iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

A rehber és Qutb

2017. június 11. 14:33 - politics&islam

 

Még egy kis kiegészítés az iráni forradalmi eszmék előzményeihez.

Pontosabban a 20. századi mainstream szunnita iszlamista irányzata, a Muszlim Testvériség (MT) és a hatvanas években kibontakozó progresszív-politikus síizmus közötti viszonyhoz.

Kevéssé ismert (mi nem az?), hogy a MT főideológusa, a máig megkerülhetetlen Szajjid Qutb egyik alapművét, az „E vallás jövője” (المستقبل لهذا الدين) címűt a szerző halálának (kivégzésének) évében fordította le perzsára (آینده در قلمرو اسلام) egy akkoriban mindössze huszonhét éves iráni vallástudós, Alí Khámeneí. A fiatal álim a fordításhoz írt előszavában nagyrabecsüléséről biztosítja a szerzőt, akit „hitharcos gondolkodónak” (انديشمند  مجاهد ), az iszlám korabeli állapotát a legpontosabban felmérő és világos célokat kitűző elmének nevez.

Qutb ezen műve három évvel Khomeiní alapvetése, az Iszlám kormányzat/kormány/hatalom (الحكومة الإسلامية ) előtt jelent meg, s bizonyára hatott rá. Annak ellenére, hogy Qutb a végső legitim hatalmat – kis distinkciókkal ugyan, de a kortárs szunnita teoretikus nagyágyúhoz, Abúlalá al-Maudúdíhoz hasonlóan – Allahnak tulajdonítja ( الحاكمية لله), míg Khomeiní az isteni végső legitimitáshoz – alárendelt viszonyban – hozzáemeli a vallástudós abszolút (e világi) hatalmát (ولايت  مطلقۀ ڧقيه).

S bár a jelenlegi rehbert nem tarják nagy teoretikusnak (ami azért öreg hiba), Khámeneí már a korai műveiben megfogalmaz a mesterétől kissé eltérő gondolatokat. Ő a vallástudós legitimitása ( ولايت ڧقيه) mellé nyíltan hozzárendeli a népszuverenitást (ولايت مردم ). Khomeiní ennek gyakorlati megvalósítását illetően még homályosabban fogalmazott. Ez utóbbi, azaz a korlátozott népszuverenitás az, amely lehetővé teszi a vallástudós abszolút hatalmának vörös vonalai között a demokratikus játékszabályok érvénysülését Iránban. S az egyéb hatalmi és politikai tényezők mellett ez a gondolat volt az, amely segített a rendszernek túlélni a forradalmat követő nyolcéves iraki-iráni háború utáni új válaszokat kívánó békeévekben. Nem véletlen, hogy a sokáig Khomeniní-utódnak tartott Hoszejn-Alí Montazerí ajatollah hirtelen háttérbe szorításakor, a forradalom vezetőjének utolsó hónapjaiban – (majdnem) teljes fegyverzetben ugrott elő Khámeneí és lett a rehber annak halála után.

 Amikor Khomeiní előzményeiről írnak, mindig Alí Saríatít emlegetik. Pedig vannak mások is. Khámeneí mindig a forradalom vezetőjének tanítványaként sejlik fel, noha az ő esetükben a mozgalom előkészítésében kölcsönös hatásról beszélhetünk. S nem csak kettejükkel kapcsolatban.

Ilyes dolgokat kell olvasgatni, nem a kortárs – egymásból dolgozó – stratégiai elemzőket. Több választ találunk bennük a Közel-Kelet napi történéseire, mintsem gondolnánk. 

Szólj hozzá!

Filmművészet

2017. június 05. 11:04 - politics&islam

 

A Desperado-t a kilencvenes évek közepén évekig játszották a damaszkuszi al-Sám moziban. Ez volt az elit filmszínház akkoriban (később a Semiramis lett, az is jó hely volt). Háromszor annyiba került a jegy, mint az “indiai-kínai-karate-akció”-filmeket vetítő többi moziban. (Ezek posztokat érdemelnek, egyszer majd visszatérek rá.) De a 160 szír líra kiböjtölhető volt még a magamfajta tanulónak is. (A laban-mogyoró-mandarin hármassal hónapokig működtetni lehetett egy emberi szervezet.)

Szóval a Rodríguez/Tarantino-film orrvérzésig ment. Ennek oka igencsak egyszerű volt: Salma Hayeket, mint “szíriai származású színésznőt” hirdették a moziplakáton. Na, ezzel a kijelentéssel is volt egy kis hiba. Ha túlnézünk a Szíriában máig szokásos történelemszemléleten, miszerint a Szíria fogalom a hagyományos Nagy-Szíriát jelenti, azaz, beletartozik a névadó országon kívül Libanon, Jordánia és Palesztina/Izrael, akkor is kicsiny torzítás fedezhető fel a színésznő származását illetően. Hayek apja Mexikóban született arab származású businessman volt – Baabdatból. Nevezett városka egyébként a közép-libanoni hegyekben van. Ennek megfelelően a cédrusok alatt Salma Hayeket, libanoni származásúnak (lubnáníjatu’l-aszl) nevezik. De hát ez a származástani vita megszokott errefelé: akinek errefelé vannak a gyökerei, mindenki magának vindikálja. Vicces az állandó vita Carlos Saul Menem, volt argentin elnök, Carlos Slim kőgazdag mexikói üzletember, Adonis, a minden-évben-jelölt-és-soha-nem-Nobel-díjas költő vagy éppen Shakira esetében.

Mindenestre a Desperado-t később még Libanonból átjárva is megnéztem, összesen több, mint hússzor. The bartender never gets killed!

Ezt az egész bő lére eresztett bevezetőt csak azért biggyesztettem ide, mert közel-keleti film élmények kavarognak bennem a mostani libanoni mozi-fejlemények láttán. A belügyminisztérium ugyanis a bemutató előtt egy nappal betiltotta a Wonder Woman (vagy mi a túró) című ez évi opuszt. Leszedték a plakátokat, a moziműsort átírták. Merthogy – így a belügy – a gazdasági és kereskedelmi minisztérium, amely felelős az izraeli áruk teljes körű libanoni bojkottjáért, leszólt, hogy nevezett veretes filmalkotás főszereplője izraeli színésznő. Ráadásul – tette hozzá a belügy, Gal Gadot az izraeli hadseregben szolgált (ki nem, az érvényes törvények szerint), ráadásul részt vett a 2006-os libanoni offenzívában. Azt hiszem, ez utóbbi tényező nyomhatott a legtöbbet a latban. Merthogy az izraeli állampolgársággal járó izraeli termék-bojkott akkor ki kellene, hogy terjedjen más – jóval nagyobb kaliberű – művészekre is. Hogy csak egy példát mondjak: a Star Wars ide vágó részeivel simán lemehettek a libanoni mozikban, nem volt gond Nathalie Portman „származásával”. És Portman többi filmjét is látni lehetett Libanonban.

Persze, hogy ennek a tiltásnak mi értelme van manapság, amikor egy utcán állva hozzá lehet férni például bármilyen filmhez, túl a Libanonban imádott „vihar-a-politikai-biliben” effektuson, nem tudom. És – jegyzem meg halkan – éppen ez a netes közösségi háló volt az, amely az államhatalom figyelmét felhívta erre a „problémára”.

Bejrútban is volt egy „kedvenc” filmem. Ez a Behind Enemy Lines volt. Több mint tízszer láttam, nem a művészi értékei nyomán. Egymás után vittem el barátaimat, libanoniakat, szíreket, albánokat, bosnyákokat, hogy tanulmányozzam a reakcióikat a boszniai háború idején játszódó történek láttán.

Érdemes volt.

Szólj hozzá!

Felelősség

2017. június 02. 22:56 - politics&islam

 

Alig másfél hete Isztambulban arról beszélgettem ottani ismerőseimmel, hogy mennyire is nevezhetők felelős vezetőknek az aktuális közel-keleti (arab) politikusok. Jókat sétálgattunk az enyhe sztambuli tavaszban, s órákig csevegve ereszkedtünk le Mecidiyeköyből a Boszporusz-parti Kadiköybe, vagy lézengtünk Üsküdarban. Sütött a nap, korzózott (és zabált) a tömeg, a Polis pedig megsokszorozott humánerővel figyelt. Volt egy érzésem, hogy nem annyira a potenciális terrorcselekmény elhárítására, mint inkább arra, hogy nehogy valaki nyelvére vegye a hatalmat. Beşiktaş felett a mostani politikai elit számára veszélyes (értsd: a világias kemalizmus fellegvárának számító) Taxim környékén és az İstiklal caddesin vízágyús kocsi, mindenféle ráccsal-tolóekével felbuherált járművek, rohamrendőrök őrizték a nyugalmat. (Van arrafelé egy török-német kávézós könyvesbolt. Ajánlanám mindenkinek, akit érdekel a Törökországról és a Közel-Keletről szóló német tudományos irodalom, meg szereti a jó kávékat. Ne hagyjuk ki!)

A fent feltett kérdésre egyértelmű volt a válasz: semennyire. Szervilizmus, aktuális érdek szerinti igazodási kényszer jellemzi az arab vezetőket, meg a lépten-nyomon hirdetett saját ideológia folyamatos áthágása, amit megengedően még talán pragmatizmusnak is lehetne nevezni, de.

Donald Trump szaúd-arábiai látogatása óta megy Katar ekézése. A katariak részéről meg a mosakodás. Holott arrafelé, az Öbölben igazán sokakra ráférne egy kis tisztálkodás.

A dohai dinasztia ellen már mindenki bekapcsolódott, aki számít egy kis pénzre abból az irányból. Például a minap Khalífa Haftar, a legbefolyásosabbnak tartott líbiai vezető, a Líbiai Nemzeti Hadsereg (الجيش الوطني الليبي) parancsnoka – egyébiránt a Nyugat szempontjából a legpotensebb politikus –, támadta és terrorizmus-támogatással vádolta meg a katari vezetést. Szerinte az összes Líbiában tevékenykedő radikális iszlamista csoport mögött Doha áll, mint a térségbeli szélsőséges terrorizmus fő támogatója. Onnan érkezik az országban tevékenykedő szudáni, csádi, afrikai és más arab országokbeli csoportok számára a pénzügyi támogatás. 

Mondta, mert most ez az elvárás – elsősorban Rijádban. Ahonnan azért – ne legyünk naivak – ugyancsak dől a lé.

Szólj hozzá!

Fia-borja

2017. május 31. 07:07 - politics&islam

 

Rájár a rúd Katarra. Az amerikai elnökválasztás kapcsán neveződött meg, mint terrorizmus támogató ország. (Nem mintha általában az Öbölből nem érkezne pénz, gondolat, logisztika a radikális iszlám szervezetekhez a Szaharától kezdve Szirakon át Afganisztánig és tovább.) Aztán a katari emír szájába adtak dehonesztáló szavakat, amire az egész régió sajtója ezen háborgott, a katariak meg – ahogy az ott lenni szok – külföldi összeesküvést és szabotázst kiáltottak. Most meg ez a leszármazás-vita.

