iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Kis ország - kis hír

2017. november 20. 08:12 - politics&islam

 

Bahreinben keményítenek manapság. A helyi média szerint újabb állam-ellenes sejt felszámolása folyik. Október 27-én támadás ért egy rendőröket szállító kisbuszt, amelynek során egy tiszt meghalt, kilencen megsebesültek. Razzia. Felgöngyölítés. Menekülés. Letartóztatások.

A bahreini média közöl: veszélyes állam-ellenes, Irán-támogatta sejt felszámolására került sor. A támadás csak egy volt ennek a csoportnak a tervei közül, amelyek célba vettek állami vezetőket, három olajvezetőket stb. A sejtet az Iráni Forradalmi Gárda képezte ki. Biztos. Lehet.

A sejt tagjai 2011-ben Szírián keresztül utaztak Iránba, anélkül, hogy a hivatalos határátkelőket használták volna. 2016-ban pedig újból jártak ott. A csapat több tagja, Qászim Abdulláh (Qászim al-Mu’min), Szádiq Dzsaafar Ál Tauq, Mahdí Ibráhím Dzsászim Abdulláh Abbász, Muhammad Mahdí Muhammad Haszan hivatalos közlés szerint Iránba menekültek, csak Muhammad Ibráhím Dzsászim Abdulláhot sikerült letartóztatni. Ez elég rossz arány.

A csoportot – így a hivatalos kommüniké – régóta figyelték a szervek, több akciót hajtott végre Bahrein területén; rendőrállomást, járőrt támadtak, utakat támadtak.

Az ország frontvonalban – így a média. Ez eddig is tudható volt.

S van ennek a küzdelemnek egy síita – az ország lakosságának többsége szempontjából követhető – olvasata is.

Szólj hozzá!

Kulluná Szaad!

2017. november 18. 08:34 - politics&islam

 

Most Libanon a soros. Illetve Libanon mindig az. Csak most egy kicsit jobban.

Ádil al-Dzsubajr, szaúdi külügyminiszter kibukkantotta a szöget a zsákból. Az elmúlt napokban már bőszen ment a libanoni belpolitika közvetlen beemelése a standard szaúdi-iráni játszmába; Szaad(uddín) al-Harírí libanoni miniszterelnök a rijádi családi tűzhely mellől jelentette be, hogy lemond. Érvelése szerint azért, mert életét immár nem látja biztosítottnak a cédrusok árnyékában. Ennél többet nem mondott, de a megfelelő oldalról támogatott sajtó kiegészítette: arra utalt, hogy legfőbb belpolitikai riválisa, a Hezbollah tör az életére.

A síita szervezet szövetségese, a libanoni elnök Michel Aún/Aoun erre kijelentette: nem fogadja el a táv-lemondást; maximum akkor, ha személyesen teszi a baabdai elnöki palotában. Erre Harírí: oké, akkor nemsokára hazamegyek. Ma meg Párizsba, Macronnal konzultálni.

Annyira libanoni történet ez. Egy országban, ahol az állam, mint olyan azért egzisztál, hogy az egymás mellett élő felekezeti közösségek vezetői között szétosztható pozíciókat biztosítson (megfelelő apanázzsal s a korrupció hátországát biztosító hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerrel), s az alapesetben reá mért igazgatási, redisztributív funkcióinak szinte tökéletesen nem tud megfelelni, minden közösség maga szervezi az életét. Ki hogy tudja, valamely külső támogató segedelmével.

A most megvádolt síitákat – való igaz – Irán hozta helyzetbe az elmúlt fél évszázadban. Kis késéssel a többiekhez képest, miután a szunnitákat az oszmánok évszázadai után már egy évszázada támogatják kívülről. Egyiptomból, Irakból s az utóbbi harminc évben egyre inkább és kizárólagosan Szaúd-Arábiából. (Törökországnak például – s ez érdekes – itt nem nagyon osztanak lapot.) A keresztényeknek is megvan a maguk hátországa. Róma, majd Franciaország már az 1500-as években kinézte magának a maronitákat, Oroszország a 18. században az ortodoxokat. Az örményeket… Hát, tudjuk, az örményeket sokáig senki sem nézte ki. Meg is lett az „eredménye”. De ma Franciaország és Kanada azért ott áll mögöttük.

Tulajdonképpen ez a libanoni csoda. Ennek a szétfutó vallási-kulturális mozaiknak az immár évszázada fennálló egyben maradása. Hiába, jó a klíma, jó a koszt. És ha nagyon gáz van, közel van Ciprus.

A szaúdi külügyér azt mondotta: a megoldás csak az lehet, ha a Hezbollahot lefegyverzik és szimplán politikai párttá alakul. Hát ez ami nehezen elképzelhető. Nevezett síita szervezet – politikai pártjával, katonai szárnyával együtt – maga a síita közösség önszerveződése, állama. Központi hatalom híján egyébként – kisebb hálózattal talán – mindez elmondható valamennyi felekezet organizációjáról. A szunnita Jövő/al-Musztaqbal Irányzat is több mint egy politikai párt, a maronita Dzsemajel/Gemajel-féle Falangról vagy Dzsadzsa/Geagea-féle Libanoni Erők/Lebanese Forcesról nem is beszélve. Vagy a drúz Haladó Szocialista Pártról. Mindegyiknek van – igaz, több nagyságrenddel kisebb – fegyveres szárnya. Meg szociális, meg egészségügyi, meg oktatási hálózata. Azaz valamennyi igyekszik pótolni az államot. Több-kevesebb sikerrel. (Nekem még megvan a Harírí-SZTK-ban kapott gyermek-hőmérőm. Meg a síita Raszúl Kórházas betegkártyám. S voltam kommunista proktológusnál. Próbáltam átjárni a határokat.)

Parafrazálva a címet, amely a Harírí-pártiak jelszava (kb: Mindannyian Szaad-dal vagyunk!) a szó alapjelentésével: Mindannyian boldogok vagyunk!

Talán.

Szólj hozzá!

Iskola a tűrőképesség határán

2017. november 16. 11:36 - politics&islam

 

Szarajevóban is áll a bál. (Csodás – s majdan visszairigyelt – világunkban hol nem?) Ott például egy iskolaátnevezés körül.

Már egy éve, hogy új néven fut az egyik szarajevói általános iskola. Az addig Osnovna škola „Dobrosević” 2016-tól a  Mustafa Busuladžić nevet viseli. Nevezett férfiú pedig igencsak problémás személyisége az amúgy is bonyolult szövedékű balkáni huszadik századnak. Rövidre szabott életpályájának végén, 1946-ban, mint háborús bűnöst végezték ki Szarajevóban. Bosnyák politikai pártok mellett a helyi zsidó közösség is folyamatosan tiltakozik az új név ellen, miként az izraeli nagykövetség is kifejezte aggályait. A jelenlegi állás szerint az ügy befagyott. Az iskola tanácsa elutasította a nagykövetség „beleavatkozását” az iskola belső ügyeibe, az illetékes hatóságnak meg nem akaródzik lépnie. Az új névvel bíró iskola jelentős pénzügyi támogatást kap Törökországból.

Az inkriminált személy 1914-ben született Trebinje mellett, Tarvnikban (Elca Ibrahim Pasha medrese) és Szarajevóban (Gazi Hüsrev-beg medrese) tanult. Éppen a német támadás évében, 1941-ben végzett a főváros saría egyetemén. Ekkor, immár az usztasa horvát állam polgáraként a szövetséges Olaszországba utazott, s két évig Rómában dolgozott, mint kutató orientalista, újságíró és rádióbemondó. Amikor 1943-ban visszatért középiskolákban (köztük a Gazi Hüsrev-beg-ben, reál- és leánygimnáziumokban) tanított és emellett a horvátországi hivatalos iszlám vallási elöljáróságban (El-Hidaje) is működött, mint a bosnyák nacionalista és pán-iszlám Ifjú Muszlimok (Mladi muslimani) szervezet vezetője.

Mindezen évek során tudományos és politikai művek sorát írta, cikkei valamennyi iszlám folyóiratban (Islamskom glasu, Novom Beharu, Obzoru, Svijesti, El-Hidaje, Glasniku VIS-a, Našoj domovini) megjelentek. Tankönyveit széles körben olvasták, csakúgy mint monográfiáját az oroszországi/Szovjetunióbeli muszlim közösségekről  (Muslimani u Sovjetskoj Rusiji). Műveiben az antikommunizmus mellett az antiszemitizmus is vezető szerepet kapott. A zsidó kérdés, mint „probléma” végigvonul a művein (toposzként: a zsidó kereskedőknek a čaršijában betöltött vezető szerepe ellen lép fel), csakúgy mint a nők egyenjogúsítása, amely ellen ugyancsak fellépett, mondván, hogy éppen ez a lépés indította el a Nyugatot a liberalizmus sötét útján.

Amellett, hogy a pénteki khutbáiban erősen szerb ellenes kirohanásokat tett és folyamatosan a horvát vezető, Ante Pavelić iránti lojalitásra szólított fel, az évszázados, a helyi társadalomba ezer szállal beágyazódó boszniai zsidó közösség ellen is uszított. Amikor a szarajevói zsidókat deportálták, megelégedettségének adott hangot. Mindemellett Boszniába való 1943-as visszatérése után együttműködött a Berlinben élő Háddzs Huszajn al-Huszajní jeruzsálemi főmuftival, aki emlékirataiban arról ír, hogy éppen egy Busuladžić-csal Rómában, Mussolininél történt találkozója nyomán kezdte megszervezni a Balkánon a németek oldalán harcoló muszlim alakulatokat. Ezek részben „helyben” léptek fel a kommunista és csetnik partizánok ellen (Handžar Brigád), a szerencsétlenebbek pedig az orosz fronton bizonyíthatták lojalitásukat és hadi jártasságukat.

Mindezek után nem meglepő, hogy amikor a partizánok elfoglalták Szarajevót, Busuladžićot is letartóztatták. Statáriálisan ítélték halálra s 1945 nyarán – a komplikációk (értsd: népi mozgolódás) elkerülése végett és jellemzően – egy külvárosi vasútállomás épülete mögött lőtték agyon. 

Az iskolai névváltoztatáson egyébként nem nagyon csodálkozhatunk. A Balkánon – csakúgy mint Európa Ázsia felé lejtő oldalán általában – a tizenkilencedik század utolsó negyedében és a huszadikban végig permanens a nagy út-, utca-, tér- és általában közterület-átnevezés folyt; versenysport szinten. Amikor Boszniában négyszáz év után véget ért az oszmán fennhatóság, az 1878-ban bevonuló OMM-adminisztráció már megkezdte az átnevezéseket. Számos pasa nevű utca kapott –ssy, -szky és más hasonló kékvérű szép ősmagyar vagy ősosztrák táblát (e két utóbbi kategória már leírva is szép). Aztán, 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén királyság, majd Jugoszlávia eljövetelekor repült majd’ minden maradék pasa, a –ssy-kkel és –szky-kel egyetemben; jöttek az –ić-ek. Teljesen ezek sem nyugodhattak. Amikor a náci Németország lerohanta Jugoszláviát (minek előhangjaként a szemita-fóbiás magyar geográfus pisztolyát porozta), Bosznia nagy része a fővárossal együtt az usztasa Horvátország fennhatósága alá került, ekkor a szerb –ić-ekből horvát –ić-ek lettek. 1945-ben jött a Tito&Comp. és a fasizmussal kompromittált –ić-ek eltűntek. Megszülettek a Békék, a Felszabok, a Partizánok – és az Ulica Maršala Tita-k. A vége felé meg a kralj-ok.

Az önálló Boszniában ez utóbbiak – hasonlóan a Horvátország és Szlovénia kivételével többi ex-jugoszláv államhoz – megmaradtak, de a közterület és közintézmény-átnevezés azért nem hagyott alább. A polgárháborút lezáró Daytoni egyezmény (1995) szerint a közintézmények elnevezése az egyes kantonok hatáskörébe került. Így a bosnyák többségű kanton dönt a fennhatósága alá tartozó névváltoztatásokról. Az utóbbi évtizedekben – mondhatni – általában erősen visszatörökösítettek, oszmánosítottak. Vagy nacionalizáltak – miként az említett iskola esetében.

Talán, egy kicsit túl.

Vagy nagyon.

Szólj hozzá!

