iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Bánki-tó, Tabá'tabá'í és Khomeiní

2018. június 23. 08:52 - politics&islam

 

Ül az ember a tó partján, rosszkedvű és igyekszik elvonatkozni innen. Mondjuk Iránba.

Meg Libanonba. Ott például kedvenc tárgyaim egyike volt a logika/mantiq. (Aztán az 'irfán.) Nyugati entellektüel számára - ha létezik még ez a species - elképzelhetetlen, hogy milyen szinten és mélységben tanítják a síita oktatási intézményekben az általuk is deklaráltan görög - értsd pre-iszlám, ergo: a dzsáhilíja (a negligált "tudatlanság kora") - örökségének tartott tudományt.

Valahol ezek az attitűdök hiányoznak akkor, amikor a Nyugat felőli viszonyulás történik az iszlámhoz. S nem csak a politika szintjén. Akadémistáinknak is tiszta, eredeti forrásokból kellene. Libanoni mesterem például oly mértékben bírta a logika teljes görög és abból fejlesztett arab terminus-bázisán alapuló metodikai eszközrendszert, amilyennel igencsak nehezen találkozhatni errefelé. S ez a tanrend bizony nem csak egyetemi-hauzai szinten található meg a síita univerzumban.

Nem véletlenül. A filozófia (és az ahhoz eszköztárat biztosító logika) mindig is gyanús volt a szunnita mainstream számára. Mondjuk így - leegyszerűsítve: a teológia számára a görögök tudományán alapuló isten-érvek nemhogy nehezen elfogadhatóak voltak, inkább igyekeztek teljes mértékben kerülni azokat. Ez egy hosszú - s néha mégis meglepően gyümölcsöző - kapcsolat, de most nem erről.

A síizmus mindig is nyitott volt a filozófiai eszközrendszerek iránt; már a kezdeti, imámi korban (632-870k.) is. Később meg még inkább. Igaz, amikor a síizmus mainstreamje a politikai passzivitás és a kvietizmus lett, a a filozófiának s a logikának kissé ott is bealkonyult, bár máig ható kaliberek akkor is akadtak. (Mint mondjuk Molla Szadra, akinek hatása nélkül nagyon nem lehet megérteni Perzsia/Irán elmúlt százéves történelmét.)

Azok a vallástudósok, akik a passzivitásból lassan "felébresztették" a síizmust (Bahbahání, Níráqí, Ná'íní), már látták a logika s a filozófia szerepét az aktivista vallásértelmezés területén. Hogy nagyon lebutítva fogalmazzak: a formál logika eszközeivel még könnyebben argumentálható a kizárólagos isteni legitimáción alapuló vallás politikai szerepvállalása, azaz az ezen alapuló társadalomszervezés.

Érthető, hogy Rezá Pahlaví sáh rezsimje nem tolerálta ezt a tudományt (sem). Nem úgy a forradalmi kormány.

Annak vezetője, Rúholláh Múszaví Khomeiní fontos szerepet szánt a filozófiának és a logikának. Ő és kora másik síita 'álim-nagyágyúja, Tabá'tabá'í ajatolláh nagy "logikusok" voltak.

Ez utóbbi már a negyvenes-ötvenes években komoly filozófiai stúdiumokat vezetett (Szadr Sírázi kikerülhetetlen munkáját - الأسفار الأربعة - oktatta), amivel nem csak a sahi hatalomnál verte ki a biztosítékot, de a kor első számú vallástudós mardzsá'ja, Borúdzserdí ajatollah is hevesen kritizálta.

Közvetlenül a forradalom után Mortezá Sírází teheráni lakásában volt egy emlékezetes és hatásában rendkívül jelentős találkozó. Ezen a következő, igencsak izmos társaság vett részt: Khomeiní, Tabá'tabá'í, Henri Courbain francia csúcsorientalista, aki már régóta sertepertélt az ajatollahok háza táján (és a könyveit mindenkinek ismernie kellene, aki az iszlámmal foglalkozik - inkább, mint a minap elhunyt "doyen", Bernard Lewis igencsak káros érett-kori műveit), valamint a házigazda.

Itt dőlt el, hogy a forradalmi Iránban az oktatási intézményekben kiemelt helyet kap a logika és a filozófia, mint a teológiai Isten-bizonyítékok egyik metódusa, a folyamatos jog(újra)értelmezés eszköze és mai gyakorlati gondolkodás szerves része.

A falszafa legnagyobb mesterei az elmúlt évtizedekben, Tabá'tabá'í halála után tanítványai, Dzsavád Ámolí és Muhammad Jazdí lettek.

Összetett történet ez. A Bánki-tó inspirációjában most csak annyi megjegyzés: a "nem-szöveg-alapú" (érts: nem a Koránon és a prófétai-imámi hagyományokon alapuló) teológiai érvelés eszközeként kezelt filozófiának két irányzata alakult ki: az egyik a hagyományos, a passzív politikai álláspontot támogató, amely máig erős pozíciókkal bír a vallástudományi központokban (Qom, Meshed).

A másik az előbb vázolt "modern" irányzat. Iszlám vallástudományi nézőpontból az egyfajta "nyugatosak". Ők a mai politikai mainstream, Ali Khámeneí ajatollah irányzata.

Mint látható - ott sem - fehér és fekete semmi.

Irán sok mindenben rendkívüli állam az iszlám világban. Túl az élő perzsa hagyományok hatásán a görög (ergo: nyugati) gondolkodásnak a filozófián át történő általános magatartás-befolyásoló szerepe van.

Na, ez már sok. Egyébként meg vagy vége lesz az "egymást (se nagyon) olvassuk és szakértünk" korszaknak, és továbbra sem értjük mi folyik Keleten (meg másutt). Vagy végre terepen kézbe vesszük a gyökereket, nyelvvel, históriával felvértezve. (És soha nem egy másik vallás relációjával.)

De úgysem ez utóbbi opció fog megvalósulni.

Hanem a koncepciózusság. - Jobb esetben.

Rosszabban: a lustaság.

1 komment

A Balkán újratöltve 13 - A Nyugat pénzén

2018. június 18. 08:27 - politics&islam

 

(Még egy "kinti" írás. MaNcs, 2018 / 20. sz. 2018. 05. 17.)

Miért mondja fel Donald Trump az iráni atomszerződést?

Donald Trump a múlt héten bejelentette, hogy felmondja a három éve megkötött iráni atomalkut. Ez heves felzúdulást keltett a nyugati szövetségesek körében éppúgy, mint a Közel-Keleten. Mi vezethetett a döntéshez?

Az atomszerződés felmondásáról szóló bejelentés nem volt váratlan. Trump már a választási kampányában megígérte, aztán megismételte a Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel, majd Emmanuel Macron francia elnökkel folytatott tárgyalásai után is. Macron áprilisi megbeszéléseikkor éppenséggel arról próbálta meggyőzni az amerikai elnököt, hogy a felmondás helyett inkább tárgyalja újra a szerződést az irániakkal. E próbálkozás sikertelensége dacára az európai vezetők – egyelőre – ragaszkodnak az egyezmény fenntartásához. Federica Mogherini külügyekért felelős uniós biztos azzal érvel a megtartása mellett, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei rendszeres jelentéseikben nem látják jelét annak, hogy Teherán megszegné a megállapodást.

A brit és német vezetés is ezeket a húrokat pengeti, de színre lépett Barack Obama is, ő egykori külügyminiszterét futtatta meg egy kis árnyékdiplomáciáért. John Kerry az utóbbi hetekben kétszer is tárgyalt Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszterrel és Franz-Walter Steinmeier német elnökkel – mindhárman részesei voltak „az új évezred legnagyobb diplomáciai eredményeként” eladott egyezmény megkötésének. Obama igyekezete nem is csoda, hiszen éppen az ő politikája tette lehetővé – tizenkét éves tárgyalássorozat után – az egyezmény létrehozását. Nyugat-Európa is erősen szorgalmazta Teherán kiszabadítását a gazdasági karanténból – az európai hatalmak gazdasági érdekei már hosszú ideje felülírják a biztonsági szempontokat –; ám az amerikai szankciók útjában álltak a zavartalan üzletmenetnek.

Az európai kormányokkal és nagyvállalatokkal szemben az Egyesült Államok és első számú térségbeli szövetségese, Izrael sokáig kizárólag biztonságpolitikai szempontból tekintett Teheránra. Ez az álláspont Barack Obama – ma már sok oldalról kritizált – lágy közel-keleti politikájával változott meg. Pontosan akkor, amikor az elnök – elődje, George W. Bush afganisztáni és iraki beavatkozásainak negatív tapasztalatai után – látványosan kivonult a térségből. E kivonulásnak hamar súlyos következményei lettek, gondoljunk csak az arab országokban 2010 után erőre kapó mozgalmakra. Viszont ez a politika tette lehetővé azt is, hogy három évvel ezelőtt egy platformra kerüljön Washington a vezető nyugat-európai államokkal, Oroszországgal és Iránnal. A legújabb közel-keleti fejlemények hatására most épp e közös nevező veszett el.

Félelmek és kockázatok

Trump lépése azért is rendkívüli, mert frontálisan szembemegy a Republikánus Párt fontos erkölcsi és anyagi támogatójának számító nehézipari lobbival, amelynek alapvető érdeke volna az iráni piac nyitva tartása, sőt további bővítése. Ez ellen viszont keményen lobbiztak az elmúlt három évben a párt héjái – és persze Izrael is. Mindeddig sikerrel.

A változáshoz döntő fontosságú közel-keleti események vezettek. A régió politikáját elsősorban mozgató szaúdi–iráni vetélkedés majd’ minden frontján Teherán előretörése látható. Irakban gyakorlatilag a teljes síita politikai spektrum Teherán szövetségesi rendszeréhez tartozik; s túl az ebből fakadó politikai befolyáson, vallási körökben is erősödik az iráni hatás. Bár elvileg továbbra is a kvietista-antipolitikus Ali al-Szísztáni ajatollah számít Irak legtekintélyesebb spirituális vezetőjének, az elmúlt években egyre nagyobb társadalmi támogatottságot tudnak felmutatni az iráni Kom városában működő vallási vezetők és oktatási-szociális intézményeik. (A 2003-as háború előtti Irak lakosságának több mint kétharmada a síita felekezethez tartozott – a szerk.)

Ezek az iráni állam által preferált, az aktív, politikus síizmust hirdető vallási iskolák egyre nagyobb számban vonzzák az iraki fiatalokat is. (Sőt, nem csak az irakiakat.) Szíriában Irán immár nem csak katonailag van jelen: a damaszkuszi vezetés minden téren kooperál Teheránnal, Irán pedig a polgárháborúba süllyedt országon át – éppen a kormány által mindvégig ellenőrzés alatt tartott, alaviták uralta partszakaszon – gyakorlatilag kijáratot kapott a Földközi-tengerre. A perzsa-síita kettős hagyományt kiválóan alkalmazó iráni radikális ideológusok előszeretettel emlegetik, hogy a görög városállamok ellen vonuló ókori perzsa birodalom óta erre nem volt példa – s az efféle kijelentések a társadalom jó részénél nyitott fülekre is találnak.

De Irán ennél fontosabb terepre is kijutott: az utóbbi hónapokban már nem csak az Aszad-kormányzat fő regionális szövetségese, a Hezbollah járőrözteti embereit az Izrael annektálta Golán-fennsíkon, hanem az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) egységei is felbukkantak – közvetlenül a fegyverszüneti vonalak mentén. Izrael tehát nem véletlenül ideges. De annyira, hogy a kormány egyik tagja egyenest likvidálással fenyegette meg a szír elnököt, ha Szíria felől iráni, netán Hezbollah-támadás érné a zsidó államot. Nem is volt teljesen alaptalan a kirohanás: az amerikai elnök bejelentése után pár órával a Golán felé érkező – a hírek szerint az IRGC egységei által kilőtt – rakétákra válaszul az izraeliek iráni katonai bázisokat támadtak – mérsékelt sikerrel. Az előjelek azt is világossá teszik, hogy Teherán állandó katonai jelenlétével kívánja megtisztelni az Aszad-rezsimet, még ha ez a szekuláris és baráti szíriai rendszerben érdekelt Oroszország ellenkezését is kiválthatja majd.

A Hezbollah – Teherán legszorosabb szövetségese a Közel-Keleten – ugyancsak komoly fejfájást okoz az izraeli és az amerikai vezetésnek. Libanonban a minapi választásokon – távolról sem meglepetésre – a síita szervezet irányította szövetség győzött. A kicsiny kulcsországban ma már a síita a legnagyobb létszámú felekezet, melyet immár majd’ teljes mértékben saját zászlaja alá terelt, s ami még fontosabb, militarizált a Hezbollah. Izrael számára pedig növekvő biztonsági kockázatot jelent, hogy az utóbbi időben az iráni rakétatechnikával (is) megerősített Hezbollah fegyveres szárnyának leszerelése a választási siker után nyilván hosszú időre lekerül a napirendről.

Közeli frontokon

Irán Jemenben sem látszik gyengülni. Fegyverei és katonai tanácsadói továbbra is nagy számban vannak jelen az ötimámos, úgynevezett zajdita húszi mozgalomban. Az elmúlt hónapokban a húszik többször is lőtték rakétáikkal a szaúdi fővárost.

Rijád azonnal üdvözölte is az amerikai elnök döntését: a korábban szürreálisnak tartott Washington–Rijád–Tel Aviv tengelyt Teherán politikájának tekintetében nyilvánvaló közös érdekek tartják össze. Trump az egyezmény felmondásának radikális gesztusát pedig épp éppen ezzel az offenzív iráni politikával indokolja.

Érvelése szerint az embargó fokozatos feloldását követő külföldi befektetések és a külföldön befagyasztott számlák felszabadítása főként az iráni hadiipart pörgette fel – különös tekintettel az atomtöltet hordozására is alkalmas ballisztikus rakétarendszerek fejlesztésére. Az amerikai adatok szerint Teherán csak az elmúlt évben 40 százalékkal növelte katonai kiadásait, s ezekből egyre nagyobb hányad jut az előbb felvázolt szövetségesi hálózat további erősítésére.

Ugyanakkor az embargó feloldása korántsem hozott annyi pozitív változást az iráni gazdaságban, mint azt világszerte várták. Egyes szakértők szerint pedig Trump már egy lejárt hírszerzési jelentésre hivatkozott, amely szerint Irán titokban folytatta nukleáris fejlesztéseit. Erre egyelőre nincs konkrét bizonyíték, de az embargó felújítása hatással lehet akár a program valós újraindítására is.

Az iráni belpolitikában kényes egyensúly alakult ki a gazdasági reformokat támogató politikai-vallási vezetők és az utóbbi évtizedekben a hadi- és nehézipart ellenőrzése alá vonó IRGC között, amely gazdasági érdekeltségein és erőszakszervezeti befolyásán keresztül a politika fontos tényezőjévé nőtte ki magát. A nukleáris megállapodás annak idején a reform-párti erők vezetőjének, Haszan Róháni elnöknek a nagy sikere volt, mely az újraválasztásához is vezetett. Ha a megállapodás de facto is összeomlik, az nyilvánvalóan a konzervatívok megerősödését hozza magával és persze – az IRGC borítékolható szorgalmazására – az atomprogram tényleges újraindítását.

De mindenképpen további fegyverkezést, mely sem a régiónak, sem a világnak nem tenne jót, hiszen a közel-keleti válság további eszkalációjával járna. És amerikai szövetség ide, közeledés Izraelhez oda, Szaúd-Arábia erős embere, Mohamed bin Szalmán koronaherceg márciusban bejelentette: ha Irán mégis folytatja nukleáris programját, a vahhabita állam is nekilát a sajátja kifejlesztéséhez.

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 12 - Szultáni vizit

2018. június 16. 07:20 - politics&islam

 

(Egy in situ született írás. MaNcs, 2018 / 21. sz. 2018. 05. 24.)

Muszlim és mindenféle nyomulás a Balkánon

A júniusi törökországi választásra készülve Recep Tayyip Erdoğan a múlt héten a Balkán szívében, Szarajevóban tartott kortesbeszédet. De nem csak Törökország nyomul itt: a forgalom már-már a 19. századot idézi.

Vasárnap az Európai Török Demokraták Uniója (UETD) elnevezésű pántörök szervezet „nemzetközi konferenciáján” az elnök olyan beszédet mondott, amely valamennyi balkáni nacionalista vezetőnél kiverheti a biztosítékot – sőt, a kiboruláshoz tulajdonképpen még csak nacionalistának sem kell lenni. Az „örökös török elnök” a balkáni muszlim közösségeket a török, illetőleg oszmán hagyományok ápolására hívta fel. „Ehhez Törökország minden segítséget meg fog adni” – tette hozzá, utalva nem csak a mindenütt gőzerővel folyó nyelvoktatásra és a széleskörű ösztöndíjrendszerre, hanem az újabb beruházási ígéretekre is. A bosnyák fővárosban többek között 3 milliárd dollárt lengetett be a Belgrád–Szarajevó autópálya építésére (nagyobbrészt a Türk Eximbank hitelét); a tendert jövőre írják ki (természetesen török útépítő cégek is elindulnak rajta). Hasonló volumenű török beruházások folynak a dél-szerbiai Szandzsák tartományban is (mely ugyancsak muszlim többségű). Itt gyorsforgalmi utakat és gázvezetékeket építenek.

Erdoğannak, illetve az UETD-nek ugyanezt a kampányrendezvényt Németországban és Ausztriában az idén nem engedték megtartani, s bár a tiltás Bosznia-Hercegovinában nyilván szóba sem jöhetett, úgy tűnik, Szarajevó a legnyugatibb város, ahol az elnök felléphet. A közönség részben épp a nyugat-európai városokban élő, s ide látogató törökökből verbuválódott, de szép számmal voltak kíváncsiak Erdoğanra a helyiek is (a bosnyák kormánypárt, az SDA buszoztatta a fővárosba a híveit). A szarajevói utcákon és a konferencia helyszínén a tömeg „Te vagy a szultánunk!", „Törökország és Bosznia egy entitás” szövegű transzparenseket emelt a magasba. Bakir Izetbegović, a háromtagú boszniai elnökség bosnyák tagja – ő konferálta fel Erdoğant a Zetra sportcsarnokban – a dicső közös múltat emlegette Nagy Szulejmántól Gallipoliig, s kijelentette: „Allah százévente küld ide olyan embert, aki népét a mindenkori helyes útra vezényli. Nekünk most itt van Erdoğan.” S a Balkánon számos hittestvére valóban így tekint rá: száz évvel Atatürk után újra vezére van a ruméliai iszlámnak. (A Bosznia-Hercegovina Köztársaságot elvben közösen vezető háromtagú elnökség szerb és horvát tagja ugyanakkor nem is találkozott Erdoğannal: nem értek rá.)

Az összes játékos

Az egykori török külügyminiszter (még korábban politológiaprofesszor) Ahmet Davutoğlu műve, a Törökország nemzetközi mozgását tizenöt éve meghatározó Stratégiai mélység (Stratejik derinlik) a Balkánt – mint az egykori oszmán birodalom kulcsrégióját – a külpolitika fontos célterületének jelöli meg.

A Szandzsákban a három urbánus központban, Novi Pazarban, a fővárosban, valamint Tutinban és Sjenicában török állami szervezetek és NGO-k szervezik a vallási és kulturális életet. S nem csak mecsetek karbantartásáról vagy Korán-iskolák alapításáról van szó: megjelentek az állami oktatás területén, kollégiumokat üzemeltetnek, szóba került egészségügyi intézmények nyitása is. A Novi Pazar-i főtéren majd’ minden hétre jut török kulturális program; a város amúgy is megőrizte oszmán kori hangulatát. A čaršija, a piac az isztambuli bazár kihelyezett tagozatának tetszik, a kale, a vár évszázadok óta mit sem változott. S másfél évtizede járva a vidéket megtapasztaltam azt is: a török nyelv is egyre inkább visszaszivárog a hétköznapokba. Mindez pedig Belgrád hallgatólagos támogatásával történik: a fővárosban érzik, a török befolyás közel-keleti alternatívája a vahhabizmus lenne.

Ankara Szarajevóban is nyomul, jóllehet ott a török alapítványok szerepe visszaszorulóban van. Egyrészt azért, mert Erdoğan két évvel ezelőtti lépése, amikor az őt mindaddig támogató Fethullah Gülen ellen fordult, súlyos károkat okozott a Balkánon különösen erős Hizmet Alapítvány számára. (Erdoğan vasárnapi szarajevói beszédében is a Hizmet és a gülenizmus elleni könyörtelen harcra szólított fel mindenkit, beleértve a bosnyák kormányt is.) Ankara a Hizmet intézményeinek nagy részét bezáratta, illetve átalakíttatta, s ezt a drasztikus beavatkozást a Boszniában működő török kulturális, szociális és vallási hálózat máig nem heverte ki. Mindeközben Törökországnak Boszniában – elsősorban gazdasági téren – erős riválissal kell szembenéznie.

Szaúd-Arábia először az 1992–1995-ös boszniai háborúban exponálta magát – nevezzük így – humán erőforrás küldésével, valamint fegyverszállítással. A háború után jó másfél évtizedes visszavonulás következett, pár éve azonban beindult a szaúdi gőzhenger. Az országban letelepedett és annak idején katonai szolgálataik fejében állampolgárságot szerző egykori mudzsáhidek kapcsolatrendszerét kihasználva Rijád vallási és kulturális vonalon is aktivizálta magát az országban. Turisztikai projektjeik révén komplett szaúdi üdülőfalvak születtek, ahová nyaranta ezrével érkeznek családok a királyságból. A Szarajevó melletti Hadžićiben településnyi lakópark épült trópusi stílusban, helyiek be sem tehetik a lábukat, még a személyzetet is importálják, Pakisztánból, Bangladesből és sanyarúbb sorsú arab országokból.

A két évtizedes gazdasági válságból kilábalni képtelen kormány örül a befektetéseknek. A lakosság már nem feltétlenül: s itt nem csak a muszlim befolyást zsigerből elutasító szerbekről vagy horvátokról van szó. A mind több turistáskodó meg a huzamosabb ideig itt tartózkodó szaúdi jelenléte a szúfizmussal átitatott oszmán hagyományokat követő, szunnita muszlim bosnyákoknak sem tetszik (a vallásukat egyáltalán nem gyakorló polgárokról nem is szólva). A befektetések oldalvízén beszivárgó vahhabizmus errefelé teljesen társadalomidegen volt eddig.

Egyéb játékosok és színhelyek

Boszniában ráadásul a nagy közel-keleti játszma minden szereplője fellép: e mellékhadszíntéren Szaúd-Arábia mellett Irán is aktív. Teherán régi kapcsolatokat ápol a bosnyák vezetéssel, azok még a legendás bosnyák elnökig, Alija Izetbegovićig nyúlnak vissza. Az iráni vezetés mindenütt aktív, ahol muszlim közösségek élnek – s ezeknek még csak síitának sem kell lenniük. Ott pedig különösen agilis Teherán, ahol a regionális ősellenség, Rijád is igyekszik érvényesülni. Szarajevóban a szaúdi nagykövetség által működtetett, s erősen túlfejlesztett vallási, oktatási és kulturális Fahd Király Kulturális Központ fő riválisa az Iráni Kulturális Centrum. Ez utóbbi épp május közepén tartott nagyszabású konferenciát a szarajevói egyetemen Iranisztika a Balkánon címmel.

Szkopjéban ugyancsak szembeszökő a török nyomulás. Felújított mecseteken, derviskolostorokon, kutakon és más oszmánkori műtárgyakon hirdeti magát a régióban mindenütt aktív török kormányzati gigaszervezet, a Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA), amely közvetlenül a miniszterelnök irányítása alá tartozik, vagyis Erdoğan elnök messzire elérő végtagjainak egyike. A „törökösítés” persze nem merül ki a tárgyi emlékek restaurációjában és karbantartásában. A TIKA rendszeresen utaztatja Törökországba a macedóniai albán és torbeš (szláv/macedón muszlim) vallási vezetőket, s számolatlanul osztja a török középiskolai és egyetemi ösztöndíjakat. És nem csak itt, de az egész régióban: míg az 1990-es évektől 2010-ig a balkáni muszlim fiatalok vallási tanulmányaikat arab országokban (Egyiptomban, Szíriában, Libanonban, Algériában) végezték, immár Törökország a cél. Több száz balkáni diák pallérozódik isztambuli, izmiri, konyai és más egyetemeken - mondja Sead, a Novi Pazar-i Iszlám Tanulmányok Egyetemének oktatója.

A TIKA nevét olvashatjuk szinte valamennyi felújított mecset és vallási intézmény falán Montenegróban is. Ám Crna Gora szűkebb terep Ankara számára; s nem csak azért, mert az itteni muszlim közösség kisebb. A kis tengerparti állam évszázados orosz politikai ambíciók célpontja. Az országot gyakorlatilag 1991 óta irányító Milo Djukanović – aki még Slobodan Milošević mellett kezdte meg pályáját, s a délszláv háborúban katonai zubbonyban tekintette meg Dubrovnik ágyúzását – ép ésszel felfoghatatlan fordulatok után végül a függetlenségbe, s tavaly immár a NATO-ba kormányozta Montenegrót. Az orosz ambíciók ettől persze még nem enyésztek el. Moszkva befolyása erős a gazdaságban, tehetős orosz vevők pedig a tengerpart egyes részeit szinte maradéktalanul felvásárolták – a helyiek e részeket már Kis-Oroszországnak hívják.

Moszkva legfőbb figyelme azonban az Európai Unión kívüli Nyugat-Balkán legerősebb országára, Szerbiára vetül – híven az ortodoxia közösségén alapuló kétszázéves hagyományhoz. Az utóbbi hónapokban katonai egyezmények születtek a két ország között, s Belgrád használt – a helyi rossz nyelvek szerint használhatatlan – orosz vadászgépeket vásárolt nyomott áron. De Szerbia a szíriai orosz–török egymásnak feszülés ellenére is inkább a két ország pragmatikus együttműködésének a terepe. A Török Áramlat nevű gázvezeték a tervek szert jövőre készül el. E projekt Belgrád gazdasági prioritása, de örül Ankara is – nemcsak a gázszállításon keletkező haszonnak, hanem a terv további fejlesztései miatt is. A vezeték egyik leágazása eléri ugyanis Novi Pazart. Erdoğan személyes ígérete ez, s a Szandzsák további „törökösítésének” fontos lépcsőfoka. E közös török–szerb fejlesztés első számú kárvallottja – egyelőre – Koszovó. Bár Erdoğan néhány éve a koszovói Prizrenben még azt mondta: „Koszovó egyenlő Törökországgal”, az elmúlt hónapokban súlyos diplomáciai konfliktus alakult ki a két ország között. Ramush Haradinaj koszovói miniszterelnök ugyanis szembeszállt Ankara azon követelésével, hogy ott is zárják be a Gülen-féle intézményeket.

Tavaly ősszel Erdoğan két napot töltött Szerbiában: egyet Belgrádban, egyet pedig Novi Pazarban. Helikoptere a város központjában lévő futballpályán szállt le, s úgy fogadták, mintha a szultán érkezett volna látogatóba. Névleges vendéglátója, Aleksandar Vučić szerb elnök kényszeredett mosollyal nézte végig, ahogy a „Mindannyian oszmánok vagyunk!” feliratok alatt a tömeg vallásos dalokat énekel török kollégájával. Török diplomaták pedig sokat sejtető mosollyal mondogatják: meglehet, a második világháború már befejeződött, de az első a mai napig tart. Más eszközökkel és néhány új játékossal kiegészülve – de alapvetően mégis ugyanazokkal a szereplőkkel.

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 11 - Egy magyar beglerbégről - Béni bácsi

2018. június 14. 07:14 - politics&islam

 

Van egy kiváló könyv. (Sok van.) Ez két kötetes, akkoriban készült, amikor még volt könyvészet. Szép zöld borító, kopottas felirattal: A szerb felkelés története : 1807-1810. Kiadta a Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata 1909-ben. A szerző akkor már nem élt.

De tartalmas élete volt.

Nagykállói Kállay Benjámin az Osztrák-Magyar Monarchia vezető diplomatája volt. Akkor, amikor ez komoly - akadémiai és nem bármily politika vezérelte szoftszakmai - előtanulmányokat jelentett. Béni úr esetében például az alapozásnak tekinthető német és francia mellett az orosz, a szerb és a török nyelv magas szintű ismeretét jelentette. Mondjuk olyan tanára volt e téren, mint Mihajlo Štančić, aki - tudjuk - minden volt, március idusán még emberhúzta kocsifogat hajtója is; törököt meg a szerdahelyi küzdelmes sorsú nyelvzsenitől - tudjuk: "vengerszkij ucsényij i anglijszkij spión" - Arminius Vamberytől tanult.

Ezekkel a előtanulmányokkal s egy kicsiny (nagy) arisztokrata hátszéllel (mert azt is tudjuk, hogy Árpádföldén ez nem megy másként) hipp-hopp ott találta magát, ahol ezen nyelvek művelőinek nemzetközi politikája összpontosul: a Balkánon.

Idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula Károly az Ausgleich után nyomban a közös külügyminisztériumba hívta Béni bácsit, aki hamarosan Belgrádban találta magát főkonzulként (1868-1875).

Aztán volt egy kicsit országgyűlési képviselő (ki nem, az akkori politikai és kulturális celebritások közül?), megírta a bevezetőben említett könyvet (1877), "Oroszország keleti törekvései" című, ma is olvasandó tanulmányban máig érvényes prognózist adott, s tanulmány készített Stuart Millről, '79-től pedig újra a Balkánnal foglalkozott. 1882-ben a Monarchia pénzügyminisztere s egyben az OMM által megszállt Boszia kormányzója lett.

Ez utóbbi minőségében a Monarchia speciális gyarmatosító politikáját valósította meg az "új tartományban".

Ezt írja róla szerb Wikipédia: "Залагао се за стварање нове, бошњачке нације насупрот већ постојеће српске и хрватске на тлу западно од реке Дрине." (Azon munkálkodott, hogy egy új bosnyák nemzetet hozzon létre a Drina folyó nyugati oldalán, a korábbi szerb és horvát területeken.)

Ez tulajdonképpen politikájának tökéletes összefoglalása. Diplomáciai szolgálatát megelőző balkáni tanulmányútján, majd belgrádi főkonzuli minőségében pontosan láthatta a 19. század második felében megerősödő és egyre sikeresebb szerb nacionalizmus összbalkáni ambícióit, amelyek - túl a montenegrói és déli/macedóniai irányon - elsősorban a boszniai ortodoxiára, az ottani szerbségre irányult. Ennek hatékony ellenszerét látta a boszniai muszlim közösségben. A "bosnyák nemzetépítés" alapköveit rakta le.

Bár ötvenkilenc évesen, 1903-ban meghalt s utóda, Burián István szlavofilként felhagyott a muszlimok preferálásával (a szerbeket nyomta), az 1VH alatt fontos - bár azért valljuk be: számukra kényszerű - szövetségessé lett muszlim közösség 1916-ban nagy állami gesztust kapott: államilag elismert vallási felekezet tagjai lettek.

Béni bácsi - rövid Kerepesi temetőbeli tartózkodás után - egy nyugat-nógrádi faluban kötött ki. Felesége, bethleni Bethlen Vilma úrasszony ugyanis ott időzött a helytartó-pénzügyminiszter halála után, mígnem aztán ő is belépett a Seolba. A család végül az egész vízszintes pereputtyot átköltöztette a Cserhát mediterrán oldalára.

A házamtól háromszáz méterre.

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 10 - Levedlett dolgok földje(i)

2018. június 12. 08:35 - politics&islam

 

Üzbegisztánban majdnem 3000 kilométert ültem a nyeregben. Volt időm nézelődni. Például felfigyeltem arra, hogy a kamionok, teherautók, furgonok hátán szinte minden második esetében láttam az LV országjelzést. Nagyszerű! Tehát Lettország oda ürít. S ez egy szignifikáns mutató lehet arra, hogy az adott ország - legalábbis anyagi értelemben - mire megy magával.

Amikor a kilencvenes években a Közel-Keletre tartva számtalanszor utaztam végig a Balkánon - mikor, hogyan hívták Jugoszláviát, s durva volt látni a német földről leselejtezett füstokádó dízeljárműveket. Ez a helyzet - mondjuk - nem sokat változott.

Otthon úgy az ezredfordulón változott ezen a téren a helyzet. A lassan javuló gépjárműpark akkor fordult retrográd irányba. Tessék kerékpározni vidéken s nézni, miféle gépek szállítják a munkásokat - meg az osztálykirándulókat, meg a Temetők-Kripták-Mauzóleumos (TKM) tagokat.