Tamím bin Hamad bin Khalífa Ál Thání, a katari emír elejtette, hogy az ő családja régisége mellett azzal is büszkélkedhet, hogy egyenes ági leszármazottja a vahhabita mozgalom szellemi atyjának-megalapítójának, Muhammad bin Abdulvahhábnak. Mielőtt cinikusan megjegyeznénk, hogy mitől lenne több ezzel a jeles férfiú és famíliája, meg kell jegyezni, hogy – bár a Próféta a mekkai társadalmi hierarchiában betöltött viszonylagosan alacsony helyzete folytán erőteljesen törekedett a törzsi felosztás felszámolására és az iszlám az umma-elvvel ezt deklarálja is – a dár al-iszlám számos részén a törzsiség máig meghatározó, hierarchizáló szociológiai kategória. (És hát ugyan nem ide tartozik, meg nem is teljesen ugyanaz, de nézzük csak meg a nálunk dívó családfa-kutatásba oltott nagyszerű-ős-keresési szánalmas mizériát.)

Az emír mindenesetre kicsit patinásítani szándékozott a családját, az utóbbi napokban az őt és államát ért folyamatos média- és politikai össztűz közepette. Ugrottak kis erre a szaúdiak.

Pontosabban a vahhabizmus alapítójának családja, az Ál al-Sajkh. Akik nem kevesen vannak. A 18. században a Szaúd-családdal szövetséget kötött ideológus leszármazottjai ugyanis másfél száz éve vigyáznak az eszme tisztaságára, s máig betöltik a legmagasabb vallástudósi méltóságokat. A szaúdi állam jelenlegi főmuftija, Abdulazíz Ál al-Sajkh is közülük való. Vezetésével gyűlt össze rögvest a család 200 tagja, hogy megtanácskozzák a katari emír befurakodási kísérletét.

A vége kemény elhatárolódás lett, miszerint súlyos inzultus érte a családot és a katari uralkodó felmenőinek semmi köze az Abdulvahháb-családhoz, az alapítónak négy fia volt, azok leszármazottjainak sorsa pedig teljes mértékben ismert. Így aztán „az Öbölben lévő állam vezetője” (név szerint – jellemzően – nem nevezték meg a szomszédos ország uralkodóját) köteles megváltoztatni ama mecset nevét (M. bin Abdulvahháb), amelyet „nagyapjáról/őséről” nevezett el.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az Ál Thání (a katari uralkodócsalád) a közép-arábiai (Nadzsd) Banú Tamím törzsből származik, miként egyébiránt a vahhabizmus megalapítója is, aki a Muhammad bin Abdulvahháb bin Szulajmán bin Alí bin Muhammad bin Ahmad bin Rásid bin bin Baríd bin Muhammad bin Musrif bin Umar bin Mudád bin Raisz bin Záhir bin Muhammad bin Alaví bin Vahíb bin Qászim bin Múszá bin Maszúd bin Uqba bin Szaní bin Nahsal bin Saddás bin Zuhajr bin Siháb bin Rabí bin Abí Szúd bin Málik bin Hanzala bin Málik bin Zajd Manát bin Tamím al-Tamímí hangzatos és kimerítő genealógiát adó nevet viselte.

Szóval, azért szegről-végről csak valamiféle rokonokról van szó.

Miként mindenki esetében, aki az Arab-félszigeten él(t).

Vagy aki a Dryopitecus leszármazottja.

Szólj hozzá!

A Testvérek meghiúsult akciója

2017. május 27. 09:53 - politics&islam

 

Néhány bejegyzéssel korábban szó volt Modzstebá Navváb Szafavíról, az Iszlám Harcosok ( فدائیان اسلام) alapító-vezetőjéről a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben. Amikor 1955-ben megkísérelte meggyilkolni az akkori iráni miniszterelnököt, Hoszejn Alát, letartóztatták és halálra ítélték.

Az ítélet nemzetközi szinten nagy visszhangot keltett. Egyiptomban is, ahol a Muszlim Testvériség vezetése azonnal tanácskozásba kezdett Szafaví szabadon bocsátatásáról/kiszabadításáról. Az akció előkészítésében részt vett Alí al-Tantáví, Kamál Saríf és Szaíd Ramadán al-Banná, az alapító veje és egykori titkára, valamennyien a MT vezetőségének tagjai és a szervezet akciócsoportja (Muszlim Testvériség Harcosai/ فدائيو المسلمين الإخوان).

Szaíd Ramadán al-Banná Bagdadba utazott, ahol az Iszlám Testvériség Szervezetben (جمعية الأخوة الإسلامية) tanácskozást tartottak az MT iraki filiáléjának vezetőségével.

Mindeközben próbálkoztak politikai nyomással is. Abban az időben az iraki és az iráni kormány között meglehetősen jó volt a viszony, a szóban forgó évben mindkét ország belépett a Bagdadi Paktumba. Az MT iraki kormányzati kapcsolatait igyekezett rávenni arra, hogy nyomást gyakoroljanak Teheránra és módosítassák  az ítéletet. A legmagasabb szintig jutottak: Saríf és al-Tantáví, az MT iraki vezetőjével, Muhammad Mahmúd al-Szavváffal  az iraki miniszterelnököt, al-Dzsamálít győzködték. Ez utóbbi azt javasolta a Testvériség vezetőinek, hogy kérjenek írásbeli támogatást a nedzsefi síita mardzsáktól, köztük Abdulkarím al-Dzszáírí sejktől és Szajjid Muhszin al-Hakím ajatollahtól, aki 1970 előtt az első számú síita vallástudós volt Irakban. A miniszterelnök az ő támogatásuktól tette függővé II. Fajszal király beavatkozását az ügybe.

Al-Dzsamálí két megbízottja, Muin al-Adzslí, Muhammad Szálih al-Zajdán és Abdulganí Sandála ekkor Nedzsefbe utazott, ahol al-Dzsazáirítől meg is kaptál a támogatást. Ugyanakkor, az első számú síita vezető, al-Hakím ajatollah, aki egyébként erős hatással volt Reza Pahlavi iráni uralkodóra is, nem adta ki a támogató levelet. Ennek oka elsősorban az lehetett, hogy al-Hakím a pietista síizmus képviselőjeként ellenezte a politikai aktivitást a vallástudósok részéről, és különösen nem kívánt síkra szállni egy olyan szervezet vezetőjének megmentéséért, amely deklaráltan politikai-forradalmi programot hirdetett. Ami még inkább megpecsételte Szafaví sorsát, hogy egykori nedzsefi mestere, Abdulhuszajn al-Amíní sejk sem állt ki a mentőakció támogatása mellett; ugyancsak teológiai alapvetésből.

Ebbe az időben – Khomeiní ajatollah színre lépése előtt vagyunk nyolc évvel – még Nedzsefben is ez volt a mainstream gondolkodás a vallástudósi hierarchia csúcsain.

Amikor 1963-ban – száműzetésben – megjelenik majd az iráni vallási vezető, sok minden megváltozik.

Szólj hozzá!

Testvérharc az Öbölben

2017. május 25. 08:22 - politics&islam

 

A Muszlim Testvériség (الإخوان المسلمون) kezdettől fogva globálisan - umma-szinten - gondolkodott. Ennek megfelelően már az egyiptomi alapítás (1928) után megkezdte a filiálék megszervezését az iszlám világ számos pontján. Az Arab-félsziget, mint az iszlám kiindulópontja természetes módon jött szóba Haszan al-Banná szervezetének. A vezető már a szaúdi állam megalakítása (1932) után négy évvel találkozott az alapító Abdulazíz királlyal, aki a MT-helyi lerakatának alapítására való kérelemre úgy válaszolt, hogy azért utasítja el a gondolatot, minthogy "mi valamennyien muszlim testvérek vagyunk".

Ez a kijelentés approximatíve valóban így van, de a Testvériség és a vahhabizmus kezdettől fogva fashéban állt egymással. És még ha csak abban. Sokszor véresnek bizonyult ez a küzdelem.

Az 1948-as jemeni forradalom idején - amely mögött már felsejlenek MT-szálak is - Rijád nem üdvözölte az új hatalmat; részben a rivális Testvériségnek a forradalomban való részvétele miatt. Később aztán a regionális geopolitikai konstelláció miatt kissé változott a szaúdi vezetés hozzáállása. Amikor a hatvanas években Dzsamál Abdunnászir/Gamal Abdel Nasser hathatós támogatásával Dél-Jemen harcot indított észak ellen s elhúzódó polgárháború vette kezdetét a félsziget legdélebbi államában, Rijádnak jól jött az egyiptomi elnökkel konfrontálódó testvériség. Amikor 1966-ban Abdunnászir kivégeztette a MT par excellence ideológusát, a máig megkerülhetetlen munkásságú Szajjid Qutbot, a Testvériség számos vezetője és tagja Szaúd-Arábiában talált menedékre. Khálid bin Abdulazíz király (1964-1975) uralkodása alatt került - hangsúlyozandó, hogy csak aktuálpolitikai okok miatt - a legközelebb a szaúdi vezetés és a MT.

A félsziget monarchiái soha nem voltak legitimek a teljes ummát egy, a saría talaján álló iszlám államban egységesíteni szándékozó Testvériség ideológiájában. ennek megfelelően rettegtek is tőle mind a Nagy Testvér királyságában, mind az időközben létrejött szatellitákban.

Kuvaitban 1962-ben jött létre az első sejt, s az első Öböl-háborúnak kellett eljönnie (azaz, az állam teljes összeomlása okozta sokknak), hogy a hatalom és az MT valamelyest kiegyezzen. A kilencvenes években aztán létrejöhetett helyi formációjuk, az Iszlám Alkotmányos Mozgalom (الحركة الدستورية الإسلامية).

Az Emirátusokban rögtön az állam 1971-es létrejötte után mozgolódtak. Sikeres hálózatépítés folyt Dubajban, Rasz al-Khajmában és al-Fudzsajrában, sikertelenek maradtak azonban Abú Dzabiban, és a legerősebb vahhabita befolyású al-Sáriqá/Sharjahban. Miután - az alapító al-Banná útmutatásait követve - elsősorban az oktatás területén nyomultak (iskolákban sikerült befolyást szerezniük), kezdődött az állam és a köztük zajló évtizedes küzdelem. Jelenleg is folynak bírósági eljárások MT-hez köthető tevékenység miatt; Muhammad bin Zájid Ál Nahján trónörökös szerint a fő probléma, hogy a nemzetköziségből adódóan az állami törvények felett állóknak tartják magukat.

Hogy ez mennyiben igaz, vita tárgya lehet, de sorsuk Bahreiben sem volt könnyebb. Abdurrahmán al-Dzsaudar, az MT első és legjelentősebb képviselője volt a szigetországban az al-Bannával való találkozásától kezdve 1989-es haláláig. A síita többségű bahreini szunnita vezetése külső támogató erőt látott a nasszerista mozgalomban éppúgy, mint a Testvériségben. Ez aztán megerősödött az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelme után, amikor a síita veszély rémálommá változott az uralkodó család körében, ennek megfelelően - megfelelő kontroll mellett persze - 201-ben létrejöhetett a MT hivatalos bahreini szervezete, az Iszlám Nemzeti Szószék (المنبر الوطني الإسلامي).

Ománban sem osztottak sok lapot a Testvériségnek. Az ibádita hegemónia és a kisebbségek (hanafita jogi iskola, tizenkettes síiták, iszmáíliták, vahhabiták) közötti "harmónia" megbontásának veszélyét látták a szervezetben, így nem csoda, hogy időről-időre felszámolnak a "Nemzetközi Iszlamista Szervezethez" tartozó sejteket. Az említett elnevezés az Öböl politikai nyelvezetében a Testvériséget takarja.

