iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Öböl/4 17 - Muszávát

2018. január 21. 12:12 - politics&islam

 

Egyenlőség. Ezt hirdeti az alkotmány az országban együtt élő különböző iszlám vallásjogi iskolák (madzhab, t.sz. madzáhib) követői között.

A többség valóban ibádita, de miként már többször is írtam róla például Szohárban, Dzofárban vagy Dzsaalán Baní Bú Haszanban/Alíban jelentős a síita (tizenkét- és hétimámos) valamint a hanafita és vahhábita állampolgárok létszáma. Nem is beszélve a jelentős számú pakisztáni, afganisztáni és (keralai) indiai muszlim vendégmunkás kontingensről, akik ugyancsak elsősorban a hanafíja madzhab követőinek számát gyarapítják.

A felekezeti együttélést segíti, hogy a vallási középiskolákban és felsőoktatási intézményekben tudatosan törekednek arra, hogy a tanárok is több vallásjogi iskola követői-szakértőo legyenek. Mindebbe - az Arab-félszigeten igencsak unikális módon - a síiták is beleértendők.

Ahogy itt ülök a khaszabi kikötőben, azt nézem, miként vonulnak tömegesen a férfiak déli imára a közeli, egyébiránt ibádita mecsetbe. Különféle omániak, pakisztániak, afgánok.

Muszávát.

P.s. Persze problémák is vannak; nem is kis számban, de a kerek kis szösszenet kedvéért ezeket most elhagyom. A következőkben viszont visszatérek majd az ibáditákra.

26733561_1552876284761467_3919872547168589849_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 15 - Szombat esti láz

2018. január 20. 15:02 - politics&islam

 

2006 tavaszán végigjártam az egyiptomi Nyugati-sivatag oázisait. Khargát, Dakhlát, Faráfrát, Baharíját. Ez a "Második völgy"-nek nevezett vidék igencsak elüt a Nílus-mentétől. Számos érdekesség esett velem ott, most csak egyről.

Dakhlában a napi vizitációk után, napnyugtát követően szédelegtem a vályogtéglákból rakott házak között, amikor hangos, ritmikus éneklésre figyeltem fel. Egy kisebb épület mögött gyékényszőnyegeken fehér galabéjás férfiak ültek körben s jobbra-balra hajladozva kántáltak.

Egy egészen különleges szúfi szeánszra bukkantam. S rögtön csatlakoztam is, miután azonmód magukhoz intettek. Volt összehasonlítási alapom; Szíriában, Libanonban és Iránban is éltem már meg hasonlót, s mint már néhányszor említettem, bejrúti dékánunk naqsbandí mester volt. A dakhlai csoport sajátságosan regionális népi szúfizmust képviselt.

Utána vacsoráltunk (jót) s hajnalig beszélgettünk (szintén jót).

Ez jutott eszembe most, így szombat este, a Muszandam északkeleti szegletében, ahol megkezdtem hegyi tekergésemet. Al-Khálidíja mellett vertem sátrat egy ritkás ligetben, a tengerparti óriás hegyek lábánál. Békésen olvasgattam, amikor hirtelen zenebona kezdődött úgy száz méterte a sátramtól.

Egy darabig a zene ritmusára olvastam, aztán győzött a kíváncsiság. Itt vallásos dalokat előadó együttes tartott előadást a hegyek apró településeiről, de Khaszabból, sőt az autók rendszámtábláiból ítélve az Emirátusokból is összesereglő hallgatóságnak. A nők ételekkel foglalatoskodtak, a gyerekek szanaszét játszottak a sötétben.

Volt kávé; igaz, ománi.

Jó volt.

A sátorba visszatérve folytattam a - papíralapú - könyv olvasását. Hogy-hogynem éppen Ahmet Ümit: Derviskapu (Bab-i Esrar) című könyvét olvasom, ami Konyában játszódik és a mevlevi dervisrendről szól.

Talán véletlen.

Talán nem.

Szólj hozzá!

Öböl/4 13 - Khaszab halászkikötője

2018. január 19. 21:29 - politics&islam

 

Szinte napra egy éve Ashkharában fotóztam kiváló állapotban lévő dhow-kat. Hát itt egy kicsit más a helyzet.

Szenzitív megjegyzés: miként magyar falvak peremvidékeinek úton-útfélen mindenütt felbukkanó szemét-specifikuma a (törött) vécécsésze, Ománban tapasztalataim szerint nincs halászkikötő rozsdásodó hűtőgép nélkül.

Ez utóbbit - a haltárolás ürügyén - még csak-csak értem, de a hazai tájakon felbukkanó lakberendezési tàrgyat kevésbé. Hát mi csak AZT tudjuk?