Halál Hollandiában

2017. november 15. 09:50 - politics&islam

 

Amszterdamban múlt szerdán este meggyilkolták Ahmed Mollá Níszí/Ahmed Molla Nissi-t, a délnyugat iráni Khúzesztán/Arabesztán tartomány szakadár mozgalmának vezetőjét. Szervezete, az Arab Küzdelem Ahváz Felszabadításáért ( حركة النضال العربي لتحرير الأهواز /ASMLA) a jelentős arab lakossággal bíró, olajban gazdag terület elszakadásáért harcol - két évtizede illegalitásban és a célokat illetően a politikai irrealitás területén.

Az organizációnak katonai szárnya, a Muhíddín al-Nászir Mártírjai Brigádok régóta aktív, olajvezetékre és vezetőkre mennek. 2006-ban, amikor először jártam arra, elég feszült hétköznapokat okozott Ahváz városában. Idén két nagyobb dobásuk is volt; az egyik a helyi biztonsági erők fejének meggyilkolása volt. A hágai likvidálás talán ennek folyománya lehet.

A khúzesztáni arab ellenállásnak immár egy évszázados múltja van. Az egész 1925-ben kezdődött, amikor al-Muhammara központtal egy arab emírség jött létre az éppen a Pahlavi-dinasztia hatalomátvétele miatt káoszba forduló Perzsiában. Reza Pahlavi pozíciójának megerősítése után egymás után számolta fel az időközben megerősödő szakadár mozgalmakat; köztük a kurdokét északnyugaton és az arabokét délen. Al-Muhammarát is átnevezték: ez a mai Khorramsahr városa.

Ezt követően az ötvenes években mozgolódtak a dél-iráni arabok; külső támogatókat találtak ugyanis az egyiptomi nasszerista (pontosabban: nászirista) mozgalomban. A hatvanas években az Iraki Baath Párt (حزب البعث العراقي) támogatta az arab szakadárokat. Ekkor született a Népi Front Ahváz Felszabadításáért (الجبهة الشعبية لتحرير الأهواز), az Ahvázi Népi Demokratikus Front (الجبهة الديمقراطية الشعبية الأحوازية), a Demokratikus Együttműködés Párt (حزب التضامن الديمقراطي) és az Ahváz Felszabadítása Szervezet (منظمة تحرير الأحواز).

Az iráni iszlám forradalom után - ugyancsak iraki ösztönzésre - jött létre a máig legnagyobb illegális ellenzéki mozgalom, az Arab Front Ahváz Felszabadításáért (الجبهة العربية لتحرير الأحواز). Később született a vallásos profilú Ahvázi Szunnita Iszlám Szervezet (المنظمة الإسلامية السنية الأحوازية).

Aztán az ezredforduló felé, amikor a szaúdi-iráni rivalizálás szintet ugrott és ez lett a térség politikai fejleményeinek legfőbb belső indukáló tényezője, az Öböl déli oldaláról érkező támogatással megszületett az ASMLA.

Tekintve a Teherán-Rijád derbi mostani fázisát, még nem hangzott el a hármas sípszó. Ahvázban sem.

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 31

2017. november 13. 06:26 - politics&islam

 

A legmagasabb

minaretek Európában. Itt vannak a Szandzsákban, azon belül is a lenyűgöző Pešter-fennsíkon, egy alig négyszáz fős faluban, Delimeđében. Korábban is messziről mutatták nekem az utat Novi Pazar-Sopoćani vagy Duga Poljana felől, s most a hegyeken át - Žirče felől jövet.

Ez is legalább annyira ismeretlen, mint a Szandzsák általában. 77,24 méter magasak, vernek mindent a kontinensen. Persze, most nyithatunk vitát, hogy Isztambul meg a Selimiye mecset tornyai, de hát soroljuk most oda a Türkiye Cumhuriyetit, ahová jelenlegi elnöke kormányozza. 

Szóval kicsiny falu, óriás tornyok. Előtte pedig készül a Sziklatemplom-installáció. Hogy mindenki arra gondoljon, amire kell. 

Ps. És egyébként ez a legmagasabb szakrális építmény Szerbiában is - mondják a helyiek. Merthogy a bácskatopolyai rómkat. Sarlós Boldogasszony templom tornya 72,6m, az újvidéki Mária Nevéé meg 72. És a belgrádi ortodox Szent Száva tornya is csak 70 méter magas.

23319444_1489127341136362_6247095445275844664_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 30

2017. november 10. 09:02 - politics&islam

 

1 - Bevezető

"Cognitio dei experimentalis" - mondta (a) Doctor Angelicus. Így definiálta a misztikát.

Aquinoi Tamás "tapasztalati tudás Istenről" kijelentése meglehetősen áll az iszlám misztikára is. Már ha így írjuk körbe a szúfizmust (الْتَّصَوُّف/taszavvuf). De az egyszerűség és a fb-poszt terjedelmi korlátai miatt - hívjuk így.

Éppen ezért a definícióért elfogadhatatlan a mainstream szunnita ortodoxia számára. A purifikátori irányzatok (szalafizmus, vahhabizmus és társaik) számára még inkább elítélendő - vagy habitusnak megfelelően - üldözendő.

Az Istenről szerzett tudás az iszlámban ugyanis a szöveghez, elsősorban a Koránhoz kapcsolódik. A Korán és a prófétai hagyomány isteni inspiráción alapuló közlése az a tudomány, amelyen keresztül Isten megismerhető. Csak ez lehet összekötő kapocs a transzcendencia/Isten és az anyagi/emberi világ között. Ebben az értelmezésben a transzcendencia tökéletesen dezantropomorfizált, így az ember azt fogalmilag sem közelítheti/értelmezheti pontosan. (Bár az iszlám történet folyamán - máig hatóan - voltak/vannak erre kísérletek.)

Az más kérdés, hogy a Korán-értelmezésből és a hagyomány-kritikából kinövő vallástudomány, amelynek a teológiai érvelésen túl kezdettől fogva bonyolult (vallás)jogi szerepe is volt hamarosan szemantikai értelemben is követhetlen lett az "egyszerű hívő" számára. Ezek az emberek új, könnyebb, kézzel foghatóbb utakat kerestek, amit egyesek (a kevesek) a görög hátterű filozófiában, megint mások (a többség) a "szív/személyes tapasztalás" útját választották. A szúfizmus gyökerei a Hidzsra szerinti 2. századba (i.sz.9.sz.) nyúlnak vissza. S ahogy bővült-bonyolódott az ortodox jogértelmezés, úgy fordultak egyre többen a tapasztalati úton való tudáshoz. A különféle rendházakban (tekke, závija) változatos irányzatai alakultak ki, amelyek közös nevezője az isteni megismerés különböző gyakorlatainak szabályok szerinti szertartása (ذِكْر‎/dzikr), a mester (شيخ‎‎/sejk,پیر‎‎/pír) és személyes tanítvány (مُرِيد‎‎/muríd,سَالِك‎‎/szálik) speciális szoros viszonya volt. S mint minden emberi szellemi kalandnak, ennek is voltak-vannak szélsőséges, az eredeti célkitűzéstől igencsak eltávolodó vadhajtásai.

Most elhagynám az iszlám filozófiában is jelentkező neoplatonikus áramlatok ismertetését, ez nagyon hosszú, szerteágazó bár izgalmas téma. Kétségtelen, hogy a későantik mainstream filozófia erőteljesen hatott - a buddhizmus és az iráni vallások mellett - az iszlám misztika létrejöttére és fejlődésére.

Elmarad itt a szúfizmus közel-keleti, belső-ázsiai előtörténete is. Annyit érdemes elmondani: a szúfi irányzatok (طَرِيفَة/taríqa/tarikat) némelyike fontos szerepet játszott az oszmán állam történetében, különösen annak közigazgatásában és erőszakszervezeteiben. A katonaság (yeni çeri/janicsárok) esetében például az évszázadok során a legfőbb szevező erő lett a szúfizmus egyik tariqája.

Felsorolás szintjén (néhányukat később részletezem) a következők terjedtek el - nem feltétlenül egy időben - az oszmán birodalom európai (Rumelia) fertályán: a khalvatíja (خلوتية), a bektasíja (بِكْتاشيَّة), a mevlevíja (مولویه‎‎), a naqsbandíja (نقشبندية‎), a rifá'íja (رفاعية) és a qádiríja (قادریه‎‎). A futottak még kategóriába pedig többek között ezek tartoztak: sádzilíja (شاذلية), ahmadíja (الأحمدية), hurúfíja (حروفية‎‎), a malámíja (الملامية) ès mások.

A következőkben néhány gondolat ezek balkáni szerepéről.

XXX

2 - A naqsbandik, khalvatik

Már az oszmán állam balkáni megjelenésének kezdetén jelentkeztek a szúfi irányzatok szinte valamennyi újonnan kialakított vilajetben. Az új hivatalnokszervezetek alkalmazottjai közül sokan a naqsbandi tariqához tartoztak. A 15. század második felének naqsbandi spirituális vezetője, Ubaidullah Ahrar (shejkh/pir) személyes tanítványait (muríd) küldte a Dél-Balkánra. Ekkor lett az irányzat lokális kordinátora (helyi sejkje) a mai Észak-Görögország (Seres) vidékén Mulla Abdullah Ilahi (megh. 1491), Szkopjében pedig Lutfollah sejk. Ugyanebből a korai időkből már ismerjük az első naqsbandi tanítókat, akik Boszniában tevékenykedtek (Uyran Dede, Temsi Dede).

A naqsbandíja mindig is arról volt nevezetes, hogy, miután a politikailag passzív álláspontra helyezkedtek, pontosabban: az aktuális regnáló hatalomhoz mindig lojálisak voltak, számos hivatalos (állami) vezető volt a rend tagja/vezetője. (Ez ma is így van. A Közel-Keleten például naqsbandi sejk volt a szíriai főmufti címet évtizedeken át viselő Ahmad Kaftáró vagy libanoni kollégája, Muhammad Rasíd Kabbání.)

A 19. században erősödött meg újra a naqsbandíja balkáni jelenléte. Az időközben számtalan alágra szakadt taríqa Ahmad Sirhindi alapította "újító/refomer" irányzata (mudzsaddidíja) talált követőkre Boszniában, mindenekelőtt Abdurrahman Sirri Dede (megh. 1847) munkássága jóvoltából.

Nem sokkal később érkezett a naqsbandik egy másik Khálid al-Bagdádí alapította irányzata, a khálidíja (الخالدية‎‎), amely Bosznián kívül Koszovó és Macedónia területén is követőket tudhatott magáénak. Ez utóbbi két országban máig megmaradtak szórványaik.

Az oszmán közigazgatási apparátus tagjainak másik kedvelt szúfi irányzata a khalvátíja vol, amely ugyancsak korán, az 1500-as években megjelent a Balkánon. A 16-17. szàzadban a vallástudósok csúcshivatalnokai valamennyien e rend tagjai, sejkjei voltak. Ilyen volt a híres Sofyali Bali Efendi (megh. 1553) Bulgáriában.

A khalvátijának több alirányzata virágzott errefelé.

A türkmen gyökerekkel bíró Pir Muhammad Gulseni által Kelet-Anatóliában alapított gülşeni (tör.) alirányzat Dél-Albániában, a görögországi Épeiros-vidékén, a cemali (tör.) követői Bulgáriában, Szófia környékén és a szerbiai Užicében volt erős (innen áramlottak ki Boszniába, de a magyarországi hódoltsági területekre is). A harmadik és negyedik alág a sinani és sünbüli (tör.) a nagyvárosokban, többek között Szarajevóban, Nišben, Szkopjében és Athénben bírtak tekkékkel.

A 17. században újabb alirányzatok jelentek meg a Balkánon. A cerrahi, karabati, hayati rendek valamennyi albánok lakta vidéken elterjedtek, a cerrahik (tör.) emellett Moreában és Bulgáriában is működtek.

A 19. században még egy khalvati alcsoport született: a tabani Boszniában és Buláriában rendelkeztek követőkkel; rövid időre.

Kicsit nyomasztó lehet ez az "valamilyeníja"-rengeteg. Gondoljunk bele, miként kaphatott ettől (is, meg a nyugati hatásoktól és a síitáktól) lila hajat a szunnita iszlám nagy purifikátora, Muhammad bin Abdulvahháb a 18. században.

A vahabita ideológia fejlődése alapján a következmények ismertek.

XXX

3 - A bektasik

A bektasi rend mindig is kapcsolódott az oszmán hadszervezethez, a janicsárok fontos koordináló erejét adta. Ennek megfelelően hamar (15-16.sz.) megjelent a Balkánon is, első jelentős központjuk az Edirnétől nem messze, ma túlnyomórészt muszlim bolgárok (pomákok) lakta északkelet-görögországi hegyi faluban, Roussában (Ruşenler) jött létre. A Şehit Ali Sultan (vagy Kızıl Deli) tekke arról is nevezetes, hogy egyike a két, görög földön ma is működő szúfi rendháznak. A tarika "második alapítója", Balim Sultan (megh. 1516) innen indította útnak híveit, akik hamarosan rendházak tucatjait hozták létre az egész Balkánon.