Manapság Rijád számára - a síita kisebbség "természetes ellenség" volta mellett - a legnagyobb belső ellenségként jelenik meg a MT. 2014. március 7-én például a szaúdi vezetés a Testvériséget feltette a terrorista szervezetek listájára - az Iszlám Állam, az - akkori - Nuszra Front, az al-Qáida, a Hezbollah és a jemeni hauthisták mellé.

Ez utóbbiak ellen Rijád vezetésével öbölbeli szövetség harcol Jemenben. Azt azonban nem kellene elfelejteni, hogy Szaúd-Arábia jemeni beavatkozásának nem csak az iráni/síita veszély az oka. a Testvériség az utóbbi két évtizedben rendkívül megerősödött a káoszba fulladó Jemenben, elsősorban annak fővárosában Szanaában. Ennek a befolyásnak a felszámolása legalább annyira érdeke Rijádnak, mint Teherán visszaszorítása a térségből. aki szorosan követte az Arab-félsziget déli fertályán zajló történéseket és a helyi média-forrásokat, láthatta, hogy Szanaá korábbi átengedése a hauthisták számára szaúdi oldalról tudatosan történt. A síita szervezet - Rijád reményeinek megfelelően - keményen meggyengítette a Testvériség jelenlétét a fővárosban.

Persze a jemeni káoszban továbbra is bármi lehet. Az ország középső és északi részén azonban továbbra is megmaradtak az MT társadalmi befolyásának nyomai. Szárba szökkenhet ott még annyi minden.

Mindeközben az országban naponta ezrek betegednek meg kolerában, tömegesen halnak éhen. Érdekes módon erről semmit sem olvashatni a Nagy Testvér és szatellitái által befolyásolt médiában. Csak a "gonosz erők" elleni hősies harcról.

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 10 - Ábrahám mester

2017. május 23. 13:06 - politics&islam

A

képen Ibrahim Müteferrika szobra a könyvesek bazárjában. Ő is magyar, ugye, a káoszba fulladó 17. század végén került Erdélyből az oszmán fővárosba.

(Ez a kor roppant érdekes volt. Sok magyarázatot találhatunk a századfordulós magyar pancserkodásra kezdve még a Wesselényi-féle összeesküvéstől Thököly handabandázásán és a kurucok kaotikus lázadásán át a Vezénylő Fejedelem által lekormányzott kudarcos felkelésig. Eddigre már legalább három egymás után következő generáció szocializálódott háborúban, káoszban, kiszolgáltatottságban. Miért csodálkozunk, ha a huszadik század után az van, ami. A megoldás csak az lehetne, amiért hősünk is sokat tett. A tanulás és a művelődés.)

Ezzel vissza is csatolunk. Az erdélyi ifjú nagy karriert futott be: török és magyar történelemkönyvek szerint ő hozta létre az első nyomdát az oszmán birodalomban, amely sokáig ellenállt ennek az újításnak. (A legtöbben annak idején vallásjogi érvekkel operáltak az elzárkózás mellett.)

S ez sem teljesen igaz. Az első isztambuli nyomda valóban az ő nevéhez fűződik, de kétszáz évvel korábban már volt nyomtatás az oszmán birodalom határain belül. Először a zsidók hoztak létre nyomdát 1515-ben, maj az örmények 1567-ben. Őket követték a görögök 1627-ben. Libanon hegyeiben maronita környezetben az 1500 években már voltak jezsuiták által működtetett nyomdák.

1727-ben a birodalom legfelső szunnita vallástudósa (sejhülislam) fatvát adott ki, amely - a vallási szövegek kivételével - engedélyezte az arab betűs nyomtatást, ami a következő évben el is kezdődött.

Szóval nem ő volt az első, vagy nem úgy, de Ibrahim Müteferrikát azért szeressük.

18582161_1330185207030577_3043625833661394646_n.jpg

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 9 - A forradalom előtt

2017. május 23. 02:03 - politics&islam

 

Az iráni iszlám forradalom az aktivista síita vallástudósok munkája volt. Általában Ruhollah Múszeví Khomeinít tekintik a gondolat fő letéteményesének. Szerepe kétségtelenül megkerülhetetlen, munkája, az Iszlám kormányzás (Hokúmet-é észlámi) máig olvasandó alapvetés.

Teoretikus előzményeit (Níráqí, Náíní, Behbehání) már kevésbé szokták emlegetni, pedig a politikailag aktíz síizmusnak van egy, egészen a mozgalom kezdetekig visszanyúló, néha megerősödő, néha meggyengülő, de kontinuis párhuzamos története.

Én sem effelé mennék. Csak egy rövid reggeli villantás a Khomeinít közvetlenül megelőző időkre.

Illetve nem is előző, mert a röviden bemutatandó személy fiatabb volt, a forradalom vezetője. Igaz, a sah rezsimjének "jóvoltából hamarabb "távozott" az árnyékvilágból, és politikai aktivitása megelőzte Khomeiní aktív éveit.

A síita forradalmi hagyomány/történetírás szerint Khomeiní nem lépett a nyilvánosság elé akcionista gondolataival (miután azok később jegecesedtek ki teljesen) mindaddig, amíg a megkérdőjelezhetetlen vallási tekintélyű és a síizmus pietista ágához tartozó Borúdzserdí ajatollah élt, azaz 1961-ig.

Eddigre viszont már le is zárult egy síita aktivista vallási-politikai mozgalom története. Ez volt a Iszlám Harcosok (Fedáijján-é Észlámí) szervezete, amelynek vezetője volt Modzsteba Navváb Szafaví.

A nemrégiben elhunyt nagy jolly-joker vallástudós-politikus, Hásemí Rafszandzsání, aki a közelmúlt több iráni politikusáról készített inspiráló szempontú monográfiákat, azt írta, hogy Szafaví ellenállási kísérlete nélkül Khomeiní sem teljesíthette volna ki az elképzeléseit.

Szafaví több, mint tíz évvel volt fiatalabb Khomeinínél, 1924-ben született vallásos családban. Kezdetben szakmunkásként dolgozott az ország déli részén, az Abadán melletti olajmezőkön. Innen vetődött aztán az iraki Nedzsefbe, ahol a hauzában Abdulhuszajn al-Amíní tanítványa s a síita vallástudósok politikai aktivitásának híve lett. Időközben léttehozott szervezete, a már említett Fedáijján egyszerre lépett fel a vallástudósokat és általában a vallást kritizáló, Reza Pahlaví rendszerében támogatott entellektüelek (mint például Ahmed Készraví), mind a sah politikai rendszere ellen.

Tüntetések és politikai demonstrációk szervezésétől a politikai gyilkosságokig terjedt a szervezet palettája. Az első nagy visszhangot kiváltó akciójuk az volt, amikor az 1941-ben leváltott ex-uralkodó Pahlavi néhány évvel később bekövetkező halálakor megakadályozták, hogy a temetési menet megtegye hagyományos tiszteletköreit a qomi Fátima-szentély körül. Az esetnek szimbolikus, de mély üzenete volt a rezsim felé.

Amely aztán jól meg is üldözte a szervezetet és vezetőjét, aki 1954-ben az Iszlám Jeruzsálem Konferenciára Egyiptomba utazott. Ott újabb politikai benyomások és hatások érték. Találkozott a Muszlim Testvériség vezetőivel, s szervezet teoretikusának, Szajjid Qutbnak a hatása alá került.

Mindez egy különleges szellemi-vallási közegben: a legtekintélyesebb szunnita és síita vezetők ugyanis ebben az időben igen közel engedték egymást magukhoz. Borúdzserdí ajatollah erős nyitottságot mutatott a szunniták iránt, míg az al-Azhar sejkje, Mahmúd Saltút olyan fatvát adott ki, amelyben a tizenkettes síitákat legitim - ötödik - vallásjogi iskolaként (madzhab) ismerte el. (Ez a fatva egyébiránt ma is érvényes.)

Ennek olyan gyakorlati következményei lettek, hogy Egyiptomban, Szíriában és Irakban (a három kulcsfontosságú arab országban) az ötvenes-hatvanas években több alkalommal is együttműködtek a szunnita és síita vallási és politikai vezetők. (Egy példa: az iraki szunniták akkori politikai formációjukba, az Iraki Iszlám Párt vezetésébe is delegáltak síitákat.)

A Fedáijján - deklaráltan - az erőszakot tartotta a legfőbb eszköznek a sah hatalma ellen. Az iszmáílita Haszan-é Szabbáh-hoz köthető asszaszín hagyományokat emlegette. A rezsim titkosrendőrsége lépett is. Szafavít 1955-ben végezték ki, a szervezetét pedig fokozatosan teljes illegalitásba és emigrációba kényszerítették.
Szafaví akciói és szervezete nélkülözött egy fontos dolgot: kidolgozott ideológiát és komplex politikiai programot. Ezt aztán 1963-ban fellépő Khomeiní tette meg.

(Már megint hosszú lett; reggeli kávéhoz biztosan. Kép.)

18581473_1329587873756977_6533346664273641467_n.jpg

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 8 - Ayasofya

2017. május 22. 12:08 - politics&islam

 

Huszonöt éve látogatom több-kevesebb rendszerességgel ezt az épületet, s mindig ámulok. Minden tiszteletem Mîmar Sinannak, de számomra sok száz épületből álló lenyűgöző életműve, amelynek fő inspirátora a képen látható templom/mecset/múzeum együtt sem ér fel ezzel, az oszmán mester születése előtt ezer évvel emelt kompakt csodával.

Más: Az megvan-e, hogy szovjet rajzfilm, szovjet ember-típusú kiskölyök érkezik rakétán, lepattan róla és a kicsiny kis zsebéből előhalászott irdatlan nagy kalapáccsal feltör egy irdatlan nagy diót, amiből ütésenként ugranak elő a szavak: Khacsú vszjo znaty? Na, abba illő történet az alábbi.

Konstantinápoly 1453-as oszmán elfoglalásában fontos szerepet játszott egy magyar személy. (Nosza, gyorsan intézetet nevezni el róla. Vagy tüzérdandárt! Mindjárt láthatjuk, miért.)

Miután az Orbánnak nevezett honfitársunk anno, egy évvel az ostrom előtt megjelent a bizánci udvarban, felajánlva ágyúöntő tudását s ott nem kínáltak neki megfelelő fizetséget, fogta magát s a mindössze kétszáz kilométerre lévő oszmán fővárosba, Drinápolyba ment, Mehmed szultánhoz, hasonló ajánlattal.

Ott aztán megkapta a megfelelő fizetséget, így - számos más lőszerkezet mellett - megépítette kora szuperágyúját. A nyolc méter hosszú bronzlöveg csövének fala húsz, belső átmérője nyolcvan centiméter volt. A kilőtt kőlövedékek három és fél-hét tonnásak voltak.

Isten Ökle - mondhatnánk Forsyth nyomán.

Drinápolyból napi négy kilométeres sebességgel hatvan ökör és kétszáz ember, plusz számos utász utaztatta a színhelyre. Bevetésre került a nagy ostrom során - sikerrel.

Dicsőség a pusztításnak!

18582226_1329136777135420_1619189031315110239_n.jpg

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 7 - Bonyolult viszony

2017. május 21. 22:01 - politics&islam

 

Törökország - és jogelődje, az oszmán birodalom - mindig is bonyolult viszonyban volt a vahhabita állammal, illetve annak entitás-előzményeivel. Rövid összefoglaló.