26239277_1550004308381998_2349080666629398104_n.jpg

26231046_1550002078382221_4291309650141886737_n.jpg

26231463_1549309908451438_8074148194148804480_n_1.jpg

26239159_1550000981715664_1755095252552128527_n.jpg

26220117_1550003381715424_1564515015577072109_n.jpg

26229860_1550002755048820_6466451667171034797_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 12 - Khaszab/Khasab

2018. január 19. 09:22 - politics&islam

 

A Muszandam csúcsán. Van még egy nagyobb sziget északabbra, Kumzar. Emiatt (is) érdekes ez a hely. Ez az egyetlen vidék, ahol az Arab-félszigeten iráni nyelvet beszélnek. A kumzari dél-iráni nyelv, pár ezren beszélik a Hormuzi-szoros északi partján. És itt, Khaszabban, Kumzariban és kevesen Dibbában.

Khaszab csinos kis városka, halászok, csempészek (Iránba/ból), kecskék.

Ejtőzés.

Egyébként a britek nagyon vigyáztak arra, hogy az Arab-félsziget északi csücske az általuk szorosan fogott ománi uralkodók (a Búszaidik) fennhatósága alatt maradjon. Túl a geostratégiai jelentőségen, itt volt az egyik fontos tranzitpontja az 1864-ben megnyitott Karachi-Irak telegráf-vonalnak. Vigyáztak is rá nagyon.

Az enklávé meg mindmáig megmaradt.

26230069_1549302005118895_7951291794647933265_n.jpg

26219743_1549303015118794_8659782552845115934_n.jpg

26220073_1549303868452042_1391623046221561624_n.jpg

26229579_1549306788451750_7324465479409262983_n.jpg

26904186_1549307781784984_5698717695686646299_n.jpg

26229380_1549308611784901_4506041199270459261_n.jpg

26231463_1549309908451438_8074148194148804480_n.jpg

26229440_1549312538451175_2369098693477825007_n.jpg

26804344_1549310295118066_175100007576727549_n.jpg

26230230_1549315088450920_2735732820195540277_n.jpg

26230578_1549315865117509_8888639565123057245_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 11 - Nicsak, ki figyel

2018. január 18. 19:19 - politics&islam

 

Bardzsai (RL) szomszédaink "előszobájában" (a valódi előszoba a lépcsőház volt) békésen megfért egymás mellett a kivégzett iraki ex-elnök Sz. Huszajn) és a likvidált libanoni miniszterelnök (R. al-Harírí) portréja. S ez nem csak egyszerű hős-keresés. Ez az a nüansz, ami nem olvasható ki egyetlen nyugati think-tank szuperelemzéséből.

Mindez azért jut eszembe, mert itt azzal kínozom magam, hogy néha magyar rádióműsort töltök le és azt hallgatom tekerés közben. Tegnap reggel például egy néhány napja esett reggeli beszélgetést hallottam egy kk-i szakértővel. (Nem a személy a lényeg, a jelenség.) Az, hogy a műsorvezető felkészületlen volt, szinte már alap. (Holott ezt a riportert kamaszkoromban majd' minden szombat délután hallgattam, s egyszer magam is voltam a kezei között) De a szakértő teljesítménye elszomorított.

Mindegy. Éljen Omán.

26229454_1549182948464134_3934170981252750480_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 10 - Muszandam, nyugati part

2018. január 18. 09:09 - politics&islam

 

Nearchos, Nagy Sándor admirálisa tudta, mikor kell a hajóhaddal visszatérni Mezopotámiába. Amikor a makedón uralkodó, király, egyiptomi isten és univerzális tótumfaktum belátta, hogy Indián túl már nem megy, szárazföldi úton, Perzsia sivatagán át vezette vissza a sereget.

A hajóhad meg a - mai - Arab-tengeren, a Hormuzi-szoroson és az Öblön át érkezett vissza a Folyamközbe. Nearchos télen tért vissza: ekkor a domináns széljárás ugyanis keleti, Mezopotámia felé fúj.

Meg az arcomba. De a kemény szembeszélben is ragyogó volt a táj. A tiszta levegőég miatt a Khasab előtti hegyek tetejéről halványan látszottakbaz iráni Qeshm szigetének körvonalai. (Hogy ott micsoda földrajzi felszínformációk vannak! És olyan falafelt ettem odaát, amilyet csak Szíriában.)

Ománt keresztül-kasul bejártam. Eddig a dobogón a szalálai halászokkal töltött nap, a Vádi Sáb-ban kétezres hegyek között megbúvó patakban fürdőzés és a Dzsabal al-Hadzsar-on való számos kerékpáros átkelés közül a Hatt-Bald Sayt-Rustáq viszonylat állnak. A Muszandam eddig jó eséllyel pályázik valamelyik helyre.

