iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

A hatvanéves háború újabb felvonása – Dél-Szudán

2012. május 09. 00:05 - politics&islam

 

Zbigniew Brzezinski 1997-ben megjelent The Grand Chessboard (A nagy sakktábla) című könyvében előszeretettel emlegeti a geopolitikai régiók határvidékén fekvő úgynevezett „szakadó államokat”. Ezeken átfutnak olyan civilizációs, kulturális, vallási törésvonalak, illetve nagyhatalmi befolyási övezeteket elválasztó határok, amelyek megkérdőjelezik ezen országok jövőbeli egybemaradását. Ilyen volt – Brzezinski szerint – az egységes Szudán is. És az amerikai politológus jóslata tavaly nyáron valóra vált: 2011. július 9-én megszületett Dél-Szudán.
 
Az északi, zömében muszlim arabok és núbiaiak lakta északtól elvált landlocked (tengerparttal nem rendelkező) nyolcmilliós keresztény-animista ország születését fél évszázados, az önálló Szudán egész történelmén végighaladó polgárháború előzte meg. A függetlenség elnyerését erősen segítették az aktuális nemzetközi tényezők: az Umar al-Basír vezette szudáni kormány nemzetközi elszigeteltsége, az ENSZ felerősödött térségbeli aktivitása de az Afrikában mind nagyobb gazdasági és politikai szerepet játszó Kína és Izrael agilitása is.
 
A két országrész szétválasztása nem olyan egyszerű, ahogy azt a déliek illetve az őket támogató nemzetközi erők elképzelték. Az észak és dél közötti évtizedeken átívelő háborúk ellenére a gazdasági struktúra egységes maradt. Az kellet, hogy maradjon, miután az ország jelenlegi fő természeti kincsét jelentő kőolaj lelőhelyeinek és tartalékainak zöme (mintegy 75%-a) a déli régióban fekszik, míg a csővezetékeken történő szállítás és a feldolgozás az északi országrészen át fut Port Szudán kikötőjébe. Ez a megosztottság a békés elválás legfőbb kerékkötője lett – gazdasági téren.
 
Hatalompszichológiai szempontból pedig nem elhanyagolható tényező, hogy az alapvetően iszlamista alapokon álló szudáni katonai rezsim lemondása a déli területekről nem lehet őszinte. Vallásjogi szempontból is kérdéses, hogy észak valóban hagyja végleg elválni a déli területeket. A keresztény és animista vallású déli lakosság iszlamizálása az elmúlt fél évszázadban kudarcot vallott. Ennek törzsi, etnikai, de még természetföldrajzi okai is voltak. Az elszakadáshoz vezető függetlenségi mozgalmat éppen az iszlám vallásjog (sarí’a) gyakorlatának a múlt század kilencvenes éveiben erőltetett kiterjesztési kísérlete gyorsította fel. Ekkortól avatkozott bele az annak idején John Garang vezette függetlenségi háborúba különböző regionális keresztény erők (mint a szomszédos ugandai az Úr Ellenállási Hadserege LRA, Etiópia vagy éppen a Vatikán).
 
Miként a Szudánban igen erős befolyással bíró Haszan al-Turábí vallási-politikai gondolkodó köréből hangoztatják: a déli országrész elszakadása az iszlám házából (dár al-iszlám) való kilépést jelenti, amely vallásjogi szempontból nem elfogadható. Illetve – teszik hozzá – csak ideiglenesen, béke helyett fegyverszünet megkötésével. Így tekintenek az észak-dél közötti 2005-ös megállapodásra, amely végül Dél politikai elszakadásához vezetett. Nem sok jót ígér a jövőre nézve, hogy fél évvel a déli országrész függetlenségének elismerése után Basír kormánya ellenséges államnak nyilvánította Dél-Szudánt. Ez – Turábí értelmezésében – iszlám jogi szempontból potenciálisan lehetőséget nyújt a háborúra: bármilyen fegyveres támadás esetén lehetővé teszi az ellencsapást és azt követően – preventív céllal – akár a további hadmozdulatokat. 
 
Dél-Szudán függetlensége az egész iszlám világban félelmet kelt. A szeparatizmus ugyanis a Marokkótól Indonéziáig terjedő terület számos országában veszélyezteti egyes államok egységét. Ha most nem tekintünk az ezzel a kihívással ugyancsak szembe nézni kénytelen Dél-Ázsia iszlám országaira, csak Észak-Afrikában súlyos precedenst teremhet a dél-szudáni példa. A szaharai régió csaknem minden országa érintett lehet. A rezsimváltó Líbiában már megjelentek az ország keleti felének (Küreneika/Barqa) autonómiát/függetlenséget követelő politikai erők. Emellett a közélet szintjén ugyan még nem artikulálódtak nézeteik, de az Algéria és Marokkó lakosságának jelentős részét kitevő tuaregek is felemelhetik a politika szintjére az autonómia majd a szeparatizmus célkitűzéseit. És a Szahara déli felének ugyancsak nem a stabilitásról híres államairól (Mali, Niger, Csád) még nem is ejtettünk szót. Nem rémképeket festve a falra, racionálisan közelítve a témához: a régió a szeparatizmus és szunnita iszlám szélsőségesek potenciális melegágya maradhat továbbra is.
 
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr994497362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.