Azt hiszem ott adtam fel a reményt, amikor láttam egy pékség kisbuszát, amelynek kopott D-betűje, enyhébben kopott CZ-je és friss H-ja volt.

De ha ez megnyugtató, vannak még reménytelenebb országok. Macedóniában 1989 óta fordulok elő, ami akárhogy számoljuk, három évtized. Azt hiszem, nem jártam még olyan országban, amely idő alatt ennyire nem vitte sokra (mondjuk: semmire). Levedlett buszok, taxik, ócska autópark, vidéken még balkáni viszonylatban is teljes nihil.

És a fővárosban rendületlenül épül a szoborparkos neoklasszicista giccsparádé.

Ide guríthatnánk a Nemzeti Színházat.

Ps. Egy szobor, a boldog (?) múltból.

32835020_1675965902452504_4201360390749159424_n.jpg

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 9 - A Njegošok

2018. június 10. 08:16 - politics&islam

 

Ha már szó volt a Crnojevićekről, jöjjenek a Petrović-Njegošok. Ők fémjelezték azt a kort, amikor a déli szerb területek történelme elvált a belső szárazföldi vidékek mainstreamjétől. Ők a kvázi nemzeti dinasztia.

Amikor az 1503-as isztambuli békében lefektették a majd' négy évszázados oszmán hatalmat a mai montenegrói területeken, a hódítók számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a belső magashegyi vidékeket nem tudják közvetlenül ellenőrizni. Itt a mindenkori cetinjei ortodox pátriárka lett a helyi közösség vezetője, 1515-től vladikája, mely fogalom az egyházi hatalom mellet világi (herceg) elöljáróságot is jelentett. Ez lett hamarosan a "Montenegró vladikája" cím.

Amikor az oszmán hatalom összeomlott Magyarországon s a Habsburg erők mélyen benyomultak a Balkánra - hiú reményeket táplálva a szerbekben, az oszmánok montenegrói hatalma is meggyengült. 1697-ben ebben a politikai szituációban került a vladikai székbe I. Danilo Šćepčević, egy, a Cetinje közeli Njegušiban született s boszniai gyökerekkel (Zenica vagy Travnik) bíró családból származott.

Ez a "nagy szerb migráció" ideje, amikor - mint már többször is szó volt róla - III. Arsenije Cnojević ipeki pátriárka vezetésével szerbek tízezrei húzódtak északra, többnyire magyar területekre

Az ipeki pátriárkai székbe ekkor görög érsekek kerültek, akik teljes mértékben lojálisak voltak Isztambulhoz. I. Danilo nem akart az ipeki görög pátriárka beosztottja lenni, ezért a zavaros idők ellenére is északra utazott s Dunaszekcsőn áldását kapta III. Arsenijének, aki kinevezte őt Cetinje püspökének valamint Skanderije és Primorje pátriárkának.

Az első Petrović-Njegoš vladika tehát kijelölte az utat.

Résistance.

Kép: A Zeta Podgoricánál.

32191635_1668412889874472_6611008657813405696_n.jpg

Dzsingiz kán, Timur Lenk. Arcszőrzetileg maximum őket tudom hozni.

Világéletemben szerettem volna szakállat növeszteni. Minimum olyat, mint mondjuk Trockijnak volt. Szép hegyeset, illesztettem volna hozzá Lennon-szemüveget. De álmaim netovábbja a nagy dús kör volt. Olyan batthyányis. Vagy damjanichos. Vagy, hogy ne rögmagyarként gondolkozzam, olyan hemingwayes. Vagy olyan, mint az öszves korai vladikának. Mind zsigerből játszhatta volna a Télapó szerepét.

I. Danilo tehát megalapította a dinasztiát. Persze, mint ortodox szerzetes hivatalosan nem nemzhetett gyermeket, így a vladikai cím mindig nagybácsiról unokatestvérre szállt. Eképpen lett 1735-ben Sava Petrović a érsek-herceg. Majdnem fél száv évig uralkodott, kis hiátusokkal.

Na, ezek a provizóriumok az igazán érdekesek.

Sava Petrović korának reálpolitikusa lehetett. Igyekezett jó viszonyban lenni a területe felett de iure regnáló oszmánokkal, és/vagy a Fényes Portával hol háborúban álló, hol kooperáló Velencei Köztársasággal.

A 18. század közepén azonban megjelent egy harmadik külső hatalom, amely aztán máig szeret belefolyni a Balkán történéseibe.

A meleg tengerekhez való kijutásért a törökökkel hosszú háborúkat vívó I. Péter (oh, az oroszórák, Пётр Вели́кий, Медный всадник, Александр Серге́евич Пу́шкин, и так дальше) cár (1682-1725) már kinézte magának a Balkánt. Nem holmi hobbiból: Oroszország kemény harcokat vívott a mai Dél-Ukrajnát birtokló Krími kánsággal, amely vazallusi függésben volt az oszmán államtól, így Moszkva/Pétervár - a rivális politikai meggyengítése mellett vallási küldetéstudatból is - erősen koncentrált az Isztambul által kormányzott területek ortodox közösségeire. Először a földrajzilag közelebbi románságra, majd a század közepén a szerbek, görögök és a Fekete-hegyek lakossága is fókuszba került.

Nagy Péter utódainak csőrét (lásd még: oroszcsókos száját) nagyon piszkálta, hogy a Habsburgok egyre beljebb-lejjebb jutottak a Balkánon. 1739-ben, miután egyszerre ért véget az osztrák-török és orosz-török háború, a Habsburgok a belgrádi békében amellett, hogy elértek a Száváig, az oszmán birodalom római katolikus közösségének életében is befolyást biztosított magának.

Az oroszok, akik a niši békében többek között megkapták Moldovát, ekkor még nem érték el, hogy az oszmán állam ortodoxainak (millet-i rûm) hivatalos protektorai legyenek. Kompenzálandó az osztrák befolyást - és tovább gyengítendő az oszmán hatalmat - konkrét szövetségeseket kerestek az ortodoxok között. Az 1740-es években - jóval a későbbi első számú szövetséges szerbek előtt - megtalálták őket a montenegróiak között.

Sava Petrovićnak mindez nem tetszett. Az erőteljesen fellépő orosz diplomácia (és mondjuk így: korai állami megbízottak/titkos ügynökök) azonban talált valakit, akit felmutattak a vladikával szemben, a dinasztiaalapító másik unokaöcsét, Vasilije Petrović Njegošt.

Aki ki is golyózta Savat a hatalomból, pedig az még II. Nagy Frigyes porosz királyt (1740-1786) is bevonta a játszmába. Névlegesen vladika maradt ugyan Sava, de 1744 és 1766 között testvére, Vasilije Petrović Njegoš, mint coadiutator lett a tényleges vezető - elkezdődött a közvetlen orosz befolyás a Balkán nyugati részén.

1766-ban Vasilije Pétervárott elhalálozott. Nem kellett azonban sokat várni, hogy az oroszok újra lépjenek. II. Katalin (1762-1796) máris küldött egy új báb-játékost a montenegrói hatalmi cirkuszba. Egy dalmát vagy bosnyák származású népi doktort jelöltek "uralkodónak". Šćepan Malit, mint a montenegrói hegyek cárját (1767-1773) delegálta az orosz uralkodó Cetinjébe.

Gondolhatjuk, hogy Sava Petrović vladika nem repesett az örömtől. Nem úgy a nép. Érzésem szerint az teljesítve érezhette a híres ószövetségi sorokat: "Adj nékünk királyt, a ki ítéljen felettünk." (1.Sám.8.6.) A vladika tán nem volt elég.

Nem így - természetesen - az oszmánok. A vladika folyamatosan jelezte a cárnőnek, hogy ezzel erősen provokálják a Fényes Portát, Oroszország azonban nyomulásban volt. Amikor aztán az oszmánok 50000-es haderővel fenyegették Montenegrót, az orosz udvar hadsereget küldött Georgij Dolgorukij tábornok vezetésével. 1770-ben Šćepan Mali legyőzte az akkor éppen oszmán-szövetséges velenceieket, egy évvel később saját uralkodói udvart rendezett be magának, rá egy évre meg az orosz birodalmi hadsereg tábornokává avanzsált, s II. Katalintól megkapta a Szent Vladimir Rendet.

Ez: чудесно.

1773-ban pedig görög borbélya, Stanko Paljikarda a törökök megbízásából meggyilkolta - ezzel biztosítván a skodrai pasa tömlöcébe vetett családtagjai életét.

Operettbe illő. Mind majd oly sok minden Montenegró történelmében.

Az öreg Télapó (Sava Petrović) még tíz évig osztotta az ész.

Kép: a Morača Podgoricánál.

32203001_1669239116458516_2835181046792716288_n.jpg

Először 2006 telén töltöttem egy éjszakát Njegušiban. Ez egy pár házas falucska Cetinje felett a Lovćen oldalában. Hatalmas terméskövekből álló házban volt a szobám, amelyet lehetetlen volt kifűteni; kaptam egy villanyradiátort, amellett húztam meg magam és fázós kézzel egy hatalmas, A3-as méretű merített papírosból álló, díszes betűkkel írt bőrkötéses könyvet lapozgattam, amely a szoba berendezéséhez tartozott. Ez egy Montenegró-esszencia volt. Történelem, hagyományok, irodalom. Köztük a falu szülöttje, a nagy nemzeti író, filozófus, szabadságharcos, tótumfaktum, II. Petar Petrović Njegoš vladika (1830-1851) művei. Emlékezetes éjjel volt: a szoba nyersfa-borításának, a könyv bőrkötésének s a papír mélynyomásának az illata, s a kint dübörgő hóvihar. Nem sokat aludtam.

Reggel az autóm eltűnt a hó alatt. Tiszta levegőben, vakító napsütésben pólóra vetkezve ástam ki a kocsit, amíg odabent a panzió tulajdonosa olyan füstölt kolbászos tojást sütött nekem reggelire, hogy ma is pontosan érzem, mit éreztem az elfogyasztása közben. Ez aztán erőt adott, beültem a kocsiba s gyakorlatilag kitoltam magam előtt az utat. Ekkor tudtam meg, hogy a '93-as évjáratú Suzuki Swift Sedan hókotrónak is jó.

Írhatnám még tovább, de vár a történelem. Csak annyit: aki már járt ott, tudhatja. Aki meg nem, annak nehéz elmesélni a falu fekvését. Ez egy kis fennsíkon fekszik. Keleti oldalán a Cetinje felőli hegyvonulat, nyugaton meg egy végtelen szakadék: le a Kotori-öbölbe. Világraszóló látvány. Láttam már minden évszakban. Akkor a hegyeket s a fennsíkot fél-egy méteres hó borította; odalent Kotorban meg ingujjban ülhettem ki egy kávézó teraszára.

A fekete jó volt.

1781-ben meghalt Sava Petrović Télapó. Utóda unokaöccse Arsenije Plamenac lett, aki nem sokáig maradt vladika. 1784-ben viszont egy jelentő férfiú következett a vezetői poszton, az első njeguši születésű vladika: I. Petar Petrović Njegoš. Az ő hosszú vladikasága (1784-1830) alatt az orosz befolyás kiteljesedett. I. Petar maga is, még fiatalsága éveiben (1765-1769) katonai akadémiát végzett Szentpétervárott. Ilyen előélet után nem csoda, hogy az orosz politika immár "külbirtokként" kezelte a Fekete-hegyeket. A vladika valamennyi aktuális orosz-török háborúban (1787-1791, 1828-1829), a napóleoni években (1799-1815) vagy az első és második szerb felkelés (1804-1813, 1815) idején az orosz politika eszköze volt, mint a pánszerb mozgalmak déli bázisa.

De ügyes eszköze, mert uralkodásának éveiben az általa ellenőrzött területek a Morača völgye irányában, a mai Belső-Montenegró felé növekedtek. Ennek megfelelően utóda szentté avatta őt.

Ez az utód, az unokatestvér, a Njegušiban olvasott könyv kapcsán említett II. Petar Petrović Njegoš.

Ő egy külön reggeli jegyzetet érdemel.

32313029_1670231919692569_6177697048066785280_n.jpg

II. Petar Petrović Njegošnak is volt szakálla. Pedig csak 17 éves volt, amikor vladika lett. Hiába, a mediterrán hormonok! Nékem csak a hátam szőrösödött be a Közel-Keleten.

Ilyes fiatal vladika még nem volt korábban. Nem is volt egyszerű a megválasztása. Az elaggó I Petar idején ugyanis megerősödött egy másik klán, a Radonjićoké. Nem csak úgy, a semmiből, hegyibirka-lehelletből álltak össze; volt egy ezt építgető külső hatalom. Nevezetesen akkori kis hazánk, a nagy Habsburg birodalom. Amelynek - miután Bounaparte Napoleone polgártárs 1797-ben lehúzta a rolót a Velencei köztársaságnak s a Nyugat-Balkán tengerparti térségében hatalmi vákuum keletkezett - egyre jobban kijegecesedtek balkáni ambíciói. S az oszmánok fene lassú elgyengülése mellett az oroszok déli mesterkedései bosszantották. Kerestek is pártfogoltakat az orosz befolyási zónákban. Így leltek a Radonjićokra.

Ezek első számú embere Vukolaj "Vuko" Radonjić volt, aki egyébként a Petrović-házból nősült. Amikor I. Petar meghalt, ő töltötte be a guvernadur posztját. Ez gyakorlatilag a "külügyminiszteri" beosztást jelentette, aminek érdekessége, hogy eredetileg ez a pozíció volt a velencei befolyás egyik biztosítéka, miután eredetileg a Serenissima "találta ki" a neki lojális crnagorác előkelők számára (gouvernatore del Monte Negro). Ez a cím - hogy-hogynem - ekkor már nyolc évtizede a Radonjić-családban öröklődött: Stanislav (1756-1758), I. Vukolaj (1758-1764), Jovan (1764-1802) és II. Vukolaj (1802-1832).

Velence kiesésével együtt a guvernadur a vladika utáni második legerősebb pozíció maradt, s miután II. Vukolaj mögé lépett Ausztria, Radonjić bejelenkezett a vladikai címre.

Radivoje Petrović, a 17 éves ifjú, a későbbi II. Petar széles körű nevelést kapott. Olaszul, franciául és oroszul kiválóan megtanult; tudatosan készítették fel őt a vladikai posztra.

Kurz und gut, a nagykamasz Radivoje két év alatt lenyomta az "öreg" (ekkor már hatvan felett járó) Vukolajt, mint a rajzszeget. II. Petar néven megkezdhette regnálását - és személyisége kibontakozását.

Ebben fontos szerepet játszott tanára és mentora Sima Milutinović. Nos, ez a figura aztán tényleg minden volt. Jegyezzük meg mindjárt, bár alapfokú tanulmányait nem fejezte be, Szegeden is járt iskolába. Hiába, no, a szegedi közoktatás a Hatrongyostól a Ságvári (fúj-terrorista) Endréig mindig hozta a színvonalat.

A szarajevói születésű Milutinović később "széles spektrumú" figura lett: költő, író, fordító, filológus, történész, népfelkelő s általában - kalandor. Ahogy az egy igazi romantikus személyiségtől az elvárható. Hajdúként harcolt az első szerb felkelésben, támogatta az Obrenovićokat, tanult Lipcsében és okította a vladika-jelölt kis Radivoje Petrovićot.

Akinek hatalomra kerülése után túlontúl sok is volt a mentorból; 1831-ben emigrációba kényszerítette. Milutinović aztán szintén költő feleségével, Marija Popović-Punktatorkával végigturnézta Európát; nálunk is járt. Mindeközben a legnagyobb szerb költővé avanzsált, 1847-ben hunyt el.

II. Petar Petrović Njegoš meg végre uralkodni kezdett.

Kép: vízimalom Prijepoljében.

32405588_1671146492934445_2906292910506901504_n.jpg

A költő-író-filozófus vladika kora az orosz befolyás visszaerősödésének ideje volt.

Hogy ne lehessen potenciális vetélytárs pozíciója, 1832-ben megszüntetett a guvernadur posztot. Helyette - orosz ösztökélésre - létrehozta az irányítása alatt álló Kormányzósági Tanácsot (Praviteljstvujuščiji senat/KT), amelynek szintén szentpétervári sugalmazásra akkor már a szerb területeken is vol egy hasonnevű megfelelője (Praviteljstvujušči sovjet). Az oroszok egy montenegrói születésű pétervári diplomatát küldtek a vladika mellé. Ő volt Ivan Vukotić, aki unokatestvérével, Matija Vučićevićtyel koordinálták a dolgokat Cetinjében. Emellett jöttek a "szokásos" orosz katonai szakértők is. Ezt ismerjük.

A KT létrehozása fontos lépés volt Crna Gora történelmében. Ez a intézmény ugyanis már törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatási funkciókkal is bírt.

A katonai szakértők megszervezték az első állandó fegyveres testületet; addig népfelkelők jelentették a hadsereget. A Gvardija létszáma alapjáratban 140, magasabb készültségi fokozatban félezer fő volt. Emellett a vladika személyes testőrsége (Perjanici) is megszerveztett.

Az ifjú vladika - miután riválisát eltakarította az útból - rögtön belecsapott a lecsóba. 1832-ben a Gvardiját küldte Vukotić vezetésével a podgoricai muszlim klánok ellen. Ebben az egyik legjelentősebb, zömében római katolikus albán törzs, a hoti segédkezett neki. Amikor az oszmán hadvezér Reşid Mehmed paşa felvonult ellene s megkezdette az ilyenkor szokásos obligát tömeges akasztásokat, megint csak az orosz diplomácia nyomása mentette meg a vladikát.

Az ezt követő év bizonyára emlékezetes volt a feketehegyi lakosságnak. A vladika, Vukotić támogatásával bevezette az ellenőrzése alatt álló területeken az állami adót. Amit - mondjuk - majd kétszáz év múltán is meglehetős nehéz behajtani errefelé. (Meg...)

1833 II. Petarnak is sűrű volt, ugyanis Szentpétervárra utazott. E tour célja az volt, hogy I. Miklós cárral személyesen kontaktálva fűzze szorosabbra az orosz szálakat, valamint hogy mint egyházi vezető (cetinjei metropolita) kopogtasson az orosz ortodox egyház csúcsszervének, a Szent Szinódusnak az ajtaján. A szerb, később a jugoszláv majd újra a szerb történetírásnak - érthető módon - kevésbé tetszik a vladika ezen törekvése, miután egyháza hagyományosan a peći/ipeki, esetlegesen a szerémi patriarchátushoz tartozott. II. Petar még nagyobb testvérhez szeretett volna csatlakozni.

Nagy utazás lehetett. Közben végigturnézta (az ellenség) Ausztriát s Bécsben konzultált a szerb nyelvi megújulás legnagyobb alakjával, Vuk Karadžićtyal. A cártól a szokásosat kapta: vállveregetést, egy valag pénzt és egy rakás ikont. Mehetett haza. Mission completed.

Azért ne legyünk gonoszak: az anyagi támogatást fejlesztésekre fordította. Újraindította a Crnojevićek által a 15. század végén működő nyomdát, könyveket adott ki. Utána meg szentté avattatta elődjét, I. Petart.

A harmincas évek közepén levert egy belső lázadást, ami - nahát - az újonnan kivetett állami adók miatt tört ki, 1836-ban pedig a grahovói csatában - sikeresen - megvívott a hercegovinai oszmán helytartóval, Ali Rıdvanoğlu paşával, aki a város lakosságát haraç fizetésre kötelezte. (Jártam már Grahovóban. Ma kb. húsz házból áll egy csodálatos karr-mezős poljén, akkor sem volt sokkal nagyobb.) Az utána kötött egyezmény gyakorlatilag kijelölte a mai montenegrói-boszniai határvonalat.

Ezt követően - miután elfogyott az orosz lóvé, a vladika ismét turistáskodott. Bécsben maga Karadžić nyomta a kezébe legújabb - terepmunkán alapuló - német nyelvű lingvisztikai művét (amit egyébiránt von Metternich finanszírozott): Montenegro und die Montegriner. Fontos könyv lett később a crnagorác nemzettudat-építés során.

Szentpéterváron ezúttal nem volt olyan meleg a fogadtatás, a korabeli beszámolók szerint ugyanis a vladika "nem egyházi vezetőhöz méltóan viselkedett";. Azaz: nőzött.

De hát kérem, huszonnégy éves volt akkor.

Kép: Szent György lovát ugratja, Morača kolostor, Montenegró, 1260 körül.

32423075_1672103569505404_4562101368319377408_n.jpg

Ott tartottunk, hogy Petar vladika szentpétervárott nőz. Huszonnégy évesen.

Ez utóbbi adatnak azért van jelentősége, mert a vladikai posztot csak a harmincadik életévét betöltő személy lehetett, így egyes klán-vezetők szemében továbbra is legitimációs deficittel küszködött..( Azért eltűnődöm, vajon valamely ezen állásponton lévő crnagorác családfő fogalmazta-e meg ezt így valaha.)

Sajnos a mézes hetekből csak négy jutott. A cár hamarosan visszaküldte a vladikát s adott mellé egy orosz mentort, Jakov Nyikolajevics Ozereckovkszkij alezredes személyében. Ő segített Petarnak a modernizációban.

Ott volt mindjárt a hadsereg. Visszatérése után a vladika azonmód puskaporgyárat alapított Rijeka Crnojevićában s kicsiny hadserege könnyebb mozgatása érdekében utak építésébe fogott.

És - ahogy az majd minden anti-oszmán mozgalom/reform idején majd szokott volt lesz - a vladika betiltotta fez viselését. A piros felfordított homokozóvödörre emlékeztető, azóta fársángok idején kisgyermekek buksiján vagy sogenannte alternatív világzenészek lehetőleg kopaszra borotvált kobakján rendre visszatérő fejfedő az oszmán közigazgatás és hatalom jelképe lett. Később ugyanilyen rohamszerűen tiltották be Szerbiában, majd a Nagy Poháremelgető Reformer, Kemal idején.

(S máig az oszmán kor/kalifátus internacionalizmusának jelképe a szunnita vallástudósok fején. A kendővel körültekert fezt viseli ulamá' Boszniától Irakig.)

Petar a fez helyett a Kotor környéki népviseleti eredetű lapos kerek sapkát, a kapát preferálta. Különösen annak szimbólumrendszerével. A fejfedő oldalán végigfutó fekete szalag az 1389-es rigómezei ütközetre emlékeztet, a kapa piros alapszíne pedig az ott és azóta a szabadságért a mártírumság oldalán elfolyt szerb vérre.

A vladika emellé - identitás-erősítőnek megalapította az Obilić Rendet, amely Montenegró (első) függetlenségének végéig, 1918-ig fennmaradt, mint a legmagasabb katonai kitüntetés.

Cetinje mellett, a Crnojevićek kolostora közelében Petar felépítette rezidenciáját, a Biljardát. Amikor jó tíz éve ott jártam láthattam a billiárasztalt, amin ott játszhatott a püspök-herceg, az orosz katonai kurátor és az éppen ott vendégeskedő, az ország faunáját tanulmányozó II. Frigyes Ágost szász király.

Operett.

Közben csendesen terjeszkedett az államkezdemény. A harmincas évek végén a vladika megbízottja meggyilkolta Kolašin legerősebb oszmán főurát, İsmail agát. A negyvenes évek közepén Skodra/Scutari ura, Osman pasa nyomult montenegrói területre. A vele kibontakozó hosszú háborúba Anglia és Franciaország is beavatkozott. Oroszország meg ott volt.

A pánszlávizmus, úgy is mint orosz dominanciájú kulturális és úgy is mint egy délszláv politikai egység, fontos szerepet játszott a vladika gondolkodásában. Ekkoriban írta e gondolatokkal átszőtt fő poémáját, a crnagorai nemzeti költeményt (Горски вијенац/Hegykoszorú). Ez is benne volt abban a njeguši bőrkötéses könyvben.

A '48-as események idején serényen szervezkedett mind a horvát Jelačićtyal, mind a szerb Matija Bannal. A vladika, ha több idő adatott volna neki, sokra vitte volna a pánszlávizmus egyre robogó szénásszekerén.
A történet vége szomorú - lenne, ha nem a romantika korában járnánk. E sokoldalú politikus-művészember-nagylélek (úgyszólván: máhátmá), ahogy egy romantikus személyiséghez illik, ily fiatalon megbetegedett.

A vladika, mint a nagy romantikusok általában, hófehér karú, tornyos kvázi-hellén frizurájú, szofterotikus frufrujú, könny-áztatta üveges tekintetű, az elalélés határmezsgyéjén öntudatlanul egyensúlyozó szende lányok elragadtatott koszorújában gyöngyöző homlokkal, reszkető bajúszval selyemzsebkendőjébe diszkréten véreset köhögő tüdőbeteg lett.

Ekkor -1850-ben - jött az ilyenkor szokásos kultur-körút (levegőváltozás?). Többek közt Raguza/Dubrovnik, Padova, Milano, Genova, Róma. Intenzív IBUSZ-úttal felérő tour.

Az ilyet Fajth Tibor keménykötésű Panorama-kötetével kell abszolváni. Nékem volt egy ilyen. Volt. 1990 augusztus első napjaiban útban Assisibe Velencében császkáltunk, hónom alatt a nevezett kötettel. Egyszer csak megálltunk egy újságos mellett valahol a halpiac közelében. Nézegettem a címlapokat. Megláttam a főcímeket: Irak megszállta Kuvaitot. Hoppá! Olyan izgalomba jöttem, hogy a könyvet az újságosbódé melletti henger alakú postaládára helyeztem. További olvasgatás kezdődött (lapot nem vehettünk, pénzünk nem volt, 30! darab nagyméretű - külön történettel bíró - löncshússal indultunk útnak - jó volt). Olyan mértékben felzaklattam magam - meg persze ciniko-européerként örültem: lesz munkám -, hogy az információk magunkba szívása után heves eszmecserébe süppedve sétáltunk tova.

Hosszú idő után, az Arzenal és a gettó környékén vettük észre, hogy a könyv a postaládán maradt. Siettünk vissza. Már nem volt ott.

Biztosan nem a vladika vitte el. Ő hazatérése után, Cetinjében 1851-ben harmincnyolc éves korában meghalt.

Kép: Sahat kula, Podgorica

32468738_1673020062747088_4254327714149826560_n.jpg

II. Petar Petrović Njegoš utódának, I. Danilonak nem volt szakálla. Meg is bukott gyorsan.

Két jelölt volt a vladikai címre: az elhunyt unokaöccse, az akkor 25 éves Danilo Petrović Njegoš és a szenátus elnökének, Đorđije Petrovićnak a favoritja, Pero Tomov Petrović (aki az elhunyt öccse volt). Szóval, ez is családi ügy volt.

Erős klánküzdelmekkel a háttérben. A Crmnica, a Katunjani és a Bjelopavlići küzdött egymással. Az előbbi kettő békét kötött, az utóbbi azonban nem tudta elfogadni, hogy végül - egy vélemény- és legitimáció-kérő oroszországi utazás után - a még vladikaként elinduló Danilo lett a - herceg. Pero meg a szenátus elnöke. Az metropolitai cím - orosz igényre - függetlenedett az állami vezetéstől.

1852-ben tehát megszűnt a montenegrói teokratikus entitás; a vezető immár világi hatalomként kormányozta tovább az ellenőrzése alatt álló területeket.

Az '50-es évek az oszmánokkal vívott területszerző küzdelmekkel telt. Az oroszok mellett a francia császár, III. Napoleon is szeretett beleavatkozni a crnagorác belügyekbe.

Ezzel aztán egyre szaporodtak Danilo herceg ellenségei. A törökök mellett elegük volt belőle a régi ellenfeleknek, mint Đorđije Petrovićnak, a nagyvajda Mirkonak vagy az emigrációt vezető Stevan Perović Cucának.

Aztán végül mégis egy igazi balkáni bosszú vetett véget a harmincöt éves herceg életének. 1860-ban a Bjelopavlići klán tagja, Todor Kadić gyilkolta meg Kotorban.

Utána következett az a személy, aki csúcsra futtatta Montenegrót. Nikola/Miklós herceg, később crnagorác király.

Lent: az Ibar, Gazivode.

32390686_1673958222653272_4287754701585252352_n.jpg

Miklós hercegnek sem volt szakálla. A végén úgy is járt.

A gyermekkor: Trieszt, Párizs. Jó reláció. Mediterrán kultúra, frankofónia, modernitás. Megfelelő indulás.

Amikor nagybátyját, I. Danilót meggyilkolták, éppen a francia fővárosban hepázott (emlékszik még valaki a szóra). Sietett haza, átvette a kormányzást, s legott megnősült: az otthoni társadalmi béke és stabilitás érdekében feleségül vette a mindenkori fő rivális családból származó nagyvajda, Petar Vukotić leányát, Milenát.

Miklós herceg/király mint egy uralkodói sadchen, úgy házasította ki leányait kicsiny operett-országából, mint szinte senki más. (Tán csak kortársa, IX. Keresztély dán király volt még ilyen. Na jó, Viktória királynő mindenki nagynénje-anyósa volt. Még jó, hogy nem élte meg, mit csinált a rokonság '14 után.) Az orosz uralkodócsalád férfitagjai egyre-másra vitték a magas, karcsú crnagorác hercegnőket a lágy mediterrán nyárból a zord szanktpetyerburgi télbe. Szinte csoda, hogy ezen asszonyok közül egy sem végezte '18-ban az Ipatyev-házban.

Így mondták a puhos éltes uralkodóról: Európa apósa.

S emellett Miklós herceg harciasnak is bizonyult. Gyakorlatilag 1862-től 1878-ig permanensen konfliktusban volt az oszmán birodalommal; '76 és '78 között pedig effektítve háborúban. Ennek az összecsapásnak - mely nem volt független az akkor zajló aktuális orosz-török háborútól - az eredményeként megszerezte Nikšićet, és ami még fontosabb: Bar és Ulcinj elfoglalásával kijutott a tengerhez.

A berlini kongresszuson (ceremóniamesterek Otto von Bismarck és Gróf Andrássy Gyula de Csíkszentkirály et Krasznahorka) végül Montenegró nemzetközileg elismert állam lett. Kotor és Herceg Novi kivételével bírta már a mai tengerpartjait.

A herceg azonban nem pihent. Kemény autokrata rendszerét nyugati nyomásra kezdte átalakítani. 1905-ben alkotmányt adott népének, egy évvel később meg saját pénzt (perper).

S ha már ennyire belelendült, 1910-ben, uralkodása fél évszázados ünneplése folyamán hatalmas csinnadrattával királlyá koronáztatta magát. És mindemellett az orosz hadsereg tábornagya is volt.

Ebben a szerepben is tündökölhetett az első balkáni háborúban (1912-1913), amelyben megtörtént a balkáni oszmán jelenlét felszámolása. A montenegrói hadak megszerezték a mai koszovói Pećet, és a Novi Pazar-i szandzsák déli részét (Plav, Gusinje, Berane, Rožaje, Bielo Polje és Plevlja városokkal), bár Budva és a Kotori-öböl továbbra is az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt maradt.

Miklós a Nagy Háborúban azonnal Szerbia oldalára állt, bár a Karađorđevićeket rühellte. Aztán, amikor a nagy testvér 1916-ban összeomlott, Montenegrót megszállták az OMM seregei. (Ne feledjük VNHM hősies cattarói tetteit!)

Szegény Miklós király pucolhatott a pereputtyával egyetemben. Franciaországi emigrációjában Bordeauxban működtetett menekült-kormány; gondolható, milyen sikerrel.

Amikor közvetlenül a háború után, 1918 novemberében összeült a Montenegrói Szerb Nép Nagy Nemzeti Gyűlése (Велика народна скупштина Српског Народа у Црној Гори) Podgoricában, a királynak nem osztottak lapot. A Gavrilo Dožić peći metropolita vezette politikai erők megszavazták az ország azonnali egyesülését Szerbiával. Cna Gora népe így hamarosan a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban találta magát a trónról soha le nem mondó Miklós nagy mumusa, Petar Karađorđević alattvalóiként.

Így, miként kevés mesében, hoppon maradt az öreg király. Igaz, azt elmondhatta magáról, ő volt az egyetlen királya országának.

(Akkor meg minek a sorszám a neve előtt?)

Mindenesetre 1918-ban véget ért a "Montenegro" című nagyoperett.

Függöny. (Taps?)

Ps. Ami 2006 óta van (független Crna Gora), az inkább egy saját politikai pecsenyéjét sütögető volt (cigaretta-) csempész-elit biznisze. S mit ad Isten, az oroszok már megint itt vannak.