P.s. Visszatérve Nagy Sándorra. Én a hellenizmust mindig is szerettem. Az őrület határán mozgó ifjú zseni gyorsan exitált, de az általa megnyitott út egy olyan világot eredményezett, amelyet a Nyugat és Kelet egymást inspiráló hatása határozott meg. És a hellenizmus nélkül nagyon-nagyon más volna a világ. (Nem részletezem, gondolkozzunk rajta.)

S bár a történelemben nincs pontos ismétlődés, de a mai civilizációs összeérések hátterének feltárásához, megértéséhez és megoldási alternatívák megfogalmazásához nem ártana mélyebben újratanulmányozni a hellenizmust.

Is.

26219377_1548368498545579_4927126244950711076_n.jpg

26229865_1548368235212272_48708834872115486_n.jpg

26219550_1548378975211198_1228614896920582638_n.jpg

26730645_1548388701876892_3023579173639392615_n.jpg

26733687_1548377318544697_2793855757843219112_n.jpg

26734126_1548380965210999_1183620174519164464_n.jpg

26220184_1548383885210707_4156660811695700044_n.jpg

26219772_1548386371877125_1401870542811149524_n.jpg

26903982_1548376065211489_701430203890278740_n.jpg

26239940_1548400591875703_2174606603741452341_n.jpg

26804612_1548255495223546_8264417855649431338_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 9 - Má qad madá/Ami elmúlt

2018. január 17. 18:05 - politics&islam

 

Vannak elfeledett írók. Az egyiket éppen az előző posztokban említettem volt meg. Karinthy Ferencet ki olvas ma? Nem a negyvenes-ötvenes évekbeli voluntarista szörnyelményeit, hanem - mondjuk az Epepét vagy az izgalmas-kitárulkozó Naplót.

Emlékszem, amikor ez utóbbi a kilencvenes évek első felében először megjelent, azonnal lecsaptam rá a könyvtárban, mint gyöngytyúk a takonyra. Pár nap alatt végeztem ki. "Egy kis depresszió". Van egy ilyen című fénykép Ciniről 1968-ból. (Aztán nagyobb lett.) Ebben az évben kezdte a Naplót.

De azon is eltűnődök néha - hogy veretesebb példát hozzak - hogyan tűnt el Mészöly Miklós. Jó, az ő "vonalát" ma is viszik tovább Nádasék, de a Mészöly kötetek sorsa majdnem az, mint a méltán semmibe hullott Hidas Antaléi.

Ez utóbbi különöst foglalkoztatott. Egykor a könyvtárban - amikor még jártam ilyes helyekre - elhűlve bámultam folyóméternyi nagy barna-fekete köteteit. Kettő-hárommal bepróbálkoztam; hát kérem... Miért nem szólt neki senki, hogy ezt ne tovább, Tóni bácsi. Vagy valami ilyesmit.

S hogy miért szövegelek erről ennyit. Esténként a Közel-Keletbe (itt, mi másba) mélyedek, a hírekben-elemzésekben a legutóbbi trumpi produkció mián felsejlik az egyébiránt évtizede befagyott palesztin kérdés.

Ennek kapcsán jutott eszembe egy novella, amelyet anno Damaszkuszban olvastattak el velünk. Az volt a címe: "Al-khandaq al-ghamíq" (A mély árok). Ez egy mesteri szöveg, a történet egy arab (szír) lövészárokban játszódik az 1973-as háború idején. Minden elemzésnél többet mond el a palesztin kérdés komplikáltságáról, az arabok hazához és politikához való viszonyáról.

A már emlegetett Núrí könyvesboltban azonmód beszereztem a Zakarijá Támir-összest. Érdemes volt. Nagyszerű novellista. Még él; a kilencven felé tendál.

És már tíz éve, ha kérdeztem libanoni és szír barátaimat, a neve majdnem senkinek sem mondott semmi. És akkor még Ulfa al-Idlibíről, Abdusszalám al-Udzsajlíról vagy a régebbiek közül Taufíq al-Hakímról vagy Júszuf Idríszről nem is szóltam.

Mindenki megy a levesbe.

26734270_1547978808584548_592826561262287064_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 7 - Rusztikus dormitórium (éjjel)

2018. január 17. 07:53 - politics&islam

 

Mára ukk-mukk-fukk (ezt így írjuk?) elfeledett írónk, Karinthy Cini (igaz íly atyával, anyával, nagybácsival terhelten igencsak nehéz) egyik, általam különösen kedvelt kései könyvét, az 1947-48-ban tett olaszországi utazást megelevenítő "Italia mia" úgy zárja, hogy az olasz utcaseprők elsöpörnek mindent, s vele együtt az ifjúságukat is. Hogy nem marad(t) semmi a régi Itáliából.