A 16. században három fontos bektasi központ jött létre még: a Sersem Ali Baba, a macedóniai Tetovóban és a bulgáriai Razgradban a Demir Baba tekke és egy rendház az albániai Krujëban.

A rend rendkívüli helyet foglalt el az oszmán államban. Nagy hatalomra tett szert, miközben taníásai miatt szinte mindmáig folyamatos támadásnak volt/van kitéve a szunnita ortodoxia részéről..(A vahhabizmusról és szellemi társairól nem is beszélve.)

Első bejrúti mesterem maga naqsbandí sejk volt, erősen átitatva bizonyos síita princípiumokkal. Tanításának központjában éppen az állt, ami a bektasiknál is: a "lét egysége" (وحدة الوجود). Ez, bár mindig veszélyes formula volt, önmagában még nem lóg ki a szunnita ortodoxia teológiájából, ha azonban ezt a totális egységet panteisztikusan Istenre is terjesszük, a transzcendencia és az anyagi világ közötti áthághatatlan szakadék fölé kezdünk hidat építeni. Az ezen való "közlekedéssel" a neoplatonista emanáció (azaz az világ Istenből való kiáramlása) útján visszafelé (lásd még: unio mistica) - s a legtöbb szúfi irányzat ezt a gyakorlatot követi - már alapdogmák elhagyásának határvidékéhez érünk. Közel az eretnekséghez. Vagy oda.

A bektasíja mindemellett más, a szunnita mainstreamtől eltérő tanítást épített a praxisába. Nem részletezném most, csak annyit, az Isten-Muhammad-Ali (szent)háromság, a négy alapdogma: a jog/saría (شريعة‎‎), a szúfi gyakorlat/taríqa (طَرِيفَة), a spirituális/ezoterikus tudás (معرفة‎), az igazság (حقيقة) kizárólagossága, vagy a közösségvezető (baba) képességeihez sorolt "bűnbocsánat" (مغفرة الذنوب) ugyancsak permanensen kiverte a biztosítékot a szunnita vallástudósoknál.

Támadták is őket nem egyszer. A fő vád mindig is a síizmushoz fűződő gyökerek voltak. A mainstream vallástudósok - máig - egyszerűen síitának tartották őket. Az 1600-as évek elején az oszmán állam központjából indult egy erős anti-szúfi/sía mozgalom. Ennek élén Mehmed Kadızade, egy anatóliai purifikátor volt, akinek mestere, Birgili Mehmed bin Pir Ali a 16. század vége egyik fő fundamentalista vallástudósának számított. (Kettejük munkásságát azért is lenne érdemes tanulmányozni, mert az Ibn Tajmíja (1263-132 -- Muhammad bin Abdulvahháb (1703-1792) gondolati láncolatban méltatlanul elfelejtett szereplői és alakítói az iszlám purifikátori, szalafita irányzatának.)

A kadızadeli mozgalom az 1600-as évek második felében erőteljes támadást intézett az akkor már birodalom szerte ezer virágként virágzó szúfi irányzatok ellen. Értek is el némi sikert, de a tarikák állva maradtak.

A bektasíja - a janicsárokhoz kötődve - különösen. Ahol komolyabb janicsár-garnizon volt, máris tekkék épültek szerte a Balkánon (mint például Belgrádban és a boszniai Banja Lukában), a magyar hódoltság területén többek között Budán Gül Baba türbesi) és Egerben.

Amikor 1826-ban felszámolták a janicsári intézményt, számos bektasi sejk és követő a Balkánra menekült. Azóta - s különösen a rend 1860-as hivatalos betiltása után - illegálisan és nyíltan Albánia déli része lett a bektasíja központi területe. A 19. század végén nyugati utazók leírásából tudjuk, hogy a Tiranától délre élő albánok közül tízből kilenc állt kapcsolatban a bektasi renddel. Amikor az oszmán állam kivonult a frissen alakuló Albánia területéről, ott több, mint száz bektasi tekke volt működésben.

XXX

4 - A qádirik

A qádiríja igencsak elterjedt szúfi irányzat a Közel-Keleten. A névadó Abdulqádir al-Dzsílání (1077-1166) személye gyakorlatilag egy abszolút contradictio in adiecto. A perzsa származású vallástudós a hanbalita vallásjogi iskola mestere volt (ebből eredeztethető Ibn Tajmíján és Muhammad bin Abdulvahhábon át a mai purista vahhabizmus), s tőle eredeztethető a qádiríja szúfi irányzat. Ez a hanbalita-szúfi kettősség mutat rá arra, hogy mennyire bonyolult és összetett és árnyalt az iszlám. Izgalmas és érdekes. Tanulmányozni való.

A qádiríja követői - s nem csak e szúfi irányzat tagjai - Abdulqádirt az egyik legfontosabb referenciaszemélynek tartják a szúfizmus teljes történetét illetően. Fia, Abdulrazzáq al-Dzsílání (1134-1207) sokat tett annak érdekében (elkészítette apja hagiográfiáját), hogy Abdulqádir mint misztikus ezoterikus tudás birtokosa éljen az utókor szemében. A mongol hódítás után a qádiríja szertespriccelt az egész iszlám világban a Magribtól Indiáig.

A Balkánra kisebb késéssel érkezett a 17. században. Az 1631-ben elhunyt Ismail Rumi sejk sokat tett a rend elterjedéséért. Hamarosan qádiríja rendházakat alapítottak szerte a félszigeten: Prizren (Kurila tekke), Berat (Sejk Ahmet tekke), Skopje (Aldi Sultan tekke), Sarajevo (Hadži Sinan Tekke), Gasoutni (Delikli Baba tekke). A másik alapvető qádiri mester Hasan Kaimi Baba (megh. 1691) volt; az ő tevékenysége folytán Szarajevó vált fontos qádiríja központtá.

Az oszmán kor vége felé (amikor egyöntetűen erősödött a szúfizmus balkáni jelenléte; de erről majd külön posztban) két albán qádirí sejk tevékenysége pörgette fel a rend itteni munkáját. Mehmet Sezai a koszovói vilajetben és Boszniában tevékenykedett, Hajji Kadri (megh.1936), aki a 19. század legnagyobb török qádiri mesterénél, Mehmed Emin Tarsusinál tanult, a rend egész hálózatát megújította a bosznia Travniktól a az albániai Preshkopiig.

A qádiríja széles balkáni networkkel érkezett az "oszmán-mentes" 20. századba.

XXX

5- A mevlevik

Konya kihagyhatatlan város Anatóliában. 2008-ban Libanonból autóval jövet sehogy sem akaródzott tovább mennem a szeldzsuk kori mecsetben és természetesen Dzsaláluddin Rúmi (1207-1273) sírja-tekkéjében üldögélve.

Rúmi is perzsa volt, a nagy spiruális tanító Muhammad Samszuddín al-Tabrízí/Shams- i Tabrizi (1185-124 tanítványa, aki aztán Konyában csinálta meg a szerencséjét. Illetve itt alakult ki körülötte követőinek közössége, akik "mesterüknek, uruknak" (مولانا/mauláná) nevezték őt. Innen a tariqa elnevezése. Amelyet - miként az oly sokszor szokott volt történni - a második generáció, ez esetben Rúmi fia, Szultán Valad (megh. 1312) alapított és szervezett nagy népszerűséget szerző szúfi renddé.

A mevlevi irányzat hamarosan terjedni kezdett Anatóliában, Perzsiában, majd az oszmánok térnyerésével a Balkánon is. Ez a rend komoly literatúrával bírt, elsőként az alapító híres Methnevi-jének (مثنوی) köszönhetően, amely máig etalonja az iszlám misztikus költészetnek. Ruméliában, azaz az oszmán birodalom európai fertályán is kiemelkedő irodalmi követői voltak a rendnek: három különböző évszázadból három balkáni mevlevi költő nevét is érdemes megemlíteni: Habib Dede (megh.1643), Fevzi Mostarac (megh. 1707) és Fazil Pata Šerifović (megh.1882).

A Balkánon is jelentős tekkék jöttek létre a következő városokban: Plovdiv, Szkopje, Serres, Thesszaloniki, Elbasan, Szarajevó, Belgrád, Pécs.

Amikor Mustafa Kemal 1925-ben feloszlatta a szúfi tariqákat, a mevlevik szinte valamennyien a Balkánra menekültek, ahol egészen az ötvenes évekig (amikor Tito és Hoxha elvtársak is besokalltak) működtek.

A mevlevik mai állapotjáról majd a végén.

XXX

6 - A kisebb rendek balkáni működéséről

Az ankarai Haci Numan Bayram Veli (1352-1430) szúfi útkeresése során valószínűleg nem lehetett megelégedve kora és lakóhelye három mainstream rendjével, mert a naqsbandíja, a khalvatíja és a damaszkuszi gondolkodó/tudós-óriás, Ibn al-Arabí személyéhez köthető akbaríja tanításaiból gyúrt új szúfi irányzatot, a bajramíját.

A Balkánon három központjuk alakult ki: Szófiában, Szkopjében és Shkodrában. Két alirányzata, a dzselvetíje (tör. celvetiye) és a melamíje (melamiye) ugyancsak rendelkezett balkáni leágazásokkal. A 19. század végi szufi reneszánsz idején (amely erősen kapcsolódik az oszmán állam és társadalmi rendszer válságával jelentkező új, általános spirituális útkereséshez) a bajramíja is megújult, köszönhetően egy egyiptomi mesternek, Muhammad bin Núr al-Arabínak (megh. 1897).

A hamzevi tarika a 16. századtól volt jelen elsősorbsn a Drina-folyó nehezen megközelíthető völgyében. Enne oka, hogy a Hamza Baliya (megh. 1573) alapította irányzat még szúfi mércével is heterodoxnak tűnt, tanításaiban ötimámos síita (iszmáílita) gondolatok is felbukkantak, így az államhatalom és a "hivatalos" vallástudósok mellett a mérsékelt szunnita plebsnek sem volt kóser. (Az iszmáílita hagyomány a hamzevi mozgalmat máig számon tartja, mint a hozzá kötődő számos titkos és félig titkos szervezetek egyikét.)

Miután Hamza Baliyát Isztambulban eretnekség/hitehagyás miatt kivégezték, a titkos, heterodox tanok irányába mindig is fogékony boszniai lakosság (lásd korábban a bogumil mozgalmat) nyíltan mérsékeltebb (értsd: az iszmáílita síita tanoktól mentes) praxist művelt; valójában a "kényes nézetekc titkos ezoterikus ismeretként hagyományozódtak tovább.

A szaadíja (sa'diya) tariqát Szaaduddín Dzsibáví (megh. 1330) alapította és a 17. században jelent meg a Balkánon. Ekkor alapította Azizi Baba a rend tekkéjét Prizrenben, ahonnan az albánok lakta vkdéken több irányba is sikeres propagandát folytatott.

A sádzilíja és a badavíja Bulgáriában és Koszovóban vert gyökeret, ma pedig Szarajevóban vannak követői.

A végére hagytam a rifáíját. A Balkánra két hullámban érkezett: először a 18. században arab sejkek terjesztették el Macedónia és Bulgária területén, majd a 19. végén a koszovói Musa Muslihudin Koszovóban és Szarajevóban hozott létre rifáíja közösségeket.

E Közel-Keleten, elsősorban Szíriában és környékén népszerű irányzat is az ortodox vallástudósok idegeit tépázza. A régi, Ahmad al-Rifáí (1118-1182) által alapított rend praxisa, hogy a dzikr folyamán - szent szövegek recitálása, dobszó, ének és némi monoton mozgás után - az arra elhivatottak üveget esznek, kígyót nyelnek és méteres nyársakkal szúrják át az arcukat, a nyakukat és a törzsüket.

A kilencvenes évek végén több dzikrükön részt vehettem Bejrút al-Auzáí negyedében. Ha nem állok az eseményektől fél méterre (videokamerával a kezemben!), nem hiszem el, amit látok.

XXX

7 - Általános jellemzők

A 19. század végére a szúfizmus a balkáni iszlám egyik legmarkansabb arca lett. A muszlim társadalom túlnyomó többsége állt kapcsolatban valamelyik tariqával.