De legyünk kissé megengedőbbek és hajoljunk a filoszosabb megközelítés felé: győzött az évszázados hagyomány. A szerb történelem kétközpontúsága és az elején felvázolt földrajzi determinizmus (újra) leválasztotta a hegyeken túli tengerparti világot a Balkán belsejéből. A Hamvas-fanok bizonyára elalélnak.

Én nem.

Kép: egy másik orosz, aki már itt van. (Pontosabban Koszovó szerbek lakta enklávéjában, Zvečanban.)

32702612_1674865225895905_9199183773181149184_n.jpg

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 8 - Karadağ'ın fethi

2018. június 08. 05:30 - politics&islam

 

Amikor Stefan Dušan halála (1355) után egymásnak ugrottak a helyi nemesek és a délkeletről közelítő vész (értsd: oszmán hódítás) árnyékában fragmentálódott a szerb birodalom, a mai Montenegró területén a Balšić család despotult.

Az alapító, I. Balša még Stefan Dečanski embereként indult, aztán a Dušan cár halála utáni hajcihőben kikanyarította magának a Bojana-folyó vidékét (es ma Észak-Albánia és Délkelet-Montenegró (Alsó-Zeta). Unalmas volna, nem részletezem, de szabályos rendben követték egymást a Balšićok: I. Balša (1356-1362), I. Đurađ (1362-1378), II. Balša (1378-1385), II. Đurađ (1385-1402), III. Balša (1403-1421).

E hét évtized alatt többé-kevésbé birtokolták Zetát, néha Zahumljét és Travuniát (Trebinje). Közben voltak rosszabb évek is: amikor I. Trvtko építgette a bosznia birodalmat (az 1370-es évektől), s néha a Balšićoknak saját tartományuraikkal (Paštrovici, Grabalj, Luštica) is szembe kellett nézniük.

És lassan az oszmánokkal is. A montenegrói peremvidékeket már a 14. század végén kóstolgatni kezdték a törökök, a Balšicok balszerencséjére. II. Balša 1385-ben a Lushnjë melletti savrai csatában vesztette életét Hajruddin pasa ellen. Utóda, II. Đurađ a drusza, Đurađ Branković (aka Brankovics György) mellett hadakozva vesztette életét a Koszovó területén vívott tripoljei csatában.

És volt egy család, akivel kezdettől fogva fashében voltak. Ők a tengerparti Budva környékét bírták, s az alapító, Ilija valamint a fia, Đuraš Ilijić innen kacsingatott Felső-Zeta irányába. Stefan Dečanski idejében még a magyari király (Anjou Lajos) által fenékbe rugdosott Šubićokat is megsegítette, ami mutatja, hogy politikai akciórádiusza jócskán túlnyúlt Montenegrón.

Végül, a legkritikusabb időben, a káosz kezdetén (1355), I. Balša végzett a veszélyes riválissal. Đuraš fia Crnoje, az övé meg Radoje Crnojević (1392-1396), akinek családja lesz majd az, amelyik döntő szerepet játszik majd az oszmán berendezkedés idején. Sőt, elmondható: nekik köszönhetően vált el a délnyugati hegyvidék (Crna Gora/Montenegro/Karadağ) történelme a szerb fősodorvonaltól. Ha úgy tetszik: a mai montenegrói nemzeti tudat történelmi viszonyítási pontját rajzolták meg a Crnojevićek.

Amikor a Balšićok napja leáldozott, jött az új család. Stefan Crnojević (1451-1465) még mindig tartotta magát az oszmánokkal szemben. Akkor, amikor az 1460-as évekre az elbukott szerb állam teljes területét és az évtized közepére Boszniát is magáévá tette az oszmán állam.

1465-ben Stefan fia, Ivan Crnojević (1465-1490) következett a hatalomban. Fekete Pista, ahogy a törökök nevezték: Kara İvan. A velenceiek támogatásával tartotta magát egy darabig, de Konstantinápoly meghódítója, I. Fatih Mehmed 1478-as albániai hadjárata során bevette Crnojević déli központját Skodrát.

Akinek mákja volt. 1481-ben meghalt az agilis szultán, így Ivan žabljaki központjából - velencei finanszírozásban - tovább tarthatta magát. Egészen haláláig (egy évben - 1490 - hunyt el Fügeevő Mátyással). Četinjébe láttam a sírját; érdemes.

Stefan fia, Đurađ Crnojević 1490 és 1496 között uralkodott. Ez már a hattyúdal, az oszmánok ekkorra már mindent birtokoltak a Balkánon, kivéve a Fekete-hegyeket. II. Bajezid szultân 1496-ban foglalta el Žabljakot véget vetve a Crnojevićek hatalmának.

Az 1499-es oszmán-velencei háborút lezáró 1503-as isztambuli egyezményben véglegesítik a Crnojevićek területének bekebelezését. Azonban a magas hegyvidék felett az oszmánok nem tudtak tényleges hatalmat gyakorolni.

Nem egyedi eset: az oszmánok nem voltak jó hegymászók. Az igazán magashegyi népek mindvégig önállóskodtak. Montenegrótól a Libanon-hegységig.

Közlekedjünk ebben a csuda- és operett-országban. Ma a modern közutakon is nagy próba. Emián az oszmánoknak sem sikerült a totális kontroll kiépítése.

Bár én azon tűnődöm, hogy hogyan is gondolhatta később a Wehrmacht - mondjuk -, hogy ezt valódi ellenőrzése alá veszi.

Vagy - mondjuk - Boszniát.

Vagy Jugoszláviát.

(Mert mi ugyan segédkeztünk ebben a projektben, de fent északon, a síkvidéken 3309 polgári személy Dunába lövése könnyebb kihívásnak bizonyult.)

Kép: a Morača és a Lim völgye.

32186919_1667399219975839_2146833437196025856_n.jpg

32089998_1667399149975846_8376237308776546304_n.jpg

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 7 - Bosnia fethi

2018. június 06. 06:30 - politics&islam

 

Bosznia a kezdetektől köztes állam volt - mind a mai napig. A nyugat- és kelet-római világ határvidéke, a nyugati és az ortodox egyház választóvonala volt. Amikor kis vákuum keletkezett a térségben, rögvest a két oldal számára heterodox szekták jelentek meg, köztük a leghíresebbek a bogumilok voltak.

Voltaképpen egy egészen különleges időszakban sikerült egy belső keletkezésű helyi államot megszervezni Bosznia területén. Ez volt a Kotromanićok királysága, aminek létrejöttét nagyban segítette a szerb királyság megrendülése Stefan Dušan halála (1355) után, az Anjou magyar királyok balkáni ambíciói és - paradox módon - a hagyományos balkáni hatalmakat fokozatosan felmorzsoló oszmánok terjeszkedése. Akik aztán végül majd Bosznia népének is befújják a sihtát.

Addig azonban eltelt száz év. I. Kotromanić Trvtko 1377-ben a mai Szandzsákban lévő Mileševa kolostorban magát Bosznia és Szerbia királyává koronáztatja. Állama kiterjedt a mai Boszia-Hercegovina tetületére és magában foglalta Dalmáciát és Montenegró szinte teljes területét, illetve a mai nyugati szerb hegyvidéket, elsősorban a Zlatibort és a Mokra Gorát. Lakossága többségében katolikus volt, de az ország keleti és délkeleti részén élő szerbek zömmel ortodoxok voltak. És továbbra is ott voltak a mindkét oldalról szekált bogumilok.

Trvtko király állama 1391-ben bekövetkező haláláig jól bírta a gyűrődést. Az oszmánok addig még nem értek el, a rivális szerbek pedig egyre-másra gyengültek.

Utána viszont csőstül jött a baj. Trvtko utóda Dabiša (1391-1395) volt, aki magát az elhunyt király öccsének "kiáltotta ki". (Valójában maximum unokatestvère lehetett; vagy az sem.) Neki még nem az oszmánokkal gyűlt meg a baja. A humi területeket a Sanković család happolta el, de nagyobb érvágást jelentett, hogy Dalmáciát és a gazdaságilag legfejlettebb nyugati területek is elszakadtak Hrvoje Vukčić Hrvatinić uralma alatt. Szerintem nem nagyon vigasztalhatta szegény Dabiša királyt, hogy Luxemburgi Zsigmond - akkor még csak - magyar király (1387-1437) kinevezte őt Somogy megyei ispánná. Ez, somogyi első embernek lenni - mondjuk így - űbergáz.

Szegény Dubiša hamarosan meg is hótt. Az utána következő királyokat az unalom elkerülése érdekében hagyjuk is. A lényeg: amíg az oszmánok étvágya nem jött meg s a szerb despotáknak (elsősorban a Brankovićok és a Vukšićok) nem akaródzott Bosznia magasabb hegyvidékei közé betenni a lábukat, a boszniai királyság elvegetálgatott a meredek folyóvölgyekben.

A helyzet akkor változott meg, amikor a szerb állam maradékai is eltűntek (1459). Az utolsó, még valamelyest erősnek tekinthető boszniai király, Stefan Tomaš (1443-1461) halála után fia, II. Stefan Tomašević (1461-1464) következett. Meg a vízözön.

II. Fatih Mehmed szultán (1444-1446 és 1451-1481) ekkor már Boszniára is ránézett. S Konstantinápoly meghódítójáról (1453) tudható: amire tekintetét reávetette, annak annyi volt meg egy bambi.

A kor gyermeke, az erotikus költeményekben is jó, már említett volt Ennea Silvio Piccolomini, II. Piusz pápa (1458-1464) nemzetközi felhívást intézett az újabb oszmán törekvéseket illetően, sikertelenül. Bár a leginkább érdekelt Hunyadi Mátyás még valamelyest felfigyelt, a nemzetközi segítség elmaradt.

1463-ban Bosznia tekintetében a következő politikai tényezők léphettek volna fel az oszmánok ellen: maga a boszniai uralkodó, Stefan Tomašević, Hunyadi Mátyás, Vladislav Hercegović, Hercrgovina ura, Gjergj Kastrioti/Szkander bég, az albán athleta christi és a Velencei köztársaság. Hogy a pápai államot - amely útban volt politikai és erkölcsi tekintélyének mélypontjához - most elhanyagoljuk.

A segítség elmaradt.

1463-ban II. Mehmed 150000 emberrel indult Bosznia meghódítására. Először a hercegovinai központot, Blagajt vette be. Hamarosan pedig az északi főváros, a Vrbas partját magasodó Jajce következett. Stefan Tomaševićet kivégezték.

Kezdődhetett Bosznia oszmán történelme.

Ami meglepően kezdetben igen sikeresnek bizonyult.

Ps. Mindezek után egyébként Hunyadi Mátyás felhorgadt s hamarost - az egyébként nem kizárt: szerb gyökerekkel bíró - Vitéz Kinizsi Pált, a Fekete Sereg parancsnokát, később nemezisét küldte a török ellen. Ki sokat vitézkedett, bidún fá'ida/haszon nélkül, mondja az arab.

Eredmény nélkül.

Kép: Jajce vára.

31950146_1665441360171625_5228448549108187136_n.jpg

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 6 - Szerbiai régiségek/2

2018. június 02. 09:53 - politics&islam

 A fiúk

Ismét a bölcs magribi, Ibn Khaldún. A harmadik generációnál jönnek a gondok - írta volt. A készbe születésből fakadó lelki gyengeségek, a családi/vérrokoni kapcsolatok (aszabíja) lazulása, az egymás ellen fordulás. Khálidka (ezt jelenti a neve) ezt elsősorban a sivatagi/beduin gyökerekkel rendelkező hatalomról írta, de maga is tudatában volt az elméletében rejlő, a tradicionális társadalmakban mindenütt működő pszichológiai-szociológiai általános érvénynek.

Prvovenčani gyermekei már a harmadik generációt képviselték. Úgy is viselkedtek.

Amikor Stefan Nemanjić 1228-ban szerzetessé lőn, a legidősebb fiú, Radoslav már a tengermelléki Zahumlje ura volt. Itt nagyapja, Stefan Nemanja aggresszív testvére, a területet 1190-ig irányító Miroslav örökségével kellett megküzdeni; az ő leszármazottjai (elsősorban fia, Andrija) ugyanis Velence külső támogatásával a nyugati/katolikus vonalat vitték tovább. A 13. század első évtizedeit Radoslav mint Zeta/Zahumlje ura töltötte. Amikor apja meghalt, nagybátyja, Száva megkoronázta az együtt alapított žičai kolostortemplomban.

Három fiútestvére volt. Az ugyanazon anyától, Eudokia bizánci hercegnőtől született Predislavval nem akadt gondja, ő egyházi pályára lépett s később majd ő lesz II. Száva néven a szerb egyház vezetője. Másik öccse Vladislav és Prvovenćani Dandolo-leánnyal kötött házasságból való féltestvére, Uroš egyenlőre békén maradtak. Pár évig...

A kortársak szerint az új uralkodó erősen a felesége, Anna Angelina, az épeiroszi uralkodó, Teodor Komnénosz leányának befolyása alatt állt. Aki meg apját támogatta a "ki a legény a Balkánon" című nemzetközi valóságsóban. Három központ vetélkedett: Szerbia és Épeirosz mellett még Bulgária. Végül II. Ivan Asen törte meg az öreg görög lendületét; 1230-ban fogságba ejtette.

Radoslav még három év zavaros év jutott: Vladislav támogatására - és "az épeiroszi nő" befolyása ellen szerb előkelők lázadása kezdődött, aminek az lett a vége, hogy 1233-ban a királyi pár először Raguzába menekült, majd egy sikertelen boszniai szövetségszövés után a durrazói görög despota, II. Komnénosz Mihály udvarában kötöttek ki.

(A dinasztikus házasságok/feleségek révén történő külső befolyásolás hat évvel ezt megelőző példája volt az ismert pilisi eset, hol az önérzetes (?) Bánk mester - magyar hangja Melis György - ledöfte a forróvérű meráni nőt. Kinek az ura meg éppen a Szentföldön kegytárgybizniszben utazott.)

Közben Vladislavot királlyá koronázták s az elűzött uralkodópár végül, mint egyszerű szerzetes és apáca visszatérhettek szerb földre meghalni.

XXX

Vladislav 1234 és 1243 között uralkodott. Azzal kezdte, hogy az ekkor elhunyt nagybátyja, Száva holttestét bolgár földről személyesen hozatta haza s az általa még župán korában a raškai területek nyugati részén, Mileševában alapított kolostorba temettette újra. Az ő uralkodása alatt kezdődött s erősödött meg (immár Szent) Száva kultusza. Spirituális területen tehát Vladislav megtette a magáét.

Politikai téren is a bolgárokra tett. II. Ivan Asen lányát, Beloslavát vette feleségül. A század harmincas éveiben a Balkán két hatalma közeledett egymáshoz. Ennek volt egy igencsak aktuálpolitikai oka. 1227-ben a mongolok megjelentek Kelet-Európában s a harmincas évek közepére reális veszéllyé vált, hogy elérik a Balkánt. (Meg hát, ugye, a mogyerik uruszágát. Ekkor tette örökbecsű kém- és tényfeltáró riportútját keleten Gyula barát.)

Persze a hungarus uralkodók (II. András majd fia, IV. Béla), ahogy az már az ő történelmükben lenni szokott volt, szokott és szok, megint nem a Realpolitik talaján mozogtak s a valódi nagy kihívással szemben erőfragmentációt gerjesztő lépéseket tettek egymás után. (Most elhagyjuk az ismert bénázást a kunokkal s a Kötöny-sztorit.)

A Südwest-Europa/Balkánt egyaránt fenyegető mongol veszély árnyékában a hungarus királyok legfőbb törekvése a balkáni tetjeszkedés volt. II. András ifjabbik fia, Kálmán, Lodoméria és Halics hercege először Boszniát (Rama), majd 1237-re Humot szállta meg.

Vladislav és a bolgár uralkodó szövetsége megerősödött, sőt a szerb király Raguza talján vezetőjével, Giovanni Dandoloval is jónak látta szövetkezni.

Amikor a mongol veszély végleg realizálódott, nagy csapás érte Vladislavot: a mongol seregek már túl a sikeresen elbaltázott muhi csetepaté után a magyarok földjét dúlták, amikor nyár elején meghalt a bolgár uralkodó. A szövetséges híján maradt Vladislav végignézhette az ismert sztorit: Béla király híres bél-húzását, ahogy menekülése folyamán - egyfajta pre-petőfiként - az ország öszves várában, hegymagassában s völgyében megfordult, máig látható patanyomokat hagyva, például. A Grande Tour vége ismert: lágy integetés Trogir várából a parton mérgeskedő mongoloknak. (Megnéztem: nem kellett volna az ázsiaiaknak sokat úsztatniok.)

A nagykán-választó kurultájra visszainduló s erősen megmérgedett mongolok brutálisan pusztítottak Bosznia, Hum és Szerbia földjén is. Egyes tengermelléki városok (mint Kotor, Divac, Svač) teljesen leromboltattak, de a belső területek is súlyos károkat szenvedtek.

Közben meg a szerb előkelőknek elegük lett a bolgár befolyásból. 1242-43-ban a legkisebb (fél)testvér, Uroš állt a felkelés élére. Végül - miként elődje - Vladislav is feleségestül pucolt el; egy ideig még Raguzából szervezve az ellenállást. Aztán az elűzött király Shkodrában éldegélt - egészen 1269-ig! Mileševában temették el.

XXX

I. Uroš három évtizedig (1243-1276) ült a trónon. Meglehetősen jól kormányzott. Először a mongol pusztítás utáni normalizációt vezette. Aztán újult erővel vetette magát a balkáni politikai játszmákba.

A hosszútávfutó/lovagló vitéz hungarus királyval, IV. Bélával - az éjszaki szomszéd további boszniai és šumadijai ambíciói miatt - fashéban maradt. Másik nagy ellenfele Raguza volt; amit sikerült is elfoglalnia. A bolgárokat féken tartotta.

Házassága révén - egy Anjou hecegnőt, Helen/Ilonát vett feleségül - erősen beavatkozott a két bizánci utódállam, Épeirosz és Niceaia közötti konfliktusba. Amikor 1261-ben a Latin császárság megbukott s a niceai Palailogosz Mihály visszahelyezte magát a bizánci császári pozícióba, Uroš úgy látta, Bizánc visszaerősödése az időközben kiépített balkáni vezető szerepet veszélyeztetheti.

Felesége unokatestvére, Anjou Károly ekkoriban Nápoly és Szicília királya, Provance és Achaia (a mai Nyugat-Görögország és Albánia) hercege erős ambíciókat mutatott, hogy újból sihtát fújjon a konstantinápolyi császárnak. Így nem csoda, hogy Uroš és Károly célkitűzései találkoztak.

A trónszerzés végül nem sikerült, viszont ebben a törekvésben közeledett egymáshoz a szerb és a magyar uralkodó, aki ekkorra már - az apjával, Bélával hosszú küzdelmet vívó - V. István volt. Akinek egyik lányát, Máriát Anjou Károly, a másikat, Katalint a szerb uralkodó elsőszülöttje - s hamarosan utóda - Dragutin vették feleségül. (Ez a Károly-Mária házasság hozta helyzetbe később az Anjoukat a hungarus királyságban: az ő unokájuk volt Károly Róbert.)

Dragutin aztán - miként az már lenni szok - fellázadt az apja ellen, aki 1276-ban egy humi kolostorba vonult vissza, ahol egy év múlva meghalt.

Hamarosan az obligát újratemetése is megvolt: az általa alapított, ugyancsak Novi Pazar melletti Sopoćani kolostorban nyugszik.

A 13. század középső harmada egyébként Szerbia egyik aranykora, gazdasági felvirágzásának ideje. A Nemanjićok által nyittatott bányákból (Novo Brdo, Rudnik, Đake/Đavolja Varoš) kikerülő nemesfém nagy bevétellel (urbura) dobta meg az államkincstárat. I. Uroš verette az első - velencei mintájú - szerb pénzt.

Ja, és ő alapította az izgalmas kis sasei kolostort (1243) a mai Bosznia legkeletibb vidékén. Hat éve itt egy meglehetősen besljivovicázott szerzetes - miután Habsburg vagy Karađorđević perszonáluniót javasolt országainknak, bőszen ecsetelte nékem, milyenek galádak a muszlimok. Légvonalban nyolc kilométerre Srebrenicától.

Kép: Stefan Nemanja feleségének, Ana/Anasztáziának Kuršumlija melletti Isten Anyja kolostora. Itt helyezték nyugalomra az 1200 körül elhunyt nagyit.

31674011_1659610794088015_3128460431878782976_n.jpg

A Szerémségi királyság majd' fél évszázada

Ennek megértéséhez kicsit megint szét kell nézni a környéken. Ez a "feudális széttegolódás" korszaka, ugye, amiből erősen kijutott a hungarus királyságnak. A nagy tartományurak közül - földrajzi közelségük mián - többen is "belelógtak" a balkáni politikába. Közvetlenül a Babonićok, a Šubićok, az észak-dalmát vidékeken a Frangepánok, északon, a Sáva túlpartján Csák Ugrin, északkeleten, Erdély irányából pedig Kán László. (És nem elhanyagolható az önállósodó Boszniai bánság szerepe sem, I. Istvánnal az élén.) A széttagolódás fejébe e korszakban halt ki a három domináns kelet-európai dinasztia, a lengyel Piast, a cseh Přemysl és a magyar Árpád-ház. Volt itt haddelhadd.

Dragutin tehát magyar segédlettel 1276-ban a gackoi csatában jól fenéken billentette az apját, aki - ahogy már szó volt róla - elmenekült s végül, mint a Nemanják közül oly sokan, kolostorban kötött ki, ahol csendesen megfogta a sósperecet.

Az új király előtt bonyolult politikai konstelláció alakult ki. A nagyra nőt birodalmat nehezen tudta egyben tartani. A határvidékeken az említett főurak nyomultak, Bizánc visszaerősödni látszott, s a szerb király testvére, Milutin sem tudott megülni a valagán.

A hetvenes évek végén egyfolytában vele hadakozott, aztán, amikor 1282-ben egy vadászaton lábát törte s az utókezelése sem sikerült (problémák az egészségügyi intézményrendszerben!), átadta fiának a szerb trónt. Ezzel sikerült a magyar befolyás miatt folytonosan berzenkedő szerb nemesek lecsillapítása.

Ő maga azonban nem vonult vissza a hatalomból: megtartotta az északi területeket, ahol 1284-ben egy hungarus vazallus államot hozott létre. A Szerémségi királyság magva magyar befolyás déli határvidékén lévő Macsói (Mačva) és Sói bánság volt, de a mai Szerémség nagy része és Észak-Šumadija is uralma alá tartozott. Olyan városokat birtokolt, mint Belgrád, Braničevo, Kučevo, Srebrenik s időlegesen - Csák Ugrinnal vetélkedve - Zalánkemén, Zimony, Keve, Becskerek, Hram, azaz a Felső-Szerémség ès a Bánát.

A szerémségi állam Dragutin családi kapcsolatainak köszönhető. Fiát, Vladislavot a magyar uralkodó lányával házasította össze. A magyar király ekkor IV. László (1272-1290) volt, akinek - mind tudjuk - komoly gondjai támadtak az akkoriban (is) meglehetős xenofób mogyeri elittel. A mutterja, Erzsébet, Szejhán kun fejedelem leánya vala s így mint egyfajta félig-homo novust nem fogadta be az akkor amúgy is megcombosodott, az egymás elleni gyűlöletben edződött hungarus elit. A kunok befogadásának nehéz korszaka volt ez. Mindenesetre IV. Lászlónak jól jött egy külső (déli) szövetséges. És a magyar uralkodó segítségével megerősödhetett Dragutin különbejáratú szerb politikai entitása.

Szükség is volt rá, testvérével, az 1282 óta a szerb trónon ülő Milutinnal mindvégig feszült maradt a viszonya. Elsősorban azért, mert fiát, Vladislavot nem sikerült a szerb trónra juttatnia. 1313-ban a szerb egyház vezetője békítette meg - úgy, ahogy - a tesókat.

Aztán, ahogy közeledni érezte a véget, egyre inkább eltávolodott a magyaroktól (mondjuk, azért is, mert az új Anjou uralkodó, Károly Róbert kezdett számára is veszélyes lenni).

És a nemanjida zárómotívum: kolostorba vonulás és Teoktist néven elhunyás 1316-ban.

Vladislav uralkodása, mint szerémi király, rosszul kezdődött: a szerb trón birtokosa, nagybátyja rögvest tömlöcbe vetette. 1321-ben, Milutin halálakor szabadult s próbált a bolgár III. Ivan Asennel szövetkezni az új szerb király, Stefan Dečanski ellen, mérsékelt sikerrel.

Amikor Vladislav 1325-ben meghalt, az egész Szerémségi királyság ment a levesbe. A boszniai uralkodó II. István lecsapott a Sói és Macsói bánságokra, a Felső-Szerémséget (a Száva-Dráva-Duna-közét) meg a magyar és szerb királyok happolták el.

Oszt jó napot.

Kép: A Đurđevi Stupovi, amit Dragutin erődített meg s itt is nyugszik.

31543764_1660611647321263_3068351720326168576_n.jpg

Milutin

Amikor 2007 késő nyarán Libanon felé autóztam becserkésztem az északkelet-görög városokat Szalonokitől Alexandrupoliig. A legjobban Kavala (vár, kikötő) tetszett. Bizonyára Milutin királynak is, mert odáig lement s a tengerig terjesztette ki a szerb királyság területét.

Egy híján negyven éves uralkodása alatt (1282-1321) nagy területgyarapodást ért el. Azzal együtt, hogy az északi területek (Szerémség) testvére, majd unokaöccse felügyelete alatt állt, kihasználva az északi stabilitást, déli irányban nyomult.

Már trónra lépése évében elfoglata a mai Macedónia területét, s ekkortól egy évszázadon át Szkopje lett a szerb királyság fővárosa.

Egyébként már a 13. század közepén, miután a bányák megnyitásával az állam gazdasági súlypontja dél felé tolódott, a Nemanják és s szerb elit egyre szívesebben tartózkodtak Koszovó, Metihija és Dél-Raška területén. Ez aztán az uralkodók kedvenc hobbijában, a kolostoralapításban is megmutatkozott, immár ezen a vidéken is.

Másfél évtizedes expanziós politika után a század végére Milutin államának legdélebbi határait immár az Égei-tenger mosta. Ekkor egy másik kihívás érkezett, ezúttal északkelet felől. Az Arany Horda állama, amely a dél-orosz/ukrán steppét uralta, s befolyási zónája a mai Román-alföldön keresztül a szerb területeket is elérte. Itt a Horda vezetőjének, Nogaj kánnak egyik vazallusa, egy bolgár nemes, Sisman kavart, törte a borsot Milutin orra alá.

A bonyolult háborút most nem részletezném, a küzdelemben Milutin fia, Uroš, aki majd Stefan Dečanski néven követi apját a trónon, túszként a kán udvarába került. (Ehhez olvasni: Vásáry, Vásáry, Vásáry.)

Ahonnan Nogaj 1299-es halálakor szabadult. Gondolhatnánk, végre jutott egy kis nyugalom Milutinnak, de nem.

Az utolsó másfél évtizedben fellázadtak ellene a szerb előkelők, a fia Uroš (1313) és a szerémi király, Vladislav sem maradt nyugton. Végül a király bekeményített: a fiát fogságba ejtette, megvakíttatta é Bizáncba száműzte (1314). Megj.: Állítólag a vakítást pancserül végezték s Uroš maximum egyszemű lett.

Konstantin, Milutin kisebb fia lett a trónörökös, de 1321-ben bizánci hátszéllel visszatért Uroš s haldokló apja helyére került.

Milutin meg az általa alapított koszovói Gračanica kolostorába, lábbal előre.

A képen a kolostor. Kétszer is jártam benne. Sajnos soha nem volt olyan szerencsém, mint egy barátomnak, aki verekedő apácákat is látott itt.

31870380_1661567960558965_4354000277158756352_n.jpg

Szerbia a csúcson

Az elsőn, mondhatni. A második csúcsrafutás majd a jugó biznisz lesz, az ismert eredménnyel.

Szóval 1322-ben Nikodémusz, a szerb egyház érseke királlyá koronázta a Monophtalmost. S vele együtt fiát, Dušant. Ebből - a dinasztikus előzményeket figyelemve véve - nem sok jó sülhetett ki.

Nem is sült.

II. Uroš, akit a történelmi források az általa alapított, a raškai iskola legtökéletesebb épületegyüttesének tartott metohijai Visoki Dečani kolostorról (ma a világökörség része!) Stefan Dečanskinak neveznek először féltestvérét, Zeta, Zahumlje és Travunia urát kellett legyőznie, miután az apjuk uralkodásának utolsó éveiben igencsak megerősödött. Legyőzte, megölte.

Utána Vladislav, a Szerémség királya volt a soros. 1324-ben ezt is elintézte, Vladislav protektorához, Caroberto hungarus királyhoz menekült.

Ezt követően III. Asen bolgár királyt győzte le a velbazhdi csatában (1330).

Már éppen hátra dőlhetett volna élvezvén a hatalmat, a füstölt marhalábszárat és a zahumljei borokat, amikor jött a szerb uralkodók nemezise.

Fia, Dušan jött balról (Shkodra) s 1331-ben legyőzte az apját. A mai Kosovska Mitrovica feletti Zvenčan várába zárta, ahol még abban az évben elhalálozott. Magától. Vagy nem.

Dušan idején minden jobb volt. Mondhatták a szerbek a halála után kezdődő hanyatlás és bukás évszázadában.

Ezt bizton így érezhették, miként hasonlóan kezdettek suttogni a hungarus királyság alattvalói (és nemesemberei) két emberöltővel Hunyadi Mátyás királyról. Pedig az előbbiek korábban soha nem látott brutális adóterhek alatt nyögtek (z.B. a zseniális füstpénz és a mindig szedett rendkívüli hadiadó), a hagyományos elit meg mindvégig egy migráns román bojár unokájának és egy gyors karriert befutott oligarcha fiának tartotta az egyébiránt is hungarus viszonyok között túlművelt Mathias rexet. Igaz, volt - miként minden új hatalom idején - vagyonfelhalmozó újelit-fluktuáció és egészen alulról induló társadalmi mobilizáció. S az ilyesmire mindig jó szívvel gondol vissza a társadalom nagy része. (Ugye.) No, de hát ami a füge után következett. A tesze-tosza lengyel, a szép kisfiú és a feketeleves...

Az ambiciózus új uralkodó, Dušan nyomban megkezdte a terjeszkedést. Először kétfrontos háborút vívott: Bizánc ellen déli irányba, a magyar király elken északra vezetett hadat. Ez utóbbit 1336-ban a Šumadijában győzte le, megszerezve Belgrádot és a Macsói bánságot.

Caroberto megsérült a csatában s fiának sem volt nagyobb szerencséje, Anjou Nagy(?) Lajost, kinek Nápoly megregulázása és testvére megbosszulása mellett a Balkán/Boszni volt a gyengéje, többször is legyőzte. Lajosról még annyit: hitvese Kotromanić Erzsébet II. István bosnyák bánnak volt a leánya s erős akaratú asszony (ha szabad még így fogalmazni manapság) révén mindig erős figyelemmel volt a balkáni politikai fejlemények iránt.

A szerb király az 1341-1347 között zajló bizánci polgárháborúba is beavatkozott. Itt a küzdő felek (a Kantakuzénoszok és Palailogoszok) között pillanatnyi érdekei alapján döntött. Mindeközben vazallusává tette Bulgáriát s hatalmas területeket foglalt el Bizánctól - egészen a Peloponnészoszig jutott. Nagy lendületét 1344-ben a stefanijanei ütközetben a Balkánon már jelen lévő kisázsiai török állam, az Aydin emirátus csapatai törték csak meg.

A hódítások következtében 1343-tól már a "szerbek, albánok és a tengermellék királyának" titulusát viselte, majd két évvel később már a "szerbek és görögök cárjának/császárának" kezdte neveztetni magát.

A nevezéktan egy évvel később vált hivatalossá: 1346-ban a fővárosban, Szkopjében hatalmas mítinget tartottak. II. Joanikije szerb érsek, a bolgár pátriárka és athoszi vallási elöljárók jelenlétében két fontos köz- és vallásjogi lépésre került sor. Az autokefál szerb egyházat ekkor érseki rangról patriarchátusira emelték, ezzel teljesen egyenjogúvá vált a bizánci és bolgár egyházzal.

Központja pedig az eddigi žiča helyett - követvén az állam adminisztratív súlypontjának délre kerülését a metohijai Peć lett. (Mondjuk ezért a nagy egyházszervezeti függetlenedésért 1350-ben a konstantinápolyi pátriárka exkommunikálta Dušant autokefál egyházastul.)