'90-ben mégis volt még valami belőle. Velencében a világ összes turistájával együtt vacsorálva lehetett aludni a pályaudvaron, Luccába csotrogány Fiat 500-assal pöfögtünk be, Umbria hegyein át egy Claudia nevű lány Elton Johnt énekeltett velünk Renault 5-ében s a hátső üléssor minden kanyarban kiugrott a helyéről, Assisiben szuper-blaszfémikus szerzetes-szobrocskákat árultak közvetlenül a Cimabue-freskókat rejtő kolostor-templom mellett, Ravenna meg kellőképpen retkes volt.

S ez utóbbi helyen különösen extrém szállást találtunk. Rés támadt a kerítésen, így este bemásztunk Nagy Teoderik mauzóleumába s nagyot durmoltunk a hallgatag gót mellett (ki, ugye aztán ott sem volt).

Ez jár az eszemben - meg még a sok egyéb "különleges" hálóhely, ahol az elmúlt évtizedekben szerencsém volt szunyálni, egyszer majd erről is - itt, az Emirátusok legészakabbi pontján lévő Vádi Sa'am-ban, hol kicsiny sátramban pötyögtetem e sorokat. Közvetlenül az egyik legrégebbi Ra'sz al-Khaima-i régészeti feltárás mellett, amely, miként az a legősibb leletekkel lenni szok, temetkezési hely. Az ötezer éves Umm al-Nár-kultúra mellett volt itt még más is.

Reggel lefotografálom.

Miként ezt az irdatlan vádit is, amelyben annyinak érzem magam, amennyi vagyok.

26219927_1547260268656402_5200600069831837328_n.jpg

26196288_1547258578656571_4526247669695709504_n.jpg

26220097_1547259781989784_2894623541798037731_n.jpg

Illetve annyi sem.

Szólj hozzá!

Öböl/4 6 - Dája/Dayah vára

2018. január 16. 17:53 - politics&islam

 

E helyen ötezer éve áll valami építmény. A Qászimíknak is egyik fontos erődítménye volt. Innen prímán ellenőrizhették a félsziget északi csücske (Muszandam) felőli mozgásokat. És természetesen a Hormuzi-szorost.

Ez volt a Qászimí-ellenállás utolsó bástyája, britek 1818. december 22-én ágyúzták szét.

Bús düledékei így is kedvemre valók voltak.

26239242_1547203901995372_4966405001251096738_n.jpg

26196365_1547205428661886_2744705079138669151_n.jpg

26231222_1547210335328062_2812713928190356876_n.jpg

26231394_1547208111994951_283948309562347545_n.jpg

26238936_1547206675328428_6086742716195419084_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 8 - Muszandam

2018. január 16. 16:58 - politics&islam

 

Muszandam Omán legészakibb tartománya. Enklávé, Ra'sz al-Khaima és Fudzsajra veszi körül. Északról meg a Hormuzi-szoros.

Mondhatni, hogy ha minden így megy tovább, Omán fog legelőször Iránba érni. Uszkve 15 millió év múlva, amikor az Arab-tábla az eurázsiai alá préselődve eléri a túlpartot. Akkor előbb tóvá alakul a Perzsa-öböl, majd kiszárad.

Na, akkor kezdődik a haddelhad. Nem kell már sokat várni. (Normális, azaz csillagászati idő-megközelítésben.)

Bukha Muszandam egyik közigazgatási egysége. Kettő várak, mecsetek, halászkikötő, príma kaják. És - mint a félszigeten mindenütt - irdatlan hegyek.

Jó hely.

26814693_1547554105293685_7961874867114741371_n.jpg

26731139_1547557291960033_282627049463834599_n.jpg

26239941_1547562915292804_4116543681298117211_n.jpg

26239664_1547565695292526_5478294633534748305_n.jpg

26239167_1547570321958730_5196534263615073910_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 4 - A vár

2018. január 15. 16:33 - politics&islam

 

Szaqar bin Muhammad al-Qászimí hosszú életű volt. 1918-ban született s harminc éves korától 2010-es haláláig kormányozta Ra'sz al-Khaimát. 1972 - mint már írtam volt - bele az UAE-be. Így annak - hendikepes - alapítója lett.

Meg a nemzeti múzeumnak is. Nincs állam anélkül - tudjuk -, így 1987-ben kiadta az ukázt: a Ra'sz al-Khaima-i kormányzói várat át kell alakítani azzá. S lőn.

Az erődöt a 18. század közepén, a Qászimík felemelkedése idején emelték. Emirátusoki mércével elfogadható, azonban az ománi vár-csodákhoz képest, futottak még-kategória.

De nem leszek telhetetlen.

Vagy mégis?