B'résit... Minden történet így kezdődik. Kezdetben vala - az oszmán birodalom. Már hanyatlóban, de még javában birtokolva a Közel-Kelet legnagyobb részét. Az Arab-félsziget is felett is kiterjesztette szuverenitását, s a két szent város, Mekka és Medina felett diszponált, a belső sivatagi területek csak kvázi (imádom ezt a szót) álltak az ellenőrzése alatt. Innen indult a 18. század közepén a Szaúd-család vezette mozgalom, amely az Ál Szaúd és a térségben tevékenykedő purista vallástudó, Muhammad bin Abdulvahháb, majd halála után családja szövetségén alapult. A szaúdi történetírás szereti a vahhabita mozgalmat úgy beállítani, mint az oszmán uralom elleni első szecessziós lázadást (kvázi - másodszor - forradalmat).

Ehhez annyit, hogy a libanoniak erre felekezet-függetlenül hördülnek fel: no, de kérem, akkor Fakhruddín al-Maaní drúz emír 16. század eleji mozgalma smafu? Hagyjuk is, mert menten kitör a háború.

A vahhabita mozgalom vált a legnagyobb kihívássá az Arab-félszigeten az oszmán birodalom számára. Ideológiája purifikálni szándékozott az oszmán állam szúfi hagyományokat preferáló ideológiai beállítódását (is). Először 1745 után okozott komoly biztonsági kihívásokat, s az alapítók halála után, 1801-ben már a szent városokat is elfoglalva komoly presztízsveszteséget okozott a kalifai címet viselő isztambuli szultánnak. Ekkor következett az első fegyveres konfliktus: az albán származású (ezt minden történész szereti hangoztatni, a balkániak meg naná), a Nílus-völgyi tartomány modernizációját elindító egyiptomi kormányzó, Muhammad Ali a sivatagba szorította a vahhabita csapatokat. számos vezetőjüket Isztambulba hurcolták, s - miként a szaúdi történetírás oly szeretettel említi - megkínozták és kivégezték.

A mozgalom azonban csak szunnyadt, nem szűnt meg. A félsziget közepéből folyamatosan zargatta az oszmán fennhatóság alatt álló területeket; de ami még nagyobb probléma maradt a Fényes Porta számára, az az ideológiai kihívás volt: a vahhabiták - amíg létezett az oszmán állam - mindig is rivális teológia és államelméleti alternatívaként definiálták magukat.

A szaúdi történetírás szerint 1821 és 1891 között a félsziget középső részén (elsősorban Nadzsdban) egzisztált a "második vahhabita állam". Kétégtelen, hogy ezt a területet ellenőrzésük alatt tartották, de inkább egyfajta, az Ál Szaúd-vezette törzsszövetségről lehet beszélni.

Mindenesetre, amikor 1901-tól Abdulazíz bin Szaúd megkezdte a "harmadik állam" kiépítését, az oszmánok csillaga már erősen leáldozóban volt. Al-Ihszá tartományt még az oszmánoktól vette el harccal, a félsziget többi része azonban már az 1VH utáni vákuumban lett az övé.

Az 1932-ben kikiáltott szaúdi királyság és a kemáli Törökország viszonya kezdetben problémamentes volt. Az 1923-es Lausanne-i egyezmény után Ankara elismerte a volt közel-keleti oszmán területeken - Nagy-Britannia és Franciaország-szülesztette politikai entitásokat, de így tett Szaúd-Arábiával is. Ennél tovább azonban nem ment; a két ország között fagyos maradt a viszony. Tekintve az Atatürk világiasított állama és a vahhabita királyság közötti ideológiai szakadékot ez nem is volt meglepő. Megjegyzendő, hogy Fajszal bin Abdulazíz király 1966-os, néhány órás isztambuli konferencia-részvételét leszámítva a huszadik században egyetlen szaúdi uralkodó sem járt Törökországban.

Kicsiny javulás csak a hetvenes években mutatkozott, amikor az 1973-as jom kippuri/ramadáni háborúban Ankara az arab államot támogatta, minek következményeként Szaúd-Arábia kiállt Ankara 1974-es ciprusi kalandja mellett.

Aztán az ezt követő, 1979-es iszlám forradalom győzelme egymás mellé sodorta a két szunnita országot. A közös félelem, amit aztán az afganisztáni szovjet bevonulás is megtámogatott, katonai együttműködésre késztette a két országot. 1984-ben a török hadügyminiszter utazott Szaúd-Arábiába, s a katonai szerződéseket gazdaságiak követték.

Ezzel együtt ekkor már gazdasági riválisként néztek egymásra. Ez a rivalizálás - igaz, a politika és a diplomácia szintjén még ne jött le - megerősödött, amikor a Szovjetunió szétesésével függetlenné váltak a közép-ázsiai köztársaságok, melyek - Tádzsikisztán kivételével - török nyelvi-kulturális gyökereik révén Ankara látókörébe kerültek.

Ugyanakkor Rijád számára a vahhabita ideológia terjesztésének új terepévé avanzsáltak. Amikor 2002-ben a Recep Tayyip Erdogan-vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) hatalomra került új fejezet nyílt a két ország viszonyában. (Ez gyönyörű, zsurnalista mondatra sikerült.) Nem részletezem a Davutoglu-i Stratejik derinlik ide vonatkozó részeit, de az új török külpolitika következményeképp Rijád és Ankara közeledett egymáshoz - bár ekkor még sehol sem volt a ma tapasztalható erőteljesebb török iszlamizáció.

Miután Szaddám Huszajn 2003-s - eufemizálok- hatalomból való eltávolítása Irakban megnövekedett Teherán befolyása, Ankara és Rijád tovább közeledett egymáshoz. ehhez kellett az is, hogy egy erre alkalmas személy kerüljön a szaúdi trónra. 2005-ben ez meg is történt. Az új király, Abdullah bin Abdulazíz egy évvel később már Ankarában járt. Ez volt az első hivatalos uralkodói vizit a sivatagi királyság hetven éve történt megalapítása óta. (Vagy, ha jobban belegondolunk ez volt az első alkalom, hogy a vahhabita irányzat első embere saját akaratából járt Törökországban.)

A közös biztonsági érdekeken túl a gazdaságiak is összekötötték ekkor az két országot. Persze ez a kérdés is erősen kötődött Irán Közel-keleten mindenütt tapasztalható nyomulásához. Irakban, Libanonban, majd az erdogani fordulat után, amikor Ankara meglazította a korábban erős török-izraeli katonai és gazdasági együttműködés szálait, a palesztin kérdésben is közös nevezőre jutott a két vezető szunnita állam. (Na, de Egyiptom, na, de Egyiptom - mondhatnák sokan. amiről ideje lenne leszokni.)

Az anti-Irán politikába más államokat is együtt igyekeztek bevonni; 2007-ben Iszlámábádban hirdettek "szunnita frontot" a síita veszély ellen. Ebben akkor a házigazda és a két moderátor mellett Indonézia, Malajzia, Egyiptom és Jordánia vett részt. Később ez szaúdi ernyő alatt fejlődött tovább fejlődött - de akkor már Ankara vonakodó szövetséges volt.

A török-szaúdi kapcsolat akkor futott a csúcsra, amikor Erdogan Davosban nyílt színen beszólt Simon Peresznek. Utána gyorsan kétszer is meghívták Rijádba, s kitüntették ezzel-azzal.

Az a gyümölcsöző kapcsolat romlott meg 2013 után. És ezt is azok a bizonyos "tavaszi szelek" indukálták. Amikor a Muszlim Testvériség Egyiptomban hatalomra jutott, az arab mérsékelt iszlamisták Erdoganban látták a mércét, az AKP sikerét pedig utánozni akarták. A szaúdiak azonban gyökeresen másként gondolták.

Rijádnak ugyanis Irán mellett még egy mumusa van, s ez a Testvériség, amelynek globális ideológiája (azaz az egész ummára való kiterjedése) és politikai iszlámja nem ismer el legitimnek semmilyen dinasztikus kormányzást. Ennek nyomán a szaúdi vezetés ott tesz be a testvéreknek, ahol tud. Muhammad Murszí megpuccsolását e célból erősen támogatták Rijádban. A hatalomra kerülő Abdulfattáh al-Szíszí igazán kóser volt a szaúdi uralkodói fogyasztóknak: a katonai kormányzat visszatért Egyiptom hagyományos az arab nacionalizmust támogató, a rivális politikai iszlámnak semmilyen teret nem adó kormányzáshoz. Ami nagyon nem tetszett Ankarának.

Aztán a viszony tovább romlott a szíriai polgárháborúban való részvételük miatt is. Ez egy külön elemzést megérő bonyolult konstelláció, most csak annyit, hogy a két ország Szíria-politikájának közös nevezője talán csak az Aszad-rendszer megdöntése és az iráni befolyás csökkentése. A prioritások azonban már máshol vannak. Ankara a kurdokat stíröli, Rijádnak pedig - tetszik, nem tetszik - a hallható retorika ellenére azért nincsenek nagy averziói a keményebb iszlamista csoportok és ideológiákkal szemben.

A közel-keleti csárdában tehát mindkét dudás húzza a maga talpalávalóját. S akkor még nem beszéltünk a többi, ugyancsak aktívan muzsikáló zenészeről.

Még jó, hogy halláskárosodott vagyok.

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 6 - Aláírások

2017. május 21. 14:54 - politics&islam

 

Folytatva az előző posztot. Jártam egyet itteni arab barátaimmal a Boszporusz környékén. Amikor indultunk még csak készülődtek az aláírásokhoz, aztán Kabataş-hoz érve jött a hír: 110 milliárd dolláros fegyvervásárlási üzletet ütöttek nyélbe.


Az arabok elcsüggedtek: lehet, hogy a deklaráció szintjén az iszlám extremizmus ellen köttetett egyezmény, nagy hiba azonban arra számítani, hogy Rijád továbbra is ne az Irán elleni fegyveres konfliktusra készüljön.
Ha meg mindez amerikai szándék is - így politológus-újságíró barátaim -, akkor tényleg regionális destabilizálódás előtt állunk. (Szerintük a Szaddám Huszajn-rendszer kibillentésével kezdődött a dominók - vagy: kártyavár - eldöntése.)


Aztán alighogy átballagtunk a beşiktaşi kikötőbe, újabb üzletek köttettek. Először 240, majd mire Şişlibe értünk, már 460 milliárdnál tartott a mai biznisz. Sok megegyezés elhalasztódott ugyan a szaúdi-amerikai gazdasági együttműködést emberi jogi szempontból is lassító Obama-adminisztráció alatt, de ez a méretű üzlet elgondolkodtató.


S lehet, hogy otthoni munkahelyteremtésével erősíti Trump pozícióit (és az amerikai gazdaságot), eddig példátlan mértékű pénzt visz ki a régióból. Ahol éppen ellenkezőleg: a hatalmas gazdasági és társadalmi kihívások miatt égető szükség lenne rá. S nem fegyverek és csatolmányaik formájában.


Asszem, így már kissé érthető - bár erkölcsi, hatalometikai szempontból továbbra is kérdéses -, hogy a király vígan szorongatta Melanie kezét. Akin nem volt kendő. Miként a tolmácsnőn s az amerikai delegáció egyetlen női tagjának fején sem.


Mindegy. Van az a pénz. Meg biznisz.


(Újabb könnyítő képek Isztambulból.)