Ezután II. Joanikije - immár újdonsült pátriárkaként - a szerbek ès görögök császárává (Bασιλεὺς καὶ αὐτoκράτωρ Σερβίας καὶ Pωμανίας) koronázta Dušant.

Dušan vezényletével általános "bizantinizáció" zajlott le. A szerb uralkodó úgy látta - jól -, hogy birodalma politikai, gazdasági és immàr egyházi súlya is arra predesztinálja, hogy átvegye Bizánc vezető szerepét a Balkánon s általában az ortodox világban. Ez a hatalmi struktúrában s a politikai címadásokban is megmutatkozott. Fiát, Urošt a "szerbek és görögök királya" titulussal ruházta fel, féltestvére és sógora despotesek lettek. Két további sógora, Dejan Dragaš és Branko Mladenović, aki a később Szerbiában és Magyarországon is fontos szerepet játszó Branković-család őse volt, sebastokratorokká lettek kinevezve.

Ezután Konstantinápolyra és Thesszalonokore kacsingatott, de az ehhez remélt velencei szövetséget nem kapta meg. Boszniában hadakozott hát s nagyjából elmondható, hogy a későbbi Jugoszlávia területét - egy-két észanyugati rész kivételével - birtokolta.

Amikor 1355-ben meghalt, úgy tűnt, stabil birodalomban egyesítette a Balkánt.

Nem így lett.

A Prizren melletti Szent Arkangyal templomba temették. Aztán - szokás szerint - újavermelték. Csontjai ma Belgrádban nyugszanak.

S ami még érdekes lehet: e talán legnagyobb nemanjidát - a dinsztia tagjai közül egyetlenként - nem avatták szentté (túl sok volt a rovásán bizánci ortodox körökben.

Dušán 1331 és 1355 közötti uralkodása valóban fénykor volt. S ha szimbolikusak akarunk lenni, halála után egy évvel az oszmánok hídfőállást alakítottak ki a Dardanellák balkáni partján. Ha úgy vesszük ekkor kapcsolták le a villany. Igaz, a teljes szerb elsötétedésre még száz évet kellett várni.

Kép: Dušan a szkopjei városi giga-szoborparkban. Szeretek ott sétálni. A híres macedónok -- Constantinus, Justinianus, Szókratész etc. - között.

31882730_1662679103781184_4681147824425926656_n.jpg

Egy másik százéves háború első fele

A szerbek oszmánok elleni végül sikertelen ellenállásáról lesz szó. Amely nem is száz évig, inkább másfél századig tartott.

Első felvonása ugyanis mondhatni már a 14. század elején elkezdődött. 1312-ben volt az "első" gallipoli ütközet. Ekkor Milutin ütközött meg a félszigeten portyázó türkökkel. Ezt követően az Aydini emirátusnak voltak hídfőállásai Trákiában, akik ellen Dušan hadakozott. A valódi kihívás azonban csak ezután következett.

Ahogy az szokott, "csak hívták őket". VI. Kantakuzénosz János császár (1347-1354) Orhan szultánhoz (1324-1362), a dinasztiaalapító Osman/Oszmán fiához adta leányát majd mondotta a vőjének: ugyan már csináljon rendet Trákiában, honnan türkök, bolgárok s szerbek zargatják az immár kicsiny bizánci államot. Orhan nem késlekedett, hamarosan Trákia az oszmánok ellenőrzése alatt állt.

Ekkor a szerb birodalomban már állt a bál. Dušan halála (1355) után fia, V. Uroš (1355-1371) gyenge kezűnek bizonyult. A Dušan idejében helyzetbe került elit gyakorlatilag részekre szedte a birodalmat. a következő despoták játszottak szerepet az elkövetkező évtizedekben: Lazar Hrebljanović (Šumadija), Branković (Raška), Altoman (a Drina vidéke), Vojislav Vojnović (Zeta), Balšić (Shkodra), Vukašin és Uglješa Mrnjavčević (Koszovó-Metohija), Hlapen (Macedónia), Dejanović (Stara Planina), Karl Topsa (Felső-Albánia), Toma Preljubović (Épeirosz), Peter Lošna és Gjin Bua Spata (Dél-Épeirosz), Gričniš (Nyugat-Trákia). Az uralkodó tényleges hatalma leginkább Thesszáliára terjedt ki.

Szép lista. Olyik szép fragmentáció, mint százötven évvel később Mohácsot követően. Nem is tudtak hatékonyan ellenállni a török terjeszkedésnek.

1362-ben az új oszmán uralkodó, I. Murad (1362-1389) azzal nyitott, hogy elfoglalta Drinápolyt, amelyet a következő évben - jelezvén, merre helyezi állama súlypontját - fővárosává tett.

Mindez figyelmeztető lehetett (volna) a balkáni despoták számára. Azonban sem az említett szerb főurak, sem a mellettük még regnáló bolgár cár, Ivan Alexandar (1331-1371), sem a vidini bolgár despota, Sracimir (1356-1396), sem Havasalföld vajdája, I. Vladislav (1364-1377) nem vették komolyan az összefogás szükségességét. Mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, sőt nagy balkáni konyhába még I. Lajos magyar király is bekukkantott: 1365-ben Vidinért vívott háborút.

Ezek után nem csoda, ha Murad szultán hadvezére, Lala Şahin 1371-ben a Marica-folyó melletti nagy ütközetben legyőzte a főként a Közép-Balkán urainak vezetése alatt álló kvázi-koalíciós sereget. E csatában meghaltak régió erős emberei, Vukašin és Uglješa. Görögország és Macedónia közvetlen oszmán fennhatóság alá került, de Bulgáriának is annyi volt, oszt kalap.

Ez év végén gyermektelenül elhunyt V. Uroš, Stefan Dušan fia, s ezzel a Nemanjićoknak is csengettek.

Miután Bulgária az oszmánok vazallusa lett, a Balkán legerősebb emberévé a szerb Lazar Hrebljanović despota vált. Az ő célja a szerb magterületek megvédése volt, elsősorban a szerb egyház központjának, Pećnek a megtartása. Seregei 1381-ben és 1386-ben a dubravnicai és a ločniki csatákban - időlegesen - megakasztották a törököket, de a nyomulás visszafordíthatatlan volt.

1389-ben elkövetkezett a szerb nemzeti nagy lét nagy temetője, Rigómező.

Ami még nem is volt végső nyughely.

31913654_1663544943694600_3971231885501136896_n.jpg

Egy másik százéves háború másik fele

Emlékszünk-e még, hogy a kilencvenes években a szerb futbalbajnokságot az FK Obilić nevű csapat nyerte meg? Ez abban az évben volt, amikor aranylábú fiaink Szerbiával két vb-pótselejtezőt játszottak. Először itthon 1:7-et, aztán odakint 0:5-öt. Csank mester szerint látható volt a fejlődés. Szép (szebb) idők voltak! Ja, és az FK Obilić tulajdonosát így hívták: Željko Ražnatović (vagy: Arkan). Aztán amikor az egykori csetnik-kapitány prezidentet egy belgrádi étteremben agyonlőtték, akkor meg a neje, Svetlana Veličković-Ražnatović (vagy: Ceca, a szerb Zoltán Erika, mondjuk) lett a klubelnök. Csodálatos.

Rigómezőn Miloš Obilić nagyot ment. Ő szúrta le I. Murad Hüdavendigâr szultánt (1362-1389). A csatatéren jó hetvenezer katona feszült egymásnak. A szerb oldalon ott volt az 1371-től első számú herceg, Lazar Hrebeljanović, a vezető despota, Vuk Branković és a szintén erős ember, Vlatko Vuković Kosača (akiről - ha emlékszünk - már szó volt Novi Pazar kapcsán). Lazar herceg is elesett az ütközetben, de a szerb történészek - miután a szerb politika nem szűnt meg - minimum ikszre hozza ki Rigómezőt.

A "balkáni népek csatája", 1389 után kezdődött a "nagy szerb egymásellenségeskedés". Pedig alig tíz évvel később jelentősen megrogyott az oszmán állam (1402, Ankara, Timur Lenk). A Balkánon azonban ment a testvérharc, később hathatós oszmán beavatkozással, hogy a vége aztán sihta legyen a szerb államiságnak.

A Branković-ok, Lazarević-ek és más kisebb despoták folytonosan egymást gyepálták, mindeközben az 1410-es évektől újra erőre kapó oszmánok lassan kúsztak felfelé a Balkán középső részén. 1439-re felszámolták a Brankivoć-ok despotiáját Koszovó területén, Đurađ Branković (György) ezt követően többnyire Magyarországról intézte az ügyeit további kivételesen hosszú élete alatt. Ekkor kerül sor az utolsó nagy nemzetközi összefogásra a török megállítására a kor két nagy hadvezérének koordinálásában.

Hunyadi Jánost ismerjük. (Biztos?) A másik Kasztrióta György/Gjeorgj Kastrioti, azaz Szkander bég/Skënderbeu. Az ő megítélése még saját népe körében is problematikus. A hivatalos albán történetírás nemzeti hősnek tartja, az oszmán korban (különösen annak utolsó évszázadában, amikor az albánok csillagzata magasra ívelt az állami adminisztrációban) az albán értelmiség káros "renegátnak" tartotta (vallásjogilag az is volt), aki ellenállásával késleltette az albánok nagy szerencséjét, az oszmán uralmat. Ma a vallásos muszlim albánoknak kényelmetlen, hogy - mondjuk például - az ő arca a vízjel az útlevélben.

A vallási vonalhoz még érdekességként annyit: a kereszténynek született György (a kevésbé hiteles hagyomány szerint nagyapja a szerb oldalon harcolt az első rigómezei ütközetben) túszként került a szultán drinápolyi udvarába, ahol felvette az iszlámot s mint török hadvezér lépdelt felfelé a ranglétrán. Már Debar (albán város Nyugat-Macedóniában, tavalyelőtt beszámoltam róla) szandzsákbégje volt, amikor 1444-ben az oszmánok ellen fordult (megalakítva az ellenállás magvát alkotó szövetséget, a Lezhë-i Ligát) - bonyolult nemzetközi konstellációban, pápai ösztönzésre. Aztán visszakeresztelkedett; s II. Pius pápa, aki Ennea Silvio Piccolominiként igazi reneszánsz tudós, ember és családapa volt, azt mondta róla: athleta christi. Hát, kérem, Szkanderbég lám, minden volt. Később még halott ember is.

Egyébként Velencével hosszasan hadakozva majd békét kötve 1448 nyarán lekésett Rigómező 2.0-ról. Hunyadi meg elbukott.

Ezután következett az oszmánok számára a nagy ostrom: 1453-ban bevették Konstantinápolyt, 1456-ban felszámolták a szerb állam maradékát (de - akkor még - beleakadtak Nándorfehérvárba).

Eközben, 1455-ben véglegesen elfoglalták Novo Brdot, amivel a szerb területek felett elkezdődött a négyszázhatvan éves oszmán uralom.

Ps. Erről az egészről meg eszembe jut egy óriási lábfej.

Az a pontosan hatszáz évvel későbbi frenetikus nyár ezzel kezdődött. A Münchenből Athénba tartó nemzetközi expresszvonatra Belgrádban szálltunk fel, éjjel. Hely nem volt, a kupék tele, a folyosón is hálózsákba csavart fiatalok henteregtek. Én meg egy gyilkos fogfájástól görnyedtem, állva. (Ezt a problémát majd csak célországunkban, Egyiptomban oldotta meg egy Roda-szigeti fogorvos. A szétrohadt gyökérfog most is megvan valahol.)

Aztán valahol Szerbia (illetve akkor: Jugoszlávia) közepén felszabadult két hely egy kupéban. Bedőltünk, eldőltünk.

Hajnalban arra ébredtem, hogy az arcom előtt az átellenben fekvő óriási ember óriási zoknis lábfeje bűzlik.

Szerencsére nem sokáig. Valamikor kilenc óra magasságában a német földön vendégmunkás - mint kiderült - albán óriás és úgy öttagú családja (még a zöldruhás szintúgy hatalmas feleségére emlékszem tisztán, az ő lába is büdös volt) megreggelizett és megreggeliztetett minket, aztán összecihelődött s tucatnyi csomagal harsányan leszállt.

Kinéztem az ablakon: Kosovopolje.

Azon a nyáron egyébként eldőlt minden. A harminc évig hasaltatott Nagy Imrét újratemették, a frissen sósperecelt Csermaneket (mint késő kiderült: csak ideiglenesen) elvermelték, az endékásokat meg kiengedték. Én meg a sivatag porát lélegeztem.

És elindultam az arabok útján, Napkelet felé. Jó volt, minél messzebb a provinciális dolmányos-lajbis-lábszagú otthontól.

31948241_1664581840257577_192350299329921024_n.jpg
Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 6 - Szerbiai régiségek/1

2018. június 02. 09:52 - politics&islam

 

Előhang az előhanghoz

Oly sokszor keseregtem már arról, hogy milyen fontos volna - szellemileg immár tűrhetetlenül kicsiny - hazánkban a régió történelmének részletes ismerete. A környező népek múltját ismerve talán senki sem lenne oly idegen - vice-versa. A történelem-oktatásban az 50-25-25%-os felosztást tartanám optimálisnak a magyar, a régió és az egyetemes múlt ismertetésében.

Mert cumbájspíl, lehet, hogy a Valmy-i (vagy valmyi/valmy/Valmy?) csata meg Kellermann tábornok rikoltása marhára fontos volt, de az ilyesmik "kárára" nekünk inkább a Piastokat, a Nemanjákat, Pribinát, Kocelt vagy Alexandru Cuzat kellene; részletesen, ha lehet. (Persze nem csak politikatörténetet.)

De nem lehet.

Meg nem is kell. Csavarhúzót a fiatalság kezébe! (Egyébként meg bárhova is hülyítik őket, akkor is el fognak húzni. Helyesen.)

Nézzük meg, hová vezet a büszke/tudatos nem-tudás az iszlám esetében. Akik beszélnek róla, nem ismerik, esetleg csak felszínesen, vagy talán igen, de elborzasztó opportunizmussal beleállnak a rettenetes mainstreambe. Az eredmény: a köz(vélemény?) szilárd nem-tudás alapú véleménye.

Nincsen remény.

And now for something completely different.

Szerbia régmúltja, vázlatosan.

Ps. Az Ibar is mérges.

30740961_1648031171912644_6686290926550989224_n.jpg

Előhang

Először a helyszín.

Mármint az a territórium, amely felbukkan az egyszeri szerb látómezejében. Miként a nyeles sonka a magyaréban. Ahogy a Kárpát-medence - a horvát lefolyóval - történelmileg mindenképpen, nyelvi-etnikai szempontból viszont minimum kétségesen a magyar szellemi horizont határvonala is egyben, a szerbek virtuális territóriuma is jócskán túlnő a históriai realitásoknál.

A szerb hagyomány szeret a Balkánra, mint a szerbség Isten adta életterére tekinteni. (A kifejezést nem véletlenül használom.) Annyi viszont - miként majd látni fogjuk - igaz, hogy a középkor folyamán a szerb államnak - többször is - volt köze a Balkán déli (Trákia, Albánia, Macedónia), keleti (Bulgária) és messzi nyugati (horvát és szlovén területek) részeihez. Hogynemondjam, volt, amikor Thesszaloniki volt a főváros. Meg Szkopje. Ezzel együtt, mégis olyas ez, mint az "amikor Magyarország határait három tenger mosta" sosemvolt illúziója. De jól hangzik.

A szerb történelem reális határai valahogy ekképpen húzhatóak meg: nyugaton a Neretva, Vrbas, Boszna, Drina/Tara folyók völgyei, északon - sokáig - a Száva-Duna vonala, keleten a Stara Planina hegyvonulata, míg délen a Prokletije hegység és a Šar Planina. Ergo: a Balkán szíve. (Miként azt Jovan Cvijić, a földrajzi determinizmus szerb geográfus atyamestere mondta.)

Ide érkeztek - több hullámban és több központtal - az első proto-szerb szláv csoportok.

Innen kezdünk legközelebb.

30739306_1648471375201957_4163924107334152566_n.jpg

Bejövetel és letelepedés

Tell Siháb mellett van egy vízesés. Egykor, a "régi szép időkben" (bár szerintem feleslegesek a macskakörmök, innen nézvést ugyanis tényleg aranykor volt), szóval a kilencvenes években damaszkuszi hallgatóként gyakran jártam a dél-szíriai Deraa közelében, sárga homokkő-hegyek között megbúvó kirándulóhelyhez. Hol arab, drúz, kurd, örmény, (magyar), muszlim, keresztény vígan ugrált a zöld tóba, verette magát a vízzel; a parton készült a sült hús, vízipipa füstje szállt...

Abba is hagyom. Jó volt. Az alant futó völgyben végigjárhattam az egykori, oszmán-német kooperációban megvalósult Damaszkusz-Hidzsáz vasút foltokban megmaradt pályáját; a magaslatokról látszott a Golán-fennsík déli részén az ENSZ zászlaja, mögötte meg a Magén Dávid-os lobogó, délre pedig Jordánia. A Jordán egyik forrásvidékének, a Jarmúk-folyónak a völgye ez. Fontos csata színhelye.

xxx

Hérakleiosz bizánci császárnak (610-641) számos gondja akadt. Túl azon, hogy belső reformjaival még nyolc évszázados túlélést biztosított a birodalomnak, két nagyméretű külpolitikai-katonai kihívással kellett szembe néznie.

629-ben, a mai dél-jordániai Mu'ta mellett, még Mohamed próféta életében került sor az első ütközetre a muszlim seregek és Bizánc között. Aztán a háború kiszélesedett s 636-ban maga az agg császár, Hérakleiosz vezette a bizánciakat a Jármúk-folyó melletti sorsdöntő csatában. Hiába, az arabok győztek, s hamarosan Jeruzsálem is a születőfélben lévő iszlám birodalom részévé vált. (Bizánc még kapott nyolcszáz évet.)

Amikor ezek az események zajlottak a Közel-Keleten - szerb történészek szerint pontosan 636-ban - vándoroltak be a proto-szerb szlávok a Dnyeper és a Prut folyók vidékéről a Balkán középső területeire. Hérakleiosz az avarokkal (is) bajlódván hívta be őket s elébb Thesszaloniki közelében, utóbb pedig az Adriai-tenger partvidékének közelébe telepítette őket.

VII. Bíborbanszületett Konstantin császár (908-959), író és középkori jófej pontos képet ad a letelepítésről. E szerint a szerbek őseit a következő vidékekre irányították: Pagania (a Neretva-folyó vidéke), Zahumlje (a Neretva-völgye és a Drina forrása közés eső terület), Travunia (a mai Montenegro partvidéke), Duklja/Zeta (a Zeta és Morača folyók völgye) és Raš (a Golija és a Durmitor hegységek közötti vidék, ahol ezt pötyögtetem).

Az utóbbi két régió lett a többszörösen is megszülető szerb államiság központja.

Kép: valahol a Golija és a Durmitor között.

30741899_1649354631780298_3582995685466324469_n.jpg

A Vlastimirovićok

A szerbek főként az alacsonyabban fekvő völgyekben kapálgattak. A magasabb helgységekbe felhúzódó állattenyésztő lakosság (trák-maradványok, illírek s - a belőlük kialakult - albánok) egy ideig nem játszottak a nagypolitika színpadán.

Mondjuk a szerbek sem egy ideig. Az általuk lakott vidék ugyanis bizánci-bolgár pufferzóna volt, így csak akkor lehetett szó a szűk völgyekben fragmentálódó szerb törzsek valamelyes egyesítéséről, amennyiben a két regionális hatalom egyszerre fáradt meg.

A hetedik századtól kezdődően egy-egy részterületet sikerült egy törzsfőnek uralma alá hajtani. Ilyen volt a nyolcadik század második felében Višeslav, aki a déli, humi-zetai területeket egyesítette és részt vett Nagy Károly/Charlemagne (768-814) keleti (pannóniai és karantán) politikai játszmáiban.

Fia, Radoslav és unokája, Prosigoj a kilencedik század első három évtizedében hellyel-közzel fenntartották a déli szerb törzsek feletti befolyásukat. A bolgárokkal békét kötöttek, míg a frankok ellen lázadtak (819-822).

A szerbség nagyobb kiterjedésű egyesítésére először a 9. század második harmadában nyílt lehetőség.

830-ban Prosigoj fia, a dinasztia-alapító Vlastimir egyesítette a belső területeken (Raš) élő szerbeket. Nyolc év alatt sikeresen verte vissza a bolgárok támadását. 838 és 891 között fiai, Mutimir, Stojimir és Gojnik a hatalmat megosztva uralkodtak és sikeresen álltak ellent az újabb és újabb bolgár támadásoknak. Mindeközben, a hatvanas években megesett Konstantin/Cirill és Metód nevezetes missziója is, mely után nem sok maradt a pogányságból a bizánci kereszténnyé lett szerbség körében. 871-ben a bizánci egyház kebelében megszületett a raš/raškai püspökség (Eparchia Raška).

891-892 között Pribislav uralkodott egyedül. Vesztére, mert testvérei Bran és Stefan fellázadtak ellene s megölték. Az uralkodó családon belüli hatalommegosztás már a korai időktől kezdve a szerb államiság egyik jellemző vonása lett, bár néhány fejedelem bepróbálkozott a teljhatalommal. Így tett Petar (892-917), Pavle (917-923) és Zaharije (924-933) is. Ők már félig-meddig a megerősödő bolgár állam fennhatósága alatt uralkodtak. Az utolsó jelentős Vlastimirović fejedelem Časlav volt, aki 933 és 955 között gyakorlatilag az összes szerbek lakta területet egyesítette a Neretvától az Ibarig.

Ő volt az utolsó Vlastimirović. S hogy bekössem ide a mogyerieket - miként látni fogjuk, többször is összegabalyodik majd a két nép történelme -, elmondható, hogy a Kárpát-medencébe fél évszázaddal korábban érkező magyarok lettek a Vlastimirovićok végzete. 955 körül egy balkáni "kalandozás" során összefutottak Časlav seregével s legott megölték a szerb fejedelmet.

Utána nyugatról a horvátok happolták el a mai boszniai területeket (Hum), 970-ben pedig Samuel bolgár cár olvasztotta birodalmába a keleti és központi szerb területeket.

Az egyes tartományi egységek, a zsupánságok ismét a saját pecsenyéjüket kezdték sütögetni - a bolgár állam bukása után, 1018-tól már bizánci keretek között.

30743408_1650316451684116_8446872619867510083_n.jpg

A Vojislavljevićek (Dukljai kitérő)

Aki ereszkedett már le a keskeny csuda-szerpentinen Njegusiból Kotorba, érezheti csak Montenegró mibenlétét. Nem a nyers és brutális természeti szépségről beszélek, ami a világ egyik leggyönyörűbb országává teszi Crna Gorát, hanem geográfiai determinizmusról. Hogy a hegyek és a tenger drámai találkozása mennyire kétarcúvá teszi ezt a vidéket. A tengeröblök - köztük a frenetikus Boka kotorska - révén mindig is nyitott volt a Mare Nostrum felé, a hegyfalak mögött viszont kvázi ma is járhatatlan. S most nem akarnék avval értekezni, hogy a partvidék emiatt a nyugati/itáliai/katolikus kultúrkörbe tartozott, míg a hegyvidék a bizánci/ortodox világ része. Ez igaz. Meg az is, hogy a parton lépten-nyomon tapasztalható mosolyt a hegyekben felváltja a szúrós dínári nézés. Ebben is van egy kis görbület a szájak sarkában, de az ember inkább érezheti ezt az évszázados küzdelmekből horgadt rátarti makacsság piciny grimaszának, mint lefojtott macsó mosolynak.*

Na, ebben a hegyi-mosolyos világban játszódik ez a kis kitérő.

A 11. század közepén a Dukljában élő szerb törzsek többször is fellázadtak a bolgárokat váltó bizánci fennhatóság ellen. A korábbi urakkal együttműködő Jovan Vladimir (999-1016) lányát Sámuel bolgár uralkodóhoz adta. Amikor a bizánciak - meg Gyeücsafia Vajk aka István felszámolták a bolgár államot (1018) rossz idők jártak a dukljai szerbekre is. Végül Vladimir unokaöccse, Stefan Vojislav (1040-1055) kiszakította Duklját, Humot és Travuniát a bizánci birodalomból. Központja a Shkodrai-tótól északnyugatra, a Podgorica mellett ma is látható várban volt.

A Vojislavljević dinasztia állama az alapító fiának, Mihailonak (1052-1081) az uralma alatt megerősödött. A nyugalom érdekében kénytelen volt vazallusi szerződét kötni Bizánccal, miután annak trónján akkoriban egy igen erős és agilis uralkodó állt, IX. Konsztantinosz Monomakhosz (1042-1055).

E császár egyébiránt intenzív diplomáciát folytatott valamennyi, az általa a bizánci akciórádiuszba sorolt területen. Így kerülhetett például egy általa készíttetett gyönyörű ékszer (a Nyitraivánkán talált úgynevezett Monomakhosz-korona) a Hungarus királyságba. Vagy nem úgy. (Moravcsikot olvasni!)

Mihajlo feleségül vette a császár unokahugát, majd - valószínűleg bizánci jóváhagyással - 1072-ben elfoglalta a "belső" szerbek lakta területet, Raškát.

S hogy visszatérjünk a délnyugati szerb területek (a mai Montenegró) kétarcúságára, Mihailo, a Bizánctól való függetlenedés erdekében a római pápához fordult, mely hivatalt akkoriban egy igen jeles személyiség, VII.Gergely töltötte be. Ahogy az a kelet-európai uralkodók esetében lenni szok, Mihailo koronát kért tőle.

Neki azonban nem volt oly szerencséje, mint a mogyeri Vajknak, a fejék elmaradt, küldött viszont Róma püspöke uralkodói zászlót és palástot, sőt egy 1078-as bullájában "Slavorum rex"-nek nevezte a szerb uralkodót.

Aki ezután természetesen királynak nevezte magát, igaz nem sokáig, 1081-ben meghalt. Fia, Konstantin Bodin (1081-1101) aztán tovább viselte a Zeta és Dalmácia királya címet s továbbra is Róma felé kacsingatott. Az ő erőfeszítéseinek köszönhető, hogy III. Kelemen (egyébiránt ellen-) pápa 1089-ben megalapíttatta a római egyházhoz tartozó ducleiai érsekséget. Ez a máig fennálló egyházkerület a partvidék településeit (Bar, Kotor, Ulcinj, Skhodra) és környéküket foglalja magába.

A szerbség kutúrkörének ez az ortodox-katolikus kettőssége minden sztereotípia - miszerint a szerb=ortodox) ellenére megvan. Sőt, látni fogjuk, hogy igazán kritikus időszakokban még szerepet fog kapni a katolikus irány. (A művészetekben mindenképpen.)

Bodin utódai - ahogy azt a dinasztia-tudós par excellence-történész Ibn Khaldúntól tudjuk - harmad-negyed generációs uralkodókként annak rendje-módja szerint elhitványosodtak. Dobroslav (1101-1102), Kočopar (1102), II. Vladimir (1102-1113) és Đorđe (1113-1116,1124-1127) mint bizánci vazallusok már többnyire egymást gyepálták.

Az újonnan felemelkedő - raškai, bár dukljai gyökerű - Vukanović dinasztiának nem volt túlságosan nehéz dolga velük, miként az előző két posztban láthattuk volt.

* Úgy érzem, ezért a felütésért szivart szájából kivéve elégedetten veregetné meg vállamat Cvijić professzor.

31252838_1653038608078567_4374941773462167926_n.jpg

A Vukanovićok felemelkedése

A Vlastomirovićok kora után a 11-12. század a zsupánok helyezkedésének ideje volt. Miután 1018-ban Bizánc szétverte a bolgár államot - ebben a törekvésében a mi Gyeücsafia Vajk aka István királyunkkal vállvetve - a szerb területek elöljáróit, a kenézeket a bizánci császár nevezte ki.

A zsupánságokból álló Raškai Fejedelemség élére a veliki župánt ugyancsak a császár delegálta. A 11. század második felében egy bolgár származású nemes, Mihajlo dukljai fejedelem/király és Konstantin Monomakhosz bizánci császár unokahúgának fia, a már említett volt Konstantin Bodin irányította a raškai zsupánságokat. Vele szemben lépett fel egy dukljai (azaz a mai Montenegró területéről származó, de Bodinnal is rokoni kapcsolatban álló) szerb nemes, Vukan. Ő Bodin halála után 1101-1112 között lett Raška ura. Hivatalosan - azaz Bizánc által elismerten - az ő fia, a Vukanović dinasztia első tagja, I. Uroš (1112-1145) lett az első nagyzsupán.

Róla zárójelben annyit: lánya, Jelena/Ilona II. (Álmosfia) Vak Béla (1131-1141) hungarus király felesége volt; egyben a Könyves Kálmán által megvakíttatott, üldöztetett s ettől valószínűleg nem elvonatkoztathatóan idült alkoholista férje helyett az ország gyakorlati kormányzójaként ő vezényelte le az emlékezetes 1132-es aradi országgyűlést, melynek során a békéltető tárgyalásra összehívott Kálmán-párti nemeseket Ilona asszony jelére halomra öldösték a jóval később megfogalmazott, de örökéletű "nincs ember, nincs probléma"-elv jegyében. Nem is lett aztán: kezdődhetett a múlt Álmos-párti interpretációja, a félnyomorék, gonosz lelkű Könyves Kálmán-képet festő újtörténet-írással, miegyébbel...Ismerjük ezt. (Más vonatkozásban olvassunk hozzá: Stefan Heim Dávid király krónikája című könyvét.)

Vissza a Vukanovićokhoz. I. Uroš hatalomra kerülése után máris nekikezdett a szerb területek egyesítéséhez. A déli szerb entitás, Duklja/Zeta ekkor már közvetlen bizánci fennhatósága alatt volt, 1118-ban, addig ott kormányzó Đorđe Bodinovićot (a nevéből látható: a Raškát korábban irányító Konstantin Bodin fiát) Bizánc egy hozzá hűségesebbnek tartott szerb nemessel, Grubeša Branislavljevićtyel váltotta fel. Đorđe herceg Raškába menekült, így Uroš számára máris megvolt az ürügy a dukljai beavatkozásra.

1125-ben Uroš bevonult a mai Montenegró területére, a bari (Antivar) csatában legyőzte Grubešát, ki a csatában elhalálozott, Đorđe herceg, mint Uroš alattvalója visszakapta a helyi kormányrudat. A Vukanovićok ismét kiértek a tengerhez.

És a magyar szál: amikor 1141-ben II. Béla királyunk megfogta a sósperecet, elsőszülött fia, II. Géza még csak 11 éves volt, így 1146-ig Ilona királyné és testvére, Beloš Vukanović (Uroš harmadszülött fia) kormányozták kis hazánkat.

Mondhatni: jól.

31081242_1651232981592463_6653009188127083434_n.jpg

A Vukanovićok hanyatlása

I. Urošt legidősebb fia, Prvoslav követte II. Uroš (1145-1162) néven. Valamikor uralkodása elején értek a hatalom csúcsára a Vukanovićok. Ekkor állt fel az északi szomszédban az előzőekben említett hatalmi konstelláció: 1141-től a szerb fejedelem testvérei, Ilona magyar anyakirályné és az 1142-1158-ig horvát báni, 1146-tól a hungarus királyi udvarban a comes palatinusi címet is viselő Beloš révén a magyar politikának is fontos szereplői lettek. Beloš vezetésével, magyar csapatokkal kiegészítve legott vezettek is egy hadjáratot Bizánc ellen.

II. Uroš másik testvére, Desa - a dinasztikus hatalommegosztás hagyományait követve - a délnyugat területek, Duklja, Travunija és Zahumlje irányítója/hercege/duxa lett.

II. Uroš és Desa szerb részről, Beloš pedig, mint a hungarus királyság comes palatinusa a magyar térfélről támogatták II. Géza királyt (1141-1162) 1151-ben, amikor I. Komnénosz Mánuel (1143-1180) bizánci császár fegyverrel próbálta Magyarországot vazallusi rendszerébe csatolni. (A 12. század a - a Balkán mellett - a hungarus királyság számára is a bizánci befolyás elleni, váltakozó jellegű küzdelemmel telt.)

A támogatás sikerrel járt; húsz éves békét kötöttek s ahogy ilyes esetekben - és ilyes ambíciózus uralkodók, mint Mánuel esetében (Passuthot újraolvasni; ha még emlékszünk rea) - lenni szok, az elkövetkező két évtizedben tíz bizánci támadás érte a mogyerik uruszágát.

A szerb fejedelmi udvarban ekkortájt két frakció alakult ki a regionális politikát illetően. Míg II. Uroš a bizánciak felé húzott, Desa a magyarokkal való szövetséget preferálta.