26195666_1545533802162382_4798748064252732853_n.jpg

26169704_1545533995495696_8766419496425816340_n.jpg

26231429_1545534205495675_2876789045179817189_n.jpg

26195976_1545534498828979_2714968487462367621_n.jpg

26730620_1545534725495623_7920739873771854087_n.jpg

26169858_1545534822162280_2299344575673939027_n.jpg

26195805_1545534988828930_1841266218843066907_n.jpg

26169776_1545535328828896_5503969670126019387_n.jpg

26169434_1545535672162195_8851171157497070079_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 3 - A sátor csúcsa

2018. január 14. 08:24 - politics&islam

 

Ra'sz al-Khaima (jelentése a címben) a történelem folyamán mindig is közbülső állomás, tranzitpont volt. Kisebb léptékben az ókori Magan-i rézhegyek/bányák (a mai Omán) és a Folyamköz civilizációi között, globális értelemben pedig a (Kelet/Délkelet-) Ázsiát és Európát összekötő többezer éves, a Selyemútnál is régebbi déli, tengeri kereskedelmi útvonal mondhatni felénél feküdt. A mezopotámiai iratokban (is) így nevezték: Dzsulfár.

Tavaly Ománban már írtam az i.e.3. évezredben az Arab-félsziget északkeleti végében virágzó Umm al-Nár-kultúráról (a Bát-i halomsíroknál). E civilizációnak itt is megmaradtak a nyomai, sőt a legnagyobb sírt éppenhogy itt tárták fel (Ghalíla-sír).

Ezt követően a partvidék bekapcsolódott a már említett globális kereskedelembe. Nem véletle, hogy a Hormuz-i szoros másik oldaláról megkezdődött az érdeklődés: a párthusok (ie.3-i.sz.7.sz.) majd a szászánida Perzsia (isz.3--i.sz.3.sz.) többször is elfoglalta a félsziget itteni partvidékeit. (Ez a fajta perzsa ambíció máug fennmaradt: Ra'sz al-Khaimához tartozik az Irán által a múlt század hetvenes éveiben megszállt három öbölbeli sziget közül kettő, a Kis- és Nagy-Tunb.)

(Ahogy itt irkálok a Ra'sz al-Khaima-i várban, megered az eső. Minden alkalmazott kijön az udvarra, teraszra és mosolyog, mint a vadalma. Az esőnek örül mindenki. Csak én nem.

Vagy: legyen jó napja mindenkinek; én is.)

Az i.sz.8-9. században - akár a mai Omán területén - itt is megjelent s dominánssá vált az Azad törzs. A hegyvidéken és a parti síkságon datolyát és kisebb részben gabonát termeltek, a parton hal- és gyöngyhalászattal foglalatoskodtak, a sivatagos belső-déli részeken pedig tovább folyt a nomád teve- és kecsketartás.

Aztán, ahogy az Nem-Európában lenni szokott volt: jöttek az európaiak. Tavaly sokat írtam Alfonso de Albuquerqe kapitány-alkirályról, aki Ománt vegzálta (foglalta el). Nos, ő itt is működött. Végül halála után, 1518-ban lett Ra'sz al-Khaima partvidéke a portugáloké; innen támadták s foglalták el Hormuz szigetét. (Hajh, a vörös sziget, a vörös vár, a csolnakok! Vissza, vissza, az emlékek világába!)

Aztán egy évszázad múlva jöttek a hollandok. Ők keményen bizniszeltek az Öböl túlpartján lévő Szafavida birodalommal. (Én annyi kiváló 1600-as évekbeli európai arisztokrata ábrázolást sehol sem láttam, mint az iszfaháni Csehel-sotun palota falfestményein. Talán csak a - párizsi- Louvre-ban. Meg a Három testőrös filmekben.)

Az (eddigi) utolsó perzsa huncutkodás errefelé aztán a nagy kalandor-uralkodó, qizilbas efsárida Nádir sáh idején esett meg, s a hollandusokat a 17. század végétől az angolok váltottak fel.

Volt indok is természetesen: az arab kalózkodás felszámolása az Öbölben. (És az Indiába vezető akkori világ-főútvonal biztosítása persze.) Valóban: amikorra a térséget máig uraló al-Qászimí család birtokba vette Ra'sz al-Khaima vidékét (1722), a gyöngyhalászat mellett a kalózkodás lett a fő iparág. Így is nevezték a britek: Kalózpart.