18619923_1328190797230018_4003561588567654869_n.jpg

18620075_1328190830563348_9056492551702162501_n.jpg

18581876_1328190883896676_4226943469092730946_n.jpg

18527909_1328190910563340_1227967192959134655_n.jpg

18555855_1328190923896672_885961440862194941_n.jpg

2 komment

Bâb-i âli 5 - Fogadás

2017. május 21. 07:53 - politics&islam

 

Az - eddigi (ezt a mostani moszuli-raqqai formációt hagyjuk) - utolsó kalifátus központjában nézem az Egyesült Államok elnökének látogatását Rijádban. (Kicsit November hetedike-érzésem támadt. Vagy itt van május elseje!)


Most nem írnék a testbeszédekről, ahhoz egy csapat pszichiáter kellene, csak egy apróság: a repülőből/limuzinból kiszáll az Elnök, a király kezet fog vele, majd az Első Hölggyel.


Csak ez utóbbi mozdulat. Az iszlám vallásjogi iskolák apró distinkciókat tesznek ugyan, de abban általában egyetértenek, hogy az -egyszerűsítek - nem női családtaggal (mahárim) való kézfogás tilos. Mind a hanafita, mind a málikita, mind a sáfiita, mind a hanbalita iskola egyetért ebben - kivételt csak idős nők esetében engednek meg. Lehetne jönni a nagy interpretátorokkal, Bukhárival, muszlimmal, Bajhaqival, de az okokról s a vallásjogi érvekről most nem írnék, követni akarom a cirkuszt.)


A legutóbbi, azaz a hanbalita madzhabból eredeztethető, Szaúd-Arábiában hivatalos ideológiaként funkcionáló vahhabita irányzat is szigorú a kézfogást illetően: még kesztyűben (vagy bármely ruházaton át) sem engedi.
De MOST nem is ez a lényeg. A képmutatásról van szó. Az iszlám világban oly aktív és befolyásos vahhabita irányzat vezérhajója Szaúd-Arábia, s miközben saját lakosságától szigorúan megköveteli a törvények betartását, s ezt terjeszti világszerte, a zászlóshajó parancsnoki hídján rendszerint nem tartják be ezeket.


Többek között ez az, ami eltávolítja az iszlám világ lakosságának nagy részét a rijádi elittől. Meg persze sok más.
Viszont: az amerikai elnök nagyon klappol az arab vezetőknek. Az ilyen puha járás közben sréhen kezét lengető, kőgazdag, csinos nővel megjelenő nagyhatalmi potentát imponál nekik.


Ők is ilyenek szeretnének lenni.


(E súlyos téma után egy frissítő kép helyből.)

18519921_1327931997255898_6334959323444230630_n.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: szaúdarábia USA

Bâb-i âli 4 - Hagyományőrző vurstli

2017. május 20. 15:44 - politics&islam

 

Eminönü, Yeni cami/Új mecset. Persze nem úgy új, csak a Mîmar Sinan oszmán sztárépítész végezte városfejlesztési munka után majdnem egy évszázaddal, az 1660-as években született. Előtte pénteki piknik, nyilazós versennyel, mutatványosokkal, galamtáp-árusokkal, brutális oszmán-nosztalgiával.

No, meg egy kis kikacsintással a çanakkalei győzőre, hogy ne érje szó az atatürki hagyományokat sem. 

Volt még - ahogy az ma már mindenütt lenn szok - vérnyomás - és vércukorszint-mérés.

És mindehhez olyan zene, amilyet a nagy hepening előtt hallgathattak a Dobó Pistaék - ha pozitív példát hoznék.
Vagy a Zrinskiék, ha negatívat.

18581472_1326772784038486_8019703105023278537_n.jpg

18582329_1326772840705147_8326252405774174322_n.jpg18486147_1326772944038470_5249411663727187892_n.jpg

18527626_1326772884038476_5885036880905251243_n.jpg

18527644_1326773020705129_3839027054567591175_n.jpg

18556964_1326773044038460_1592457158666295948_n.jpg

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 3

2017. május 20. 09:42 - politics&islam

 

Van Teheránban egy, a várost vertikálisan majd' kettészelő út, a Valiasr. A Mahdi-jelentésű út több, mint tizenkét kilométer hosszan fut a déli, mondjuk így, rusztikusabb negyedek felől a város hegyekre kapaszkodó modern részére. A végállomás a Tadzsrís/Tajrish, az alant lévő bazárban vagyonra szert tevő hagyományos perzsa burzsoázia, az olajbizniszből az utóbbi években meggazdagodott családok és a diplomáciai képviseletek magas falu kerítések mögé rejtett világa.

Nagyon szerettem ezen az úton végigsétálni, többször is sikerült, ennél job szociológia tanösvény nem létezik az iráni nagyvárosi népesség tanulmányozásához. A nők fejkendője is sokat elárul: egyre feljebb járva egyre hátrébb csúszik a szövet; odafent már csaknem egy fejre dobott vékony sálként jelképezi a törvény betartását.

Asszem, csak egyszer sikerült ez a bemutató urbánus tanösvényt anélkül teljesítenem, hogy a felső harmadban nem igazoltatott volna a közeh, nyíltan feltéve az obligát kérdést: van-e nálad kábítószer.

Isztambulban is van ennek egy halvány utánzata: az Eminönü-Taksim-tengely. Itt a média-imádta Taksim környéke, hol jómagam is lakozom most, hagyományosan a világi felsőközép színtere, bár az utóbbi években vannak szlömösödő részei, ahol se hébe, se hóba nem fordul elő hidzsáb. S ahogy vonul az ember lefelé (kiváló könyvesboltok környékén), úgy lesz egyre tradícionálisabb az öltözet.

Az Aranyszarv-öböl déli partján, a Kapalı çarşı bejáratánál már olyik a hangulat (s ez is az utóbbi évtized fejlemênye), mint, amit a Közép-Ázsiában a "vengerszkij ucsénnyij i anglijszkij spión"állandó eposzi jelzővel ellátott Arminius Vambery írt.

Másfél évszázaddal ezelőtt.

(Néhány homlokzat Galatából.)

18581654_1326627060719725_6905343119232884310_n.jpg

18519420_1326627150719716_2379208890351094575_n.jpg

18519859_1326627084053056_8180609084251354461_n.jpg

18620118_1326627177386380_7000088172140490160_n.jpg

18519762_1326627230719708_8497574660083513994_n.jpg

18486301_1326627204053044_2128014491194183142_n.jpg

Szólj hozzá!

Bâb-i âli 2

2017. május 19. 23:12 - politics&islam

 

2009-ben helyben szurkoltam végig a parlamenti választásokat Libanonban. Azóta nem volt miért/kiért szorítani, tekintve, hogy kétszer is meghosszabbította önnön mandátumát a parlament.

Mindenekelőtt azért nem, mert a Libanonban népi sport - minden választást más, jól meg-gerrymanderingezett rendszer alapján kell megrendezni, lehetőleg a legtöbb galibát okozva az "ellenzéknek", már ha van olyan - szóval, népi sport választási törvény-módosítás részleteiben ezúttal nem tudtak megegyezni. (Hiába, no, amíg totális volt a szíriai befolyás - azaz úgy Rafíq al-Harírí exminiszterelnök 2005-ös meggyilkolását követő szír csapatkivonulásig - könnyebb volt ez, Damaszkuszból vezényelve.)

A két és fél éves spéttel megválasztott elnök, Michel Aoun ugyan azzal fenyegetőzik manapság, hogy betart, de nem sok előrelépést várok ezen a téren.

Nem úgy mondjuk a szomszédos széjjelrombolt ország infrastruktúrális/gazdasági újjáépítésben való részvételt illetően. Ott egymást tapossák a libanoni cégek. S a dolgok jelenlegi állása szerint azoknak áll a zászló, akik a talpon maradt damaszkuszi kormány szövetségesei.

Amikor 2006-ban Izrael súlyos infrastruktúrális károkat okozott bombázásaival a dél-bejrúti síìta elővárosokban és az ország déli részén, a helyreállításban elsősorban síita cégek jeleskedtek - iráni financiális támogatással s iraki vendégmunkaerővel. A szemem láttára tüntették el pár év alatt a romokat, egyúttal modernizálva a csapás sújtotta negyedeket meg az infrastruktúrát.

Most ezeknek a cégeknek állhat a zászló annyi kis distinkcióval, hogy a libanoni síita kötődésű cégek - nemzetközi, elsősorban nyugat-afrikai és latin-amerikai kapcsolataik révén megerősödve immár önálló tényezőkênt versenghetnek.

Ott lesznek azért az irániak - és el ne felejtsük, a törökök is. Ankara keményen izmozik ezen (is). Nyáron lesz egy nagy börze ebben a témában Damaszkuszban.

És addig, mondjuk, hányan halnak még meg?

 

Szólj hozzá!

Algéria választott

2017. május 16. 08:22 - politics&islam

 

Vidám áldemokráciákban a választások szinte mindig zökkenőmentesek. A politikai felépítmény stabil. A kontrollált média ujjong. Az emberek zászlókat lobogtatnak, skandálnak, kezet csókolnak. Mindenki, mindennel meg van elégedve. Mindaddig, amíg – végül, ha más megoldás nincs – közbeszól a gerontológia.

Az algériai parlamenti választásokról könnyű írni. Nyertek azok a pártok, amelyek eddig is. A hatalomnak nincs félnivalója. Gondolja.

Mindjárt itt a részvételi arány. 38, 25%. Ezen elgondolkozva ugorjunk is. Csak annyit: a fiatalok elsöprő többsége távol maradt az urnáktól. A „bojkottáló” 17 millió (a regisztrált 23-ból) választó 90%-a a fiatalok közül került ki. Ez máris figyelmeztető jel lehetne a hatalom felhőrégióiban úszkáló politikai-katonai elitnek. Algéria különösen fiatal társadalom.

A parlament 462 helyéből 164-et az 1962 óta kormányzó Nemzeti Felszabadítási Front (FLN/حزب جبهة التحرير الوطني). Ehhez jön a vele „koalícióban” lévő 97 fős frakcióval rendelkező Demokratikus Nemzeti Tömb (حزب التجمع الوطني الديموقراطي ). S ennyi már elég is a "kényelmes kormányzáshoz".

Az engedélyezett díszlet-ellenzék két legnagyobb ereje a Muszlim Testvériség helyi lerakata, a Társadalmi Béke Mozgalom (حركة مجتمع السلم) és a Változtatás Frontja (جبهة التغيير). Kettejük koalíciója 33 helyet szerzett a parlamentben. Futottak még:

  • 19 képviselő az Algéria Reménye Tömörülésből (تجمع أمل الجزائر),
  • 15 az Építkezés és Igazságosság Unióból (من أجل العدالة والبناء الاتحاد),
  • 13 az Algériai Népi Mozgalomból (الحركة الشعبية الجزائرية)
  • és egyéb független listák 28 képviselői hellyel.

Hogy az ellenzék megfelelő szétforgácsolódás biztosított legyen itt van még a legrégebbi ellenzéki szervezet, a Szocialista Erők Pártja (حزب القوى الاشتراكية), amely tizennégy helyhez jutott, valamint az ugyancsak ennyivel fényes ellenzéki jövő előtt álló Jövő Frontja Párt (حزب جبهة المستقبل). Tizenegyen vannak a trockista (egy demokratikus rendszerben ilyen is van) Baloldali Munkáspárt (حزب العمال اليساري) parlamenti képviselői. A veretes nevű Tömörülés a Demokráciáért és a Kultúráért (التجمع من أجل الثقافة والديموقراطية) szervezet kilenc, a Nemzeti Köztársasági Szövetség (التحالف الوطني الجمهوري) nyolc, a Nemzeti Egyetértés Mozgalom (حركة الوفاق الوطني) négy, a maradék kilenc párt pedig további egy vagy két hellyel büszkélkedhet.