Emellett a szúfizmus általános toleranciája, vagy minimum passzivitása más vallásokkal szemben ugyancsak segítették beépülését a nem elhanyaglható számú balkáni keresztények körében. Ugyancsak hagyományosan jó volt a nagy balkáni zsidó közösségek (Szarajevó, Thesszaloniki) és a szúfi rendek kapcsolata.

Ami a keresztény lakosságot illeti, számos rend - tanításai közé emelve keresztény teológiai, praktikai elemeket - számos keresztényt nyert meg magának. Egyes elzárt vidékeken, mint például a kelet-boszniai Drina-völgyben az erős síita fílingű hamzevi tariqa "végezte el" a helyi lakosság iszlamizációját.

És a balkáni szúfizmus legfontosabb tényezője, hogy - hasonlóan a "dár al-iszlám" más vidékeihez, elsősorban a Közel-Kelethez és Belső-Ázsiához - a legnagyobb rendek (naqsbandíja, khalvatíja, qádiríja) sejkjei egyben a regionális vezető vallástudósi establishment (ulama') tagjai voltak. Ezáltal a "hivatalos" iszlámra is nagy hatást gyakoroltak. S ezek a személyek általában az iszlám tudományos fellegváraiban, Kairóban, Damaszkuszban, Medinában vagy éppen Isztambulban tanultak, így mindig aktuális teológiai gondolatokkal frissíthették a balkáni közösségeket, illetve személyes kapcsolati hálójukon keresztül is naprakészen kapcsolhatták be a Balkánt az iszlám világ vérkeringésébe.

XXX

8 - Az utolsó felvonások

Az oszmán állam fokozatos kivonulàsa a Balkánról több vidéken a muszlim lakosság elvándorlásával, ezzel együtt a szúfizmus eltűnésével járt. Mindez igaz a területét egyre délebbre kiterjesztő Szerbia vagy a görög területek esetében. Bár ez utóbbi északi vidékein - annak ellenére, hogy a görög kormány feloszlatta a rendeket - máig fennmaradtak szórvány rendházak (a Thesszaloniki-Alexandrupoli vonaltól északra, amely területek egyébként az elmúlt másfélszáz évben többször bolgár fennhatóság alatt álltak).

Az 1878 utáni Boszniában merőben más volt a helyzet. Itt éppen hogy megerősödött a szúfizmus, részben, mert sokan ide menekültek a szerb területekről (s a monarchia nem akadályozta a szúfizmus tevékenységét az okkupált tartományban), részben, mert az oszmán birodalom általános válságával általában megerősödtek a spirituális kiutat kínáló szúfi tariqák, s számos új, nagy kaliberű mester jelentkezett ebben a korban.

Ilyen volt Husnija Numanagić (megh. 1931), aki a naqsbadíja sejkje volt és munkásságának köszönhetően a rend új erőre kapott Közép-Boszniában vagy Seifuddin Iblizović (megh. 1889), a khalvátíja mestere, aki északnyugaton alapított új tekkéket.

Emellett a még közvetlen oszmán fennhatóság alatt álló területekről rendszeresen utaztak szúfi mesterek boszniai városokba, dzikret és lelkeket tartani, kapcsolatokat építeni. Ilyenek voltak a már említett Hajji Qadir és Musa Muslihudin.

Amikor létrejött a szép nevű Szerb-Horvát-Szlovén királyság, amely 1929-ben Jugoszláviává neveződött, rosszabb idők jöttek a szúfikra (is). Számosan elmenekültek, a naqsbandíja és a qádiríja csak Közép-Boszniában működött tovább, a khalvátíjának mindössze egyetlen működő tekkéje maradt. Aztán a 2VH után, a Tito-korszakban jött a feketeleves: 1952-ben valamennyi szúfi rendet betiltották.

Sokkal jobb helyzet Jugoszlávia felbomlása után sem lett, a háború utáni Boszniában - részben a háborúban megjelenő nem nagy számú, de egyre befolyásosabb - közel-keleti (vahhabita) hitszónokok hatására az egykor népszerű szúfizmus a heterodoxia kategóriájába került.

A mai Koszovó területén az oszmán állam fennhatósága 1912-13-ban szűnt meg. A folyamatos szerb nyomás - időnként fizikai megsemmisítés - ellenére az itteni albán közösségekben tovább működtek a rendek, mindenekelőtt az itt erős mevlevik. Az 1952-es betiltó törvény végül az egyes sejkek lakásába száműzte a tekkéket.

A hetvenes évektől újabb mozgolódás kezdődött, ami az amúgy sem létező autonómia 1981-es felszámolása után - amikor az albánok gyakorlarilag egy illegális párhuzamos társadalmat alakítottak ki - a szúfi rendek tevékenysége is felerősödött. Xhemali Shehu sejk prizreni rifáíja tekkéje igen népszerű lett, de a többi taríqa (szaadíja, khalvatíja, karabatíja, qádiríja) is aktivizálódott. Gjakovaban bektasi tekke működött. S hogy valami szomorúval zárjam ezt a bekezdést: az 1999-es szerb-albán háborúban szerb golyó oltotta ki az orahovaci karabatíja sejkjének, a 76 éves Muhedin Shehunak az életét.

Ugyancsak 1913-ban került ki az oszmán fennhatóság alól Macedónia. Innen az elkövetkező évtizedekben százezrek vándoroltak ki Törökországba, ami jelentősen meggyengítette a szúfizmus itteni társadalmi bázisát. A keleti területekről teljesen eltűntek a tekkék, működő szúfi központok csak az ország nyugati részén élő albánok között maradtak fenn. A khalvátíja három ága (szináníja, hajátíja, dzsarráhíja) és a rifáíja maradtak. Mellettük a roma lakosság körében működött a szaadíja, valamint Gostivar, Kicevo és Tetovë környékén a bektasíja, amelynek szórvány török etnikumú követői maradtak Kanatlar és Strumica környékén.

Bulgáriában '45-ig még el-eléldegéltek a szúfi irányzatok(khalvátíja, shádzilíja, naqsbandíja, bektasíja) a kommunista érában azonban már nem sok lapot osztottak nekik. A Rodopéban szórványban megmaradtak, bár a nyolcvanas évek nagy török-ellenes kampánya nekik sem segített.

A görög szúfizmus sorsa köszönhetően az 1825 óta zajló kampánynak még sötétebb, csak a trákiai területen marad néhány tekkéjük.

1945-ig Albániában a hatalom nem piszkálta a szúfi rendeket. Ellenkezőleg: az ország számos mestert ès követőjét befogadta, amikor Mustafa Kemal 1925-ben betartott nekik. Virágzott a bektasíja, khalvátíja, szaadíja, rifáíja, qádiríja, tídzsáníja. Ez utóbbi három a harmincas években közös ernyőszervezetet hozott létre Drita Hynorë (Mennyei Fény) néven. A khalvátíjának is volt saját organizációja ilyen félreértelmezhető névvel: Kryesia e Sektë Alevijanë (Alevita Szekta Központ).

A kommunisták hatalomra jutásával itt is jött a feketeleves, de a divide et impera-elv alapján több körben. Először a szúfi rendeket leválasztották a szúfi mainstreamről s mindegyiket külön vallásnak deklarálták. Az "öröm" nem tartott sokáig.

Hoxha elvtárs 1967-ben hivatalosan ateista országnak nyilvánította: a szúfi tariqák is mentek a levesbe. 1990 után kezdődhetett a mozgolódás, majd a szúfizmus újabb reneszánsza Albániában.

A túlélő bektasi és khalváti sejkek kezdték a szervezkedést, s hamarosan - olyan nagy kaliberek vezetésével, mint Muamar Pazari - újra szárba szökkent az albániai szúfizmus. Mit szárba szökkent, kivirágzott. A bektasik Reshat Bardhy dedebaba vezetésével kivirágoztak, Urtësia (Bölcsesség) címmel havi folyóiratuk is lett.

A rifáik a prizreni Xhemali sejk támogatásával építették ki networkjüket, Tiranában, Shkodrában, Beratban születtek újjá tekkéik. A tídzsáníja adja az országos főmuftit, Hafiz Sabri Koçit. A mevlevik világközpontja Tiranában van.

Albániára (és Macedóniára) figyeljünk.

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 29

2017. november 09. 18:10 - politics&islam

 

Esti rövid

Most jöttem le a hegyekből, egy kis városból hosszas baráti beszélgetés után.

Csípős hideg van, tiszta az égbolt. Csodálatos a telihold, végigvilágítja az utat s a mellette magasodó majd' száz méteres sziklafalakat. Meg is állok, egyszerűen csak állni és bámulni. Szinte giccses, a völgyben patak csörgedez. Még én is hallom.

Az alatt az öt perc alatt, amíg ezt élvezem, négy autó halad el mellettem. Valamennyi megáll és mindegyikből kiszólnak, bele a sötétségbe, hogy minden rendben van-e, szükségem van-e segítségre. A rendszámtáblám kivilágítva. Idegen vagyok.

Mindez - hogy borzasztó sztereotíp jelzővel éljek - a sötét Balkán legsötétebb zugában. Ahol egyébként ez a szokás.

Nem tenném hozzá, de mégis: az amúgy csaknem teljesen muszlim Délkelet-Szandzsákban.

Úgyhogy, ami a sztereotíp jelzőt illeti, kikérem magamnak. A Balkán nevében.

23376605_1484568761592220_1109294919769311609_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 28

2017. november 08. 05:58 - politics&islam

 

Még a látogatásról

Van egy könyv.

Illetve ez egy könyvnek látszó tárgy. Ilyen veretes címe van: Ejup Mušović: Tito u Novom Pazaru. Nem kell fordítani. És a belcsín! Íme a tartalomjegyzék:

1. Dolazak u Novi Pazar (Érkezés Novi Pazarba)
2. U tekstilnom kombinatu `Raška` (A Raška textilgyárban)
3. Veliki miting (Nagygyűlés)
4. Reči druga Tita (Tito ets. beszéde)
5. Razgovor sa aktivistima (Beszélgetès aktivistákkal)
6. Susret sa borcima NOR-a (Találkozó NOR vetránokkal)
7. Na zajedničkom ručku (Ebéd a városházán)
8. U Sopoćanima (Látogatás Sopoćaniba - Ez azért érdekes, Tito ets. az ősi ortodox kolostorban.)
9. Odlazak iz Novog Pazara (Elutazás Novi Pazarból)

Csudálatos könyvecske. 1978-ban jelent meg. Miután Josip Broz 1971-ben tette volt ezt a vizitjét a Szandzsákban, vajon ki emlékezett még a hét év előtti eseményekre. Vagy talán éppen azért jelent meg. Hogy emlékezzenek.

Emlékeznek is.

"Tito je dolazio samo jednom u Pazar, a predsednik Turske nam dolazi, evo, opet" - hangzott el az erdoğani látogatáskor. Tito negyven év alatt egyszer jött a Szandzsákba, a török elnök néhány éven belül másodszor.

Nagy meglátás ez, mondhatnánk cinikusan, de jelentős magyarázatok húzódnak mögötte. A Szandzsák Koszovó mellett a titói Jugoszlávia mostohagyereke volt. Ide érkezett a legkevesebb infrastrukturális beruházás, a vallàsi elöljáróságot szigorúan ellenőrizték, bár a napi vallásgyakorlatba - Boszniához hasonlóan - nem szóltak bele. Az iparosításból is csak az alacsonyan kvalifikált munkaerőt igénylő ágazatok jutottak. Voltak bányák és szövőüzemek. Út, vasút, közmű meg nem.

Erdoğan pedig hozza a (nemcsak) ígéreteket. Gázvezeték, autópálya, feldolgozóipar, miegymás És a szociális szféra - Belgrád nem cél nélküli jóváhagyásával -, no, meg a kulturális élet már a zsebében van.

Novipazar'a hoşgeldiniz!

Ps. Ismerek egy magyar (mini) könyvecskét - hasonló témában. Praznovszky Mihály: Kádár János elvtárs látogatása Nógrád megyében 1986 július 25-én. Na, az méltó ehhez a könyvészeti (?) unikumhoz.

Olvassunk értékeket!

 

 

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 27

2017. november 07. 18:00 - politics&islam

 

Kút (gondolatok felfrissülés közben)

Munka után délutáni tekerés során megálltam vizet vételezni az egyik hegyi út mellett kiépített kútnál. A természetes források kiépítése, rendbetétele, karbantartása a vallásjogilag támogatott (kívánatos/musztahabb - nem kötelező, elhagyása semleges megítélésű, de elvégzése isteni jutalommal jár) kategóriába tartozik.

Ennek egyfelől mély történeti-környezeti oka van. Nem kell sokat magyarázni: az iszlám vízhiányos, sivatagi területen született, ahol a források ismerete, a kutak fúrása és birtoklása életfontosságú volt egyén és közösség számára.

