iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Polgárháború és emberrablások

2012. június 04. 00:00 - politics&islam

 

Pénteken kitör a legvéresebb polgárháború – írja a nyugati sajtó (meg az arab) a minapi szíriai események kapcsán. A péntek persze minden héten kritikus nap, a déli ima mindig alkalom a gyülekezésre, majd a prédikáció utáni kormányellenes vagy kormánypárti tömegdemonstrációra. De, hogy az események most lépnének polgárháborús szakaszba? Nem tudom, mi kell a par excellence polgárháborúhoz? Talán egyfajta gettysburgi mező, két oldalon felsorakozott egyenruhás katonákkal, ágyútűzzel, szuronyos rohammal majd a végén a győztes vezető egyetemeken tanított beszédével? Ez biztos nem lesz Szíriában, a polgárháború azonban már régen elkezdődött.
 
Jól látszik ez abból is, hogy elkezdődött a közel-keleti polgárháborús és ex lex viszonyok egyik fő velejárója a túszszedés és emberrablás. Ha egy kissé áttekintjük a dzsihádista média papíralapú és elektronikus megjelenési formáit, még egy kis összesítést is készíthetünk arról, mi várható a helyzet további eszkalálódása esetén Szíriában – vagy ha az események túlnyúlnak az országhatárokon – akár a szomszédos Libanonban (ahol a határvidéken már meg is estek az első ilyen jellegű események).
 
A sarí’a – mind szunnita, mind síita értelmezésben – elutasítja a békeidőben történő emberrablást, legyenek annak elszenvedői muszlimok vagy más vallásúak. Háborús körülmények között a gyermekek és a harci cselekményekben és azok háttérmunkájában részt nem vevő felnőtt nők és öregek elrablása sem megengedett. (Az iszlám vallásjogban legitim háború amúgy csak az umma – a muszlimok közössége – és a nem muszlimok között lehetséges; a zsarnok muszlim vezető elleni fellépés súlyos legitimációs kérdéseket és feltételrendszert vet fel, aminek taglalásba itt nem mennénk bele.) Védettek továbbá a vallási emberek (így például a szerzetesek).
 
A háborúban részt vevők – különböző célokkal történő (lásd alább) – túszul ejtése azonban megengedett háborús eszköz. A nem-muszlimok helyzete azonban sokszor kényes lehet: mennyiben tekinthető a harci cselekményekben rész nem vevő, de az iszlamisták által az ellenség propagandagépezetéhez sorolt, extrémebb esetben USA-, Izrael-, stb. ügynöknek nyilvánított mezei újságíró harcoló félnek, például? Mindenesetre az elrabolt személyek – legyenek bármilyen vallásúak és foglalkozásúak – nem bántalmazhatók. Alkalomadtán bekövetkező – demonstratív célú – kivégzésük pedig szigorúan tiltott. Ezzel együtt persze emberrablás volt, van, lesz. A kis kitérőre csupán azért volt szükség, hogy rámutassunk: az emberrablóknak/túszejtőknek koránt sincs meg az a konszenzusos vallásjogi legitimációja, amire lépten-nyomon hivatkoznak.
 
A dzsihádista szájtokon részletesen taglalják, az emberrablás úgymond céljait. Az egyik – leginkább ajánlott – a demonstráció: egyrészt értésére adni a muszlimok közösségének, hogy maguk is az iszlám forrásától eltávolodva tévelyegnek, kvázi „visszatértek” az iszlám előtti „tudatlanság világába”, a dzsáhilíjába. A nem-muszlimok elrablása pedig a hitetlenek világának való üzenet: ti is tévelyegtek s lám még gyengék is vagytok (hogy ez megeshetett veletek). Ez utóbbi célból elrabolt személyek esetében megengedhetőnek tartják a túszok pénzért, politikai előnyökért vagy hittestvérek cseréjéért való kiadását. Miként demonstratív célból megengedett a túszok kivégzése is, miként erre horrorisztikus példákat láthattunk Irakban, Afganisztánban vagy a Szaharában.
 