Minő színes paletta. Volt miből választani. Ezzel együtt a kilencvenes évek polgárháborúja (1992-2002) után a hatalom a stabilitás jelszavára építve beszűkítette a politikai mozgásteret. Ez egyre erősebben látszott az utóbbi évek politikai referendumain. Így volt az öt évvel ezelőtti parlamenti megmérettetésen és a 2014-es elnökválasztáson is.

Ezalatt a gazdaság súlyos recesszióba fordult. Az olaj árának esése miatt az állam bevételei 40%-kal estek vissza, ami az amúgy is korszerűtlen struktúrájú gazdaság további romlását eredményezték. Mindez nagy inflációval s a lakossági vásárlóerő súlyos gyengülésével járt. Míg a kétezres évek elején, a kimerítő polgárháború után erősödött a gazdaság és szélesedett a középosztály, az utóbbi évtized már ezen a téren is súlyos gondokat hozott.

Amit a hatalom nem látszik megoldani. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése az egyelőre „csendes többség” szélesedésével jár. Talán a robbanáspontig.

Mindeközben Abdulazíz Butaflíqa elnök max. háromhavonta egyszer jelenik meg a nyilvánosság előtt, szélütötten, tolószékben. Egy több mint egymillió négyzetkilométeres, olajjal és más ásványkincsekkel teli, leamortizálódott posztszocialista gazdaságú, az IS és az AQIM homokdűnék között cirkáló embereitől veszélyeztetett, geopolitikai szempontból stratégiai jelentőségű országban, Európa déli határán.

Előbb-utóbb majd tényleg választani kell.

Szólj hozzá!

Raqqa - régen

2017. május 10. 13:06 - politics&islam

 

Raqqa ostroma. Erről is lehet majd színes élménybeszámolókat készíteni, szörnyülködni, öklöt rázni – hős katonákkal, hős újságírókkal. És szenvedő lakossággal. Ha egyáltalán.

Ha most – törökösen – átugorjuk a Nagy Háború (1VH) alatt itt történteket, azaz ama másfél millió örménynek a kálváriáját, amely genocídiumból nagy rész ide, Raqqa és Deir ez-Zór magasságára esett, láthatjuk, hogy az oszmán birodalom itteni fél évezredes története után nyomban kemény küzdelem kezdődött a térség feletti ellenőrzés megszerzéséért.

A Sykes-Picot egyezményt nem részletezném; annyiszor ki lett már vesézve, a Közel-Keleten és Nyugaton egyaránt. (A tényleges tanulságok levonása azonban még mindig várat magára.) Ennek eredményeképpen a vidék (az Eufrátesz középső folyása) a franciák mandátumterületébe esett. Ennek megfelelően az új urak már a háború vége felé megkezdették – szokásos farriq taszud – szövetségesi politikájukat. Az „oszd meg és uralkodj”-elve alapján a raqqai régióban élő két, északi és déli törzsi hatalmi központ közül az utóbbi vezetőjével, Núrí al-Saalánnal 1919 nyarán egyezséget kötött franciák nevezett törzsfőt és csapatait már maguk mellett tudhatták, amikor a Damaszkuszban királyságot kikiáltó arab csapatok ellen vonultak, hogy 1920. július 24-én a fővárostól északnyugatra eső hegyvidéki Majszalún mezején megütközzenek. A nevezetes csata nem tartott sokáig. A Közel-Keleten élő nyugati diaszpórák egyik kedvenc története volt, hogy a hidzsázi hasemita Fajszal király nagy csinnadrattával felvonult serege, miután a franciák pár repülőről bombákat hajítottak közéjük, azonmód összezavarodott és visszanyargalt Damaszkuszba. S az egyik gránát éppen a hadügyminiszter, Júszuf al-Azma fejére esett, siettetvén a káoszt az arabok soraiban. (Azma szobra ma is ott áll a róla elnevezett téren a szír főváros modern részének szívében. Micsoda indiai és/vagy karate filmeket játszó mozik vannak a környéken!)

A Majszalún-sztorit én például az aleppói Baron szálloda éttermének korhű kulisszái között halottam. A hotelben számos ismert, a gyarmati korban élt híresség mellett például Mrs. –  majd később Lady – Mallowan is szeretett volt megszállni, hogy míg férje a homokban turkál, papírra vesse M. Poirot valamely új, általában errefelé játszódó történetét. Nem mellesleg én is egy régész társaságában voltam. De vissza a kanyarból.

A majszalúni csata azért ennél komolyabb volt. Leginkább azért mert az 1VH alatt az araboknak tett brit ígéretek (Huszajn-MacMahon levelezés) egy önálló és egységes arab államról (ennek kikiáltása történt Damaszkuszban Fajszal vezetésével), itt enyésztek el véglegesen.

Saalán a franciáktól egymillió frankot kapott a főváros bevételéért s az összeg mellett még az a „megtiszteltetés” is érte, hogy ott lehetett a Damaszkuszba bevonuló Gouraud tábornok oldalán.

Közben egy másik Raqqa-vidéki törzsszövetség vezetésével is politikai játszmába kezdtek a franciák. A befolyásos Fadaán-törzs családi viszályát is a maguk javára fordították és Madzsham bin Muhajdot segítették a vezetéshez a damaszkuszi kormánnyal (Fajszal) szövetségben lévő unokabátyja, Hádzsim bin Muhajddal szemben. Mahdzsam aztán már fontos szerepet játszott Aleppó franciák általi (egy napos) ostromának.

A Fadaán-törzs aztán a továbbiakban is jelentős részt vállalt a franciák hatalmának Szíria keleti és északkeleti részében történő kiterjesztésében. Aleppó kormányzója, de Lamotte tábornok és Mahdzsam bin Muhajd közötti titkos szerződés értelmében az arab törzsi vezető lett a Dzsaráblus és Tall al-Abjad közötti régió biztonságáért felelős helyi rendőrség feje.

S hogy a helyzet komplikáltságát érzékeljük: a Fadaán-törzs megosztottsága további bonyodalmakat okozott. A két fő ág közül a Muhajd-család vezette al-Valad-nemzetség Hádzsim kivételével a franciák mellett állt, a Harsza azonban, a Qaísís-ek vezetésével szembe fordult az új urakkal. Ugyanakkor ez utóbbiak nem harcoltak nyíltana mandátumbirtokosok ellen, miután hagyományosan fasírtban álltak az azt támogató, fentebb bemutatott Hádzsim bin Muhajddal…

Hádzsim komoly szövetséget kötött a damaszkuszi arab kormányzattal (amíg az fennállt). Havi 3000 dínár, 800 mázsa gabona és 600 puska ellenében akadályozták a franciák előrenyomulását az Eufrátesz-völgyében. (Felrobbantották például a stratégiai jelentőségű dzsarábuluszi hidat.) A franciák és a britek ezzel komoly kihívás előtt kerültek. Hádzsim mellé Bagdadból (az ott szervezkedő arab önállóságot megcélzó politikai erőktől) is érkezett segítség: az úgynevezett Ígéret Szervezet (جمعية العهد) katonai összekötőt küldött Hádzsim mellé Júsuf al-Azáví személyében.

Mindezek után 1920. augusztus 10-én Hádzsim bin Muhajd kikiáltotta a Raqqai Szabadállamot (دولة الرقة المُستقلة). A formáció másik erős embere Ramadán Sallás, a város arab katonai kormányzója volt, aki egy évvel korábban még Deir ez-Zórt védte a britekkel szemben. A politikai entitást egy Hádzsim által elnökölt 16 tagú nemzeti tanács irányította.

Tovább színezem a történetet: a Raqqai Szabadállam fő külső szövetségese a Mustafa Kemal-vezette török kormányzat volt, amely ebben az időben komoly harcokat vívott a mai szír-török határvidéken a közös ellenség, a franciák ellen. A kemáli hadsereg mezopotámiai egységeinek főparancsnoka Mohamed Nihat pasa nem csak fegyverrel támogatta Hádzsim „államát”, hanem a török hadsereg Ötödik Hadosztálya urfai egységei részt vettek a Raqqai Szabadállam csapatainak a francia-szövetséges Madzsham bin Muhajd elleni akcióiban és – naná – a kurd Milliye-törzs elleni manővereiben.

A franciák először tárgyalni próbáltak. Az Eufrátesz-vidéke az akkor kialakítás alatt álló francia kormányzati rendszer szerint az aleppói közigazgatási egységhez tartozott. (A francia mandátum kezdetben négy entitásból állt: egy damaszkuszi központú déli arab, egy aleppói központú északi arab, egy tengerparti alavita „államból” és Libanonból. Az első háromból jött létre az egységes igazgatású Szíria a harmincas években.) Ennek megfelelően a de Lamotte tábornok irányította Aleppó delegációkat küldött Hádzsimhoz. A cél az volt, hogy a Raqqai Szabadállamot egyfajta, a mandátumterületbe beágyazott kvázi-önálló politikai egységgé alakítsák, s felhasználják a török határ védelmére – megfelelő pénzügyi kondíciók biztosításával (egyszerűbben szólva: a vezetők megvesztegetésével).

A tárgyalások kudarca után jött a francia krémes: 1920 szeptemberében megkezdődött a Raqqa bombázása. Az ostrom azonban elhúzódott – köszönhetően a város védelmében részt vevő hozzávetőlegesen 250 kemálista katonai kontingensnek (is). Erre aztán Hádzsim bin Muhajd is vérszemet kapott. Miután a törökök további ezer fővel növelték katonai jelenlétüket a Raqqai Szabadállamban, s további támogatásokra kapott ígéretet, ellentámadást kezdeményezett és megkezdte Aleppó ostromát.

Ami nem sikerült. Ekkor visszahúzódott Raqqába s defenzívában ugyan, de fenn tudta tartani a politikai entitás működését. A franciák nem sikerült egységes ellenzéket szervezniük a környező arab törzsekből, a raqqai függetlenség azonban így is kérészéletűnek bizonyult.

A végső döfést az adta meg, hogy 1921. október 20-án a franciák és a kemali Törökország szerződést kötött s megegyeztek a francia mandátumterületek és a kialakuló török állam közötti határokban.  Ezután a francia csapatok megindultak és az év végére kicsengettek a Raqqai Szabadállamnak. S a törzsi szokások szerint a vezető, Hádzsim elismervén a francia uralmat (kvázi-baj’a), megmenekült a számonkérés elől.

Raqqa birtoklása kulcsfontosságú volt a franciák számára. Miután az eredeti Sykes-Picot-egyezményben (1916) az ő mandátumukba tartozott (volna) Moszul is, Raqqa stratégiai jelentőségű volt az akkor már ismerten olajban gazdag területek és Damaszkusz földrajzi összekapcsolásában. Raqqa birtoklása után kezdődött a poszt-oszmán területrendezés újabb felvonása: huzavona a szövetségesek között, miután Deir ez-Zór brit mandátumterületnek minősült, de a franciák is szemet vetettek rá. Miként a britek Moszulra. A hosszadalmas viszály végül a mai iraki-szíriai határvonalak meghúzásával s ezzel számos arab és kurd törzs szállásterületének máig tartó szétvágásával ért véget. Bár Raqqában a törzsi szereplők mindig nagyobb súllyal estek latba a helyi társadalmi-politikai erő-konstellációk alakulásában, ez máig alapvető jelentőségű – mondjuk kis túlzással – Aleppótól Moszulig. És azon túl…

A törzsek és törzsi viszonyok történelmi és mai konstellációinak ismerete nélkül nehezen érthető, ki, mikor és miért csatlakozik az adott hatalomhoz vagy hagyja el azt. A leegyszerűsítések hibás döntéseket eredményezhetnek. És mindez a (közel)jövőre is vonatkozik.