A klasszikus arab nyelvben a kútra, forrása, vízlelőhelyre számos kifejezés volt használatban, mint a bi'r (بئر), az 'ajn (عين), náfúra (نافورة), a maszdar (مصدر) vagy a naba' (نبع) És a szabíl (سبيل). Ez utóbbi különösen érdekes: eredeti klasszikus, iszlám előtti arab nyelvben - pontos - jelentése annyi volt: "a tevével a vízhez vezető (azaz a sivatagi környezetben a helyes) út".

Ez kifejezés a Koránban 175 alkalommal szerepel, s ebből 86-szor a valóban abszolút helyes "Allah útjá(n)" (szabílilláh/{سبيل الله}) formában. S hogy érezzük, hogy a szabíl szó milyen további pozitív konnotációkkal bír, a Koránban még a következő jelentésekben fordul elő: "Allahnak való engedelmesség", "a hit képessége", "isteni érv", "helyes út", "hitközösség", és "az iszlám vallása".

Mindezek mellett ugyancsak kevés magyarázatot kíván a kútépítés kívánatosságára a vallás(jog)i gyökerű rituális tisztaság (tahára/طهارة‎‎) előírása, amely ugyancsak rendszeresen (napi legalább öt alkalommal) tiszta, lehetőleg folyó vízben való mosakodást ír elő.

Így a kútépítésnek hosszú hagyománya él az iszlám világban. (Az oszmánok egykori hatalmi övezetében különösen.) Sokszor vallási alapítványok (vaqf/وقف‎‎) keretében került sor vízlelőhely kialakítására. Másszor egyének jótéteményeként jöttek létre. A Korán nyitó szúrája (al-Fátiha/الْفَاتِحَة‎‎) teljes szöveggel vagy említés szintjén mindig szerepel a feliraton. Ennek is vallásjogi oka van, időhiány miatt, most nem mennék bele.

Az alapító nevének feltüntetése már vitát szült a vallástudósok között (mi nem?). A puritánabbak szerint a szerénység névtelenséget követel. Azok viszont, akik támogatják az alapító nevének feltüntetését azzal érvelnek, hogy így ivás/mosakodás közben mindenki köszönetet mondhat a jótevőnek.

Vagy fohászt az érdekében. De ebben a kérdésben már újra csak nem egyeznek meg a vallástudósok...

Bárhogy is legyen vallásjogilag helyes, a víz finom volt.

23031682_1481360708579692_6764076693025142171_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 26

2017. november 07. 08:45 - politics&islam

 

Szandzsáki történelem-morzsák (+)

A berlini kongresszus után 1878-1908

A porosz Vaskancellár és a magyar Szépfiú lerendezték a Balkánt. Szerbia függetlenedett, növekedett valamelyest, Bulgária is kucorgott már, de a legnagyobb falatot végül az Osztrák-Magyar Monarchia harapta ki a boszporuszi beteg öregemberből. Igaz, ekkor még nem nyelte le a neki leosztott Boszniát, "csak" okkupálta. A szomszédos, híd-szerepet játszó, a Szerb királyságot és a megszülesztett Montenegrót egymástól elválasztani hivatott, s e célból újonnan kialakított területet meg katonai megszállás alá helyezte. Mindkét entitàsnak különleges közigazgatása lett. Most csak a Szandzsákról.

Ami nem is egy közigazgatási egység volt. A Boszniával közvetlenül határos vidéken létrehozták a Plevljai (ma: Plevlja Montenegróban, törökül: Taşlıca) szandzsákot. Ezt gyakorlatilag együtt igazgatták Boszniával. Ettől délkeltre egy kisebb területen alakították ki a tulajdonképpeni Novi Pazar-i szandzsákot, amelyet a korábbi Prizreni vilahetből nyesték le - kialakítva a maradékból a Koszovói vilajetet, amelynek határai egybeesnek a mai Koszovóéval.

Az új közigazgatási egységek léttehozása - miként az ilyenkor lenni szokott és szok - jelentős lakosság-áttelepüléssel járt. A monarchia közvetlen ellenőrzésealá kerülő Boszniából bosnyák muszlimok tízezrei menekültek a Novi Pazari szandzsákba, s ugyancsak jelentős számú szláv és albán mmuszlim hagyta el - a cragorácok lightos irtóhadjárata következtében - Montenegró középső részeit. Ekkor vesztette el Kolašin környéke muszlim jellegét.

Ugyanakkor mind Boszniából, mind a Plevlje-i és Novi Pazar-i szandzsákokból törökök menekültek a még közvetlen oszmán igazgatás alatt maradó balkáni vilajetekbe (a mai Macedónia, Dél-Bulgária területére), illetve közvetlenül Anatóliába. Plevja és Novi Pazar vidékéről pedig - miután a terület még nem került szerb fennhatóság alá - jelentős szerb csoportok költöztek elsősorban a már szerb Šumadija (Közél-Szerbia) településeire.

Ezzel együtt a Plevlje-i szandzsák lakossága 50-50%-ban megosztott maradt a muszlim bosnyákok és nagyon kis részben törökök, valamint az ortodox szerbek között. A Novi Pazar-szandzsákban bosnyák többség volt, de jelentős maradt a szerb, a török és az albán jelenlét.

Az újonnan kialakított és az első balkáni háborúig (1912-13) fennmaradt Plevje-i szandzsák három közigazgatási egységre oszlott: a Plevje-i és Prijepolje-i kazákra (kaza: a szandzsáknál kisebb oszmán közigazgatási egység, amely nahiye-kből állt) és a Priboj-i mudirlik-re (igazgatóságra).

Itt 2000 k.u.k katona felügyelte a 40000 fős lakosságot. 1878 és 1912 között itt jelentős - természetesen hadi célú - infrastrukturális fejlesztés folyt. Utakat, vízvezetékeket építettek, bár a legnagyobb beruházás elmaradt: a térséget nem kapcsolták be a boszniai vasúti hálózatba. A vasparipa csak a Drina melletti - Na Drini Ćuprija - Višegradig jutott; kiváló irodalmi nyersanyagul majdan Ivo Andrićnak.

Hozzá kell tenni: a katonai szolgálat errefelé nem volt verbunkosokban megénekelheő legényálom, az itt állomásozó k.u.k katonák tömegesen estek áldozatul a természet erőinek (folyóáradások, földcsuszamlások, kemény telek) és a különböző járványoknak. A korszak a későbbi szerb történetírásban is rossz emlékű maradt, miután a monarchia csapatai együttműködtek az ott állomásozó kis török kontingenssel - szerb narratívában - a közös ellenséggel szemben, azaz ellenük.

A Novi Pazar-i szandzsák, amelynek civil közigazgatása élén a müteserrif állt, a következő kazákra oszlott: Novi Pazar, Sjenica, Nova Varoš (ma: Szerbia), Bijelo Polje, Kolašin, Mojkovac (ma: Montenegró). Ez az egység 1902-ig állt fenn. Ekkor a Novi Pazar-i kazát a teljesen török ellenőrzés alatt álló Kosovo-i vilajethez csatolták (tehát a város kikerült a monarchia katonai ellenőrzése alól) és a maradék területekből létrejött a Sjenica-i szandzsák (1902-1912), amely így már keresztény többségű tartomány lett.

Ezzel a politikai felosztással érünk el az úgynevezett "annexiós krízishez" 1908-ban.

Ez újabb területi átrendeződéssel s végül 1912-ben az első balkáni háború kirobbanásával járt.

XXX

Az első balkáni háború

1908-ban félve attól, hogy az Isztambulban hatalomra kerülő ifjútörökök visszakövetelik a tartomány feletti oszmán szuverenitást, az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta Boszniát, megszüntetvén a de iure még létező oszmán fennhatóságot. Az annexióval együtt a mai Szandzsák nyugati része, a Plevlje-i szandzsák is a monarchia része lett.

Ezzel együtt az időközben a Kosovo-i vilajethez csatolt Novi Pazar-i kazából kivonultak a k.u.k csapatok s a város és környéke felett újra teljes lett az oszmán szuverenitás.

Mindez persze a korábbi, a monarchia képviselőivel folytatott kollaboráció számonkérésével és ennek következtében nem elhanyagolható keresztény (de muszlim is) menekülésével járt. Az megszállókkal együttműködő csúcshivatalnok, Hakkı Paşa, a müteserrif is Ausztriába menekült. Az ifjútörökök nacionalizmusa erőt adott a balkáni népek nemzeti mozgalmainak is; különösen az albánok mozgolódtak. A Novi Pazar-i körzetben is összecsapások következtek az albán nacionalista fegyveres csoportok a török erőszakszervezetek között.

Mindez azonban nem sokáig tartott - 1912-13 fordulóján jött az első balkáni háború, amelynek során a balkáni államok (Szerbia, Montenegró, Bulgária és Görögország) Kelet-Trákia kivételével, amely máig a modern Törökország része maradt, megszűntették az oszmán fennhatóságot a félszigeten.

Az ezt lezáró Londoni Egyezményben (1913. május) a plevljai szandzsák és a koszovói vilajet északnyugati részét (Novi Pazar) felosztották a két délszláv állam, Szerbia és Montenegró között. Ez a tagoltság máig él: Szerbiához került Novi Pazar, Tutin, Sjenica, Nova Varoš, Priboj és Prijepolje, míg Montenegró része lett Plevlja, Bijelo Polje, Berane, Rožaje, Kolašin és Plav.

Az évszázadok során kisebb-nagyobb átszervezésektől eltekintve egységes régiót többé nem kezelték egy entitásként. Így volt ez a két világháború között és a jugoszláv korban is: a sokáig muszlim vallási dominanciájú, majd erősen muszlim kulturális jegyeket hordozó Szandzsák egységes kezelését (netán autonómiáját), bár a 2VH-ban részt vevő kommunista bosnyák brigádoknak megígérték, soha nem merte egyetlen belgrádi/podgoricai kormányzat sem.

Pedig - és ez már személyes tapasztalat - az itt élő muszlimok közös szláv nacionalizmuson alapuló Jugoszláviához, majd Szerbiához/Montenegróhoz lojalitása sokkal erősebb, mint az iszlám közösséghez (umma) tartozás-tudata. Emiatt álltak távol mindig az iszlám radikalizmustól.

Eddig biztosan.

 

 

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 24

2017. november 06. 16:21 - politics&islam

 

Scutari

Shkodra határváros. Volt mindig. Illyria és Épeiros, Bolgária és Dalmatia, Zeta és az albán törzsek, a római katolikus és ortodox érdekszféra, a Nemanják Szerbiája és a Nápolyi királyság, a szerbek/crnagorácok és albánok, az oszmán birodalom és a független crnagorai fejedelmek, Jugoszlávia és a Hoxha-i Albánia... között. Ma is Kelet-Nyugat-Dél találkozik itt.

S az ilyenből - minden történelmi kisiklás ellenére - mindig valami jó sül ki.

22853304_1479932168722546_5003736795151413134_n.jpg

22885933_1479932915389138_8462886835176447787_n.jpg

22886251_1479932392055857_274741883434564241_n.jpg

22894100_1479932538722509_7758444320666311363_n.jpg

23031161_1479932745389155_5876911777539837604_n.jpg

23032665_1479932068722556_7967736022815675772_n.jpg

23032754_1479931995389230_1122477792946818916_n.jpg

23172674_1479933192055777_9203990982106573513_n.jpg

22894075_1479933242055772_566704139192417834_n.jpg

22894485_1479933292055767_6842502161759840564_n.jpg

23031571_1479933378722425_5924064493422840483_n.jpg

23032359_1479933438722419_1617803011257992171_n.jpg

23131714_1479933488722414_7249115120260234080_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 23

2017. november 06. 12:11 - politics&islam

 

Távolságok

Van a Taskentből Szamarkand felé vezető autóálya elején egy szabályos kék alapon fehér betves tábla. Biciklimmel annak idején sokáig álltam előtte, mélyen eltűnődve. Fel van tüntetve rajta, hogy azon az úton elindulva milyen városokba lehet eljutni. Kezdődik Dzsizzakh-hal, Szamarkanddal, Buharával. Ezek mellé pár száz kilométer van írva. Ezután egy déli irányú célcsoport következik: Temez, Mazar-i Shaif Kabul (hatszázvalahány km), végül Karachi (1400?), Majd jönnek a nyugati desztinációk: Hiva, Moszkva (nem emlékszem, négyezer felet), Kijev, Varsó. És az utolsó célpont: Gamburg (hatezervalamennyi kilométerre volt).