Az első Qászimí-uralkodóval (Szultán bin Szaqar al-Qászimí) lassan vergődtek az új gyarmatosítók. A 18-19. század fordulóján kemény csatákat vívtak a legerősebb arab flottát felmutatni tudó Qászimiakkal. 1809-ben itt a város előtti partszakaszon zajlott a döntő ütközet (egyébként az akkor zajló napóleoni háborúk globális tengeri mellékhadszíntereként), ami az arab flotta szétverésével végződött. Ezután a britek elfoglalták a két Tunb-szigetet és a többi, a Qászimík kormányozta területet. 1808-ban a britek saját emberüket nevezték ki uralkodónak (Haszan bin Alí al-Anazí), akit 1814-ben egy másik báburalkodó, Haszan bin Rahma követett

Végül a britek 1820-ban a Qászimíakkal kötöttek szerződést. Szultán bin Szaqar visszatérhetett s ettől az évtől 1866-os haláláig vígan uralkodhatott. A szerződés értelmében a család felszámolta és betiltotta a kalózkodást és a rabszolgaságot. (Ez utóbbit illetően: hmm.) Elismerték a brit protekturátust, viszont (máig) maradhattak a hatalomban.

Ezt követte aztán 1892-ig a többi a partvidéket uraló családokkal a mai Emirátusok, Bahrein és Qatar területén. Eddigre a vidék a brit térképeken The Pirate Coast-ról Trucial Coast-ra változott.

A Ra'sz al-Khaima-i uralkodó dinasztia élete azért nem volt könnyű. A 19-20. század fordulóján (1900 és 1909 között al-Sárqa/Sharja tette rá a kezét a kis emírségre, majd a "függetlenség" visszaszerzése után a század közepén jött az igazgyöngy-krach (erről majd később). Amikor 1971-ben megalakult az egyesült Arab Emirátusok, Katar, Bahrein és Ra'sz al-Khaima nem volt az alapítók között. Az előbbi kettő esetében ez a helyzet máig fennmaradt, RAK azonban 1972-ben bekuncsorogta magát az új államba.

És jött, ami jött.

Al-musztaqbal jabda' min huná - tudjuk. A jövő itt kezdődik.

Ülök a parton, zúgnak a hullámok. Várom.

26231072_1545353722180390_3448534901820601672_n.jpg

26229784_1545353852180377_7432521295987570338_n.jpg

26231010_1545353945513701_2160799141952066797_n.jpg

26238980_1545354072180355_6030525257891960469_n.jpg

25443082_1545354448846984_8430033017724458169_n.jpg

26165588_1545354248847004_5511407814700588876_n.jpg

26238896_1545354692180293_4353558425232542740_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 2 - Boltban

2018. január 13. 06:22 - politics&islam

 

A reptér-RAK 170-es etap, teljes menetfelszereléssel, feldobott.

Szunnyadtam két órát és alámerültem RAK (Ra'sz al-Khaima) vendégmunkás negyedében.

Három éve itt szilvesztereztem - ad hoc döntés (és teljes leamortizálódás után) egy kvázi luxusszállodában. (Már el is felejtettem, milyen volt. Igaz, ahogy tisztába tettem magam, húztam a városba BÚÉKolni.)

Most egy kis fél órája esett életkép.

Helyszín: egy szupermarket. Szereplők: egy filippínó pénztárosnő, egy pakisztáni csomagoló férfi, egy emirátusoki arab férfi a feleségével s a kelet-európai delegáció, jómagam. (Azaz: a homo sapiens sapiens igencsak széles spektruma.)

Vízzel, kávéval, almával s egyéb élelmiszerekkel odalépek a pénztárhoz. (Kosarat világ életemben utáltam venni, az anno közértekben, no, meg a könyvesboltokban sem, amikor az még "kötelező" volt.)

A szalagon az arab házaspár által vásárolt bébiruhahalmaz. A pakisztáni csomagoló észrevesz, s azonnal felvesz egy pontosan körülírhatatlan arckifejezést és testtartást. Ezt a szolga-pozíciót a britek verték beléjük évszázados ott-tartózkodásuk során s a "fehér ember" láttán még ma is bekapcsolnak ezek a reflexek.

A pakisztáni a következő pillanatban megkerüli az arabokat s az egyébként telefonáló pénztárosnő felé tolja a ruhákat mutatván, tegyem le a cuccokat a szalagra. S ismét felveszi "azt" a pózt.

Erre a az emíri férfi felhorgad (mármint, hogy a pakisztáni csak úgy tologatja a ruháját). Minősíthetetlen stílusban, a másikat kvázi állatnak tekintve beszél vele, miközben meg a Minderwehrtigkeitsgefühl-lel küszködő emberekre jellemző módon sajnáltatja magát: a ruhát nézegeti, nem lett-e koszos. Ezt a produkciót felém is demonstrálja. A filippínó nő - ugyancsak a vendégmunkási kiszolgáltatott helyzerben - hallgat. Én meg megköszönöm a pakisztáninak.

Ez a egy perces humán interakció két dolgot juttatott eszembe: az egyik, hogy ez így nem társadalom. Mármint az emirátusokbeli. Ez az állampolgári dölyf, a szolgaiság meg egyátalán. Még együttélésnek is ideiglenes. De erről már annyiszor írtam.