Mindig szerettem Raqqát. A kilencvenes évek elején még őrizte a száz/ezer éves fílinget. (Más szóval és szemszögből, a hatalom részéről igencsak elhanyagolt maradt.) amikor az egyik augusztusi este – egy háromkerekű motoralkalmatosság „platóján” zötyögve – visszatértem a közeli al-Rasszáfa bizánci romvárosából rusztikus kis hotelembe (60 szír líra/éj), betértem a közös fürdőnek nevezett spájz-szerű helyiségbe, hogy nekilássak lemosni magamról az aznapi sivatagi homokkal kevert izzadságréteget. Egyszer csak elment az áram. Az egész városban egyébként. Miután újhold volt, vaksötét lett mindenütt. A fürdőfülkében még inkább, ha lehet ilyet. (Állítólag volt gyertya az álló koporsószerű fülkében, de aki nem dohányzik, sosem tart magánál gyufát. Én legalábbis nem.)

És akkor elkezdettem „zuhanyozni”. Egy majdhogynem görög amphorára hajazó cserépkorsóból kellett vizet mernem egy pléhbögrével s azzal locsolgatni magam. Úgy, hogy igazából helyszűke miatt nem nagyon lehetett lehajolni. Látni meg egyáltalán nem. A lényeg, az elkövetkező napokban mindenhol megkérdezték, ki vert meg, mert össze-vissza fejelgettem a cserépedényt meg a falakat.

De megtisztultam és jártam egyet a csont sötét városban. A saormásnál megláttam a gázláng fényét. Olyan falafelt ettem ott, hogy máig a nyelvemen érzem. Miként most is emlékszem arra a jóízű beszélgetésre, amit a százévesnek ható vendéglátóipari egységben folytattam a helyi lakosokkal. Csodás volt.

Ilyen volt Raqqa.

Szólj hozzá!

Törökország szavazott

2017. május 03. 06:28 - politics&islam

 

Már jó két hete. Az akkori Mancsban (29. évf. 16. sz. 2017. 04. 20.) elkövetett írásom.

Népszavazás Törökországban az elnöki hatalomról

Szultán született

Recep Tayyip Erdoğan évek óta épülő autokratikus rendszere fontos mérföldkőhöz érkezett. Az elnök immár népi felhatalmazással mozdíthatja el országát a diktatúra felé.

Vasárnap a török választópolgárok otthon és a diaszpórában az Erdoğan elnök forszírozta alkotmánymódosításokról szavaztak. Jelesül arról, hogy az ország parlamentáris demokráciából autoriter vonásokkal felruházott elnöki rendszerré alakul-e. (A módosításokról részletesen lásd keretes anyagunkat.) Bár hivatalos végeredmény csak egy-másfél hét múlva várható, a győztesek már vasárnap este utcabálon, tűzijátékkal ünnepeltek. Az államelnök köszönetet mondott a referendumot lebonyolító, s az alkotmánymódosítás után szerepét vesztő kormányfőnek, Binali Yıldırımnek, s az erősen kézi vezérelt médiának, s hétfőre kormányülést hívott össze a módosítások azonnali előkészítésére.

Isztambul megfordul

Pedig a győzelem hajszálon múlott: az alkotmánymódosítást a szavazók 51,2 százaléka támogatta, ez akkor is szűk fölény, ha másfél millió többletvoksot jelent. A részvételi arány – Törökországban nem rendkívüli módon – több mint 85 százalékos volt. A pszichológiai manipuláció jegyében a szavazólapon az igen szavazatot fehér, a nemet taszító barna alapra nyomták, s a kampányban pedig igyekeztek elnyomni az ellenzéki hangokat. Az elmúlt hónapokban nagy, országos napilapok ellen indult hadjárat; az újságírók védelméért síkra szálló nemzetközi szervezet (CPJ) szerint a legtöbb letartóztatott újságíró (81) – köztük külföldiek is – jelenleg a török börtönökben senyved. De Ankara külföldön is igyekezett elhallgattatni a kritikus hangokat, s emiatt diplomáciai konfliktusba keveredett Németországgal és Hollandiával, Ausztriában pedig egy gyermeklap ellen lépett fel, miután az hataloméhes despotaként ábrázolta a török elnököt.

Erdoğan pártja (AKP) mellett az ultranacionalista, euroszkeptikus Nemzeti Párt (MHP) egy része támogatta az alkotmánymódosítást, míg az ellenzéki kemalista Republikánus Néppárt (CHP) és a török-kurd Demokratikus Néppárt (HDP) ellenezte. A támogatók közt találjuk a szélsőségesen nacionalista Szürke Farkasok mai formációját, a Nagy Egységpártot (BBP) és az egykori oszmán dinasztia leszármazottait is.

A szavazatok területi megoszlása újólag megerősíti Törökország kettészakadását. A támogatók az ország középső és északi részén, azaz elsősorban vidéki környezetben, illetve az ipari- és bányaövezetekben és a hegyvidékeken voltak többségben. A hagyományosan a Mediterráneum – és a Nyugat – felé orientálódó Égei- és Földközi-tengeri partvidék tartományai mind elutasították az alkotmánymódosítást. Ez az országrész a modern Törökország megszületésével együtt járó etnikai tisztogatások és lakosság-áttelepítések ellenére máig hordozza az urbánus görög gyökereket. Ha egészen más okokból is, de jobbára nemmel szavazott Délkelet-Anatólia is – errefelé a választás napján hárman haltak meg fegyveres összetűzésekben. Az itt élő kurd népesség elveti a központi erőkoncentrációt, miután annak nem titkolt célja épp az ellenük esedékes keményebb politikai-katonai fellépés. Az északkeleti Rize és Artvin tartományokban a hemshin-örmény és a láz kisebbség ment szembe a központi akarattal.

A legfontosabb tanulságot azonban a nagyvárosi eredmények mutatják meg. A fővárosban, Ankarában, a nyugati tengerpart központjában, Izmirben, valamint Isztambulban és az ország európai részén, Kelet-Trákiában a nemek győztek. A három metropoliszban nagy súllyal bír a városi középosztály – ez a török társadalom leginkább nyugatos rétege, az atatürki laikus hagyományok letéteményese és az Európához közeledés legfőbb motorja, s ők állnak szemben leginkább az autokrácia kiszélesítésével. Meglepetést itt csak Isztambul megfordulása okozott. A városban a zömében frissen beköltözött, vidéki gyökerekkel bíró alsó középosztály az utóbbi másfél évtizedben Erdoğan szilárd bázisa volt, először polgármesterként, majd kormányfőként mindig többséget szerzett itt. Most azonban fordult a kocka, Erdoğan tizenöt év óta először nem tudta az akaratát érvényesíteni az ország első számú gazdasági, kulturális és tudományos központjában. Egyes belső kerületekben (Beşiktaşban, Kadıköyben, Bakırköyben) 80 százalék volt a nemek aránya; a nagyváros ázsiai oldalán lévő Sultanbeyliben viszont 70 százalék szavazott igennel.

Az erős kéz gondolata

Az ország politikai szétszakadásának kézenfekvő magyarázatául a város és a vidék hagyományos ellentéte kínálkozik. Ám a referendum kirajzolta az ellentétek mélyebb, történelmi aspektusát is. A modern Törökország – hasonlóan az I. világháború után született közel-keleti államokhoz – maga is mesterséges képződmény. A győztes antant hatalmak először nem csak az Oszmán Birodalomnál, de a mostaninál is jóval kisebb államot akartak, s erre válaszul született meg – Mustafa Kemal Atatürk vezetésével – a mai Törökország. Ez a korábban soha nem létezett politikai entitás etnikai, sőt vallási értelemben is heterogén összetételű – annak dacára, hogy az egykor nagy létszámú örmény közösséget az I. világháború alatt a hivatalosan máig tagadott genocídium semmisítette meg, a görögöket pedig a függetlenségi háború alatt, 1922-23-ban űzték el, s telepítették ki. Az Anatóliában élő alevi vallási kisebbséget ugyan a jelenlegi vezetésnek sikerült saját támogatói bázisába csatornáznia, a legnagyobb etnikai kisebbséget, a kurdokat azonban nem.

Erdoğan épp a kurdokra hivatkozva kezdett el a hatalom-összpontosítás szükségéről beszélni, de a belső ellenségkeresés nem állt meg itt – mára valamennyi ellenzéki erő célponttá vált. A tavaly nyári sikertelen puccskísérletet kihasználva totális támadás indult valamennyi egyet nem értő társadalmi csoport ellen. A médiát satuba fogták, tanárok, közhivatalnokok, az igazságszolgáltatásban és az erőszakszervezeteknél dolgozók tízezreit bocsátották el. Az erős kéz gondolata persze távolról nem idegen a török politikától. A modern állam megszületésénél bábáskodó Musztafa Kemál is ilyen figura volt, s Erdoğan most erre a párhuzamra – minden, a laicitást megkérdőjelező lépése ellenére – rá is játszik. Ezért és így tud a világi állam hívei közül is támogatókat szerezni magának.

A külföldön élő törökök majd’ kétharmada az alkotmánymódosítás mellett szavazott. A választási kampány a nagy török közösségekkel bíró nyugat-európai országokban is gőzerővel folyt, nem kevés nehézséget okozva a helyi hatóságoknak és komoly politikai-diplomáciai súrlódásokat keltve: Erdoğan egyszerűen lefasisztázta a hollandokat és a németeket. E konfliktusok is szerepet játszhattak abban, hogy Hollandiában, Ausztriában és Németországban elsöprő volt az alkotmánymódosítás többsége: Németországban a választásra jogosultak 63 százaléka voksolt Erdoğan mellett, s az ottani, két és fél, hárommilliós török közösség tagjai a közösségi oldalakon máris arról írnak, hogy ez másfél-kétmillió voks nyerte meg a referendumot. Erdoğan a kampányban nem zárkózott el a Németországban élő törökök heccelésétől, s ezt a kártyát továbbra is ki fogja játszani Berlinnel szemben. Az pedig már egész Európa közeljövőjét befolyásolhatja, hogy mit lép a török elnök menekültügyben; s ez nem sok jóval kecsegtet. Miután felhívta a külföld – elsősorban Európa – figyelmét a népszavazás eredményeinek tiszteletben tartására, kilátásba helyezte, hogy az egyik első társadalmi vitára bocsátott témája a halálbüntetés visszaállítása lesz. Ha népszavazáson megerősítik, meg ő aláírja. Ez pedig Törökország uniós csatlakozási folyamatának végérvényes lezárását jelentené, s azt is, hogy a csatlakozás perspektívájával immár nem lehet nyomást gyakorolni Ankarára a menekültek visszatartása érdekében. Erdoğan már nyíltan fenyegetőzik a szíriai és iraki menekültek tovább-engedésével, ami új táptalajt adna az európai populista erőknek. A referendum azt bizonyította be, hogy Ankara visszavonhatatlanul feladja az alapító Atatürk által kijelölt célt, azaz Európát, és a „hagyományos” oszmán befolyási zóna felé fordul: a Balkán irányába és a Közel-Keletre.