Hát igen, a birodalmak, miként a Szovjetunió anno, más léptékekben gondolnak. A Krasznaja Armija (talán személyesen Zsukov marsall) álma lehetett Hamburg.

Albánia kicsiny ország. Még Nagy-Albánia is az volna. De táblájuk nekik is van. Shkodra határában, a Buna-folyó feletti hídon.

22853451_1479890915393338_2744084544809723944_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 21

2017. november 04. 20:43 - politics&islam

 

Lezhë 2

Lissus már a római korban fontos kikötő volt a Drin egyik torkolatánál. Innen indult az Ulpiananâl emlegetett kereskedelmi út Naissus/Niš felé.

És az albán partvidék mindig is Róma felé nézett. A templomok már a túlparti Itáliát idézik. (Hadd ismételjen ismét: a kávé is.)

Például ez az 1240-körül alapított ferences imaház. Mintha a korabeli Toscanában vagy Umbriában emelték volna. Alig 13 évvel Assisi Ferenc halála után. Ráadásul a templomhoz az a legenda kapcsolódik, hogy a Szentföldről visszatérő (1219-1220) Ferenc a város feletti Marlekaj-dombról maga szedte azokat a fenyőágakat, amelyeket egyik társa, Dom Lleshi felhasznâlt az építkezésnél.

(Ferenc közek-keleti tevékenysége is megérne több bejegyzést. Az éppen aktuális - ötödik - kereszteshadjárat farvizén próbált békét hirdetni, melynek során többek között a kairói ajjúbida szultánnal al-Kámillal is folytatott hitvitát.)

A templomot derék k.u.k. katonáink kórháznak haszálták az 1VH-ban, s így járt a másodikban is.

De ez még mindig jobb volt, mint Hohxa ets. idejében. 1968-ban ez volt az első katolikus templom, amit bezártak.

1991-ben nyitott ki újra.

22815165_1478052498910513_7380919873779255201_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 20

2017. november 04. 14:37 - politics&islam

 

Lezhë 1

Most összeér a szöveg és itteni programom. Lezhë, Szkander bég halálának (1468) helye. Holttestét az egykori Szent Miklós templomban helyezték végső nyugalomra.

Nem sikerült. Amikor az oszmánok nem sokkal a halála után elfoglalták a várost, a renegát bég földi maradványai repültek. A templomból Selimiye-mecset lett.

Aztán sok évszázaddal később jött Enver Hoxha és az ő "szekularizmusa". Amikor 1968-ban kihirdette az ateista államot, nekiálltak lerombolni a mecseteket. A lezhëi Selimiye is így járt.

Romjai fölé már demokratikus (?) korunkban került a "védelmező" vasbeton baldachin.

Nagyon kellett.

22886221_1478035192245577_6934091252372918520_n.jpg

23130671_1478035258912237_3054940221993658230_n.jpg

22852888_1478035332245563_4655447926697457328_n.jpg

22815457_1478035392245557_6918542936690751583_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 18

2017. november 04. 02:22 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 9

Kitekintő: Ulpiana

Van azért az itteni történelemnek olyan része is, ami nem a szerbekről és az albánokról szól. Rájuk visszatérünk majd (ez nem fenyegetés, vagy az), most egy kis római birodalmazás.

Merthogy a terület mélyen a birodalom belsejében volt, s mint a földrajzi bevezetőben szó volt róla, fontos kereskedelmi útvonal(ak) mentén feküdt. Az akkori legfontosabb viszonylat itt a Lissus (a mai albániai Lezhë)-Naissus (a mai közép-szerbiai Niš) volt.

Prishtinától délkeletre, a mostani Gračanica-folyócska partján az i.sz.2. század elején Traianus császár, született Marcus Ulpius Traianus alapított települést, amelyet szokás szerint enmagáról nevezett el Ulpianának.

A város regionális jelentőségű volt - a szokásos római infrastruktúrával (cardo maximus, cloaca maxima, fürdők, városfalak, nekropolis), a 3. század végén már jelentős keresztény közösséggel. Ekkor erődítményszerű bazilika épült, aminek alapfalai ma is jól láthatóak.

Szükség is volt rá, mert a 4. században a gótok uralták a területet, s Nagy Theoderik többezres sereggel ostromolta. Ekkori neve: Municipum Ulpiana Splendisima volt. Ezt 518-ban földrengés rombolta le.

Újabb virágkorát Justinianus császár idején (532-565) élte, aki újjáépíttette s ekkortól már Justiniana Secunda-nak hívták. Püspöki székhely volt, újonnan épített hatalmas bazilikával és keresztelő kápolnával.

Végérvényesen az avarok hatodik századi tevékenysége és az azt követő szláv benyomulás tett pontot a város történelmének végére.

22814539_1477188285663601_2261617636159419814_n.jpg

22815286_1477188335663596_1785291717718579963_n.jpg

22814070_1477188412330255_8611736708836775460_n.jpg

22851732_1477188458996917_7977104067676389924_n.jpg

22814084_1477188515663578_9086872712837818439_n.jpg

22851866_1477188372330259_3769956780881811852_n.jpg

22815423_1477188628996900_95328302219210922_n.jpg

22853072_1477188665663563_3765625324199444304_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 17

2017. november 03. 21:51 - politics&islam

 

Az iszlám Koszovóban

Az kétségtelen tény, hogy az iszlám a 16. század óta a régió domináns vallása. Az oszmán birodalom fennhatósága után (1913) nehèz idők jöttek a koszovói muszlimokra, akik lesősorban persze albánok voltak. Az 1918 és 1924 közötti albán lázadása (kaçak/útonálló, bandita-mozgalom) felszámolása után még évekig tartott a terület pacifikálása. Egészen

1929-ig semmilyen vallási autoritás nem működött a muszlim közösségen belül.Ebben az évben jöhetett létre szkopjei központtal a vallási elöljárók szervezete, a Mehxlisi Ylema. Ez a Jugoszláv Királyság bukásáig (1941) koordinta a vallási életet Koszovó területén. (Amely egyébként két - a Vardar és a Zeta -bánság között volt feolsztva.)

Miután 1941 után Koszovó nagy részét az olasz csapatok szállták meg, az itteni muszlim közösség irányítása 1941 és 1944 között a tiranai vallási elöljáróság irányítása alá került.

1945-ben - átmenetileg - az újjáalakult szarajevói központú Boszniai Iszlám Közösség (Islamske Zajednice Bosnia) vette át az ellenőrzést a koszovói muszlimok felett is.

Nem sokáig: 1947-ben megalakult az első szerbiai iszlám autoritás (Islamske Zajednice Srbii), amelynek hatásköre kiterjedt Koszovón kívül a Vajdaságra is. Hivatalosan Prishtina volt a központja, a gyakorlatban azonban a szarajevőo muszlim főhatóság, a Rijaset és a belgrádi kormány is beleszólt a munkájába.

A nyolcvanas évektől erősödő szerb nacionalista nyomás folytán kialakult egy, a Belgrád által ellenőrzött hivatalos intézményhálózat mellett egy párhuzamos illegális hálózat, amely 1994-ben végre a szerb állam által is elismert szervezetté alakult. Ez lett a máig működő Koszovói Iszlám Közösség (Bashkesia Islame e Kosoves - BIK), amely a lakosság 90%-át kitevő muszlimok hitéletét organizálja.

A többség a hanafita vallàsjogi iskola követője s jelentős a különböző szúfi irányzatok (tarikat) híveinek száma. Mérsékeltség és tolerancia jellemzi a közösséget, ahol a vallásjogi előírások együtt élnek egyes törzsi szokásjogi gyakorlattal (urf) és a "köz érdekét" (helyi átírással az arab vallásjogi terminus: el-meslehetul ama) tartják szem előtt. Mindezzel együtt a koszovói társadalom nem túlzottan vallásos.

A BIK fennhatósága alá 29 közösségben több, mint 700 mecset tartozik, egy kvallási középiskola (Medreseja Alaud-din) ès egy szeminárium Prishtinában.

Mostanában itt is nyomulnak a törökök, mèg ha Erdoğan a legutóbbi időben Belgrád felé is kacsingat.

Ami nagy kérdés (és félelem): a Közel-Keletn a dzsihádisták soraiban harcolt több, mint 300 koszovói mennyire fogja majd radikalizâlni a hazai közösséget.

Érdemes figyelni.

23031453_1480828985299531_2574784824273478678_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 16

2017. november 03. 14:13 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 7

Rilindja

Már a terminussal probléma van. Az ugyanis azt jelenti: "újjászületés". Mármint a nemzeti. Az meg ugye eleve megkésett volt a Balkánon s különösen az albánoknál. Az "újjá" meg azt jelentené, hogy volt valamikor. De nem.

Az albán nacionalista hagyomány kreál nemzeti múltat. Mondván az albán nemzet (sic) államalakulata volt a 12. században a nápolyi Anjou Károly kormányozta "albánok országa" Kasztrióta György hatalmi formációja a 15.-ben vagy joanninai Mehmed Pasha Tepelenë lázadó territóriuma a 19. elején.

Valójában valamennyi állam-formáció visszavetítés. Nemzet, mint olyan nem létezett még ezekben az évszázadokban. Az albánok sem voltak kivételek.

Sőt, ők még nehezebb helyzetben voltak, mint a balkáni népek általában. Ugyanis a többieknek a késő középkortól vagy legalább az érett újkortól kezdve voltak külső patrónusaik, akik fontosz szerepet játszottak az egyes népek érdekérvényesítésében, de a nemzeti gondolat megfogantatásában is. A nyugati keresztény népek mellett kezdetben Franciaország majd Ausztria állt a térségben, az ortodoxok támogatására az 1770-es évektől kezdődően ott volt Oroszország.

Az albánok túlnyomó többsége a 18. század végére iszlám hitre tért, a birodalomba eredményesen beilleszkedett, kezdetben nem volt miért identitást félteni, hiszen muszlim alattvalókként éppen hogy az állam vezető közösségébe tartoztak. A 19. szàzad második felében számos szadr-ül-azm (kvázi miniszterelnök), reis-ül-kuttáb (~külügyminiszter) volt albán.

Mindemellett az albánoknak a nemzeti gondolat balkáni szárba szökkenése idején nem volt külső nagyhatalmi patrónusuk. A középkori velencei és nápolyi befolyás még jóval a modern nacionalizmust megelőzően volt jelen az albánok lakta vidékeken. Ausztria pedig a 18-19. század fordulójától kezdve csak a római katolikus albánok támogatására gondolt.

A szerb nacionalizmus egyre sikeresebb volta volt a legközelebbi motorja az albán nemzeti eszme politikai formába öntésének. És az európai egyetemeken (elsősorban Franciaországban) egyre nagyobb számban előforduló albán diákok száma. Ők hazatérve az oszmán államban a Nyugaton hangoztatott "Európa beteg emberét" látták, akinek meggyógyítàsa immár lehetetlen, s az albánok számára egèszséges közeget a nemzeti önrendelkezésben látták.

Ilyen hátterű volt az az értelmiségi csoport, amely az 1877-78-as orosz-török háború és az elkövetkező berlini kongresszus hangulatában Gjakovë-ben bizottságot hoztak létre, amely egy albán csúcsértelmiségi, Abdyl Frashëri vezetésével 1878 június 10-én a mai Koszovó délnyugati nagyvárosában, Prizrenben - az alul látható épület-együttesben - megalakította a városról elnevezett Ligát.

Ez kezdetben nem függetlenségi mozgomként indult, bármennyire is szeretik a mai albán történészek visszavetíteni a kívánalmakat. A Prizreni Liga elismerte a szultán szuverenitását az albán területek felett és elítélte újabb vidékek (ekkor már a mai Közép-Szerbia) átadását a szerbeknek. Ez a szervezet artikulálta továbbá a berlini kongresszuson az albánok érdekeit és kívánalmait: autonómiát az oszmán birodalmon belül. Egy saját oktatási struktúrával, oktatási struktúrával, részlegesen önálló adórendszerrel és saját rendfenntartó erőkkel bíró oszmán közigazgatási területet (vilajet) követeltek valamennyi albán számára, amely a mai Albánián és Koszovón kívül északnyugat-görög (Janina) vidékeket és a manasztiri (ma:Bitola Macedóniában) szandzsák nagy részét foglalta volna magába. Ezzel voltaképpen el is ékeztünk a huszadik században felvirágzó "Nagy-Albánia eszme" kapujába.