Először a Desa/Beloš-féle magyar-vonal volt az erősebb, amikor viszont Uroš és Desa között komolyabbra fordult a feszültség, az ötvenes évek derekán maga Manuel avatkozott bele a szerb hatalmi viszonyokba. Megerősítette Uroš pozícióit, Desat pedig a Bizánc és Raška által egyformán jobban ellenőrizhető - a két főváros között fekvő - Nišbe helyezték.

(Mindez nem volt független attól, hogy ekkor a dél-itáliai normannok egyre jelentősebb pozíciókat szereztek a Balkán délnyugati részén. A negyvenes években zajlott le az úgynevezett "második normann invázió" a Balkán délnyugati térségében, amit majd még újabbak követnek. A mai Albániát érintő hódítások ellen Bizánc a szerbekben látta legközelebbi szövetségest. Ezen hódításnak máig ható következményei vannak - elsősorban a katolicizmus regionális megerősödése révén Albániában.

És ott voltak még a kunok Havaselvén. Bonyolult politikai konstelláció volt. Ehhez olvassunk Vásáry professzort.)

Amikor 1162-ben II. Uroš meghalt jött a testvérharc. Először a magyar földről hazatért Beloš pozícionálta magát, majd Desa lett a fejedelem (1162-1166). Ő már teljesen Bizánc köpönyegében volt kénytelen táncolni.

Egyes teóriák szerint Desa volt Stefan Nemanja apja. Ez valószínűleg nem igaz, de ami ezután következett, már a Nemanják történetéhez tartozik.

Kép: Az egykori raškai "főváros", Trgovište romjai Novi Pazar mellett. Erről már tavaly éppen itt írtam. A Raška és a Ljudska folyócskák találkozásánál, fontos kereskedelmi útvonalak összeérésénél alakult ki még a korai középkorban egy jelentős vásárhely. Pontosan ezt jelenti Trgovište. Ez és a felette emelkedő - romjaiban ma is álló - fellegvár volt Raška mindenkori központja, az egymást váltó dinasztiák székhelye. A oszmánok majdan ennek közelében építik fel Újvásárhelyet (Novi Pazar).

31131675_1652148254834269_774578930242759510_n.jpg

Stefan Nemanja, a kezdetek

1113-ban a Zeta területén lévő Pribnicában született egy szerb nemesfi, Nemanja. A történészek mai álláspontja szerint egy, Dulkjában nem sokkal korábban letelepedett, az akkor már hanyatlóban lévő uralkodó Vukanović-családdal rokonságban álló szerb nemes, Zavida fia volt s a hely vallási viszonyainak megfelelően római katolikusnak keresztelték. Hosszú és kacskaringós életút után ő lett a legsikeresebb szerb uralkodói dinasztia megalapítója s szentként a szerb ortodox egyház egyik oszlopa.

Zavida fia születése után hamarosan Raškába költözött, ahol - immár a helyi vallási konstellációnak megfelelően, biztos, ami biztos alapon - pravoszláv rítus szerint is megkereszteltette kis Nemanját. (Aki egyébiránt majdan egész életében - politikailag legalábbis - lavírozni fog a nyugati és keleti kereszténység között folyó gigászi küzdelem háborgó óceánján fel-felbukkanó zátonyok és sziklacsúcsok ár-apály nehezítette felszínén.)

Felcseperedvén később Borić boszniai bán leányát, Annát vette feleségül s ennek folyományaként, a Vukanovićok hanyatló hatalma idején a Toplica-vidék ( az Ibar és a Raška folyók felső folyása, azaz a mai Novi Pazar környéke) ura lett. E tisztségében - annak rendje-módja szerin - megerősítette I. Mánuel császár is. És ahogy az utolsó Vukanović, Desa egyre inkább meggyengült, Nemanja és két fivére egyre inkább elérkezettebbnek érezték az időt a hatalom átvételére.

Meg persze az egymással való leszámolásra. Amikor 1162 körül a hűbérúr császár Stefannak adományozta a Kuršumlja vidéki Dubočica zsupát, a nagyzsupáni címet viselő legidősebb Zavida-fiú, Tihomír, valamint öccsei, a Nyugat-Morava vidékét birtokló Stracimir és Zahumlje/Travunia ura, Miroslav összefogtak az egyre erősödő Nemanja ellen és börtönbe zárták.

Hősünk azonban hamarosan kiszabadult s - részben bizánci támogatással - 1166 és 1168 között leverte a testvéreit, többek között a döntő, a mai Észak-Koszovóban lévő Zvečan vára melletti pantini csatában. Legerősebb bátyja, Tihomir a szintén koszovói Sitnica-folyó vidékére szorult vissza s halála után, 1171-től immár Stefan Nemanja lett a nagyzsupán.

Következhetett élete újabb - nehezebb - szakasza: elszakadás a bizánci birodalomtól. Mert annyit meg kell jegyezni, hogy addigi sikereit nem érhette volna el Mánuel támogatása nélkül. S ő is ott állt a császár mellett több alkalommal is.

Például 1164-ben, amikor I. Mánuel IV. István magyar ellenkirály támogatására haddal vonult a hungarus királyság ellen. Igaz csak a Szerémségig jutottak.

Kép: a Trgovište/Novi Pazar melletti Szent Péter és Pál templom, a hagyomány szerint Nemanja hercegfi ortodox rítusú keresztelésének színhelye, a múlt hétvégén.

31277527_1653903544658740_5472947450041521418_n.jpg

Stefan Nemanja, a kiteljesedés

Nemanja előneve, a Stefan voltaképpen akkortól használatos, amikor 1171-ben nagyzsupánná (veliki župan) lőn. Minthogy a név a görögből (Στέφανος) jöve, jelentése: koszorú/korona. Ez ugyan rá vonatkoztatva még csak fejedelmi címet jelentett, de ő lett a dinasztia- és az (új) államalapító.

Teljhatalomra kerülése évében alapította a székhelye, Trgovište feletti hegyen emelkedő Szent György kolostortemplomot (Stupovi Đorđevi). A később a Nemanjićok egyik szakrális központjává lett és erődítménnyé bővített épületegyüttes ma is őrködik Novi Pazar felett.

Az ekkor már ötvenes éveibe lépő - így középkori léptékben ősöreg - uralkodó ekkor kezdett igazán elemében lenni. A területszerzések érdekében olyan külpolitikát folytatott, hogy még balkáni viszonyok között is ember legyen a talpán aki követni tudja.

Velencével Bizánc ellen játszott össze, aztán a németekkel szövetkezve velenceiek kárára az első években elfoglalta Kotort és Raguzát (Dubrovnik). Bizánccal szemben támaszkodott a magyarokra is, hogy ellenük meg az osztrák herceggel szövetkezzék.

A hetvenes évek második felében aztán kissé letisztult a kép: szerb, velencei, magyar és birodalmi német császári szövetség lépett fel a legerősebb közös ellenség, I. Mánuel ellen. Nemanja seregei (általában valamely testvére - Stracimir, Miroslav - vezetése alatt) lassan el is foglalta a Nyugati-Morava völgyét és mélyen behatolt a mai Bosznia területére, aminek az ott élő bogumilok, kiket mint nyugati, mind keleti keresztény részről eretneknek tekintettek nem nagyon örültek. Ez nem csoda; Stefan Nemanja seregei lerombolták falvaikat, elégették könyveiket, ment az egzecír.

Hogy egy kissé kitágítsam a horizontot - és bevonjam második (?) hazámat, a Közel-Keletet a történések folyamába: a nagyzsupán 1170-es években aratott sikerei erősen kapcsolódtak ahhoz a tényhez, hogy Mánuel császárnak komoly gondja akadt birodalma keleti végében.

Az enmagát Antiochia fejedelmének kinevező Reginald de Chatillon erősen zargatta a bizánci területeket. E francia nemesember az amúgy vallási egzaltáltakkal, szerencselovagokkal, lelkibetegekkel (is) telis-tele lévő keresztesháborúk mércéjével mérve is kivált érdekes figura volt.

Egyszer majd talán szösszentek róla egy különbejáratú posztot. Itt csak annyit, hogy e mindig is öntörvényű, súlyos pszichopatológiás eset erőszakolta s gyilkoltatta meg a haddzsra igyekvő Szaláhuddín Júszuf ibn Ajjúb/Szaladin nővérét s utolsó leheletével azon csodálkozott, hogy a nyugatiak számára vesztes hattíni csata (1187) után az elfogott keresztes vezérek közül őt miért nem kínálja meg a szultán a Hermon hegyről hozatott szomjoltó hóval. A szemtanúk szerint kikapta szultán kezéből a hóval teli kupát, mire Szaladin levágta a fejét.

És még. Ha csodálkozunk azon, hogy a korai 13. századi Árpád-házi uralkodók között is találunk - mondjuk így megengedően - hirtelen haragú viselkedés-zavaros személyiséget, ne felejtsük, III. Béla királyunk, akkor még Alexios hercegként és kvázi-trónörökösként a bizánci udvarban Mánuel nagyhatalmi politikája részeként feleségül vette Reginald de Chatillon leányát, Annát. Emígyen a "nyughatatlan" Imre királyunknak nagy-, a hasonló szociopatológiás problémákkal küzdő II. Andrásnak pedig dédpapája volt Antiochia ura. Tehát: e csudálatos ember, e gyakorló pszichopata - értsd: Reginald - DNS-ei ott nyugszanak a budai Mátyás-templomban, miután III. Béla és hitvese maradványait ismerjük biztosan (vagy nem) az Árpádok testi hordalékai közül a "nagy török csontösszerázást" követően.

Vissza Nemanjához. Miután Mánuel 1180-ban meghalt és a Komnénoszok bukása után káosz keletkezett a birodalomban, a szerb nagyzsupán a császári udvart és politikát jól ismerő III. Bélával lépett szövetségre s tovább terjesztette hatalmát a Balkánon.

Ez a terjeszkedés a harmadik keresztesháború első hullámaként 1188-ban a Balkánra érkező I. Barbarossa Frigyes császár (1152-1190) csapataihoz való csatlakozással teljesedett ki, amikor is a szerb állam fennhatósága a mai Koszovóig és Szkopjéig terjedt.

1196-ban Nemanja hatalma csúcsára ért. Tudta, hol kell abbahagyni. Ebben az évben egy nagy dinasztikus hepening keretében lemondott a trónról másodszülött fia, Stefan javára és Simeon néven egyszerű szerzetesként élt legkisebb fia, Rastko/Szent Száva által újraalapított Athosz-hegyi Hilandar kolostorban.

1199-ben halt meg, kb. 87 éves korában.

Kép: a Stupovi Đorđevi, a minap.

31369218_1654915367890891_6908899130298948230_n.jpg

Nagyzsupánok, királyok, szentek

Stefan és Rastko/Száva. Párhuzamos életrajzok, mondhatnánk. És még hozzá kellene csapni a legidősebb fivért, Vukant. Stefan Nemanja fiai apjukhoz hasonlóan erős egyéniségek voltak, akik máig meghatározzák a szerbek identitását. Vukan volt a nyers erő, Stefan a politika, Rastko pedig a spiritualitás. A három testőr. Vagy a három kismalac.

1196-ban Stefan Nemanja nagy csalási mítinget tartott itt, Raškában. Lemondott a trónról és feleségével, Anával a szerzetesi életet választotta.

Az újdonsült Simeont barátot a nagyzsupáni trónon középső fia, Stefan Nemanjić követte. Az elsőszülött Vukan ezt megelőzően Duklja, Dalmácia, Travunia és Toplica ura volt, amely területek a szerb nagyfejedelemség gazdaságilag legfejlettebb régiói voltak. A leköszönő veliki župan mégis a másodszülött Stefant (Stefan Nemanjić) preferálta, miután ő házassága (Eudokija bizánci hercegnőt vette feleségül) révén szorosabb és kiegyenlítettebb kapcsolatban állt a Balkán továbbra is legerősebb államával; míg Zeta és vidéke hagyományosan mindig is izmozott a császársággal.

A legkisebb fiú, Rastko akkor már hátat fordított a világi-politikai hatalomnak: rövid ideig, 1190 és 1192 között volt Hum kormányzója, majd Száva néven az Athosz-hegyi szerzetességet választotta.

Most Száva és Stefan életét fogjuk követni, ebben a sorrendben. Ehhez azonban egy nagyon vázlatos kép arról, miféle nemzetközi és regionális politikai konstellációban futtatta a csúcsra a középkori szerb államot ez a két kimagasló jelentőségű férfiú.

A 1190-es években a Balkánon négy plusz egy hatalom vett részt a politikai játszmákban. A legerősebb közülük, még a Komnénoszok évtizeddel korábbi bukása ellenére is, Bizánc maradt. Ő birtokolta a Balkán teljes keleti és déli felét s bár a szerbek Stefan Nemanja alatt ellenőrzésük alá vonták a központi és délnyugati területeket, a bizánci udvar befolyása továbbra is ott lebegett a szerb nagyzsupán autonómia törekvése felett. Hogy Bizánc mennyire a saját politikai univerzumába tartozóként tekintett Szerbiára mutatja, hogy 1195-ben a császár az udvari hierarchia magas tisztségének számító szebasztokrator címmel ruházta fel Stefan Nemanját. Emellett pedig a szerb ortodox egyház továbbra is a bizánci eklézsia struktúrájának részeként az ohridi érsekség igazgatása alá tartozott.

Szerbiától nyugatra, a dalmát partvidéken Bizánc kereskedelmi riválisa, Velence volt a fő politikai aktor. Ebben az időben éppen egy kivált ambíciózus dózse, a vén Enrico Dandolo állt a városállam élén, akinek majd jelentős része lesz abban, hogy a 13. század elején feje tetejére álljon a teljes politikai helyzet a térségben.

A Balkán északi részén a hungarus királyság avatkozott be minduntalan a félsziget politikájába, ami nem csoda, hiszen a 12. század erősen az intenzív magyar-bizánci kapcsolatokról szólt; eufemisztikusan. Azaz: ki nyom le kit? Ráadásul III. Béla a bizánci udvarban nevelkedvén gondolkodást, kapcsolati hálót is hozott a birodalom fővárosából. Fia, Imre (lásd még: Reginald unokája) ugyancsak igyekezett belefolyni a bizánci történésekbe. És ott voltak a magyar uralkodók ekkor már évszázados - K. Kálmántól datálható - boszniai ambíciói.

A balkáni politika plusz-szereplője Róma volt, amely nem tett le arról, hogy az ortodoxok kárára saját ideológiáját (no, meg gazdasági pozícióit) erősítse a térségben. Nem tartotta még elveszettnek a szerbeket, sőt a bogumil csoportokat sem. És mint kiderült: az ortodoxia központját is targetálta.

Merthogy a 13. század elején alapjában változott meg a politikai felállás a Balkánon. A negyedik kereszteshadjárat során a Dandolo dózse obszerválta nyugati seregek elfoglalták Bizáncot s hat évtizedre megszüntették, mint számba vehető politikai entitást. Az épeiroszi (görögföldi) és niceai (kisázsiai) köztesállamok nem sok vizet zavartak. A Bizáncban létrejövő Latin császárság (1204-1261) a nyugati kereszténység pozícióit erősítette a Balkán egészében.

Az ortodox birodalom - időszakos - eltűnése komoly mozgásteret szabadított fel a félszigeten.A korábban lenyomott bolgárok újjáéledtek, de a legnagobb lehetőség elé a szerbek kerültek. Szerencséjük volt: apjuk nyomdokain két olyan személyiség állt ekkor az állam és a spirituális élet élén, akik méltán kerültek be a történelembe, mint a par excellence szerb államférfi és egyházfi.

Kezdjük ez utóbbival: Száva, a szent, aki (mindenütt) ott volt.

Kép: A raškai fellegvár falai, a Nemanjićok családi perpatvarainak színtere Trgovište/Novi Pazar felett.

31378706_1655816624467432_4233828271259643400_n.jpg

Száva

A legkisebb fiú, Rastko 1174-ben született Gradinában (Zeta), s jó nevelést kapott. Ez az ő esetében azt jelentette, hogy alapvetően bizánci vallásos képzésben részesült s emellett nagybátyja, Miroslav mellé kerülve korai éveiben részt vett a Nemanják politikai életében.

1190-ben apja, Stefan Nemanja nagyzsupán kinevezte Zahumlje zsupánjának, amely tisztségben két évig bírta, azzal együtt, hogy Miroslavval együtt kormányzott. Két évig bírta.

1192-ben nagybátyját hátra hagyva az észak-görög Khalkidiké-félszigeti Athosz-hegy egyik, először orosz majd görög kolostorába vonult Száva (Σάββας/Сава) szerzetesi néven. A Vatopedi kolostorban művelte ki magát.

Négy év múlva, amikor szülei is a szerzetesség útjára léptek s a raškai nagy családi találkozón Stefan megkapta a nagyzsupáni tisztséget, a legidősebb fiú, Vukan meg berágott s megkezdte küzdelmét a vezetői címért, ő fogadta atyját (immár Simeont) a Vatopedi kolostorban. 1198-ban pedig - a bizánci császárral való tárgyalásainak eredményeképpen - az újjáalapított és s szerb szerzetesség központjává fejlesztett Hilandar kolostort vezette.

Az itt töltött első etapban nekilátott a szerb nyelvű liturgia (typikon) kidolgozásának valamint számos, a szerb egyház számára később alapműnek számító könyvet írt ekkor.

Miután apját eltemette (1199-ben, ekkor még a Hilandarban), egyre magasabb pozíciót töltött be Athoszon. 1204-ben - még mindig a bizánci egyház kebelében ugyan - ő lett az első szerb ortodox érsek (archimandrita).

Ekkoriban zajlott két, Száva és a szerbség számára is döntő fontosságú esemény. Az egyikről már esett szó: a negyedik kereszteshadjárat következtében Bizánc hatalmát vesztette a Balkánon. Ez a szerbek számára - mind politikai, mind vallási/egyházi téren - hatalmas lehetőségekkel kecsegtetett. Száva természetesen az egyházi vonalon szeretett volna lépni: létrehozni a szerbek akkor már régi álmát, az önálló autokefál egyházat. Ehhez viszont az időközben összegubancolódott belpolitikai viszonyokat kellett rendezni.

Az elsőszülött Vukan ugyanis nagyon nem tűrte az apai döntést. 1202-ben, kihasználva a Bizánc ostroma következtében fellépő balkáni káoszt, a térségben ugyancsak ambíciókkal fellépő Imre hungarus király támogatásával fegyverrel lépett fel testvére, Stefan nagyzsupán ellen, aki legott elpucolt - Bulgáriába. Vukan lett a veliki župan, Imre pedig - miként majd utódai - címei közé felvette a Szerbia ura titulust is. (Ez - tudjuk - a közép- és nem csak középkori uralkodók kedves ön- és köz-érzet javító lépése volt.)

Stefant persze apja fájából faragták, így 1204-ban bolgár segítséggel visszatért és visszahódította a trónt. Feszült volt a dinasztikus helyzet - finoman szólva.

Ugyanakkor a Latin császárság létrejötte az Athoszon is konfliktusokat generált. A nyugati egyházfiak Constantinopolis bevételét alkalmasnak látták arra, hogy valamennyi bizánci ortodox vallási központban megkezdjék a római egyházhoz való térítést. Ez az Athoszon különösen nagy ellenállásra talált.

Száva nem kívánt részt venni e disputákban. Az otthoni viszonyokat is rendezendő 1205/1206-ban atyja holttestével visszatért szerb földre. A Nemanja alapította Studenica kolostor hegumen/apátja (ἡγούμενος) lett, s azon nyomban szentté avatta apját (1206). Itt, a ma is impozáns építmény falai között, Nemanja sírja mellett békítette ki testvéreit. Stefan vezetői hatalmát immár nem veszélyeztette semmi, Vukan pedig megelégedett a neki járó délnyugati területekkel (Hum, Zeta).

Ezt követően tíz év csendes, de intenzív munka következett. Száva tovább írta a szerb ortodoxia alapműveit, s keményen dolgozott azon, hogy egyházát leválassza a Epeiroszban tovább élő bizánci anyaegyházról (közvetlenül pedig az ohridi érsekségről). Erre végül az 1217-es év turbulenciái adták meg a lehetőséget.

Majd a "párhuzamos életrajzban" szó lesz róla, 1216-ban bátyja Stefan nagyzsupán koronát kért - a pápától. Már ez önmagában is sűrű és akut szakállhullást okozhatott Szávánál, attól meg egyenesen lila hajat kaphatott, hogy a kért fejék meg is érkezett s testvérét 1217-ben meg is koronázták. (Így került be Stefan az "Elsőként megkoronázott"/Prvovenčani jelzővel a szerb történelembe.) Azt már nem lehet tudni, milyen egyéb pszichoszomatikus tünetet produkálhatott nála, hogy Stefan egyben elvált bizánci asszonyától és a velencei rossz emlékű, de befolyásos Dandolo dózse családjából választott magának új feleséget - mindezt a nyugati szövetségesi politika keretében. (És a Bizánc bevételét követő erőteljes nyugati katolikus ideológiai és politikai offenzíva folyományaként.)

Személyes indítékként ennyi elég lehetett Szávának, hogy elhagyja Studenicát és visszatérjen az Athoszra. Lehetett azonban egy sokkal nagyobb perspektívába helyezett szándéka. A nyugati/katolikus befolyást arra használta fel, hogy az ortodox vallási autoritásoknál kijárhatta a szerb egyház autokefállá válását.

Szava az egyházi önállóságot, mint a Balkánon megerősödni látszó Róma elleni hatékonyabb fellépést kínálhatta az ortodox vezetőknek, miközben bátyját is lassan eltérítette a nyugati irányzattól. E képpen függetlenedhetett a szerb egyház, míg - az eredetileg nyugatról kapott - korona és a királyi cím is megmaradt. Mondhatni Száva (és Stefan Nemanjić) jó munkát végeztek.

1219-ben Száva Niceában I. Mánuél bizánci pátriárkával és I. Theodorosz niceiai császárral elfogadtatta az autokefál szerb egyház szervezeti struktúráját. Ennek kihirdetésére - a globetrotter Száva jelenlétében - még ugyanabban az évben, az új egyházi szervezet központjában, a žičai kolostorban került sor.

Az első érsek értelemszerűen Száva lett.

A szerb ortodox egyház Száva szerinti felosztása így nézett ki: Zeta, Hum, Dabar-Bosna, Moravica, Budimlja, Toplica, Hvosno, Žiča, Raška, Lipljan, Prizren. A szervezeti struktúra kialakításával párhuzamosan megkezdődött a központok "szerbizációja" Ez a tengervidéki régiókban a zömében római katolikus egyházközségek ortodoxra változtatását, illetve kiszorítását, a belső területeken pedig a vezető tisztségekben lévő görög személyek szerbekkel való lecserélését jelentette.

Az egyházszervezés egy évtizedett vett igénybe. 1220-ban Száva befejezte a szerb egyházi és világi törvények gyűjteményét (Krmčlija/Nomokanon), majd egy évre rá megjelentette a szerb egyház ortodox teológiáját kifejtő másik alapművét, "Az igaz pravoszláv hit megújítása" (Čin oblovljenijaistinite vere pravoslavne) címmel.

1228-ban Száva megkoronázta Prvovenčani utódát, Radoslavot, majd miként egy mai felsőközéposztálybeli nyugdíjas, utazni kezdett. Zarándoklatra ment. Nem is egyszer.

Első szentföldi tourját 1229-ben kezdte, nem függetlenül az ötödik keresztes hadjárattól (II. Frigyes vezetésével, 1227-1229), melynek - mint hamarosan kiderült időleges - eredménye volt Jeruzsálem visszavétele a muszlimoktól (1244-ig).

Száva végigjárta a Szentföld vallási turizmus által legfelkapottabb helyeit, tárgyalt Anasztáziusz jeruzsálemi pátriárkával, volt a Mar Saba-i kolostorban, vallási szuvenírt (ikon) hozott a Hilandarba. Merthogy visszaútján Niceaban ès az Athoszon is megfordult.

Ezt követően - mondhatni - a belföldi turizmusnak szentelte életét. Négy évig utazgatott a szerbek lakta területeken s szervezte az építkezőben lévő egyházat.

Hatvan évesen azonban úgy érezte: mégiscsak a világjárás a legjobb dolog (ez így van, mondom én, a könyvek és a kerékpározás mellett). 1234-ben Itálián át jutott el Palesztinába. Ekkor volt a Sínai-félszigeten és Alexandriában is. (Mondjuk, érdekes volna tudni, miként tekintett a késő-ajjúbida Egyiptommra meg általában az iszlám világra...)

Ezúttal is Kisázsián keresztül tért vissza a Balkánra. (Azon is eltűnődök, mennyire elcsodálkozott volna, ha tudja: az útjába eső északnyugat-anatóliai területeken (Söğüt) éldegélt akkoriban egy tízéves fiúcska, Osman, kinek leszármazottjai nem is oly sokára jól befűtenek majd a szerbeknek...)

II. Ivan Asen bolgár uralkodónál és Joakim pátriárkánál vendégeskedett Veliko Trnovóban, amikor 1235 telén megbetegedett és meghalt.

Valszeg nem volt utasbiztosítása.

Aztán, ahogy az a nagy emberekkel, szentekkel lenni szok(ott), kezdődött az itt temetem-ott temetem-újra temetem játék. Először halála színhelyén, a Negyven Mártír templomába helyezték (ideiglenes) nyugalomra. Hamarosan, 1237-ben azonban a Vladislav király (1234-1243) által alapított Mileševa kolostorba szállították. Itt meglehetős sokáig állomásoztak a csontjai. Hatalmas kultusza alakult ki; I. Trvtko boszniai király - ki persze valamennyi balkáni szláv népre szerette olt kiterjeszteni a hatalmát - a szent csontjai mellett, e kolostorban koronáztatta meg magát 1377-ben (annak ellenére, hogy inkább katolikusnak volt mondható).

De még érdekesebb, hogy a Balkánra érkező oszmánok között is elterjedt Szent Száva sírjának a tisztelete. Ez nem volt különleges annak fényében, hogy a balkáni muszlimok körében erős szúfizmus vonzódott a szent emberek (s nem csak a muszlimok) sírjainak kultusza iránt.

Végül aztán egy politikai esemény csak megzavarta Szent Száva nyugalmát. Amikor 1594-ben a szerbek fellázadtak az oszmánok ellen, Koca Sinan pasa nagyvezír elhozatta Szent Száva csontjait Mileševából és a Belgrád melletti Vračar-fennsíkon ünnepélyesen elégettette azokat. Kemény büntetés. Teszem hozzá halkan: nem vonatkoztathatunk el attól - s ez nem visszavetítés -, hogy Koca Sinan albán gyökerekkel bírt.

Mindenesetre Szent Száva utazásai ekkor sem értek véget. Bal karcsontjai - a hagyomány szerint - épek maradtak s visszakerültek a Mileševa kolostorba.

Ezt csinálják utána!

Ps. A csont-égetés színhelyén a legújabb kori szerb nacionalizmus csúcsévében, 1989-ben fejeződött be a monumentális Szent Száva székesegyház építése. A világ egyik legnagyobb temploma. Betonszörnyetegként meg talán a legnagyobb.

Kép: Szent Száva elmélkedő sziklabarlangja a Studenica kolostor közelében. Pontosan tavaly ilyenkor, amikor a tavasz helyett tél volt.

Most meg nyár.

31376087_1656782884370806_6271012191131320365_n.jpg

Prvovenčani

Megvan a Napfivér, Holdnővér záróképe? Ahogy hátrálnak kifelé retkes ruháikban Assisi Ferencék a hiperdíszes lateráni palotából, ahol a trónuson festményszerűen, bíborosok gyűrűjében, triarával a fején, fejér ruhájában, ásványvíz-puhította rózsaszín arcbőrrel, szigorú mosollyal a tekintetében ott ül - Obi-van Kenobi.

Nekem Sir Alec Guinness mindig Ben marad. A Star Wars előtt s után is.

Mindenesetre III. Ince pápaként is vártam, hogy felzúgjon kezében a fénykard.

Nos, ez a III. Ince pápa (1098-1116) volt, aki kiszervezte a koronát az első - ortodox - szerb királynak, Stefan Nemanjićnak. Aztán a koronázást már az utód, III. Honorius (1116-1227) pápa legátusa celebrálta.

Különleges politikai konstelláció okán.

P.s. A Brother Sun Sister Moon nyálas hippiskedése régen nem tetszett. Mosse.

31466844_1657763590939402_5291898327285069466_n.jpg

Stefan Nemanjić

Van az embernek egy olyan érzése, hogy a három fivér (Vukan, Stefan, Rastko) közül ő volt a legkevésbé karizmatikus jellem, de ez csak egy külön bejáratú vélemény. A szerbek is elsősorban Szent Szávát és apját Stefan Nemanját tartják "nemzeti hősnek". Vukant meg az igazságtalanság miatt hőbörgő vezérhímnek. De hát Stefan mégiscsak az első koronázott szerb uralkodó.

1165-ben született, amikor már nem éppen fiatal atyja éppen hatalmi helyzetbe került. Annak rendje-módja szerint nevelkedett a raškai várban és a Nemanják többi politikai-szellemi központjában, amikor eljött 1196 márciusa.

Ekkor (25-én) esett meg a családi nagytanács - hogy újból és újból visszatérjek e fontos eseményre. Ahol Stefan Nemanja veliki župan a primogenitúrát mellőzve másodszülöttjét nevezte meg utódául, majd az asszonnyal (ezt manapság, maimagyarban így mondjuk, ugye) bevonult a raškai fellegvártól jó tíz kilométerre lévő Szent Péter és Pál templomba s lőn belőle s az asszonyból (!) Simeon és Anasztázia, szerzetes és apáca.

Apropó: ez eddig kimaradt: a mama (Ana/Anasztázia; mh. 1200-ban) a kuršumlija melletti Krisztus anyja kolostorban élt s halt. (Képet majd prezentálok róla. Nem az asszonyról.)

Amíg az apjuk élt (1199-ig), Vukán nyugton maradt. Utána azonban megkezdette az akciózást. Fő szövetségese ebben Imre hungarus uralkodó (1196-1204) volt, akinek - tán a keleti vér mián is - erős balkáni ambíciói voltak: a Bizánc elesése következtében előállott káoszt és hatalmi vákuumot kihasználva igyekezett pozíciókat szerezni az újjáéledő bolgár állam ellenében. Vukan Imre támogatásával elűzte testvérét (1204), aki ekkor - értelemszerűen - Kalojan bolgár (1196-1207) uralkodóhoz menekült.

Ekkor Vukan de facto és de iure is magyar vazallussá lett s korábbi zahumljei, zetai gyökereire támaszkodva a katolicizmust igyekezett "helyzetbe hozni" országában Már ekkor felmerült a politikailag igencsak aktív és az előző posztban említett volt III. Ince pápa részéről a római korona küldése.

A felgyorsuló események azonban közbeszóltak. Stefan Kalojan segítségével 1205-ben visszatért, s visszavette a hatalmat, Vukan pedig ismét a tengerparti tartományokra szorult vissza. Mindeközben pedig a bolgár uralkodó elfoglalta Ništ, amelyet akkor éppen Imre csapatai birtokoltak.

(Itt pötyögyetem mindezt a Nišava partján, látom Emericet, ahogy a hódítás után gondterhelten vagy peckesen járja a folyópartot s újabb balkáni hódításokon töri a fejét. Tudjuk, nem járt több sikerrel, hamarosan meghalt, négy éves fiát, sorrendben a harmadik Lászlót pedig Reginald de Chatillon másik unokája, a zűrzavaros uralkodású II. András tette történelmi süllyesztőbe - meg a föld alá.)

Ekkor aztán, miként a szent gestájából már tudjuk, a Hilandarból hazatért - az identitásképzés céljából hullaszállító szerepet is felvállaló - Száva s a Studenica kolostorban apjuk holtteste mellett kibékítette a testvéreket.

Vukan továbbra is viselhette az - önjelölt - Zeta királya címet, amely azért Stefan számára gáz lehetett. Így aztán, amikor 1208-ban Vukan fiának, Đorđe Vukanovićnak adta át Zeta vezetését, Stefan és Száva csak úgy ismerték el az öröklést, hogy az utódot már csak nagyhercegi címmel illették.

Mert hát a király Stefan akart lenni. Ekkor jött az 1216-os kérelem III. Ince pápa felé, aki a koronát kiutalta, utódja, III. Honorius legátusa pedig 1217-ben a szerbek kirányává koronázta Stefant.