A másik dolog az, hogy ez alatt a perc alatt megmutatkozott csaknem minden emberi attitüd, ami ellen küzdeni kell. (Most fel vagyok dobva; ezért írtam az optimista verziót.)

Rosszabb napokon - meg általában - így fejeztem volna be: kellene.

Szólj hozzá!

Öböl/4 1 - Éjjeli hajtás

2018. január 09. 19:28 - politics&islam

 

Mondottam magamnak, kikerülöm Dubajt; majd a végén megyek be, ha már kellően fel leszek töltődve, legyen mit lerombolni.

Mentem hát a kertek (tevetelepek) alatt, a mindenütt kivilágított autópályákon.

Az éjjeli kerékpározás az Emirátusokban nagy élmény. Például alig látni a tömérdek sittet, szemetet, mocskot. Az úton százzal húznak el a billencsek - nem túlzok - százasával. Aztán hajnal felé felbukkannak - tízes nagyságrendben - a lerobbant, kormot okádó buszok. Rajtuk "kopott fejű" (J.A.) depresszív pakisztániak, bangladesiek, ceyloniak. A rabszolga-osztály a melóba megy. Volt hangulata.

Azért volt jó/kedves élmény is. Egyszer - még az éjszaka közepén - hirtelen kiszaladt az útra elém egy csíkos hátú gazella. Sikerült szemkontaktusba kerülni vele. Aztán szomorúan konstatatálta a zsúfolt teherautó felhozatalt, még egyszer rám nézett és eltűnt a sötétben.

Jól tette.

És: a homályos képen traszparens: Al-musztaqbal jabda' min huná/A jövő itt kezdődik.

Mindig is tudtam, nem sok jóra számíthatunk.

Ps. Most Ra'sz al-Khaima. Keresem a szappant.

26230226_1544224515626644_652710034419121909_n.jpg

Szólj hozzá!

Öböl/4 - Bevez

2018. január 08. 19:18 - politics&islam

 

Katar

A hazugok ideje van. Meg a műveletleneké. Esetlegesen a félművelteké. De mindenképpen azoké, akik a kor kihívásaival szembeni képtelenségüket (hadd ne írjam - vagy de: impotenciájukat) képzelt múltra épített virtuális valóság hirdetésével kompenzálják. Ami nem más, mint nettó hazugság. De ezt ezen embertársaink már nem is tudják. S jó nekik.

Megy ez a vircsaft a Közel-Keleten is. Katar ekézése során - ismét eufemisztikusan fogalmazva - kígyó-béka előkerül. Most a sajtóban (KSA, UAE) olyan gondolatmenet indult be (hogy, hogynem szinte egyszerre valamennyi orgánumban), amelynek mentén a katari-török egymásra találást úgy diabolizálják, hogy a két "új ellenséget" a megkérdőjelezhetetlen "ősi mumushoz", azaz Iránhoz, s annak politikai rendszeréhez (!) hasonlítják. S ebbe aztán apai-anyait, az előbb mondott kígyót-békát beleadnak.

Vallásjogilag lehetetlen és politikailag is nonszensz a párhuzam, de arról cikkeznek, hogy az Ankara-Doha tengely mögött ott áll a vahhábizmus nemzetközi befolyással bíró szunnita riválisának, a Muszlim Testvériségnek a keze. S főként a szervezet "spiritus rectorának", Júszuf al-Qardáví sejknek.

A gondolatmenet szerint a Muszlim Testvériség köti össze Törökország és Katar politikai vezetését s Erdoğan és a Testvériség a politika és a vallás összekapcsolódásaként egyfajta szunnita vilájat al-faqíh, azaz az iránihoz hasonló berendezkedésű struktúra kiépítésében gondolkodik.

Nem részletezem, hogy ez szunnita oldalon miért nem reális (illetve, akik kiötölték, miért lódítanak egyszerűen), de a szunnita közvélemény (ha van ilyen) számára ütősen hangozhat.

Szaúd-Arábia, az Emirátusok, Bahrein és Kuvait Qardáví sejk szervezetét (Muszlim Vallástudósok Nemzetközi Uniója/الاتحاد العالمي لعلماء المسلمين) már felvette a terrorcsoportok listájára. Ankara tiltakozott, amit a szaúdi sajtó természetesen az előbb említett gondolatmenet alátámasztására használt. A sejk pedig továbbra is megmaradt a szunnita térfélen tevékenykedő főmumusnak.

De hát, hova ez a nagy félelem? Qardáví 92 éves. Egy magyar sztárszakértőtől tudjuk - egy másik, szintúgy koros úr minősíthetetlen minősítése kapcsán -, hogy az ilyen öreg embereknek már nincs sok hátra.