A berlini kongresszust követő események azonban hamar "radikalizálták" a Ligát. Bismarckék az újonnan létrejövő Montenegrónak adták a színalbán Plav környékét, mire menekülthullám és felkelés kezdődött. 1880-ban a szintén albán lakosságú Ulcint is elfoglalták a crnagorácok - erős népirtás közepette. A menekültek nagy része az ekkor kialakított és a mai határait felmutató koszovói vilajetbe menekült, tovább erősítve annak albán etnikai arculatát.

A Prizreni Liga a politikai események sodrában két fő szárnyra szakadt. A proto-török vonal továbbra is az oszmán államon belüli autonómiában gondolkodott, míg a "radikális" szárny egyre inkább az albán nacionalizmus alapján függetlenségre kezdett törekedni.

A Liga be is rendezkedett Koszovó vilajetben, amit az oszmán hatóságok nem sokáig viseltek el. 1880-ban felkelés tört ki, amelyet hónapok alatt levertek, 1881-ben pedig feloszlatták a Ligát.

Ekkor kezdődött valójában a nemzeti önébredés - felkelésekkel (1881 Prishtina, Pejë; 1885 Prizren, Ferizaj; 1903 Vuçitern; 1905 Pejë; 1912 egész Koszovó).

A vége az első balkáni háború (1912-13) után a londoni konferencián megszülesztett Albánia lett: a környező országokban Montenegró, Szerbia, Görögország (Macedónia akkor Szerbia része lett) élő jelentős albán kisebbségekkel.

És hát Koszovó, amely Szerbiához került. S maradt is - lett légyen bármiféle állami konstrukcióban - 2008-ig.
Illetve Belgrád szerint "mind a mai napig".

Hogy a bibliai fordulattal kezdett Koszovó-szkripteket bibliai fordulattal zárjam.

22894465_1479433198772443_2644433561453223256_n.jpg

22885919_1479434482105648_3718710683307240163_n.jpg

23132060_1479433705439059_5740921669605146158_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 15

2017. november 03. 08:13 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 6

A hosszú oszmán uralom, röviden

Ezt a történészek általában három szakaszra bontják. Az első az oszmánok megjelenése és hatalmuk kiterjesztése a régióban (1388-1455). A második hosszú etap a hatalom konszolidálódása és megszilárdulása (1455-1878). Az utolsó korszak pedig a hanyatlás évei, vagy történészi terminussal: az úgynevezett "macedón kérdés" ideje (1878-1912).

Koszovó területe több közigazgatási egység (szandzsák) között oszlott meg: délen kis része a szkopjei, középső vidéke a vushtrri, a délnyugati a prizreni, az északnyugati a shkodrai szandzsához tartozott.

Fontos, hogy a városok nagyon hamar az iszlám urbánus központjainak képét: a fő városrendező tényező a mecset és a közvetlen környezetében kialakult bazár/çarşı/čaršija lett.

A hosszú évszázadokkal most általánosan nem foglalkoznék; csak egy - máig hatóan fontos - szegmenssel. Ez pedig a lakosság etnikai-vallási összetételének alakulása.

A szerb uralom után az itt élő albánok és szerbek mellé jelentős bevándorlás történt. Az oszmánok anatóliai török törzseket, tatárokat telepítettek le Koszovó területén is, és nagy számú permanens albán behúzódás is volt a környező hegyvidéki területekről. A városokban muszlim (és albán) dominancia kezdett kialakulni. Száz évvel az oszmán hódítás vége után Pejë lakosságának 90, Vushtrrin 80, Prishtinának 60, Prizrennek 56, Novo Brdonak 37%-a volt muszlim - túlnyomórészt albán.

Ezzel együtt a jelentős szerb jelenlét nem szűnt meg. 1557-ben Nagy Szulejmân szerb származású nagyvezírje, Sokollu Mehmet pasa (Sokolović) koordinálásával (!) a koszovói Peć/Pejë/Ipek lett a szerb egyház patriarchátusi központja. Az itt munkába lépő első patriarcha - s az ilyen dolgok egyáltalán nem voltak szokatlanok a vallási toleranciát hirdető oszmán birodalomban - az említett nagyvezír unokatestvére, Makarije Sokolović lett.

A patriarchátussal - ès a demogràfiával függenek össze az 1690-es események. Szavojai Jenő (ez így olyan jól hangzik, mint a Verne Gyula vagy a Shakespeare Vilmos, bár akkor már miért nem: Sékszpír?) miután kiűzték a törököket Magyarországról, egészen a mai Koszovóig nyomult előre, hol a szerbek össznépi hepeninggel fogadták. Jenőék azzal hitegették őket, hogy Kumanovo központtal szerb királyságot hoznak létre.

Aztán nem így lett, a császári seregek visszavonultak magára hagyva a Balkánt és a szerbeket, akik közül több tízezren Arsenije Crnojević pátriárka vezetésével Magyarországra migráltak; jelentősen változtatva Koszovó demográfiai arányain.

De ezt már elmeséltem egyszer.

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 14

2017. november 02. 19:45 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 5

Rigómezőtől Rigómezőig

A "balkáni népek csatája", 1389 után kezdődött a "nagy szerb egymásellenségeskedés". Pedig alig tíz évvel később jelentősen megrogyott az oszmán állam (1402, Ankara, Timur Lenk). A Balkánon azonban ment a testvérharc, később hathatós oszmán beavatkozással, hogy a vége aztán sihta legyen a szerb államiságnak.

A Branković-ok, Lazarević-ek és más kisebb despoták folytonosan egymást gyepálták, mindeközben az 1410-es évektől újra erőre kapó oszmánok lassan kúsztak felfelé a Balkán középső részén. 1439-re felszámolták a Brankivoć-ok despotiáját Koszovó területén, Đurađ Branković (György) ezt követően többnyire Magyarországról intézte az ügyeit további kivételesen hosszú élete alatt. Ekkor kerül sor az utolsó nagy nemzetközi összefogásra a török megállítására a kor két nagy hadvezérének koordinálásában.

Hunyadi Jánost ismerjük. (Biztos?) A másik Kasztrióta György/Gjeorgj Kastrioti, azaz Szkander bég/Skënderbeu. Az ő megítélése még saját népe körében is problematikus. A hivatalos albán történetírás nemzeti hősnek tartja, az oszmán korban (különösen annak utolsó évszázadában, amikor az albánok csillagzata magasra ívelt az állami adminisztrációban) az albán értelmiség káros "renegátnak" tartotta (vallásjogilag az is volt), aki ellenállásával késleltette az albánok nagy szerencséjét, az oszmán uralmat. Ma a vallásos muszlim albánoknak kényelmetlen, hogy - mondjuk például - az ő arca a vízjel az útlevélben.

A vallási vonalhoz még érdekességként annyit: a kereszténynek született György (a kevésbé hiteles hagyomány szerint nagyapja a szerb oldalon harcolt az első rigómezei ütközetben) túszként került a szultán drinápolyi udvarába, ahol felvette az iszlámot s mint török hadvezér lépdelt felfelé a ranglétrán. Már Debar (albán város Nyugat-Macedóniában, tavaly itt is beszámoltam róla) szandzsákbégje volt, amikor 1444-ben az oszmánok ellen fordult (megalakítva az ellenállás magvát alkotó szövetéget, a Lezhë-i Ligát) - bonyolult nemzetközi konstellációban, pápai ösztönzésre. Aztán visszakeresztelkedett; s II. Pius pápa, aki Ennea Silvio Piccolominiként igazi reneszánsz tudós, ember és családapa volt, azt mondta róla: athleta christi. Hát, kérem, Szkanderbég lám, minden volt. Később még halott ember is.

Egyébként Velencével hosszasan hadakozva majd békét kötve 1448 nyarán lekésett Rigómező 2.0-ról. Hunyadi meg elbukott.

Ezután következett az oszmánok számára a nagy ostrom: 1453-ban bevették Konstantinápolyt, 1456-ban felszámolták a szerb állam maradékát (de - akkor még - beleakadtak Nándorfehérvárba).

Eközben, 1455-ben véglegesen elfoglalták Novo Brdot, amivel Koszovó területén elkezdődött a négyszázhatvan éves oszmán uralom.

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 13

2017. november 02. 14:21 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 4

Kitérő: hospesek

Most egy kicsit nem a szerbekről meg az albánokról. Merthogy mások is éltek/élnek itt.

Amikor a Nemanják elfoglalták a vidéket kezükbe kerültek a Prishtinától északra lévő Trepča/Trepça vidéki és a mostani fővárostól keletre található ércbányák, elsősorban Novo Brdo/Novobërda/Artana ezüstlelőhelyei. S ahogy az efféle szakemberhiányos területeken Kelet-Európában szokott volt, azonnal bányászokat telepítettek a vidékre.

Először Stefan Milutin király (1233-1243) idején érkeztek hospesek a Novo Brdo-i bányák művelésére, majd utódja, I. Uroš (1243-1276) telepített közülük sokakat Trepča (Stari Trg/Stantërg) vidékére, aztán II. Stefan Uroš Milutin (1282-1321) hívta őket nagyobb számban.

S hogy honnan jöttek, az a legérdekesebb. A Magyar királyság felvidéki cipszerei delegáltak ide szakembereket. (Hej, ha ezt kedvenc mindig-öreg, agyonművelt, folyton morgó íróm, Grosschmied Sándor Károly Henrik bácsi tudta volna! Kéthavonta emlegette volna őket - mint távoli rokonait - végeérhetetlen Naplójában!)

Ennek megfelelően Novo Brdo-nak német neve is volt/van: Nyenberge. Meg olasz is: Novamonte. Merthogy a bányák termékeihez jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező kereskedők is kellettek. Ők voltak a raguzai taljánok, akiknek itteni gyökerei még a pre-nemanjida korba nyúlnak vissza, ekkor azonban jelentősen megerősödött a jelenlétük. A Novo Brdo-i erődítmény is magán viseli a dalmáciai itáliai várépítészet stílusjegyeit (gondoljunk Dubrovnik barbakánjaira).

Olyannyira, hogy kiváltságaikkal, a szászokéival együtt folytonosan találkozhatni a szerb törvénykönyvekben. Elsősorban az igazságszolgáltatás és a vallásgyakorlás (római katolikusok voltak) terén élveztek a szerb királyok által többször is megerősített privilégiumokat (Milutin 1313, 1318 a Trebča-szászoknak/"sasbi trebbčkii"; Stefan Milutin 1240, 1272; Lazar Hrebljanović, 1387; Branković György, 1428, 1445).

Novo Brdo - miként majd még írok róla - az első rigómezői ütközet után a Despotátus egyik fő központja lett. Mindenkor saját elöljátója volt, a vojvoda/kefalija. Ortodox és katolikus temploma is volt. Az 1455-ben kezdődő oszmán korból pedig mecset és türbe. Romjaiban is impozáns, képek jönnek majd alant. A középkorban a Balkán belsejében szokatlanul nagy urbánus központ volt: nevezték is "minden szerb városok anyjának", "az arany és ezüst hegyének" vagy "Szerbia legerősebb erődjének". S valóban.

A várban állva èrthető a hely kiválasztása - túl az ércbányák közelségén: innen egész Koszovó belátható a Šar-hegységtől az Albán Alpokig és a mai Dél- ès Közép-Szerbiáig.

A Nemanja-kor csúcsán, amikor évi 6 tonna ezüstöt bányásztak s az itteni szakembereket már Itáliába és az Ibériai-félszigetre hívták vendégmunkára, itt verték a szerb ezüstpénzt. Ezt 1349-ben - még hercegként (Stefan Dušan logothetészeként) a későbbi nagy király és rigómező mártírja, a maga is jelentős koszovói bányavárosban, Prilepacban született Lazar Hrebljanović (1373-1389) rendelte el. Az itt vert pénzen (grossi di Novaberda), amely népszerű volt a kereskedők körében Itáliától görögföldig, a következő felirat virított: "Nouomonte moneta argentea".

Novo Brdo-t szerbül - telepes lakossága miatt - hosszú ideig úgy is nevezték: Сашко место, azaz "Szászhely", lakosait meg - a domináns családnevek után - šnajdernek (Schneider) és šusternek (Schuster). Modern kori források szerint a brdoi németek maradékai a 2VH-ig megmaradtak a környéken.

Aztán - ahogy az annak rendje-módja - szublimáltak. Miként az előbb-utóbb minden nép sorsa.
Szarmatának lenni.