Ez a bő tíz év (1208-1219) igencsak turbulensnek bizonyult Szerbia számára. Bizác kiesése a regionális politikai játszmákból tovább kuszálta a szálakat. Keleten Kalojan utóda Boril (1207-1218) lett a bolgár állam élén, aki folytatta elődje politikáját: országát szánta a térség vezető hatalmává tenni. Elfoglalta Niš mellett Belgrádot, Braničevót és Prizrent is, azaz gyakorlatilag a szerbek lakta területek teljes keleti vidékét.

Mindeközben Đorđe Vukanović a Bizánc bevétele után az Adrián abszolút hatalommá emelkedett Velence főségét elismerve jelentett kihívást Stefan számára. Szövetségest kezdetben egy albán előkelőben, Kruja urában, Dmitriben talált (vejévé is tette). Az ő halála után új támogató után kellett néznie. S hogy a képet még árnyaljam, voltak itt más helyi urak is, akik halászgattak a poszt-bizánci (ma már tudjuk: átmeneti) zavarosban.

Ebben az elsősorban Boril által okozott szorult helyzetben Stefan erős külső támogató után nézett. Ez lehetett a fő motívuna a Róma felé fordulásnak. (Bizánc két utódállama - Nicea és Épeirosz - gyengeségük miatt nem jöhettek szóba.)

Ekkor jött a korona. Azzal együtt, hogy Stefan Prvovenćani viszonya a katolikus egyházhoz minimum problematikus. Bár országának nem elhanyagolható - s gazdaságilag a fontosabb - részén (Zetában, Zahumljében, Travuniában) a római egyház volt az erősebb, nem valószínű, hogy egész birodalmát a katolicizmushoz kívánta kötni. Inkább egy, az aktuális erőviszonyokon alapuló jól kiszámított lépés volt a koronakérés.

Mindenesetre hosszabb távra éppen az ellenkezője történt: 1217 és 1219 között Prvenčani személyében királyt kaptak a szerbek, míg Száva ügyködésének eredményekén autokefál ortodox egyház(szervezete)t.

Nagy idők voltak.

Stefan még szűk évtizedet uralkodott, amely a konszolidáció és a szerb uralkodó kedvenc hobbijának, a szüntelen kolostoralapításoknak a jegyében telt.

Élete vége felé pedig - több elődjéhez s utódjához hasonlóan - ő is szerzetesnek állt; a névválasztás szegényes fantáziájának következtében Simeon nickname-mel.

1228-ban legidősebb fia, Radoslav követte a trónon. Aztán majd a többiek.

Kép: Az apja által alapított Studenica kolostor mostanság. A fehér márványból emelt templom Nemanja alapítása 1195-ből a "raškai stílus" építészeti remeke, a narthexet Radoslav király (1228-1233) építtette hozzá. Itt található az alapító Stefan Nemanja/Simeon és Stefan Nemanjić Prvovenčani sírja is.

Jómagam már vagy ötször voltam itt; de a templomszolga egyszer sem engedte lefotózni a szarkofágokat. Merthogy nem lehet, spiritualitás meg minden. Utoljára Észak-Amerika őslakosai paráztak ilyesformán (hogy elviszik a lelkeiket meg hasonló). Láthatjuk, mire mentek vele.

Mindent elvitt/vett a kiscica.

31490966_1658723127510115_2017670019220910729_n.jpg

 

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 5 - Az Ohridi Patriarchátus

2018. május 31. 07:10 - politics&islam

 

Kezdetben vala - a tó. A tó régi vala. A Földön az egyik legrégebbi vala.

Aztán jött az ember s a problémák elkezdődtek vala.

(De nem baj. Volt a világ/Univerzum ember nélkül, s lesz is. Jó volt. Jó lesz.)

Justinianus császár Szkopje közelében született egy kis településen (Tavrassium). Hoppá-hoppá, ő is macedón volt - mondják rögvest a maiak. Persze - tudjuk - egy fenét volt macedón, inkább trák vagy illír, vagy tán egészen az. Mindenesetre figyelemmel kísérte szülőföldje sorát még császárként is. (Vannak ilyen despoták; szeretnek ezt-azt építeni a szülőföldjükön.) Justinianus 535-ben a Vaterland Illyria tartományból két egyházkerületet alkított ki: a Thesszaloniki Püspökséget és a Dardaniai Érsekséget. Ez utóbbi lett - akkor még Justiniana Prima/Scupi/Szkopje központtal - az ohridi patriarchátus történelmi előzménye.

Ezt követően három meglehetős zavaros évszázad következett, avar betöréssel majd a szláv népek betelepülésével. Majd azok Konstantinápolyból irányított kezdeti esetleges, aztán egyre szervezettebb krisztianizációjával.

Tudható, az igazi nagy missziók - úgy a déli (szerb, bolgár), mint a nyugati (morva) szlávok esetében - a két thesszaloniki vallástudós szerzetes, Konstantin/Cirill és Metód nevéhez fűződik. Ők a 9. század középső harmadában voltak aktívak, az előbbi 867-ben, az utóbbi 893-ban halt meg. Történetünk szempontjából azonban most közvetlen tanítványaik érdekesek.

Mindketten a bolgár uralkodó, Borisz (852-889) udvarában, Pliszkában működtek. Közülük Nahum/Naum a hatvanas években részt vett Konstantin morva missziójában s az általa a szlávok számára kialakított írás (a glagolita) nagy mestere volt. Másikuk, Kelemen/Kliment a szervezésben volt bajnok.

885-ben Borisz birodalma nyugati végeibe, az Ohridi-tó környékére küldte őket hittérítési és iskolaalapítási feladattal. Ezt sikeresen teljesítették. A tó északi partján emelkedő hegyen (ma: Plaošnik) templomot és oktatási központot emeltek, amely Ohridi Kelemen harminc éves működése alatt mondhatni a Balkán első "vallási főiskolája" lett. (Időben ezt a mogyerik Kárpát-medencébe menekülésének korában helyezhetjük el.)

Miután Kelemen 916-ban meghalt és az általa alapított templomban ma is látható sírjába tette át tevékenységi helyét, iskolája tovább működött. Naum a tó déli végébe költözött, templomot alapított, oda temetkezett, így porhüvelyeik egyfajta koszorúba fogják a tavat.

Nagy változás a 10. század végén következett, amikor a Balkán-félsziget megerősebb uralkodója, Sámuel bolgár cár (997-1014) Szkopjéből Ohridba tette át székhelyét. Ebben a döntésében nem elsősorban a kedvező klíma, a borok és a nyári pancsikolási lehetőség motiválta, inkább a két fő ellenségétől való nagyobb védettség. Keletről a bizánci császár, északról Gyeücsafia Vajk aka István fenyegette. (A végjáték ismeretében, nem véletlenül.)

S nem csak a politikai központ került Ohridba. Sámuel hatalmas - most is látható - erődöt emelt a város felett, s a városban található Szent Szófia (Sveti Sofia) templomot az általa szervezett Ohridi Patriarchátus központjává tette.

Mondjuk a pátriárka addigra már ott volt. Amikor I. Tzizmiszkész Joannész császár (969-976) 972-ben felgyújtotta a bolgár fővárost, Preszlavot, az ott székelő (ezt a szót mindig szívesen használom) bolgár pátriárka, Damián elmenekült. Hosszas út (Szredec, Moglena, Edessa) után végül Preszpában kötött ki. 990-ben innen az aktuális pátriárkának, Fülöpnek csak át kellett kelnie a hágón a két (Preszpa- és az Ohridi-)tó között (mindenkinek csak ajánlani tudom; kerékpárral, gépjárművel egyaránt lenyűgöző) és máris megérkezett Ohridba. Ahol a Plaošnikon már majd' évszázada működött Szent Kelemen akadémiája. Ideális hely a patriarchátus központjának.

A Szent Bölcsesség székesegyház - miután a 15. századtól 1914-ig mecset volt - ma is áll; benne unikális freskókkal. Ezeket még közvetlenül a nagy egyházszakadás előtti években (1025-1054 között) festették, az éppen akkor zajló, a keleti és nyugati feleket békíteni szándékozó ohridi szinódus idején. A narthexben egymással szemben látható hat római pápa és a keleti egyházfők (a konstantinápolyi, az alexandriai, a jeruzsálemi, az antiochiai és a ciprusi pátriárka) alakjai. Fenomenális.

Sámuel a krónikák szerint 1014-ben szívinfarktust kapott, amikor meglátta a bizánciak elleni kleidioni/belašicai csatából hazatért tönkrevert seregét. Merthogy II. Baszileosz császár (jelzője: Bolgárölő) legyőzvén a bolgár hadat, a hadifoglyokat - a források szerin 15000-et - megvakíttatta, de csuda furmányosan: minden századiknak csak az egyik szemét szúratta ki, hogy azok haza tudják vezetni a többieket. Micsoda emberi történet!

Kurz und gut, létrejött az Ohridi Patriarchátus, s az első bolgár (Joan Debrszki) vezető után hamarosan Konstantinápolyból érkeztek a pátriárkák. Ezt a mai macedón (vallás)történetírás úgy értelmezi, hogy a görögök emígy szorították kifele a szláv/macedón elemet az egyházi hierarchiából. Hagyjuk!

(Nem állom meg, hogy ide ne biggyesszem - biggyesszem, ezt fel kell venni a tíz legszebb magyar szó közé, a genny, hányás és társaik sorába - Sámuelnek, kinek állama lerontásában a bizánciak mellett a mogyeriek is derekasan kivették a részüket, a mi Gyeücsa/Géza fejedelmünk az ipája volt, miután Sámuel fia és tíz hónapig (1014-1015) utóda cári cím viselésében, Gavril Radomir Géza leányát vette feleségül. De jó! E történetben is volt magyar!)

Jó két évszázadig tehát az ohridi patriarchátus a konstantinápolyi ortodox egyház részeként működött. A nagy változást - miként valamennyi balkáni nép és szervezet számára - Bizánc 1204-es nyugati keresztes bevétele jelentette. Ekkor bemozdultak a szerbek (Szent Száva), a bolgárok (Kalojan cár) és hát az ohridi vallási központ. Persze mindenki maga akart lenni a kakas a baromfiudvarban; nehéz kibogozni, kinek meddig terjedt az autoritása.

A második bolgár állam igyekezett az ohridi vallási vezetést alattvalóiként tudni, de ez nem sikerült. Viszont, amikor Szent Száva - híres athoszi mítingeken (1219-ben I. Manuel konstantinápolyi pátriárkánál és I. Laszkarisz Teodor nikaiai császárnál) kibulizta, hogy a szerb egyház önállósodjék a Nikaia Császárságba emigrált konstantinápolyi pátriárkától, Demetriosz Khamitianusz ohridi érsek keményen tiltakozott, hogy az addig a fennhatósága alatt álló szerb területek autokefáliát szerezzenek. Mind tudjuk: sikertelenül.

Ugyanakkor száz év múlva a szerb állam érkezett erre a területre. Stefan Dušan (1331-1355) állama nemhogy bekebelezte Ohrid környékét, hanem éppen e déli területek (Szkopje) váltak birodalma központjává. Az ohridi érsek jelentőségét mutatja, hogy 1346-ben a székesfővárosban ő, Nikola, valamint a szerb egyház pátriárkája, Jovan és a bolgár pátriárka, Szimeon - megkérdőjelezhetetlen és vallási szempontból abszolút legitimitást hirdtve - együtt tették a cári/császári koronát Stefan Dušan fejére.

Amikor a dolgok kezdettek rosszabbul menni (értsd: megjöttek a törökök/oszmánok), az ohridi érsekség tovább egzisztált. A város 1408-ban került oszmán fennhatóság alá s úgy tűnt, az (ortodox) keresztény alattvalók feletti autonóm vallási autoritása megmarad.

Sőt. Ahogy az oszmánok haladtak észak felé, az újonan elfoglalt területek ortodox lakosságát is betagosították az ohridi érsekség fennhatósága alá. Már az 15. század első évtizedeiben a bolgár Szófia és Vidin, majd 1459-ben a szendrői (Smederevo) szerb despotia bekebelezésével az egész peći szerb patriarchátus az ohridi érsekség irányításába került.

Tovább menve: ekkor, azaz a 15-16. században az önálló ohridi érdekség irányítása alatt állt az egész Balkán ortodox lakossága, beleértve Havasalföld, Moldávia, Velence és Dalmácia ortodox közösségeit is. És ami unikum lehet: Itália ortodox enklávéit is. Az oszmán hódítással ugyanis jelentős számú - zömében (ma is létező, igaz, mostanra katolikussá vált) albán ortodox csoportok telepedtek meg a Monte Gargano környékén, Apuliában, Calabriában és Szicílián.

Ez a "dolce vita" szakadt meg a 18. század közepén. Ekkor - mint minden állam, amely vesztét érzi s nyakra-főre központosít, az oszmán birodalom is igyekezett más vallású alattvalóit is kontrollálni. 1766-ban először a szerb egyház (Peći Patriarchátus) 16. században visszaadott autokefáliáját szüntette meg, majd egy évvel később az Ohridi Érsekségét is.

1767-től 1959-ig az ohridi/macedóniai egyházmegye a konstantinápolyi/isztambuli pátriárka fennhatósága alá tartozott. A 2VH után komoly erők mozdultak meg egy autokefál macedón egyház létrehozása céljából - nem függetlenül Josip Broz klasszikus "divide et impera/فرق تسد" politikájától, amely ügyesen játszva Jugoszlávia népeinek nacionalista zongoráján érdekelt volt egy anti-bolgár s anti-görög új délszláv etnikum "megalkotásában". A gyökerek már a 20. század eleji macedón prenacionalista mozgamaiban (VMRO) jelen voltak, Tito csak rácsapott a billentyűkre.

Hosszú, bonyolult ám a végén sikeres történet ez is, ami Belgrádtól Isztambulon át Melbourne-ig elér.

Majd egyszer.

33061415_1679454315436996_939730039681843200_n.jpg

 

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 4 - Szarajevói anzixok

2018. május 30. 08:18 - politics&islam

 

Egykori főnökünk

Hadım Ali paşa volt minden. Diyarbakıri, boszniai, egyiptomi eyalet-bég (kormányzó). Közben pedig, az 1550-es években budai pasa is.

Törtető ficko lehetett, például 1560-ban ő tett keresztbe a Fényes Portán a kor legnagyobb oszmán haditengerészének, Sidi Ali Reisnek, aki az Indiai-óceánon a portugálok elleni fellépés kulcsfigurája volt s éppen egy, a szumátrai Acehbe vezetett expedícióról tért haza s kérelmezte Szulejmán szultántól (1520-1566), hogy admirálisa lehessen a következő Indiai-óceáni hadműveleteknek.

Hadım Ali paşa azonban keresztbe tett neki. Így a nagy vízi és szárazföldi utazó (eccer majd írok róla sokat, nagy csóka volt, járt Indonéziában, Indiában, Afganisztánban, Bukharában usw.) adminisztratív - igaz supervisori - beosztást kapott, ő lett az oszmán birodalom Indiai-óceáni Műveleteinek (Hint Deniz seferler) irányítója.

Szóval ez a Hadım Ali volt Buda ura, kvázi a mi vezetőnk (az nem érv, hogy "mi" nem akartuk, azóta is megesett már az ilyen).

Nagy ember volt. S mint ilyet eltemették a kairói Halottak Városában, meg itt, az általa alapított vaqf-mecset mellett is.

Minimum.

31959098_1663738620341899_3109806658767814656_n.jpg

31957699_1663738907008537_5108381174980411392_n.jpg

31948508_1663739123675182_8130045462632726528_n.jpg

Öregtemplom

A legrégebbi ma is álló keresztény szentély az 5-6. században alapított Mihály arkanagyal templom. A belső árkádos rész biztosan e korból való. A külcsín meg a 12. századból.

31946297_1663814970334264_4848614423272620032_n.jpg

31925070_1663815073667587_1336637691311161344_n.jpg

31955939_1663815283667566_664874548172161024_n.jpg

Latinska ćuprija

Kedvenc hidam a városban. Itt végezte be Franz Ferdinand Carl Ludwig Joseph Maria.

1918 és 1993 között úgy hívták: Principov most.

31910862_1663925500323211_3832124272810131456_n.jpg

Vaqf, tsz. auqáf

Valahogy ez is el van felejtve. Vagy nincs tudatosítva. Hogy az iszlám világban milyen régtől (a kezdetektől) és fontos szerepet játszanak a vallási alapítványok. Ha úgy vesszük egyfajta az államot kiegészítő/helyettesítő - kvázi civil - szerepben.

Nagyon bonyolult szegmense ez (is) az iszlám jognak, itt csak nagyon röviden, egyfajta megközelítésben: a vaqf célja alapvetően az alapításkor a qádi előtt bejegyzett, a forgalomból alapítvány a megjelölt egyes kedvezményezett/ek (vaqf ahlí-dzarrí/الوقف الأهلي/ الذري)) vagy az egész közösség (vaqf khajrí/ الوقف الخيري) vallásos épülése.

Az alapító lehet az állam és lehet intézmény, illetve magánszemély is.

Vaqffá válhat ingatlan (الأصول الثابتة) - pld. föld -, de a használat után jellegét megőrző ingóság (الأصول المنقولة التي تبقى عينها بعد الاستفادة منها) is - pld. szerszám, fegyver stb.) -, mely jövedelmének meghatározott része jut a kedvezményzettnek, míg tulajdonosa de iure az Isten.

A közösségi vaqf cél-specifikációjának könyvtárnyi irodalma van. Néhány példa mire lehetett a vaqfot használni:
* mecsetépítése
* iskola (madrasza) építésére és működtetésére
* könyvtárak építésére és működtetésére
* kórház (musztasfa/bímárisztán) építésére és működtetésére
* szociálisan rászorultak ellátására (árvaházak, öregotthonok, mozgássérültek, egyéb, mentális betegségekben szenvedők)
* vallási ünnepek folytonos lebonyolítására
* az iszlám védelmére szervezet háborúk anyagi hátterének biztosítására (fegyverkészítés, - vásárlás, kiképzések szervezése).

A képeken egy négyszázötven éves mega-vaqf részelemei láthatóak. A szarajevói Gazi Hüsrev Beg vaqfja a következő elemeket tartalmazza: az alapító által építtetett mecset, az alapító és az első vaqf-kezelő (muteveli) sírja (türbe), a Gazi Hüsrev Iskola (medrese), a hozzá tartozó könyvtár (maktaba), szúfi nevelési központ (khankah), fürdő (hammam), bazár és várostorony (kule). Ezek valamennyien ma is egy kezelésben vannak.

S hogy egy történelmi érdekességet is idebiggyesszek. Az iszlám hagyomány szerint az első vaqfot a Próféta tette (a medinai Qubá-mecsetet), a másodikat pedig egy Medinában élő zsidó - egyes források szerint rabbi (!) - Muhajríq bin al-Nadír tette, aki a két felekezet közötti közeledésért szállt síkra s a fiatal medinai iszlám közösségért életét adta a Próféta életében lezajlott uhudi ütközetben (627).

Amikor az állam nagyon vagy egyátalán nem működik, a vallási alapítványok azok amelyek a központi redisztribúciós rendszerek vákuumaiba benyomulnak. Többek között ez is az oka, hogy a gyenge/bukott állam esetében vallási köntösben (vaqfok, illetve modern értelemben vallási alapú pártok személyében) jelentkeznek az alternatívák. A legjobban pedig ott működik a rendszer, ahol az állami és vaqf-intézményhálózat egymást kiegyensúlyozva működnek.

Így volt ez - minden politikai visszásságával együtt - a preháborús Szíriában is. Jó lenne tudatosítani, hogy ilyen szempontból is nagyon-nagyon finom társadalmi szövetek feslettek fel.

Javíthatatlanul.

Ps. Majd Szerbiába visszatérvén, írok egy kicsit az ottani vaqf-helyzetről. Elöljáróban annyit, a 20. század folyamán az állam által fokozatosan elvett vakf-tulajdonok kérdése súlyos teher a kormány és az iszlám közösség között. A történelmi előzmények ismeretében nem lehet meglepő, hogy Belgrád fél belvárosa vakf-területeken fekszik. Például a parlament épülete is.

31945782_1664165840299177_9155354349185007616_n.jpg

31934624_1664166136965814_113559025500553216_n.jpg

31947226_1664166316965796_5626674785762148352_n.jpg

31764707_1664166533632441_7605068865558544384_n.jpg

31948404_1664166276965800_205959908229644288_n.jpg

31934840_1664166753632419_3560747584551124992_n.jpg

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 3 - Na Drini ćuprija

2018. május 29. 15:06 - politics&islam

 

Itt minden Ivo Andrić. A kávézó, az étterem, a kulturális központ, a sporttelep. Mert ez még a Republika Srpska. Kicsivel odébb, a bosnyák-horvát kantonokban már nem bírják úgy a Nobel-díjas öreget. Igaz, ami igaz, a Híd a Drinán meg a Travniki krónika - mondjuk így - erősen szerb szemszögből mutatják a boszniai társadalmat.

De a ćuprija áll. Ez (is) török jövevényszó (köprü) a szerbben. Amikor a Kenyérhéj-Magyarországon éppen a mezőkeresztesi csatában nyüstölték egymást a felek, az aktuális nagyvezír, Mehmed Paşa Sokolović megbízta az akkori világ leghíresebb építészirodáját, a Mîmar Sinan Comp.-t, akik 1571 és 1577 között iderittyentették ez a világraszóló műtárgyat.

Mehmed Paşa egyébként szerb ortodox családban született, a dervşirmével került Isztambulba és végigjárta a janicsárkarrier minden grádicsát. Volt itt Boszniában is helytartó/bég, s ő koordinálta például az 1552-es nagy magyarországi hadjáratot, amely Dobó-Sinkovics egri várkapitány huncutságával ért véget. (Dobópesta élete meg később a sitten. Bornemisszát meg a Yedikuléban gyilkolták meg. Erről mé' nem tudósít az egri várhegy írnoka?)

Sőt, a nagyvezír rokona (valószínűsíthetően a testvére) volt Makarije elébb hilandari szerzetes, utóbb - a testvéri kijárás után - az újjáalapított szerb autokefál egyház érseke, ekkor Peć/Pejë/Ipek központtal.

Legutóbb Trebinje és Montenegró felé mentem erre bringázni. Akkor esett. Most nem.

Utálom az esőt.

31934714_1662978290417932_1568657343674056704_n.jpg

31895264_1662979787084449_5192153730404843520_n.jpg

Szólj hozzá!

A Balkán újratöltve 2 - Az iszlám elterjedése Boszniában

2018. május 28. 19:52 - politics&islam

 

(Másfél hónap Balkán. Lassan felteszem az ott készült írásokat. Kezdjük.)

1

Számos leírása van az iszlám balkáni - most szűkebb értelemben: boszniai - elterjedésének. Most egy rövid hozzászólás.

Először is: az iszlám megjelenése a régióban nem az oszmán hódításhoz kötődik. Két korábbi jelenlétről beszélhetünk: egyrészt muszlim kereskedők már a 8-9. századtól jelen voltak Dalmáciában, de megfordultak a félsziget belsejében is. S nem csak mozgásban lévő kereskedőkről volt szó: a tengerparti régióban már - igaz többnyire átmeneti - kereskedőtelepek működtek.

Az iszlám másik megjelenése a Balkán északi határvidékéhez kapcsolódik. Jelesül a hungarus királysághoz valamint a Kárpátok-keleti és délkeleti régiójához. Az utóbbiban - miután az a "nagy ázsiai vándornépek autópályának" nyugati végállomása volt, az iszlám - akkori - központi területei (a mai Irak) és Perzsia felől érkező kereskedők a szláv népekkel, a kijevi Russzal, majd a kelet-európai új államokkal (lengyel, cseh, magyar) bizniszelő muszlim kereskedők egyik célterülete volt. És a kissé messzebbről érkező belső-ázsiaiaké (Khorezm, Transzoxánia/Mávaráannahr). Mindenzt kiválóan dokumentálja az arab nyelvű földrajzi irodalom.

Miként azt is, hogy a Balkán északi szomszédságában letelepülő mogyerik országában is jelentős muszlim közösség élt. E reggeli irománynak nem ez a témája, úgyhogy ezt nem részletezem. Inkább arról: a már említettem volt Abú Hámid al-Garnátí, ki II. Géza király (1141-1162) idejében éldegélt a hungarus országban, a pénzverdékben dolgozó muszlimok mellett megemlíti a déli gyepűkön élő - szerinte több tízezres - muszlim közösséget, akik hitüket tartva katonai szolgálatot (egyfajta határőr-szerepet) látnak el. Ezek a csoportok beazonosíthatóan a Balkán északi régiójában, a Szerémségben éltek.

Ezt az információt egy másik arab nyelvű forrás is alátámasztja. A bizánci-görög gyökerekkel bíró arab utazó és geográfus, a máig fontos forrásértékkel bíró "Országok enciklopédiája" (معجم البلدان) című mű szerzője Jáqút al-Hamaví (1178-1225) leírja, hogy ő maga találkozott az aleppói bazárban a magyar királyságból érkező muszlimokkal, akik ott éltek s a Garnáti féle információkat erősítették meg.

Tehát a Balkán/Bosznia pereme már az oszmánok megjelenése előtt nyomokban - és periférikusan - tartalmazott iszlámot.

33422717_1681442255238202_2698603144069251072_n.jpg

2

Egyszer már írtam arról, micsoda hangulata volt a zűrzavaros és kellemes kilencvenes években megélt hétfő reggeleimnek. A Moszkva téri ukrán emberpiac mellett kapaszkodtam fel a Várfok úton - nem is sejtve, hogy egyszer még ott is fogok lakni - a Bécsi kapun át az Országos Levéltárt (OL) palotájába, az óriási mappái mögött trónoló török oklevél-isten, Vass Előd elejbe. Oszmán írás és oklevélolvasás.

Általában nem sokat bevezetőzött, morgott valami olyasmit, hogy "Na, kezdjük, úgy sem készült otthon." Mondjuk, ez így nem fedte a valóságot, de azért nagy lendülettel hajtottam ki a hatalmas mappát s belecsaptunk a lecsóba. A szolnoki szandzsák adóösszeírása 1547-ből.

Az oszmán állam - az iszlám államiság hagyományait követve - nagyon jó volt adóösszeírásokban. E defterek príma szociológiai források; lásd a magyarországi viszonyokról fennmaradt említett iratokat. S ez a rendszeresség Boszniára is igaz.

Az első boszniai szandzsákra vonatkozó deftert még a terület teljes meghódítása előtt (északnyugat még nem volt oszmán megszállás alatt), 1468-ban készítették. E szerint a tartományban 37125 keresztény háztartás/család élt. Ez hozzávetőleg 185000 főt jelentett. Mellettük a muszlim háztartások száma 332 (1600 fő) volt. Ez tükrözi az indulási állapotot. Ez a másfél ezer fős muszlim kontingens zömében az érkező oszmán közigazgatás letelepedő munkatársait jelentette.

Bő másfél évtized múltán, 1468-ban került sor a következő adóösszeírásra. E szerint ekkor 30552 keresztény háztartásban 155000 fő élt, a muszlimok száma 4134 családban 21734 volt.

Ötven évre rá - tehát mondhatni, hogy Bosznia oszmán hódítása kezdetétől számított egy évszázad múltán - 98096 keresztény és 84675 muszlim élt a szandzsákban.

Még száz évvel (1624) később - igaz, ez az adat nem defterből, hanem nyugati, katolikus pápai vizitátortól származik - Bosznia lakosságának felekezeti megoszlása így festett: 15000 katolikus, 75000 ortodox és 450000 muszlim.

Elmondható tehát, hogy az okkupáció és a hatalmi-közigazgatási struktúra kiépítésének és megszilárdulásának két évszázada alatt lett a muszlim közösség kétharmados társadalmi többséget jelentő tényező.

S mielőtt ennek okáról elmélkednénk, le kell szögezni még egy - a téma szempontjából rendkívül fontos - tényt. Mind oszmán, nyugati s helyi keresztény forrásokból is tudható, hogy a hódítást közvetlenül követő években tapasztalt igen korlátozott idegen származású - értsd: anatóliaiak vagy közel-keletiek - betelepülését leszámítva a muszlim közösség létszáma és aránya a helyi boszniai lakosság egyre nagyobb arányú betérésével növekedett. A fent vázolt növekmény tehát belső keletkezésű. A magyarázatokat is a boszniai társadalomban kell keresnünk.

Vannak általánosan elterjedt sztereotíp - de ma már tudományosan túlhaladott - válaszok.

Az egyik ilyen, hogy a katolicizmus és az ortodoxia között több évszázados üldöztetésnek kitett boszniai egyház (bogumilok) tagjai a nagy nyomás után az ellenséget végre legyőző, s őket emígyen felszabadító oszmán seregeknek zászlócskákat lengetve zusammen felvételt kértek az iszlámba.

Hát ez így nagyon kerek sztori, a probléma csak az, hogy éppen a defterek sok mindenre kiterjedő adataiból az szűrhető le, hogy a vizsgát időszakban (1468 és 1620 között) hétszáz (700) olyan esetről tudunk, amikor effektíve bogumilból lett valaki muszlim. Ez semmiképpen sem magyarázhatja a százezres növekményt.

S mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az úgynevezett "boszniai egyház", amely valóban igyekezett elhatárolni magát mind Rómától, mind az ortodoxiától, az oszmán hódítás hajnalán éppen a két ellenfél hathatós munkájának, de még inkább a Kotromanićok "egyházpolitikájának" köszönhetően már erősen legyengült állapotban leledzett; társadalmi támogatottsága is kicsiny volt. Így az, hogy tagjai ezerszámra vegyék fel az iszlámot, nem nagyon elképzelhető.

(Az viszony kétségtelen, hogy a nép körében tovább élő bogumil tanok nem egyike - így például a manicheus kettős világ-látás - elősegítette a Balkánon/Boszniában majdan rendkívül megerősödő iszlám miszticizmus/szúfizmus elterjedését és be is épült annak tanításaiba és praxisába.)

Az iszlám jelentős boszniai elterjedésének másik ugyancsak sztereotíp magyarázata, hogy az oszmánok tömegesen erőszakkal térítették át a helyi lakosságot. Ezt a teóriát gyakorlatilag máig hirdeti a szerb és horvát történetírás, annyi distinkcióval, hogy a szerbek szerint a muszlim bosnyákok voltaképpen erőszakkal iszlamizált szerbek, míg a horvát kollégák mindezt a vallási abúzust horvát kontextusba helyezik.

(Hogy perszonalizáljam ezt: Emir Kušturica - boszniai muszlimnak született - egykori jugoszláv filmcsináló, majd szerb nacionalista politikai apologéta másfél évtizede a montenegrói Herceg-Novi középkori templomocskájában Nemajává kereszteltette magát, mondván, hogy ősi szerb ortodox családját több száz éve erőszakkal kényszerítették az iszlámba.)

Az orientalisztika mondjuk ezen a teórián már jó ideje túllépett. Az oszmánok - elszigetelt eseteket leszámítva - nem kényszerítették a helyi más vallású lakosságot az iszlám felvételére. Túl a vallási szempontból a kor viszonyai szerint meglehetősen toleráns oszmán állami viselkedésen, volt ennek egy egyszerű gazdasági oka is. A nem muszlimoktól beszedhették a mindig magas kharádzs/haraç terményadót, aminek fizetése alól a muszlimok mentesültek.

Az viszont bizonyos, hogy nem kevesen erős motivációt láthattak ebben arra - mindennemű test-lelki kényszer nélkül -, hogy maguktól döntsenek az iszlámba való betérésre.

A defterek ebben a vonatkozásban is elárulnak valamit. Az összeírásokban az első százötven évben gyakran szerepelnek első generációs muszlimok. Erre az utal, hogy megnevezésükben ők már felvett nevükön, míg az apjuk keresztény néven szerepel. Például: Hasan Mihajlooğlu, Mehmet Ivanoğlu. A másod-, harmadgenerációsok aztán már "apai nevükben" is hordozták az új valláshoz tartozást: Ibrahim Hasanoğlu, Alija Ferhadoğlu.

Bosznia eredeti lakosai természetesen a nevek szláv változatait használták. Az első generációsoknál a keresztény "családnév" maradt meg (Recep Petrović), míg a többed-generációsoknál már a családnév is muszlim elnevezés lett (Asmir Ibrahimović). És ott voltak/vannak a másként kialakult családnevek: foglalkozás- és földrajzi származásra utaló valamint bece-, ragadvány- és gúnynevek stb.

Az összeírások és más források megerősítik: az iszlámba betérők általában tovább éltek együtt keresztény rokonaikkal, fiú az apjával, nagyapjával testvéreivel. Bizonyára voltak családi és társadalmi súrlódások, viszont az államhatalom, a közigazgatás részéről nem volt szervezett nyomás az iszlám kényszerű felvételére.

