéziával és Egyiptomban – Líbiában nem értek el ragyogó eredményeket a hetekben lezajlott választásokon. A iszlamista (s itt most a mérsékeltekről beszélünk) internacionálé azonban egészen biztosan nem fog beletörődni ebbe a végső soron kudarcba. A választáselőtti deklarált céljuk ugyanis a líbiai társadalom teljes reiszlamizációja lett volna. Lépések azért már történtek: a tételes jogba egyre inkább beépülnek a sarí’a elemei. Az iszlamisták célja természetesen ezen a téren az iszlám jog teljes kiterjesztése. 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr524646865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Késes Szent Alia 2012.07.31. 01:40:16

Hallgatom Netanjahu miniszterelnököt, aki örömmel üdvözli a líbiai választási eredményeket, mondván hogy a térségben jellemző iszlamista térnyerés náluk nem következett be.
Olvasom a sajtót, miszerint a Muzulmán Testvériség háttérbe szorulása csak látszat, valójában már megegyeztek a mérsékelt(ebb) győztesekkel arról, hogy melyikük adja az elnököt, melyikük a miniszterelnököt, és persze saría is lesz.
Melyik a pontosabb helyzetértékelés, Netanjahué vagy a sajtóé?