A példa

A Balkán muszlim közösségei már a kampány idején sem óhajtották leplezni mély rokonszenvüket Erdoğan iránt. Az utóbbi években erősödő török kulturális jelenlét eddig ugyan nem hozta el a remélt beruházásokat, de az elnök győzelmét úgy ünneplik Bosznia és a dél-szerbiai Szandzsák városaiban, mint a sajátjukét. A balkáni muszlimok – szlávok és albánok egyaránt – azt remélik, Törökország gazdasági értelemben is „visszatér” a félszigetre. Ehhez persze lesz egy-két szava az itt – elsősorban Szerbián keresztül – ugyancsak pozícióit erősítgető Moszkvának is. De Ankara ambíciói a tőle délre zajló szíriai polgárháborúban is erősek: nem csak katonai beavatkozásban gondolkodik, hanem gazdasági elképzeléseit is realizálni kívánja, s ezek a jelenlegi helyzetben nem is irreálisak. Törökország a Közel-Kelet egyik kulcsországa, és Európától eltávolodván még inkább az lesz. Így is tekintenek rá a környező arab társadalmak. Az „arab tavasz” révén ideiglenesen hatalomba kerülő, ám sikertelenül kormányzó mérsékeltebb iszlamista irányzatok számára (elsősorban a Muszlim Testvériség internacionális hálózata) etalonként szolgál a sikeres erdoğani iszlamista kísérlet. Ez pedig nem sok jóval kecsegtet a térségben, tekintve a demokrácia amúgy is gyenge kilátásait.

Miről döntöttek?

A népszavazás az alkotmány 18 pontjának megváltoztatására ad felhatalmazást. A módosítások többsége az államelnök jogköreit szélesíti ki, aki ezzel az alkotmány által szentesített egyszemélyi vezetővé avanzsál. Miután megszűnik a miniszterelnöki poszt, az eddig korlátozott, protokolláris szereppel bíró elnök lesz a végrehajtó hatalom vezetője. Ő maga nevezi ki a minisztereket, kezében lesz a költségvetés és a törvényekkel egyenlő súlyú rendeleteket adhat ki. Rendkívüli állapotot hirdethet ki, az ellenzéki erők korlátozására alkalmas bíróságok élére pedig személyesen nevezheti ki bírákat. Az új rendszer lefojtja a parlament már eddig is korlátozott szerepét, az államfő könnyen felosztathatja majd a képviselőházat. Megmarad ugyan az elnök leváltásának és – kétharmados támogatottsággal – bíróság elé idézésének lehetősége, de mivel együtt tartják majd a 2019-es parlamenti és elnökválasztást, Erdoğannak várhatóan meglesz a parlamenti többsége is, így ilyen veszély aligha fenyegeti majd. Annál is kevésbé, mert a kitölthető két ciklus e népszavazás eredményeként akkor újraindul, így 2029-ig nem kell új népszavazást sem kiírnia a hatalmáról.

Szólj hozzá!

Yeni Pazar sancağı 21 - Ami már nem is a Szandzsák

2017. május 02. 20:02 - politics&islam

 

Visszafelé gyorsan beköszönt két "útszéli" kolostor a Nyugati-Morava völgyében. Mindkettőt akkor emelték, amikor a rigómezői/koszovopoljei (a szerbek által máig győztesnek hirdetett s identitásképző) ütközet (1389) a győztesek északnak menekülve-húzódva immár a mai Közép-Szerbiában emeltek templomokat.

Amelyek egyébként építészetileg is visszalépést jelentettek a Nemanják aranykorához képest. De erről - mármint a szerb kolostorépítészetről - majd máskor.

Az elsőt, a ljuboštinjait a Koszovopoljén fogát ott hagyó Lazar Hrebljanović özvegye, a nemanjida Milica hercegnő emeltette. Itt nyugszik a ma is működő apácakolostor templomában.

A másik hasonló korban épült Veluće mellett - egy helyi szerb nemes által. Pompásak a belső freskói, s még inkább a megmaradt külső festés-részletek.

18156981_1301373476578417_9198229147590904879_n.jpg

18058108_1301373506578414_8069147676121389198_n.jpg

17991237_1301373726578392_6578254450324847748_n.jpg

17991925_1301373623245069_6402476831587362400_n.jpg

18157591_1301373699911728_8872889508179145203_n.jpg

18119484_1301373783245053_2805302968012515334_n.jpg

18118975_1301373809911717_6832084733718513843_n.jpg

Szólj hozzá!

Yeni Pazar sancağı 20 - Szerzetesekről, kicsit

2017. május 02. 14:59 - politics&islam

 

A régió telis-tele van gyönyörű középkori kolostorokkal. Ez nem új. Sokat áradoztam már róla.

Most csak annyit, hogy ezek valamennyien most is működnek, mindenütt találni több-kevesebb szerzetest. A szerb ortodox egyházban is probléma a humánerő-utánpótlás, így - főként az eldugott hegyi kolostorokban - elsősorban import-klerikusokkal találkozhatni.

Ez azt jelenti, hogy ide a több, mint húsz éve véget ért boszniai háború alatt elmenekült szerb szerzetesek, papok kerültek. (Mert ilyen menekültek is voltak; gondoljuk a horvátországi Krajinára, Kninre. Annyi beszögelt ablaktáblát csak a kihalófélben lévő libanoni maronita falvakban láttam.)

Ezek többsége ugyancsak traumatizált ember, ami nem segíti - mondjuk így - a társadalmi békét.

Az alant látható Tušimlja kicsiny kolostora a Golijában jó kétórás mászásra van a Raška-folyótól. Az előbbi paraméterekkel bíró szomorú szerzetes kávézás és csendes beszélgetésünk után adott négy húsvéti tojást. A visszaúton az erdőben találtam egy éhes kismacskát. Megpucoltam a tojásokat és megetettem.

Várom a "jó tett helyébe jót várj"-elv alapján nekem járó jussot.

17991973_1301073726608392_4945306146091764999_n.jpg

18058010_1301073763275055_9181861764223699853_n.jpg

Szólj hozzá!

Yeni Pazar sancağı 19 - Balkáni "gerrymandering"

2017. május 02. 06:57 - politics&islam

 

Illetve nem is az, inkább játék a regionalitással. A szandzsák szerbiai része nem alkot semmilyen politikai egységet.

A hat opština közül a legnagyobb muszlim közösségű Novi Pazar és Tutin a Raškai körzethez (okrug) tartozik, amelynek központja Kraljevo. A színszerb, hangulatosan modern és a Kopaonik lábánál fekvő város (mellette áll a szerb ortodoxia par excellence központja, a žičai kolostoregyüttes) száz kilométerre van Novi Pazartól és még harminccal többre Tutintól.

Sjenica, Nova Varoš, Priboj és Prijepolje opštinák meg a Zlatibor okrughoz tartoznak, Užice központtal. Ez utóbbi ugyancsak száz kilométerre van Sjenicától, ráadásul a Pešter és a Zlatibor vidékén amúgy nyáron is órákon át tart az út, nem beszélve a téli hónapokról. (Bringázni viszont isteni dolog errefelé.)

A Szandzsák, mint politikai fogalom Szerbiában nem is létezik már. Míg a régi jugó térképeken - az "autonóm" Vajdaság és Koszovó mellett - legalább ráírták a szerb-montenegrói szövetségi határvidékre a Szandzsák nevét, ma hiányzik ez a felirat.

Meg egyébként is. Ha egy szandzsáki Szerbia más tájain bukkan fel dél-szerbnek titulálják, ha keresztény s bosnyáknak, ha muszlim. Jó esetben.

Rosszabb verzióban mindkettőt letöröközik.

Szólj hozzá!

Yeni Pazar sancağı 17 - Josip Broz, mint békebíró

2017. május 01. 13:46 - politics&islam

 

Aćif Hadžiahmetović személyével zártam az előző történelmi visszatekintést. A kollaboráns helynököt a Szandzsákba 1944-ben bevonuló Tito-partizánok a következő évben kivégezték. A vidékre pedig egy egészen különleges - és, miként utóbb kiderült - átmeneti időszak köszöntött.

A 3. Proletár Szandzsák Brigád már évek óta harcolt a titóista partizánok soraiban, s vezetősége kezdettől fogva szorgalmazta, hogy az egykori Novi Pazar-i szandzsák autonómiát kapjon a háború Aćif Hadžiahmetovićot. '44-re már több száz szandzsáki küzdött a partizánokkal együtt Peko Dapcević vezetésével.

1944 novemberétől 1945 márciusáig létezett a Szandzsák -Titóék bevezette - autonómiája (mint oblast). Az új vezetés deklarálta a férfiak és nők valamint a vallások egyenjogúságát. Az oblast élére Muhamed Hadzismajlović került, mint első és mint hamarosan kiderült, egyetlen elnök. (Ez az autonómia-gondolat aztán a kilencvenes évektől újjáéledve napjainkig programja néhány helyi politikai formációnak.)

Amint azonban véget értek a harcok, győzött a mindig is létező szerb nacionalista törekvés a muszlimok visszaszorítására. A Szandzsák szerbiai részét két oblastra osztották Užice és Kragujevac központokkal, ügyelve arra, hogy a szerbek minél jobban érvényesíthessék érdekeiket a muszlim lakosság ellenében. Közben a kommunista jugoszláv titkosszolgálat (UDBA) behálózta a régiót, s befolyása különösen megerősödött, amikor vezetője, Aleksandar Ranković Titó helyettese lett 1961-ben

Amikor ő lelépett a színről (1963) valamelyest "kettős hatalom" alakult ki a Szandzsák opštináiban (mondjuk, járásaiban). A helyi kommunista pártvezető szinte mindig szerb, míg a városvezető tanácselnök bosnyák/muszlim volt.

A kommunista hatalom nagy arányú társadalmi fejlődést (elsősorban a közoktatás terén) és erőltetett iparfejlesztést hozott. 1948-ban nyílt az első textilgyár, ahova egyébként nem volt elég jelentkező, mert a tradicionális muszlim családokban akkor a nő gyári munkavállalása majdhogynem prostitúcióval ért fel. (A férfiaknak ugyanakkor derogált női állásokba lépni.)

Mindenesetre a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek a fejlődés és stabilitás korszaka volt a Szandzsák társadalma számára (is). Az állam teljes körű szekularizációja az otthonok falai közé szorította a hitéletet, de a muszlimok számára - kis túlzással - ennél többre nem is volt szükség.

Azért az egymás mellett élésnek voltak széttartó folyamatai. Például a középiskolák elvégzése után a szerbek elsősorban Belgrádban és Nisben folytatták tanulmányaikat, míg a bosnyákok Szarajevó, majd később Prishtina felé vették az irányt. És egész Jugoszlávia-szerte itt volt a legalacsonyabb a vallások közötti házasságkötések aránya.

Aztán ami a Ranković-féle ultranacionalista vonalat felélesztő Milošević-érában következett s a boszniai háborúban kulminált, magyarázza: miért van máig oly sok szandzsáki lakóház nappalijának falán a Kurszíj-ája mellett a Generalissimus fényképe

Na, ez is hosszúra és szárazra sikeredett. Pihentetőnek itt egy kép a Golijából.

18118469_1299216430127455_7310427421824001504_n.jpg

Szólj hozzá!