Az oszmán birodalomban a keresztények amúgy védett/dzimmi-státusukból adódóan különleges helyzetet élveztek. (Most ne 20/21. századi fogalmakkal-értelemmel közelítsünk.) Az ortodoxokkal szemben még megengedőbbek voltak - révén fővárosuk egyben a konstantinápolyi ortodox pátriárka székhelye is volt egyben. Az oszmán hódítás első évszázadában a török hódítás farvizén a szerb ortodox egyház Bosznia számos, számára korábban elérhetetlen (értsd: katolikusok által kontrollált) területeire nyomult be Hercegovinában (Hum), a Drina felső folyása mentén és Északnyugat-Boszniában, ahol az 1500-as években - oszmán fennhatóság alatt - pompázatos ortodox kolostorok (Tavna, Loznica, Ozren, Gostović, Paprača) épültek. Magában Szarajevóban is ekkor épült az első ortodox templom.

Az új hódítók ehhez való hozzáállásának természetesen oka volt: a katolikusakkal már problematikusabb volt a viszonya az oszmánoknak, különösen azután, hogy Ausztria lett Isztambul nyugati főmumusa. (A keleti főellenség a síita perzsa szafavida birodalom volt.)

Ezzel együtt az oszmánok balkáni előretörésekor Boszniából - hullámokban - több nagy keresztény kivándorlás történt. Ekkor települt át nyugati irányba számos szerb (s ment észak felé, a magyar területek felé), Nyugat-Boszniába tolva az ortodoxia határát. Ez majd a 17. század végétől, a szerb határőrvidékek ausztriai koordinációval történő megszervezésével kerül majd még nyugatabbra, mélyen a horvát területekbe ágyazódva.

Ugyancsak a 15-16. századi népességmozgáshoz tartozik az, hogy egyes kelet-boszniai területek, amelyek katolikus jellege I. Trvtko bosnyák király uralma alatt erősödött meg a 14. század végén, elveszítették katolikus lakosságukat (Foča, Zvornik, Srebrenica),

Miután nem történt jelentős török betelepülés, a kialakított államigazgatás jelentős számú új munkaerőt kívánt. Kezdetben számos keresztény is csatlakozhatott a hivatalnoki hierarchiához azon azon való előrejutás, később pedig már az iszlámhoz csatlakozást szabta feltételül. Ez is jelentős csoportokat ösztönzött arra, hogy muszlimmá legyen.

S az oszmán adminisztráció felfedezte, hogy a bosznia muszlimok kiválóan alkalmazhatók mind a közigazgatásban, mind az erőszakszervezetekben. Hamarosan a boszniaiak magasan az arányszámukon felül reprezentálták magukat az oszmán államigazgatás és -vezetés minden szegmensében. A 16-17. században ők adták a birodalom legambiciózusabb vezíreit, helytartóit. (Gondoljunk a Sokolović/Sokollukra!)

Volt még egy fontos "iszlamizációs" terep. Ez a 14-17. század között a Balkánon gyakorolt devşirme intézménye volt, amelynek során elsősorban szláv családok egy-egy fiúgyermekét (kvázi-adóként) Isztambulba vitték, ahol török-iszlám alapnevelés után, képességeik felmérése után vagy az udvari/állami adminisztrációban kezdték meg karrierüket vagy katonai pályán, janicsárként (yeni çeri) nyílt előttük kiugrási lehetőség.

A török - és általában a muszlim - történetírók máig szeretik ezt a témát elmaszatolni (miként a szultáni rivális testvérek lemészárlásának ugyancsak három évszázadon át űzött gyakorlatát), de ez attól még tény marad; s az akkori mércével igen jelentős pozitív hozadéka volt: a devşirmével elhurcolt gyermekek közül nem egy a legmagasabb posztokig jutott. (Hogy ne jöjjek már megint a Sokollukkal.)

Van a boszniai társadalom széles körű iszlamizációjának még egy el nem hanyagolható szegmense: a hadifoglyok/rabszolgák kérdése. Az oszmánok hadi cselekményeinek egyik fontos - a steppei hagyományokon alapuló - tradíciója volt a mind nagyobb létszámú hadifogoly-ejtés. Ennek a tehetős foglyok esetében a váltságdíj behajtásával pusztán anyagi haszonszerzés volt a célja.

A foglyok zöme nem tudván kiszabadulni, rabszolgává lett. Az Ausztriával - többnyire magyar területeken - vívott hosszú háborúk során hadifoglyok/rabszolgák tízezrei kerültek a Balkán, elsősorban Bosznia városaiba. Miután az iszlám hit felvétele egyben felszabadulásukat jelentette, számosan választották ezt az utat. Nem elhanyagolható a boszniai muszlimokon belül a rabszolga származásúak aránya. Csak Szarajevóban a 16. század végén ez az arány 8%-os volt. (Minden 100 muszlimból 8 egykor rabszolga volt.)

Van még egy fogalom, amit meg kell említeni az iszlámra tért boszniaiakkal kapcsolatban. Ez a "potur". A szó eredete vitatott. Van egy külső, velencei-raguzai magyarázata, miszerint az egykori bogumil lakosságra használt "patarénus" szóból származik. Mások szerint szláv eredetű, s jelentése "polu turk", azaz féltörök. Van egy szerb ige (poturčiti se) is, amely azt jelenti, hogy valaki "töröknek adja ki magát". Mindenesetre a fogalmat nemcsak a muszlimmá lett boszniaiakra használták, hanem valamennyi, az oszmán világhoz asszimilálódó, kvázi "eltörökösödött" helyi lakosra.

Tudható, ez a kétharmad-egyharmad muszlim keresztény arány - némi ingadozással - fennmaradt az oszmán birodalom de facto 1878-as kivonulásáig. Utána az okkupációval (1908) megspékelt osztrák-magyar monarchiás korban megkezdődött némi muszlim ki- és az állami hivatalnokok révén némi keresztény (elsősorban katolikus) bevándorlás, de a vallási arányok nem változtak drasztikusan. Az első balkáni, majd az első világháború után aztán több hullámban sok tízezres muszlim (török és bosnyák) kivándorlás kezdődött Törökországba. S ez megismétlődött a Tito-érában is. Erről már írtam párszor. Ma Isztambul környékén több millió bosnyák identitású ember él.

Boszniában száz éve állt be a fele-fele arány a muszlim-keresztény viszonylatban.

S tudjuk, voltak/vannak sokan, akik keményen dolgoztak ezen arányok megdolgozásán.

33399223_1682362915146136_3882761911460167680_n.jpg

Szólj hozzá!

Balkán újratöltve 1 - Libanonról

2018. május 14. 21:40 - politics&islam

 

(Már egy hónapja a Balkánon. Aki nem követ a FB-on, annak - spéttel - az ottani elmélkedések. Most egy e keddi tűnődés.)

Mindeközben Libanonban - rövid tűnődés a vasárnapi parlamenti választásokról a Balkán hegyei között, jóízűen elfogyasztott čevap, pljeskavica, sajt, saláta és törökkávé elfogyasztása után, bágyadozás közben, illetve helyett

Két fontos dolog történt. Egyrészt, amit rövid távon várni lehetett, illetve ami pontosan illeszkedik az évtizedes társadalmi-politikai trendbe a cédrusok árnyékában. Azok nyertek, akiknek úgymond "készült" az erre a referendumra hosszas vajjúdás után megszülesztett új választási törvény. S azok nyertek, akik - a nagy demográfiai-konfesszionalista átrendezésnek megfelelően három évtizede építik enmagukat és erre alapozva kimondott szándékuk, hogy átszervezik/felszámolják a még a francia mandátum alatt lefektetett felekezeti szövetségen alapuló különleges konfesszionalista rendszert.

S most jöjjön e rébuszok - lehetőség szerint érthetőbb - feloldása.

Az - így nevezem - "keleti blokk", azaz a Március 8.-a Szövetség nyert. Ez - kis túlzással - az Irán-tengelyt jelenti. Ezen belül a Hezbollah (حزب الله) most 13 képviselőt juttatott a parlamentbe a korábbi 12-vel szemben. A Nabíh Berrí-vezette Amal Mozgalom (حركة أمل) frakciója 16 fős lesz (13 fős volt). Ez a 29 tagú síita blokk immár a egyik legerősebb lesz - mondhatni, ez már hűebben tükrözi a valós demográfiai viszonyokat.

Mint látható, a Hezbollah nem úgy "nyert", hogy saját képviselői mandátumát gyarapította jelentősen, hanem a szövetségesek nagy megugrása révén. Mint a most következő kulcs-erő esetén.

A mostani köztársasági elnök, Michel Aún/Aoun-gründolta anti-konfesszionális (és Real-)politikát folytató párt, a Szabad Hazafias Mozgalom (FPM/التيار الوطني الحر), amelynek az élén jelenleg veje, a nagy politikai jövő elé néző Dzsibrán Bászil áll, a választások első számú nyerteseként 19-ről 29-re növelte korábbi képviseletét a parlamentben.

A kisebb szövetségesek, mint az északi maronitákat képviselő Szulajmán Franzsié-féle Marada Irányzat (تيار المردة) 3/3 volt, az Arab Nemzeti Szociális Párt (SSNP/الحزب السوري القومي الاجتماعي) 3/2,vagy a Baath (حزب البعث العربي الاشتراكي ) 2/1 is hozta a formáját. A Március 8.-a Szövetségnek meglesz a stabil többsége.

Vagy még annál is több, ha a "hát-mi-hova-álljunk" drúzok legnagyobb ereje, a közvetlen politizálástól visszavonuló Valíd Dzsumblat-féle Haladó Szocialista Párt (الحزب التقدمي الاشتراكي) 9 (korábban is ennyi volt) képviselője is csatlakozik.

A legnagyobb vesztes az eddigi legnagyobb, 33 fős frakcióval bíró Szaad al-Harírí-vezette szunnita Jövő/Musztaqbal Irányzat ( تيار المستقبل), amely jelenleg úgy áll, hogy csak 21 képviselőt küldhet a parlamentbe. Szaúd-Arábia, Harírí mentora szemmel láthatóan újabb vereséget szenved el a régióban a Teherán-Rijád küzdelemben. (Ennek várhatóan súlyos következményei lesznek: újra beindulhat a szaúdi pénz- és propaganda-pumpa Libanonban is.)

A Harírí-fémjelezte - ismét egy önkényes fogalom - "Nyugat/szaúdi-orientációjú blokk", a Március 14.-e Szövetség többi tagja hozta, amit kellett. Köztük például a Dzsemajel-család mára már zsebpártja, a Falangista/Katáib Párt (حزب الكتائب اللبنانية) (3 képviselő).

Van azon ezen a térfélen is egy különleges fejlemény. A maronita keresztény oldal széle (mondjuk inkább szélsőjobbnak?, ne), a par excellence warlord, a börtönben 11 évet lehúzott Szamír Dzsadzsa/Geagea vezette Libanoni Erők (LF/القوات اللبنانية) eddig egy, az észak-libanoni Bsarré (Dzsadzsa családi birtoka) környékén egzisztált regionális politikai mozgalom volt, mindössze 8 képviselővel. Most 15 fővel kerültek be a parlamentbe, ami arra mutat, a szervezet kitört a karanténból, leszivárgott Bejrútba és a közép-libanoni hegyvidékre; kvázi országos párttá vált.

Nagyon halkan jegyzem meg, nem kizárt, hogy ez a "helyzetbe kerülés" nem függetleníthető attól a ténytől, hogy Dzsadzsa tavaly hosszas alkudozás után támogatta a számára ősellenség, Michel Aoun köztársasági elnökké választását, aminek "ellentételezése" az LF mostani választásokon való megerősítése s hosszabb távon Dzsadzsa utódlása lehet az közt. elnöki poszton. Ez csak első pillantásra lehet meghökkentő, Libanonban megszokott. (S már a Hezbollah részéről is voltak hangok, amelyek nem zárkóztak el az efféle jövőbeli opciótól.)

A választási rendszerben olyan gerrymanderingeket hajtottak végre, amelyek elsősorban a síitáknak és az Aoun-féle FPM-nek kedveztek. S valóban. Ami apró kis tényező, de a Háret Hreik-ben bizonyára nagyban fognak tanácskozni felette az elkövetkezendő hetekben-hónapokban, az, hogy míg a Hezbollah gyakorlatilag megőrizte parlamenti pozícióit, a korábban számtalanszor leírt, az immár ősöreg, 1992 óta parlamenti elnök warlord, Nabíh Berrí Amalja jelentős növekményt számolhat el. Ez részben arra mutat, hogy a síitákon kívül - újra - az Amalban látják az elfogadhatóbb alternatívát, ezért szavaztak más felekezetekből Berríre, a másik tanulság pedig, hogy a Hezbollahnak további dolga van a libanoni síita közösség további, saját zászló alatti homogenizációja területén.

És még valami: a megválasztott parlamenti képviselők majdnem fele (63) új. Írhatnám, új arc, de ez így nem teljesen helyes. Az újak többsége is ismert. Egy részük a hagyományos klánok, családok, warlordok újabb generációja, miután több politikai ősbölény visszavonult, pontosabban csak visszahúzódott az elmúlt években. Nagyobb hányaduk azonban kiváló libanoni és nyugati egyetemeken képzett fiatal, akik a különböző politikai pártokat - legyenek azok bármily mélyen tradicionalizálva - szemmel láthatóan a modern kor kihívásaihoz igazítják.

Ezen a téren nagyon fontos folyamat zajlik: a Táif-i Egyezmény (1989) után, a hosszú polgárháborút (1975-1991) követően tradicionálisan, klán-alapon vagy a háború hullámait meglovagoló warlordokként évtizedeken keresztül kormányzó generáció kifutni látszik. Helyettük egy új, meglepően modern politikusi gárda érkezik.

Libanon - lehet nosztalgikusan "egykor-a-Közel-Kelet-Svájca-volt"-ozni, vagy "hű-a-Hezbollah-elnyelte-az-államot"-tal diabolizálni, a valóság árnyaltabb. A kis ország mindig is különleges volt a térségben. Ha úgy vesszük nem csak Izrael volt/van/lesz a kakukktojás a Közel-Kelet államai közül. Úgyszólván Libanon is egy különleges hely, amely több szállal kapcsolódik a külvilághoz, mint saját régiójához. Mindig is, s egyre inkább a modern világ része volt/van/lesz.

S az új generáció - legyen bármely politikai irány híve - 21. századi módon, eszközökkel fog érdeket érvényesíteni.

Ps. A részvétel valamivel 50% alatt volt. Ez libanoni viszonyok között egész jó eredménynek mondható. Merthogy a mezze, a tabbúlé, a hummusz és társai mellől elszakadni - még ha csak kis időre is - nem könnyű.

Hát még a zaataros-sajtos manaqís mellől.

A kávéról nem is beszélve.

 

 

Szólj hozzá!

Notre Dame de la Tortosa

2018. április 12. 19:55 - politics&islam

 

Megint geográfia.

Granadával kezdeném. Jó hely, a Sierra Nevada csúcsaira (Pico de Veleta) kerékpározónak is, ha már túl van az Alhambrán. Mondjuk.

Itt született 1080 körül Abú Hámid Muhammad bin Abdurrahím, származása okán: al-Garnáti, az egyik legjelentősebb muszlim utazó. Ez utóbbi megállapítás igazán nem sokat mond, mert az iszlám utazói szinte valamennyien "jelentősek" voltak: mérgezett egerekként keresztül-kasul járták be Eurázsiát és Afrikát.

Mondják, követték a Próféta egyik kijelentését:"أُطْلُبُوْا العِلْمَ وَلَوْ بِالصِّيْنِ" (Keresd/kövesd a tudományt, még ha az/t Kínában is van/leled!) Szép mondás, bár a prófétai hagyomány-tudomány már régen bebizonyította róla, hogy nagyon alacsony argumentum-értékű kijelentésről van szó (hadíth bátil).

Mindenesetre a tudomány- és információszerzés fontos mozgatórugója - máig - az iszlám világnak.

Ez hajthatta al-Garnátit is, számos helyen járt a Magribtól a Masriqig, de most egy kicsit haza beszélek. Volt például a volgai bolgároknál, így tulajdonképpen nála olvashatunk először a térségben élő finnugor népekről - egy évszázaddal Gyula barát felfedező útjai előtt.

Aztán 1150 és 1153 között a hungarus királyságban élt, azt is bejárván, de legtöbbet II. Géza király udvarában időzvén. Legott meg is nősült, gyermeke is született. Szépen leírja, hogy az országban miként élnek a más vallásúak (értsd: nem a többségi keresztények), azaz zsidók, muszlimok.

Ez utóbbiak számát - a forráskritika által eltúlozva - több tízezerre teszi és két csoportba sorolja őket: kis számban éltek a királyi udvarban, s a pénzverde munkatársai voltak. A többség pedig - egyfajta határőr-szolgálatot ellátva - az ország déli részén élt, önálló falvakban. S bár I. László király törvénykönyve hetven évvel korábban már nyomást gyakorolt rájuk (korlátozta hitéletüket), al-Garnáti idejében megélhették saját vallásukat.

A királyi hatalommal való konfliktus forrása annyi volt, hogy ha e muszlim közösség tagjait a bizánci háborúkban a túloldalon esetlegesen felbukkanó muszlim segéderők ellen vetették be, érthetően, berzenkedtek.

Meg maga al-Garnáti is vitatkozott az udvarban. A sertéshús-fogyasztásról és a borivásról. A népesség mai egészségügyi állapotát tekintve, láthatjuk: sikertelenül.

Viszont végül - pontosan nem ismert - távozási körülményei miatt hátrahagyta már említett családját. Így aztán - lehet - ő is távoli őse lett valamelyikünknek.

Ps. Alant a tartuszi katedrális. Akkor épült, amikor Abú Hámid Géza királlyal parolázott. A közel-keleti keresztes gótika egyik mesterművének tartják. Az is. Aki számított, mindenkit elvittem oda.

Mert nehogy már Szíria városai csak arról legyenek ismertek, hol van és kinek katonai támaszpontja.

Hosszú távon most sem ez lesz a fontos.

30222336_1635764916472603_8010775130502513475_n.jpg

Szólj hozzá!

Libanon választ 2 - Cui prodest

2018. április 08. 07:21 - politics&islam

 

1814 novemberében az Egyesült Államok - hetven évével sokáig a legöregebb - alelnöke látogatást tett a fiatal állam ugyancsak öreg "kincstárnokánál", Joseph Nourse-nál. Ott aztán jól megfázott, lebetegedett, hazament és meghalt.

Szép kis karrierje volt, akárcsak az Alapító Atyáknak általában. Volt ő is majdnem minden, de végül nevéhez - bár nem ő találta ki - a "nagy politikai választási térképrajzolgatás" tapadt. Elbridge Gerry "szalamandrája" azóta is a politikai haszonszerzés/hitványság (lehet választani) szinonimája. Hadd ne mondjam, a gerrymandering természetesen nálunk is dívik.

No és hát Libanonban.

Ahol mindezidáig nem volt két egymást követő parlamenti választás azonos választási törvénnyel és választókörzetekkel. Most is új van. Néhány rövid gondolat arról, minek és kinek jó ez.

Nagy vonalakban: az egyre fogyatkozó számú és arányú keresztény - elsősorban maronita - közösségnek és az Irán-szövetséges Hezbollah/حزب الله-vezette politikai szövetségnek.

S hogy feloldjam a két "kedvezményezett" között esetlegesen odaérzett diszkrepanciát: nézzük a közös halmazt. A "Március 8-a Mozgalom" (ez a Hezbollah-szövetség egyfajta elnevezése az első nagy közös tüntetés mián, egyszer majd erről is) keresztény szárnya, a Michel Aún/Aoun-féle Szabad Hazafias Irányzat (Free Patriotic Movement/FPM/التيار الوطني الحر), amely a legerősebb maronita/keresztény erő az országban, s ezt a társadalmi súlyát sem a 2005-ös, sem a 2009-es választásokon nem tudta teljesen realizálni. A hosszas huzavona után elfogadott új választási törvény most neki kedvez.

Mondhatnánk: még jó, hiszen a az FPM vezetője tavaly óta az ország köztársasági elnöke. Ez igaz, de Libanon politikai-konfesszionalista struktúrája igen különleges.

Mindenesetre most a maroniták lakta körzetekben mondjuk 8000 szavazat elég lehet egy mandátumhoz. Egyes szunnita-síita többségűben meg 27000 kell. Ki van ez találva

Azért a mostani választási törvényt mások is kihasználhatják, köztük éppen a Hezbollah legfőbb maronita ellenfele, a Libanoni Erők (القوات اللبنانية) vezetője, a sittes Szamír Dzsadzsa/Geagea.

Vagy más.

A lényeg: bárki vezesse az országot, addig nincs baj, amíg van zaataros-sajtos manaqís.

Meg kávé.

Szólj hozzá!

Libanon választ 1 - Vox populi

2018. április 06. 07:18 - politics&islam

 

2009 után májusban végre választások lesznek Libanonban. Ez leginkább a politológusokat érdekelheti a "világnak legtöbb VALAKIT adó ország" (mert bármily fájdalmas is, a magyar nemzettest nem tekinthető bajnoknak ezen a téren - se) lakosai közül. A politológusokat is elsősorban megélhetési okokból.

Az elmúlt kilenc év, melynek során kétszer hosszabbították meg a parlament 2013-ban lejárt mandátumát, egyébként kutyagumi: az 1972-ben megválasztott képviselők - ha addig meg nem haltak - 1992-ig élvezhették mandátumaikat, meg persze az azzal járó juttatásokat. A Közel-Keleten is izmos korrupció egyik mintaországában, képzelhetjük, mindez mivel járt. Igaz, mindeközben volt egy több, mint százezer halálos áldozattal járó polgárháború, de hát abban pecsenyét sütögetni ugyancsak jövedelmező lehetett.

Most mondja a libanoni belügy, hogy a 128 parlamenti helyre 976 jelölt, köztük - ma már e nélkül nem lehet tudósítani - 111 nő kandidál. S ami érdekes: a politikából kirobbanthatatlan klán- és családfők, azok fiai-borjai, valamint warlordok és közkedvelt közéleti pojácák mellett nagy számban érkeznek jelöltek a civil szervezetek részéről, munkatársak, aktivisták - különösebb média-hisztéria nélkül.

(Minden jelöltnek - egyébiránt - majd másfél millió forintnak megfelelő kauciót kell letennie. Ezt csak úgy mondom.)

Az újonnan elfogadott választójogi törvény szerint először lesz egyszerű többségű zárt listás választás az országban kialakított 15 körzetben. Ezzel együtt a szent nemzeti konfesszionalizmus jegyében mind a 18 felekezet megkapja majd a magáét. Muszlimok és keresztények fele-fele arányban.

(Úgy, hogy az előbbiek szignifikánsan többen vannak már, mint az utóbbiak.)

A prognózisokról majd máskor.

Egyébként ne legyenek illúzióink. Hirám, föníciai uralkodó óta, ki Bölcs Salamon (i.e.10.sz.) kortársa vala - a lényeget tekintve - nem sok minden változott arrafelé.

Hála Istennek!

Szólj hozzá!

Vallási egyetemek

2018. április 04. 08:18 - politics&islam

 

Mindig Abú Gurajbbal példálóznak. A börtön, mint a vallási radikalizáció par excellence színtere. Ez a posztmodern korra mindenképpen igaz lehet - Irakban.

Máskor és máshol mindig is így volt ez. Gondoljunk a hatvanas évek egyiptomi büntetés-végrehajtási intézményeire, ahol a leghíresebb sittes, Szajjid Qutb nyomán radikalizálódott a hetvenes évek egész Takfír va'l-Hidzsra (جماعة التكفير والهجرة) generációja Anvar al-Szádát tábornok-elnök vesztére. Meg egy kicsit (nagyon) az egyiptomi társadaloméra is.

Sorolhatnám még, mennyire ideális mikrokozmosza a börtön a kiszorított szélsőséges politikai/vallási ideológiák terjesztésének. (Hadd ne essék szó a bolsevikikről, például.) Most egy kicsit Libanonról.

Van személyes kontaktom arról, mi folyt/folyik az ország legnagyobb börtönében, Rúmíjában (Rumiyeh). Az ide bekerülő - elsősorban észak-libanoni - szunnita fiatalok közül kevesen ússzák meg, hogy a meglehetősen brutális bánásmód mellett ne sodródjanak az ide bezsuppolt szoft- és hardcore-szalafita vagy dzsihádista prédikátorok hálójába. Akik közül többen eleve küldetésben vannak a sitten; mozgalmuk azért tartóztattatja le őket, hogy odabent térítsenek, merítsenek, halásszanak. S teszik mindezt régóta sikerrel.

2014-től a hatóságok rátettek még egy lapáttal. A hadseregnek engedélyezték saját fogdák létrehozását Három év alatt a letartóztatottak száma 2700-ról 7000-nőtt; többnyire "szélsőségességgel" megvádolt észak-libanoni és bejrúti fiatalokat vittek ezekbe a hadsereg által működtetett intézményekbe. Itt brutális bánásmódban részesültek, napi rendszerességgel kínozták őket s nem volt ritka a nemi erőszak sem.

Ezek a személyek letartóztatásuk előtt - többnyire - még nem radikalizálódtak. Mikor azonban a többhetes tortúrák után a "civil" börtönökbe kerültek, lelkiekben már "elő voltak készítve": a hivatalos adatok szerint is 75%-uk mát súlyos pszichés problémákkal küszködött. A különböző bűncselekményeket elkövetők koedukált tartásban vannak. A bent lévő és "beküldött" prédikátorok aztán tucatszám szervezték be őket a különféle radikális csoportokba.

Az imént leírt rizikóval járó összezárás mellett a másik út - jóval kisebb kapacitással persze - a teljes izoláció. A hosszú polgárháború (1975-1992) egyetlen bíróság által elítélt háborús hadura, a Libanoni Erők (القوات اللبنانية) nevű maronita milícia vezetője, többek között az ehdeni mészárlás levezénylője vagy - több mint - vélhetően Rasíd Karámí/Rashed Karami miniszterelnök likvidátora, Szamír Dzsadzsa/Semir Geagea tizenegy évet magánzárkában töltött a Jarzában lévő Védelmi Minisztérium ablaktalan pincéjében. Állítása szerint kiolvasott kétezer könyvet s megbölcsült.

Valójában: meghülyült.

(Valami sansza azonban még így is van, hogy a távoli jövőben Libanon köztársasági elnöke lehessen. Sőt.)

3 komment

A szerzetesek halála

2018. április 02. 08:46 - politics&islam

 

Michael/Michel Lonsdale-t nem is a "Rózsa neve" apátjaként bírom elsősorban. Sokkal ütősebb számomra Orson Welles - Anthony Perkins-es - '62-es "A per"-ében a pap szerepében. Ahogy fekete árnyéka megjelenik egy oldalról bevetülő fényudvarba... - gimnazistaként (lásd: Szombat esti filmkoktél) nem tudtam aludni utána. Igaz, ez a fíling inkább köszönhető a csúcsrendező Wellesnek.

(Mindig Spielberg "Listájá"-val jönnek, mint a "nagy" hollywoodi Soá-opusszal. A zseniális - és elviselhetetlen - Orson egy évvel a táborok felszabadulása után csinált Soá-filmet. Érdemes megnézni "The Stranger/Az Óra körbejár"-t. Az még "eredendően" fekete-fehér, míg a karakterek éppen, hogy nem azok.)

Sokat tűnődöm az ilyes embereken mint a Lonsdale. Akik koravén arcberendezésükkel ugyanúgy néznek ki harminc, ötven s - nagyon enyhe túlzással - ma: nyolcvanhét évesen. Jó színész.

Ő volt - minő érdekesség: ismét egyházi férfiú szerepében - az egyik szerzetes a 2010-es "Emberek és istenek/Des hommes et des dieu" című filmben, amely algériai francia szerzetesek elrablásáról és meggyilkolásáról szól.

Miként manapság az algériai sajtó. Bár az eset 1996-ban történt, amikor az algériai Atlasz-hegységbeli Tibherine kolostor hét trappista szerzetesét elrabolták majd levágott fejüket megtalálták, most egy új jelentés borzolja a kedélyeket.

Az elmúlt hetekben ugyanis napvilágra került egy új, a Terrorellenes Bírói Testület (قضاة مكافحة الارهاب) által kiadott 185 oldalas jelentés az esetről. Ez - miként azt már jó tíz éve pár sajtótermék is megtette - cáfolni látszik az akkori hivatalos állami álláspontot, miszerint az elkövetők az akkor dúló polgárháború dzsihádista oldalán küzdő fő erő, az Iszlám Fegyveres Csoport/الجماعة الإسلامية المسلحة/Groupe Islamique Armé-GIA tagjai voltak.

A szerzetesek levágott fejeit még '96 májusának utolsó napjaiban megtalálták, a francia hatóságok nem kaptak azonosításra alkalmas szövetmintákat csak 2016-ban. Az általuk végzett vizsgálatok szerint aztán kiderült, hogy az áldozatokkal máskor végeztek, mint azt a GIA vezetőjének kijelentéséhez kötötték. S mindemellett számos más körülmény mutat arra, hogy valójában az algériai hadsereg/szolgálatok valamely egysége végzett a szerzetesekkel.

Ez az opció - a polgárháború eszkalálódása miatt előállt bonyolult helyzet miatt - egyáltalán nem kizárt.

Bevallani azonban soha sem fogják.

Minek is, ugye?

Az Emberek és istenek ment kishazánkban is. Megfelelően rövid ideig, nehogy a meggárgyult magyar agyakat túlzottan megterhelje.

És akkor még előtte voltunk napjaink őrületének. Ma már az agyonmosott hungarus neuronok semmit sem fognának fel belőle.

Nem is kell. Tudatlannak lenni jó.

Szólj hozzá!

A Szláv Apostol a kalifa udvarában

2018. március 16. 08:27 - politics&islam

 

Mint a Tatooine Owen bácsit és Beru nénit szikkasztó két napja, úgy ragyog Konstantin/Cirill és Metód személye az ortodoxia egén, mint a szláv egyházak kettős csillaga. Szobraik Bulgáriától Macedónián és Szerbián át Szlovákiáig tartják kezükben az írást. (Nagy- és kisbetűs értelemben egyaránt.) Hatásuk éppen idáig, az egykori morva állam legészaknyugatibb szegletéig ért el.

S hagyjuk most elég jól dokumentált írás-teremtő munkásságukat s említsük meg az ifjabb testvér, Konstantin (826-869) egyik keleti utazását (a másik a kazár kagán udvarába vezetett), amelyet különös, de nem rendkívüli tudományos delegáció tagjaként még a szláv népek körében végzett tevékenysége előtt ejtett. Nem kisebb jelentőségű helyen, mint az abbászida kalifátus akkori székhelyén, Számarrában.

 xxx 

A muszlim seregek 674-678- ban, majd 717-718-ban ostromolták Bizáncot; sikertelenül. Az omajjád majd a korai abbászid kalifátus végül Dél-Anatóliáig tolta előre a thugúr-t. (Mondjuk így: fegyverszüneti határokat. E terminus technicus pontos iszlám vallásjogi értelmezése a mai - szoft és radikális - iszlám politikai gondolkodás és a napi politikai események megértése céljából is fontos - volna... De hát mit várhatunk a „szakértőktől”, a csongrádi győzőktől vagy a nagy-bendegúz sándoroktól, steindl boglárkáktól usw. Mindegy.)

A határvidéken - a két birodalomban éppen aktuális erőviszonyoknak megfelelően - tovább folytak a váltakozó szerencséjű csatározások, azonban ahogy az két vallás/kultúra/civilizáció tartós érintkezése során lenni szok, megkezdődött az eszmecsere is.  Különösen, miután Bizánc folyvást feladatának tekintette a muszlimok „vallási felvilágosítását”, a fiatal iszlám civilizáció pedig - éppen „életkori sajátosságának” köszönhetően, rendkívüli bírvággyal vetette bele magát más gondolati rendszerek megismerésébe.  

Ennek folyományaként futott fel éppen az abbászida konszolidáció idején (a 9. század eleje) a fordításirodalom, amelynek zászlóvivői éppen az arab-bizánci határvidékről, (Harrán és környéke, ma SanlıurfaTörökországban) származó szír keresztények voltak.  