23031337_1477003769015386_6349862525565539910_n.jpg

22789147_1477003815682048_2661737345845972995_n.jpg

22851768_1477003882348708_9222391485354673342_n.jpg

22852233_1477004105682019_5386231599921321871_n.jpg

22894520_1477004295682000_993837246587622414_n.jpg

23031641_1477004585681971_4801965374209537152_n.jpg

22886171_1477004809015282_2214864164902104418_n.jpg

22851666_1477004982348598_8489688719905916453_n.jpg

22814374_1477005049015258_6724950334384362234_n.jpg

22851738_1477005152348581_5650558783888231264_n.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 12

2017. november 02. 10:20 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 3

A tragédia és előzményei

Hogy kik éltek Koszovó területén a 14. század második felében, nehéz kérdés. Annyi kijelenthető, hogy a Nemanják hódítása kapcsán jelentős szerb betelepedés történt, a korábban itt élő szerb közösségek mellé. Az 1219-ben autokefállá váló szerb ortodox egyház hatása is megerősödött, különösen, miután a 14. században Peć/Pejë lett a patriarchátus közpotnja. A korabeli összeírásokból látható, hogy a nem szerbek, azaz elsősorban albánok (kisebb részben a vlahok) is elszlávosodtak, például szinte kivétel nélkül ortodoxok s mint ilyenek, a szerb egyház tagjai voltak. Ezt a hódítás utáni korai oszmán dokumentumok is alátámasztják.

Az oszmánok gyors előretörésének sok oka van. Az egyik a régió európai államainak általános meggyengülése. Ennek is több kauzális magyarázata van, egy kevésbe ismertre azonban most kitérnék. Ez pedig az 1300-tól kezdődő, voltaképpen majd 400 éven át tartó általános lehülés (kis jégkorszak). Ez a 14. század elején olyan mértékben megviselte az európai gazdaságot (súlyos terméshozam-csökkenés, ennek következtében fellépő élemezési és egészségügyi gondok, amelyeket csak megspékelt a Balkánon egyébként nem nagyon intenzív nagy pestisjárvány).

Mindezek a tényezők kevésbé érintették a délebbre, jobb éghajlali viszonyok között élő oszmánokat, akinek akkori, még igencsak kicsiny állama alulurbanizált volt, így a járványok sem érintették oly mértékben, mint az európaiakat. (Ehhez ajánlanám - ha még szabad ajánlani efféle marxizmussal kissé meglegyintett, bár óriás történészt: Barbara W. Tuchman: A Distant Mirror: The Calamitous 14th Century. Magyarul is megvan, el lehet ámulni a 14. század történésein, egy francia nemes élettörténetén keresztül egészen a témánkba vágó drinápolyi ütközetig.)

Amikor Stefan Dušan cár 1355-ben meghalt majd' az egész Balkánt magában foglaló birodalmát felosztották. Ez a felosztás Koszovót is érintette: nem véletlenül, miután ez volt akkor a hatalmi központ. Az Adriától Prizrenig az etnikailag bizonytalan (albán, szerb vagy vlah) Balšić-ok (Balish) birtokolták. A szerb Vuk Branković-é volt a Prizren és Peć/Pejë közötti terület, míg Lazar Hrebljanović, aki aztán a legerősebb pozícióba küzdötte magát, kezében tartotta Prishtinát, a bányavidék Novo Brdot és Kelet-Koszovót.

Ez utóbbi vezette a szerb seregeket az egyre jobban előrenyomuló oszmán seregekkel szemben, s szenvedett vereséget a Marica-folyó melletti csatában, 1371-ben.

Ekkorra, a megroggyant szerb autoritás mellett új erős állam emelkedett fel a Balkánon - az oszmánok végleges térnyerése előtt kereken egy évszázadra: a Kotromanić-ok Boszniája. A mai Szandzsák területén lévő - már általam is bemutatott - mileševai kolostorban "Bosznia és a szerbek királyává" koronázott I. Trvtko (1377-1391) vette át az ellenállás irányítását.

A szerb területek (köztük Koszovó) felett azonban Lazar Hrebljanović rendelkezett. Elsősorban ő harcolt továbbra is a törökkel. 1386-ban Hercegovinában, 1387-ben Paraćinnál szenvedett vereséget és az oszmânok elfoglalták Ništ. Ezután 1388-ban a hercegovinai Bileća mellett Lazar legyőzte a törököket, majt Trvtkoval dél-magyarországi portyára indult.

A következő évben aztán a két erős uralkodó együtt jelent meg a csatatéren 1389. június 15-én, Szent Vid napján (a Gergely-naptár szerint június 28-án) Rigómezőn (Fushë Kosovë) I. Murad szultán seregei ellen. (Az oszmán uralkodó egyébként Trvtko legyőzésére indított hadjáratot.)

A vége - Vuk Branković, úgymond a keresztény seregből való kiválásával - oszmán győzelemmel ért véget. A csatatéren maradt Lazar Hrebljanović is. A szultánt pedig a szerb nemzeti hős Miloš Obilić ölte meg. Murád fia, Bajezid, hogy az utódlàst biztosítsa, az ütközet után - miután Lazar özvegye Milica elismerte Szerbia feletti uralmát - visszatért Isztambulba. Ezt a fejlemény magyarázták és magyarázzák a szerbek úgy, hogy valójában ők győztek. Sag' schon!


Mindenesetre nem veszett el akkor Szerbia. Például Koszovó még fél évszàzadig szerb fennhatóság alatt maradt. De hiába "választotta" Lazar kralj a földi helyett a mennyei királyságot és a mártíriumot, az utódok tettek arról, hogy később valóban eltűnjön a szerb állam.

Szólj hozzá!

Balkáni anzixok 11

2017. október 28. 21:37 - politics&islam

 

Koszovó/Koszova 2 - Rigómezőig

Tehát a 6. század közepén megjöttek a szlávok (protoszerbek). Ezzel kép nem lett tisztább, miután a terület egy ideig még bizánci fennhatóság alatt állt, majd a török eredetű elszlávosodott bolgárok birodalma kebelezte be (850-1018). A 800-as évek második felében a bolgár elit felvette a keresztséget (ez is érdekes sztori, kezdetben Róma és Bizánc egyenrangú félként sertepertélt ez ügyben a bolgár udvarban), s Ohrid lett a bolgár egyház központja. (Jártam ott többször, mindenkinek: ha teheti, menjen!) A város relatív közelsége azt sejteti, hogy a kereszténység már ekkor megjelenhetett a mai Koszovó területén.

A bolgár kor Sámuel cár birodalmával (976-1014) ért véget, ezután újból Bizánc következett a 12. század végéig. Ebben a korban a koszovói síkság a Bizánci birodalom fontos határvidéke volt, miután északkeleten, a mai Novi Pazar környékén (Trgovište, Raš) megjelent az első szerb államalakulat, amivel szemben Bizánc nagyméretű erődöket emelt a mai Prizrenben (Lypjan) és a mai Kosovska Mitrovica (Zvečan) mellett. Mindkét vár romjai máig fennmaradtak. A 12. század ezen a vidéken - szerbek szakadatlan déli előrenyomulása miatt - állandósult határháborúkat jelentett Bizánc számára.

Volt még egy nagy kihívás a területet mondhatni - kisebb megszakítással - évszázadok óta birtokló birodalom előtt. Ez vallási köntösben jelentkezett: a mai albán és adriai partvidék ugyanis zömében katolikus lakosságú volt, ahonnan Róma mindig is igyekezett befolyását a félsziget belseje felé kiterjeszteni. A raguzai kereskedők, akik már ekkor lerakatokkal rendelkeztek a mai Koszovó területén, jelentették az első római katolikus közösségeket.

A 12. század vége nagyon izgalmas korszak a szerb történelemben. (Minden alkalommal elrinyáltam már: 50-25-25 arányban kellene tanítani a történelmet. 50% magyar, 25% egyetemes, 25% környező népek/országok. Hogy miért, nem magyarázom meg.) Ekkor emelkednek fel a Nemanják (Szent Száva meg Stefan Nemanja történetét nem mesélem el itt, majd egyszer másutt. Talán a žičai vagy a študenicai kolostornál. Vagy már meséltem, nem is tudom...)

Szóval, az 1180-as években Stefan Nemanja szép lassan elfoglalta Bizánctól a koszovói síkságot és 1190-re elérte az azt délről határoló Šar-hegységet. S hogy hatalmát meg tudta szilárdítani, nagyban köszönhető annak, hogy hosszú - és a dinasztiája uralkodása alatt tovább virágzó - Velencével kötött szövetsége hamar kamatozott: a Dandolo dózse finanszírozta különleges é tanulságos 4. keresztes hadjárat során a nyugati csapatok bevették és széjjelrabolták Bizáncot s hatvan évre ki is iktatták a regionális politika színpadáról.

Így aztán - a késői utókor felelőtlen magabiztosságával - kijelenthetjük: Bizánc 1204-es elfoglalásának nemcsak a velencei Szent Márk székesegyház csicsáját meg az odalopott kincsek (zB. a Quadriga) garmadáját, vagy az ekkor zsákmányolt, a reneszánszot nagyban elősegítő görög kéziratok Nyugatra kerülését köszönhetjük, hanem a szerb regionális világi és egyházi hatalmi ambíció megvalósulását: ekkortól tekintenek a szerbek magukra úgy, mint a Balkán első számú ortodox civilizátoraira. A mai Koszovó meghódítása ekképen lett ennek manifesztuma.

Ekkor, a 13. század elején épül fel Peć/Pejë/Ipek-ben az első "koszovói" szerb alapítású templom és kolostor, amely egy évszázad múlva már žiča mellett, majd helyett a szerb ortodox egyház központja lett. Metohijában (Koszovó nyugati felében) a 14. században csodálatos kolostorok épülnek még, köztük a Visoki Dečani, amely - megint csak a Nemanják kiváló adriai kapcsolatainak s ez esetben antivari vagy raguzai építészeknek köszönhetően - szinte több nyugati művészeti elemet mutat fel, mint keleti/ortodoxot. De említhetném még Ljeviskát Prizren közelében, a bistricait vagy a Prishtina melletti Gračanicát. (Ezek korábban itt be lettek mutatva.)

Az 1200-as évek vége újabb fontos történéseket hozott Koszovó életében 1282-ben a Nemanják átkeltek a Šar planinán és elfoglalták Scupi/Shkup/Szkopjét. Ekkor egy évszázadra Koszovó-Metohija lett a szerb állam központja. Amely a 14. század közepére, az 1331-től uralkodó s 1351-ben Szkopjéban cárrá koronázott Stefan Dušan alatt majd' az egész Balkánt birtokolta a Dunától Thesszalonikiig, Ohridtól a bolgár tengerpartig. Ekkor valóban Koszovó volt a Balkán központja.

Tulajdonképpen ehhez a két évszázadhoz, a 13-14.-hez - a középkori Nemanja-állam aranykorához - kötődik a "Koszovó-Metohija a szerbség bölcsője" mítosz. Mert az kétségtelen, hogy a szerb törzsek elődei a 6. században megjelentek a Balkán középső részén - így a mai Koszovó területén -, és szórványaik kontinuitása is bizonyított (ezt támasztják alá a korai Nemanja-korban történt adóösszeírások családnevei), a szerb államiság két (!) bölcsője korántsem itt ringott.

Sokkal inkább a már említett Raš, azaz a mai Novi Pazar környékén (az Ibar felső folyása és a Nyugati-Morava közötti meglehetősen zárt hegyvidéken, a Vlastimirović-ok államaként (9-10. század) és egy kissé távolabbi vidéken, a Morača- és a Zeta völgyében, a mai Montenegró és kissé Délkelet-Bosznia területén a Vojisavljević-ek fejedelemségeként (10-11. század).

Kétségtelen azonban, hogy éppen a nagy bukás, a középkori szerb állam megsemmisülése előtti időszakban játszott a szerbek számára Koszovó-Metohija vezető szerepet - mind politikai, mind vallási-spirituális értelemben. Így ez a valóban látványos széthullás tette aranykorrá a "Koszovó-központú" szerb királyságot s vetítette még nagyobb történelmi távlatokba Koszovó jelentőségét, mígnem a "szerbség bölcsőjeként" magasztosult fel.

Egy évvel Stefan Dušán halála után, 1356-ban Gallipolinál (Gelibolu, micsoda hely, brit-ausztrál-új-zélandi temetőről brit-ausztrál-új-zélandi temetőre jártam, hogy megnézzem, mily eredménye volt bizonyos W.S. Churchill, az Admiralitás Első Lordja mérhetetlen baklövésének és hol született meg bizonyos M. Kemal legendája az 1VH-ban...) partra szálltak Orhan szultán csapatai s megkezdődött az oszmánok nyomulása a Balkánon.
Három évtized kellett hozzá, hogy Koszovó közepén, Rigómezőnél (Kosovo Polje) megessen a nagy ütközet

Szólj hozzá!