Ezzel összefüggésben az emberrablások másik célja a korrupt vezetést kiszolgáló – vagy egyszerűen eltűrő – lakosság és/vagy az ellenségnek deklarált más vallású közösség/ország vezetésének és közvéleményének a megfélemlítése, illetve nyomásgyakorlás a korruptnak, iszlám-ellenesnek tartott politikai vezetésre.
 
Az anyagi haszonszerzés is a deklarált célok között található. Azzal a feltétellel, hogy amennyiben ez a túszejtő akció elsődleges célja, akkor már a tervezéskor rögzíteni kell, hogy az ebből megszerzett anyagi javakat úgymond az ügy érdekében, azaz a végrehajtó szervezet fejlesztése és/vagy más akciók finanszírozása érdekében használják fel.
 
A dzsihádisták az emberrablás célpontjait is osztályozzák: elsődleges célszemélyek az adott muszlimok lakta ország megdöntendő politikai vezetői, ideológusai, állami és erőszakszervezeteinek alkalmazottjai (tisztviselők, katonák). (Csak az iraki példák felsorolása könyvterjedelmet tenne ki.)
 
A mások célcsoport a valamilyen módon heterodoxnak tartott felekezetek vagy más vallási közösségek, kisebbségek. Az iraki keresztények tudnának erről mesélni – tekintve az ellenük lezajlott ilyen irányú támadásokat 2003 után. Ezek a csoportok különösen akkor kerülnek a dzsihádista szervezetek látókörébe, ha megegyeznek az előbb említett – a hatalmi pozíciókat birtokló – közösségekkel. Ez a helyzet például Szíriában, ahol a vezető politikai/erőszakszervezeti pozíciók a kisebbségi – ráadásul a szunnita muszlimok többsége által eretneknek tartott – alavita közösség prominens családjainak a kezében vannak. A szíriai hatalom még van annyira szilárd, hogy az emberrablások nem érintették ezt a csoportot, de fenyegetettségük egyre nő.
 
A nyugati sajtó természetesen a dzsihádisták harmadik célcsoportjával kapcsolatos akciókról ad legtöbbször hírt: a külföldiek – elsősorban nyugati állampolgárok – elleni túszejtő akciókról. Annak ellenére, hogy valóban példák sokaságát sorolhatnánk Mauritániától a Fülöp-szigetekig, az ezt a célcsoportot ért támadások aránya elenyésző az extrém iszlamisták  saját állampolgáraik ellen elkövetett emberrablásokhoz képest. Ezzel együtt – hogy visszatérjünk Szíriához – itt a nyugati állampolgárok biztonsági kockázata meghatványozódhat az elkövetkezendő időszakban.
 
Az emberrablások célterületeinek osztályozása országonként különböző. A dzsihádista weboldalak két területet emelnek ki, mint optimális zónát: a leginkább rurális, a lakott területektől minél távolabb fekvő – s ezáltal az államhatalom által a legkevésbé ellenőrzött – vidékeket és a nagyvárosok sűrűn lakott negyedeit. Az előzőre példa a Szahara, Pakisztán vagy Afganisztán hegyvidékei, míg az utóbbira bármely közel-keleti vagy dél-ázsiai metropolisz.
 
Szíriában eddig két zónában történtek emberrablások: az Szír-sivatagban (az iraki határtól nyugati irányban egészen Szalímíjá-ig (iszmá’ílita siita közösség által lakott kisváros Hamá közelében) és a szíriai-libanoni határvidéken. Az előbbi területeken – többek között szír állami alkalmazottakat, katonatiszteket, (libanoni) síita zarándokokat, míg az utóbbi régióban ingázó libanoni parasztokat raboltak el. Az esetek száma az utóbbi hetekben ugrásszerűen megnőtt, miután az al-Káida helyi leányvállalata, a Nuszra Front bejelentkezett, illetve a szíriai események egyre inkább beszivárognak az országgal – még mindig – szoros politikai szimbiózisban élő – Libanonba is. 
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr994563790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.