Al-Ma’mún kalifa (813-833) fejlesztette fordítói-tudományos csúcsintézménnyé az apja, Hárún al-Rasíd (786-809) által alapított Bölcsesség Házát (بيت الحكمة), amelyben olyan kaliberek dolgoztak, mint az arab filozófus, al-Kindí (801-873), a perzsa matematikus, al-Khavárizmí (780-850), a nesztoriánus asszír tudós, Hunajn bin Iszhaq (809-873) vagy a harráni szabeus arab asztronómus Thábit bin Qurra (826-901). Hogy csak olyanokat említsek, akik posztunk főszereplőjének, Konstantinnak többé-kevésbé a kortársai voltak. 

S mindeközben - nem függetlenül a fordítói munka gyümölcseként megismert görög filozófia hatásaként - izgalmas ideológiai játszmák kezdődtek a kalifátus szellemi életében. Ománban már többször említettem az „iszlám racionalizmus” mozgalmát, a mu’tazilát. A Korán teremtettségéről s ezáltal az isteni egységről, a bűn és büntetés vagy az isteni igazságosság kérdéséről markáns és a szunnita mainstreamtől eltérő álláspontot tanító iskola éppen ebben az időben lett hivatalosan követendő irányzat.  

Ez a tény együtt járt a másként gondolkodók vegzálásával (így járt a hanbalita vallásjogi iskola igazodási pontja, Ahmad bin Hanbal - mh.855 - is), ugyanakkor éppen a mu’tazila kollokvatív módszere alapján számos vallási-ideológiai vitát rendeztek központilag. S az ilyen üléseken minden vallás, felekezet, filozófiai irányzat kifejthette véleményét. Külhonból is. 

Így került 855 körül egy bizánci hitvitázó delegáció a kalifátus központjába. Köztük pedig ott volt a fiatal, de jól felkészültnek tartott Konstantin testvér is. A róla szóló hagiográfiai irodalom részletezi a muszlim vallástudósokkal való vitáját, amelynek még az arab forrásokban is maradt nyoma.  Ekkoriban a kalifátus igen zavaros politikai viszonyokat élt meg.

Az uralkodó al-Mutavakkil (847-861) a török katonanépesség befolyása miatt Bagdád helyett Számarrában élt, ahol - elszigeteltsége miatt - még inkább a török testőrség befolyása alá került. (A végén majd ők is gyilkolják meg.)  

A mu’tazila fénykorának utolsó évei ezek. A tolerancia is hanyatlóban volt. A kalifa parancsára a város keresztény házainak ajtajaira ördögöket festettek, amelyeket látva Konstantin ekképpen reagált: „Ez mutatja, hogy mely házakat hagyta el az ördög, ahol nincs rajz, azokban bent lakik.” Szép kis hagiográfiai bon mot.  

Még az arab források is elismerik, hogy Konstantin jól teljesített a hitvitán. Egy korábbi nagy disputa-mester, Ioannész Damaszkosz/Damaszkuszi Szent János (654-759) metódusát alkalmazta, aki az iszlám felemelkedésének korában s az omajjád kalifátus központjában - gyakorlatilag háborítatlanul - élve testközelből tanulta meg az iszlám gondolkodását. Konstantin mindemellett Korán-szúrát is recitált; ugyancsak nagy elismerést váltva ki a muszlim vallástudósok körében. Fő célját, a szentháromság-tan megértetését nem érte el. A három isteni személy (az arabban: három szubsztancia, uqnúm, tsz. aqáním, a görög oikonomosz/οἰκονόμος szóból) egysége alapvetően szembe megy a kizárólagos muszlim egyisten-hittel (tauhíd).  

A disputa azonban megvolt. Bizonyára mindkét fél profitált belőle.  

Azon már csak merengek, mit hasznosíthatott belőle Konstantin/Cirill az ezt követő nagy szláv misszió során. 

Valamit biztos. Nincs elvesző emlék.  

xxx 

Tanulmányozzuk hát a bizánci-iszlám kapcsolatokat a szellem irányából is. Mert nemcsak a Kisázsia mind nyugatibb részén zajló sok évszázados csaták, ostromok és kölcsönös egzecíroztatások zajlottak, hanem komoly, egymást termékenyítő szellemi (tudományos, vallási) eszmecserék is. 

Már akkor.  

Van(nak) tehát más út(ak) is.

Szólj hozzá!

A buharai zsinagóga

2018. március 14. 13:18 - politics&islam

 

Közép-Ázsiában - mint évszázadok (vagy inkább: ezredek) óta fontos kereskedelmi térségben - hosszú ideje jelen van a zsidóság. Miként majd' minden távoli térségben lévő diaszpóra, az itteniek is az elveszett törzsek (itt speciel az Isszakhár és a Naftali) leszármazottjainak nevezik magukat. Akár van kapcsolatuk az Izrael i.e.722-es asszír elfoglalását követő lakosság-áttelepítésekkel és szétszóratással, akár nem, az kétségtelen: a Zerevsán-folyó völgyében és a sivatagi oázisvárosokban az ókor óta élnek zsidók.

A babilóniai Talmud beszél egy Sámuél bar Biséma nevű zsidóról, aki a mai iraki Anbár, akkoriban Pumbedita/Péróz-Sápúr tudományos akadémiájának tagjaként Merv-ben tevékenykedett az i.sz. 4. században. Írott forrásokban ez az első zsidó-jelenlét Transzoxánia határvidékén.

Ami aztán már nagy bizonyossággal dokumentált: az i.sz.400-500-as években a szászánida Perzsiából jelentős kiáramlás történt ebbe a térségbe, ahol Perzsia - az emelkedőben-szervezkedőben lévő türkök ellenében igyekezett gazdasági-kereskedelmi pozíciókat szerezni. Amikor aztán az iszlám a 8. században átlépte az Amu-Darját, a zsidó közösségek megerősödtek egész Transzoxániában.

Ezek a közösségek a Selyemút nyugati leágazódásainak vidékéről (a mai Irán, Irak, Szíria, Jemen, Marokkó területéről) szerveződtek. A 12. századi zsidó utazó, Tudelai Benjámin is ír róluk.

A 10. században a helyi zsidók még nem rendelkeztek zsinagógával. Különös helyzet alakult ki, a máig fennmaradt - s szerintem a város egyik legszebb építményeként fennmaradt - Magok-i-Attari mecsetben elszeparált rész volt a zsidók imahelye számára.

(Az ilyes megoldás nem volt kivételes, gondoljunk arra, hogy az egykor kanaánita Haddád istennek emelt, majd Jupiternek szentelt, később bizánci bazilikává alakított s abból omajjád mecsetté formált damaszkuszi szentély az iszlám első évtizedeiben mecsetként s keresztény templomként egyszerre funkcionált.)

Végül a Lijáb-i hauz építtetője, Nadir Divan-Begi, akinek nevét az ezen az épületben működő medresze viseli, egy zsidó özveggyel összefogva építette fel az első buharai zsinagógát.

A sajbánida dinasztia (1500-1753) idején - amikor egyébiránt a város elnyerte mai külcsínét - a zsidók saját negyeddel (Mahalla-jé Kohna) bírtak, igaz az azon kívüli mozgásukat korlátozták.

A Buharai emirátus (1753–1920) orosz megszállás (1868) előtti idejében, amelynek a vége felé a "Great Game" keretében arra járt a helyiek által máig "vengerszkij ucsényij i anglijszkij spión" epitheton ornans-szal felruházott Arminius Vambery, rossz idők jártak a helyi zsidó közösségre is. Az állam felől érkező nyomás miatt többen iszlamizáltak, számuk megcsappant a 19. század végére.

Érdekes, hogy erre a nehéz korszakra esik a legjelentősebb helyi zsidó szellemi teljesítmény. Rabbi Joszéf ben Móse Maimon Maravi egy, a marokkói Tetuánban 1741-ben született zsidó tudós, aki felnőttként alijázott a Szentföldre s a híres szafedi kabbalista központban tanult 1793-ban érkezett Buharába. 1822-es haláláig sokat tett a helyi zsidó közösség megmentéséért, s "korai cionistaként" még fiatalok Palesztinába juttatását is segítette. Az erre létrehozott szervezetet, a Hibbat Ziont halála után fiai működtették tovább, ugyancsak nehéz körülmények között. De ami a legfontosabb: Joszéf ben Móse Maimon átalakította az alapvetően perzsa kultúrájú buharai zsidóságot szefárd közösséggé (nosah sefarado).

Dédunokája, Rabbi Simon Hakham (1843-1910) szintén tudós férfiú volt. Vallási tanulmányai mellett a tádzsik nyelv helyi dialektusán, a bukhárin (bukhori) és a héberen kívül arabul és perzsául is kiválóan tudott. (A közép-ázsiai városi lakosság nyelve/kultúrája mindenkor a perzsa/tádzsik volt - mind a mai napig.) Simon rabbi 1870-ben "Talmud Hakham" néven jesivát hozott létre Buharában. Miután pedig Közép-Ázsiában nem volt héber nyelvű könyvnyomtatás, 1892-ben már Jeruzsálemben találjuk őt, ahol bőszen fordítja a vallásos műveket bukharaira s nyomtatja is őket. Irányításával jön létre ott a saját zsinagógával, jesivával és nyomdával bíró S'hunat ha-Bukharim (Bukharai negyed).

Róla még sokat írhatnék, aztán családja is sokra vitte. Az ékszerészetben márkanév Moussaieff-család felmenője volt, a bukharai gyökereket ápoló família "legutóbbi" híres tagja Dorrit Moussaieff, aki az izlandi elnöki székben két évtizedig (1996-2016) odaragadó Ólafur Ragnar Grímsson kései hitvese lett.

xxx

A közösség, amelynek élén a világi elöljáró (kalántar) és a vezető rabbi (mollá-je kalán) álltak, gyarapodott. Az előbbi képviselte a közösség érdekeit a hatóságok irányába, illetve szervezte az adók beszedését, míg az utóbbi volt a hitélet legfőbb őre. A kalántar munkáját a két zsidók lakta kerület (a Mahalla-jé Kohna/Régi-negyed és a Mahalla-jé Nov/Új-negyed) képviseletében két asszaqál (lásd üzbég/török: aksakal/fehér szakáll/bölcs) segítette. Legitimációjukat pedig a városi elöljáró, a qusbegi biztosította.

A mollá-je kalán (a cári érában: kazonnüj ravvin) volt a közösség belső törvénykezésének (bét dín) főbírája (áb). Ő őrködött a hálákhá betartatásáért a kóserség biztosításáért, s miközben ő volt a Régi-negyedbeli főzsinagóga rabbija és felügyelte az Új-negyedbeli öt kisebb és az Amírábádban lévő zsinagógák rabbijait. Minden zsinagógához tartozott egy kámá (kána-jé mollá), alapiskola bar micva előtt álló fiúgyermekek részére.

xxx

Az orosz megszállás, amely az első censust végezte a térségben (1897, a közép-ázsiai zsidók száma 11463), a 19. század utolsó három évében gyökeres átalakulást hozott a buharai zsidóság életében.

Az orosz hatóságok, amelyek a birodalom központi részein nehezen tűrték a zsidók jelenlétét, a nyugati "letelepedési övezetben" pedig 1881-tól pogromokkal zaklatták őket, elnézték, ha zsidók költöznek az újonnan annektált belső-ázsiai városokba. Különösen úgy, hogy egyre több kvalifikált zsidó szakember (mérnökök, tanárok, orvosok) érkeztek. Ezzel járt, hogy az alapvetően keleti vonásokkal bíró buharai zsidóság egyre inkább askenázi jelleget kezdett felvenni.

S volt még egy terület, ahol Buharában jelentős számú zsidó tevékenykedett. Ez pedig a művészetek voltak. A századfordulóra a város képzőművészei között nagy számban találhatunk zsidókat, akik ott voltak majd' valamennyi művészeti ág szervezeteinek alapításánál.

Ugyanekkor - Maimon rabbi egykori programja által - s az orosz birodalom nyugati területein zajló pogromokkal párhuzamosan Buharából is egyre többen vándoroltak ki Palesztinába - gyarapítva a jeruzsálemi buharai negyed lakosságát.

A szovjet korszakban - kezdetben legalábbis és a többi vallás és nép fiaihoz hasonlóan - a buharai és közép-ázsiai zsidóság erős nyomás alatt élt. Az utolsó mollá-jé kalán/kazonnüj ravvin/főrabbit, Pinhászt agyonlőtték (1920) és titokban temették el. A zsinagógákat 1935-re bezárták. A "nagy terror" évében (1937-38) ezer közép-ázsiai zsidót tartóztattak le, köztük az Üzbég Sz.Sz.K. igazságügyi miniszterét, Ábrahám Abdurrahmanovot. Az elnyomás hatására - a muszlimokhoz hasonlóan - a lakóházakban folyt a "párhuzamos zsidó hitélet".

A húszas, harmincas években - amíg lehetett - a vallásos zsidók Palesztinába mentek (1924 és 1935 között mintegy négyezren), míg a 2VH alatt a Szovjetunió nyugati részéből jelentős számú menekült növelte a buharai zsidó közösség létszámát. Az ötvenes években hozzávetőlegesen négyezren éltek a városban.

Az ördög - és az emberi tudatlanság - akkor sem aludt. A hatvanas évek elején (1960-61) a helyi közösséget felzaklatta egy Szamarkandban kreált eset. Egy fiatal zsidó nőt vádoltak meg egy kisfiú elrablásával és rituális meggyilkolásával. Az ügy hosszan húzódott, a nőt és a közösséget meghurcolták. A kisfiú sértetlenül került elő. Vándormotívum.

A Brezsnyev-érában (1972 körül), miként az ország más részeiről, Buharából is történt alijázás s ekkor már jelentős volt az Egyesült Államokba emigrálás is. Ami a Szovjetunió szétesése és a közép-ázsiai radikális iszlám megerősödése (na primér: IMU). 1991 előtt Közép-Ázsiában 45000 zsidó élt, Buharában több ezer. 1987-től 17000 zsidó vándorolt ki, 15500 Izraelbe, a többiek az USA-ba. Izraelnek ma 150000 buharai gyökerű polgára van, míg az Egyesült Államokban 60000-es az innen származó közösség.

A képeket '14-es látogatásomkor készítettem. Hasznos és tanulságos estét töltöttem a zsinagógában. Ma már alig élnek zsidók Buharában, de van kóser piac.

29133820_1611115275604234_4819524077944281050_n.jpg

29133017_1611117148937380_1819038749710531231_n.jpg

29177441_1611117622270666_6844914763913860088_n.jpg

29186387_1611116822270746_1993733630861930487_n.jpg

29177735_1611118265603935_4064216966421845727_n.jpg

29133297_1611115775604184_1081398239268623017_n.jpg

29136193_1611118562270572_8099746204771133738_n.jpg

Szólj hozzá!

Adzán/أذان

2018. március 08. 05:45 - politics&islam

 

Damaszkuszban, a Báb al-Szagír-i temetőben van egy zöld síremlék. Egy mauzóleum. Az iszlám első mu'addzin/مؤذن/müezzinjének, Bilál bin Rabáh al-Habasí-nak a végső nyughelye. Ha úgy vesszük nekem is állandó zarándokhelyem, építészetileg sem utolsó építmény. (És az a temető...)

Az etióp keresztény származású Bilál (mellékneve - al-Habasí/az Etióp - utal erre), aki rabszolgaként az elsők között csatlakozott a muszlimok legelső - Mekkában, még jóval a jathribi (medinai) áttelepülés előtti, illegalitásban működő - közösségéhez, amikor a Próféta medinai házában az első imahely kialakításra került, Muhammad kérésére az épület tetejéről először kiáltotta el az imára hívó felhívást.

A napi ötszöri adzán után a mecsetekben összegyűlt hívőket közvetlenül az "iqáma" (إقامة‎/felállás) hívja közvetlenül az imára. Az iqáma is tartalmaz felekezet-specifikumokat.

Erről majd máskor.

Az ádzán szövege ekképpen az iszlám legelső éveiig nyúlik vissza. Mégis - mint oly sok gyakorlati kérdésben - itt is apró különbségek alakultak ki a különböző irányzatok ádzánjai között. Apró, de máig fontos és jelzés értékű distinkciók.

Három adzán-formula van. A legelterjedtebb természetesen a szunnita, a másik kettő, a zajdita (s korábban a fátimida) illetve a tizenkettes, mainstream síita - mondhatni - ehhez képest tartalmaz betoldásokat. Lássuk a részleteket:

1. Takbír/تَكْبِير. "Alláh a legnagyobb" (ٱللهُ أَكْبَر). Ezt a nyitó mondatot valamennyi irányzat négyszer mondja el.

2. Saháda/الشهادة‎ (1 része). "Tanúsítom, hogy nincsenek istenek, csak Alláh!" (أَشْهَدُ أَنْ لَا إِلٰهَ إِلَّا ٱلله). Valamennyien kétszer mondják.

3. Saháda/الشهادة‎ (2 része). "Tanúsítom, hogy Muhammad Alláh prófétája!" (أَشْهَدُ أَنَّ مُحَمَّدًا رَسُولُ ٱلله). Ez is mindenhol kétszer hangzik el.

4. "Tanúsítom, hogy Alí Alláh helytartója!" ( أَشْهَدُ أَنَّ عَلِيًّا وَلِي ٱلله) Ezt csak a tizenkettes síiták mondják, kétszer. Persze ez így túlzó leegyszerűsítés. A tizenkettesek - mondjuk így - progresszív többsége, az uszúlíja, amely a szövegi jogforrások (Korán, a prófétai és imámi hagyományok) mellett széles jogértelmező és -alkotó teret enged a forrásokon és az emberi értelmen alapuló mindenkori kortárs szellemi erőfeszítésnek (idzstihád), nem tartja ezt a mondatot az adzán kötelező elemének - csak a kívánatos (musztahabb) kategóriába sorolja. Ugyanakkor a jogértelmezést a szövegi forrásokra korlátozó másik irányzat, az akhbáríja mind az adzán, mind az iqáma kötelező elemének tartja a mondatot.

5. "Jöjjetek imára/térjetek imához!" (حَيَّ عَلَى ٱلصَّلَوَة). Mindenhol kétszer hangzik el.

6. "Jöjjetek az üdvözülésre!" (حَيَّ عَلَى ٱلْفَلَاح). Mindenhol kétszer hangzik el.

7. Az imádkozás jobb, mint az alvás!" ( ٱلصَّلَوةُ خَيْرٌ مِن النَّوم). Csak a szunnitáknál hangzik el, a hajnali ima esetén kétszer.

8. "Jöjjetek minden cselekedetek legjobbikára!" (حَيَّ عَلَى خَيْرٌ الْعَمَل). Ezt a síiták (tizenkettesek, iszmáíliták ès zajditák) mondják kétszer.

9. Takbír/تَكْبِير. "Alláh a legnagyobb!" (ٱللهُ أَكْبَر). Ez a végén valamennyi irányzatnál négyszer hangzik el.

10. Saháda/الشهادة‎ (1 része). "Tanúsítom, hogy nincsenek istenek, csak Alláh!" (أَشْهَدُ أَنْ لَا إِلٰهَ إِلَّا ٱلله). A szunniták és a zajditák egyszer, a síiták kétszer mondják.

A nüanszokra mindig figyeltek. Például, amikor 969-ben Dzsauhar al-Sziqillí, az akkor még Tuniszban székelő fátimidák hadvezére elfoglalta al-Fusztátot (és Győzedelmessé, azaz al-Qáhirá-vá, Kairóvá alakította), első intézkedéseinek egyikeként átállíttatta a müezzineket iszmáílita üzemmódra.

S ekként tett Szaláhuddín Júszuf bin Ajjúb, amikor 1171-ben letette az utolsó fátimida kalifát: sebtiben visszaállíttatta a szunnita formulát.

Ugyanilyen izmozások mentek/mennek Jemenben is a zajditák és szunniták között.

De ma az adzán-variációk együtt is megvannak. Bejrútban például szimfóniaként visszhangoznak a szunnita és a síita imára hívások.

Kevés harangozással kísérve.

28684882_1604028316312930_6438545194119213616_n.jpg

Szólj hozzá!

Utak

2018. március 05. 00:54 - politics&islam

 

Sarīʿa/شريعة‎

Vagy, ahogy egynehány, enmagukat iszlám-szakértőnek nevező megmondóember mondja: sária. (Így bizonyára könnyebb. Ami a harmadik mássalhangzó gyököt, a laringális spiránst illeti, biztos.)

A sarí'a szó, miként majd' minden klasszikus arab kifejezés több (esetenként több tucat, benne akár még az "eredeti"-vel ellenkező) értelemmel bír. A legelterjedtebb persze az iszlám (vallás)jogot fedi, de más névhez kapcsolva e jelentéstartalom kiterjesztődhet, pld. "sarí'at Múszá": "Mózes joga/vallása, zsidó jog/vallás".

A szó eredeti jelentései - miként az arab szókincs zöme - a sivatagi életmódhoz köttetnek. Egy tágabb értelmezésben (amely a "követendő vallásjog" jelentés-interpretációban is megjelenik a "helyes utat" takarja.

(Egy sémi párhuzam: "a helyes út" és "követendő vallásjog" szoros konnotációja a héber hálákhá/ הֲלָכָה‬ szóban is ekként mutatkozik meg.)

Ezt a értelmet kissé szűkítve a sarí'a annyit is jelenthetett: "a vízhez, az állati itatóhoz vezető út". Ez utóbbi, tekintve a sivatagi környezet ember- és állatpróbáló viszonyait, valóban "a" helyes út lehetett.

S hogy ezen a nyomon visszajussunk a "forrásig": a sarí'a legkorábbi jelentése ez lehetett: "a hely, ahol a víz a felszínre tör" - ergo a "forrás".

Az Arab-félszigeti oázisokban ma is így nevezik e helyeket. Itt egy szépen karban tartott "sarí'a" az emirátusokbeli al-'Ajn oázisvárosából. Mely szó/városnév ugyancsak azt jelenti: "Forrás".

Többek között.

 28378813_1599704033412025_1685069494613537186_n.jpg

Szabíl/سبيل‎

Tovább az előbbi úton.

Merthogy a"szabíl" szó a "sarí'á"-hoz hasonlatosan sok - és hasonló - értelmű.

A sémi gyök s-b-l több nyevben felmerül. Az ebből derivált fogalom az arabban (سبيل‎/szabíl), a szírben (ܫܒܝܠܐ/s'bílá), a héberben (שביל/s'bíl), az arámiban (שבילא/s'bílá) formában elsődlegesen az jelenti "út".

Ebből indult bővített értelme lehet az ‏اِبْن السَّبِيل‎/ibn szabíl formában "az út fia", azaz "vándor".

De ami igazán érdekes, az az elvont értelme: "gondolat, gondolkodás, metódus";. Ebből kiindulva juthatunk mai legelterjedtebb - vallási - értelméhez, az "Isten útján", "Isten ügyében", "a hit útján" ( فِي سَبِيلِ اللّٰهِ‎/fí-szabíli'lláhi) kifejezéshez.

És - a sarí'ával összevetve - megemlítendő még: az arabban a szabíl-nak van olyik jelentése is: "napi járóföld", "tevével megtett napi járóföld" és "a vízhez vezető út".

Meg egyszerűen: "kút".

S ezzel újra visszaérkeztünk az al-'Ajn-i kifolyáshoz.

P.s. S amiről nem volt szó - bár lehetne: a kutakat/kútházakat törökül - arab eredetű szóval - így mondjuk: sebil.

28685300_1600815869967508_4850947474588432051_n.jpg

Szólj hozzá!

Szúfik Jemenben

2018. február 22. 09:15 - politics&islam

 

 

Jemen mindig is periféria volt. Sába királynője idején is, a rómaiak Arabia felix-korában is, s szintúgy az iszlám előtti utolsó századokban, amikor innen indult a via odorifera. S ez a félreeső zug-szerep megmaradt az iszlám korában. Ennek megfelelően mindig is szerettek itt szervezkedni, ide visszavonulni mindenféle, a mainsreammel szembe kerülő lázadó és/vagy üldözött heterodox irányzatok követői. Említhetném a korai síitákat, majd a máig itt maradt ötimámos zajditákat, aztán az egy ideig a vidéket központjukként működtető hétimámos iszmáílitákat. Manapság meg mondjuk a dzsihádista al-Qáidát (AQAP) vagy az IS itteni mini-filiáléját.

A hullámszerűen, időnként szigorúbb, időnként megengedőbb szunnita ortodoxia által néha üldözött, néha kihasznált szúfizmus is fontos szerepet játszott a jemeni társadalomban. Ma is.

Szórványban már korábban megjelentek szúfi személyiségek Jemenben, taríqák alapításáról azonban elsősorban a 13. századtól beszélhetünk.

A Szaláhuddín Júszuf ibn Ajjúb/Szaladin szultán (1171-1193) alapította, de pár évtizeddel később már gyengélkedő ajjúbida államból szakadt le 1229 körül a jemeni végvidék s született meg a raszúlida állam. Ez alapítójáról, Núruddín Umar bin Alí bin Raszúlról kapta a nevét.

A raszúlidák a mai dél-jemeni Hadramauttól Hidzsázig kiterjesztették hatalmukat; hosszú ideig birtokolták Mekkát is. 1451-ig fennálló államuk Jemen történelmének egyik aranykora, a minket most érdeklő szempontból is: a különböző vallásjogi iskolák (madzhab/madzáhib) meglehetős szabadságot élveztek. S ez az általános szellemi szabadság teret engedett az abban a korban iszlám világ-szerte általános konjunktúrában lévó szúfi mozgalmak jemeni elterjedésének is.

A szúfik megjelenésének/megerősödésének volt prózaibb oka is. A legtöbb forrás szerint Umar/Omar bin Raszúl - Szaladinhoz hasonlóan - kurd származású volt, így a törzsiségre s különösen az "eredeti arabságukra" büszke jemeni társadalomban erős legitimációs deficittel bírt. Ezt oly módon próbálta csökkenteni, hogy jelentős szúfi mestereket hívott az országába s támogatta závija- és madrasza-alapító tevékenységüket. Ellentételezésként e szúfi mesterek - elsősorban a két legnagyobb: Muhammad al-Hakamí és Muhammad al-Badzsalí - elterjesztették a társadalomban, hogy a raszúlidák gyökere dél-arábiai, maguk a nagy múltú Banú Gasszánból származnak. Így, nem hogy egyszerű jemeni múltat farigcsáltak az uralkodónak, hanem a preiszlám idők egyik legfontosabb szerepet játszó törzsének leszármazottjává avatták.

Sikerrel. A dinasztia megszilárdult s két évszázadon át egzisztált, a szúfi taríqák pedig megerősödtek az Arab-félsziget déli részén.

XXX

Mielőtt az oszmánok - legalábbis de iure - kiterjesztették hatalmukat Jemenre is, 1451 és 1517 között a Banú Táhir uralta az Arab-félsziget déli részét. Az egyiptomi mamelukok (mamálik), a gyarmati ambícióikkal kavaró portugálok, majd a déli irányba is előretörő oszmánok között lavírozó táhirida állam a Hidzsáztól Hadramautig kormányzott - az észak-jemeni hegyvidék kivételével, ahol a zajdita imamátus működött.

A táhiridák is támogatták (vice-versa) a szúfikat; komoly iskola/madrasza-alapítások történtek a korban. Ilyen volt az 1504-ben Ámir bin Abdulvahháb táhirida uralkodó által alapított Ámiríja madrasza. Nevezett vezető - az utolsó a táhiridák sorában, 1517-ben végül meggyilkolják - még megpróbálta megszilárdítani az államát. A portugálokkal még elbírt, a hanyatlóban lévő mamelukokkal úgyszintén, de Yavuz Selim/Vad Szelim szultán (a Szigetvárnál Zrinskit pár órával beelőző Szulejmán atyja) oszmán serege végül meghátrálásra késztette.

Az utolsó nagy táhirida fellángolás ideológiai támaszai voltak az ekkor már komoly intézményi hálózatokkal rendelkező szúfi taríqák.

A raszúlida és táhirida korban a következő rendek jelentek meg Jemenben.

Időben az első, még "pre-raszúlida" hálózatot az Abdulqádir al-Dzsílání (mh.1166) alapította qádiríja taríqa (الطريقة القادرية) hozta létre, még az alapító életében, annak személyes megbízottjai, Alí bin Abdurrahmán al-Haddád és Abdulláh al-Aszadí sejkek irányítás6ával.

Az Abdulláh al-Sádzilí (mh.1258) gründolta sádzilíját (الطريقة الشاذلية) Alí bin Umar bin Da'szín al-Sádzilí sejk (mh.1418) "hozta be" Jemenbe. A táhiridáktól kezdve Áden városa lett a központjuk, a rend závijája környéki - a mai Hajj Huszajnal-Ahdal - negyedet sokáig Sádzilíja-negyednek (Hajj al-Sádzilíja) hívták.

A magribíja taríqa (الطريقة المغربية) - alapítója Su'ajb bin al-Haszan (mh.1198) algériai térítők révén elsősorban Hadramautban terjedt el.

Ahmad bin Alí al-Rifá’í (mh.1183) hatalmasra nőtt irányzata, a rifáíja (الطريقة الرفاعية) Egyitomból érkezett Jemenbe - Umar bin Abdurrahmán al-Qudszí sejk (mh.1289) révén. Ez és az ebből leágazott ahmadíja (الطريقة الأحمدية) ugyancsak Ádenben erősödtek meg s számítanak ma is a legjelentősebb helyi szúfi iskoláknak.

Ezek mellett nem hagyható említés nélkül az első, az ország határain túl is ismertté vált jemeni szúfi mester, Abdulláh bin Asz'ad al-Jáfi'í (mh.1367). Ő jemeni felcseperedése, tanulmányai és korai munkássága után Mekkában működött, miután Szíriában és Egyiptomban lett széles körben ismert szúfi sejk.

Utána a különböző irányzatokból már több ismert jemeni mestert ismerünk, mint: Abú Bakr Szirádzs (mh.1398), Iszmáíl bin Abí Bakr al-Dzsabartí (mh.1404), Abú Bakr bin Abdulláh al-Ajdarúsz (mh.1508) vagy Ma'rúf bin Abdulláh Bádzsamál (mh.1560).

Az oszmánok - mint ismeretes - igencsak megengedően viszonyultak a szúfizmushoz. Így volt ez Jemenben is.

XXX

Az oszmánok két etapban bírták Jement: először 1517/1539-1634 (Yemen eyaleti), aztán 1872-1911 (Yemen vilayeti) néven. A két időszak között a hegyvidéket mindig is birtokló zajdita imámok az egész országra kiterjesztették a hatalmukat, délen pedig a 19. századtól kezdve Nagy-Britannia épített ki bázisokat (elsősorban Ádent) - a nemzetközi fegyverkereskedelem olyik ismert ügynökei segedelmével, mint a Bardey Comp. nevezetes munkatársa, Arthur Rimbaud. 

Az oszmán állam maga is támogatólag viszonyult a szúfizmushoz, az Isztambultól való távolság - a periféria-volt -pedig tovább szélesítette a taríqák előtti utat. Megjelent a mevlevi és a bektasi rend, de legnagyobb népszerűségnek a naqsbaníja bizonyult. 

A Tádzsuddín bin Zakarijá al-Naqsbandí (mh.1640) nevéhez fűzhető naqsbandí taríqát ( الطريقة النقشبندية) az "alapító" egyik tanítványa, Ahmad bin Muhammad bin Udzsajl (mh.1664) terjesztette el Jemenben. 

Emellett az Umar bin Muhammad al-Szuhravardí-féle (mh.1640) szuhravardíja (الطريقة السهروردية) is megvetette a lábát, de nem sok időre. A jemeni szúfizmus a zajdita korszakban a középső fennsík és a déli tengerparti részek, illetve Hadramaut szunnita lakossága számára továbbra is a "népi iszlám" legnépszerűbb megnyilvánulási formái voltak.

Ezzel együtt a jemeni szúfizmus soha nem érte el azt a filozófiai-gondolati mélységet, amit a nagy hagyományos misztikus központok, Damaszkusz, Bagdád, Sevilla képviseltek. Ez a hagyomány aztán a dél-jemeni szocialista kísérlet idején a megtűrt, így könnyen tovább örökített vallásos tradíció maradt - bár északon, ahová már a 19. században "belógott" a vahhabita ideológia, kissé visszaszorult. S ugyanilyen kihívással kellett szembesülniük, amikor a dzsihádista szalafizmus vert gyökeret - elsősorban Hadramautban - a múlt század végén. 

Sám/Samál (Szíria és Levante) az a vidék, ami Arábia közepén állva balra/északra esik (ez a szó egyik eredeti jelentése), míg ami jobbra (jamín) van, az Jemen. Sűrű szövedékű hely, bonyolult törzsi, konfesszionális és ideológiai viszonyokkal. Ne hagyjuk figyelmen kívül a szúfi-faktort sem!

 

Szólj hozzá!