Szomorú. És borzalmas.

Visszatérve a nyitóképhez. Egy dolgot tehetünk. Behunyjuk szemünket s azt képzeljük, a Voyager 1-en utazunk. S úgy látjuk a világot, ahogy ő/az.

XXX

Habasa

Az Emirátusok külügyminisztere Kairóban tárgyal. Ezer téma; köztük kiemelten a Nahda-gát ügye.

Erről már írogattam volt; Addisz Abeba a Kék-Nílusra építi Afrika legnagyobb teljesítményű vízierőművét, ami miatt zabszem-behelyezési problémák merültek fel a vízmegosztásra háklis alsófolyás-menti országok vezetőinek körében.

Szudán és Egyiptom egyébként joggal aggódhat. A Szahara térségében a vízért kis/nagy túlzással 10000 éve (az utolsó nagy kiszáradás kezdete óta) megy a harc. Még a fáraó kori Egyiptom, Núbia, Etiópia (és Punt) között is folyt a politikai-gazdasági izmozás, pedig akkoriban maximum pár millió ember élt a régióban. Ma meg legalább 200 millió.

És a globális felmelegedésről még szó sem esett.

Szóval, Khartúm és Kairó aggódik. Csak nem együtt. Szudán, amely mindig is egyfajta "pária-állam" volt az arab hazában (magára is maradt a szecessziós polgárháborújában), az utóbbi időben Törökország felé orientálódik. Vagy pontosabban: Ankara figyelme vetül reá és Afrikára általánosságban. Így aztán Umar/Omar al-Basír elnök most az Ankara-Doha tengelyben találta magát, míg al-Szíszí Egyiptoma határozottan - már a közös ellenség Muszlim Testvériség mián is - a Szaúd-Arábia&Co. oldalvízén evez.

Erről az evezősportról konzultál most az emirátusi külügyminiszter Kairóban.

Etiópia meg vígan megépíti a gátat.

XXX

Medinai történet

Van Larnacában egy könyvesbolt. (Nekem majd' mindenütt van.) Szerettem oda járni Bejrútból. Mondhatni, ami a libanoni fővárosban nem volt meg, a kis dél-ciprusi (törököknek tetszhető terminus) városban megtaláltam.

A mumus Törökország - no meg az úgynevezett Kuzey Kıbrıs Türk Cumhuriyeti - közelsége mián mindig is jó volt a felhozatal az 1VH közel-keleti eseményeiről szóló művekből. Az ott zajló eseménysorozat ugyanis sokkal több annál, ami a szegényes nyugati (magyar?) közműveltség (van ilyen?) része. Hogy Gelibolu/Gallipoli és Mustafa Kemal, meg Balfour és Arábiai Lawrence. Esetleg Allenby. Rémségesen izgalmas dolgok történtek Nagy-Szíria további vidékein, az észak-afrikai sivatagokban, Irakban, Jemenben, máig hatóan a kurd területeken s az Arab-félsziget számos pontján.

David Lean örökbecsű hát-ez-sosem-ér-véget filmjében Arábiai Lawrence ellenfeleit a nyugati (és arab) narratíva szerint vérnősző cégéres perverz gazembereknek állítja be. S ez a törökökről kialakított súlyos sztereotípia máig tartja magát.

Most például az Egyesült Arab Emirátusokat ugrasztotta össze Törökországgal. Kezdődött az egész avval, hogy néhány napja Abdulláh bin Zájid/Zayed sejk, az Emirátusok külügyminisztere Twitter bejegyzésben inszinuálta Fakhreddin/Fahri pasát, az oszmán birodalom tábornokát.

Nevezett katonai vezető rendkívül érdekes s ritka hosszú katonai (és politikai-diplomáciai) karriert felmutatni tudó személyiség volt. Miként barátja, Mustafa Kemal, ő is a Balkánon (Rusçe/Rusze, a mai Bulgáriában) született, aztán katonai iskolái után végigtevékenykedte az oszmán birodalom valamennyi késői konfliktusát. Ott volt Líbiában és a balkáni háborúkban, Gelibolunál M. Kemallal, aztán 1916 és 1919 között ő volt a medinai helytartó. S mint ilyen, keményen fellépett a Huszajn mekkai seríf-vezette - s Lawrence ezredes obszerválta - arab lázadás ellen, védvén a Damaszkusz-Hidzsáz vasútvonalat (sikertelenül). És mindeközben - mellékesen - kirabolta Medinát.

(Hogy ezt az impozáns karriert gyorsan kibővítsem, hozzátenném, hogy miután a britek lesittelték és Máltára száműzték - engem is űzzenek szám Máltára a britek! - 1921-ben visszatért az alakulófélben lévő Törökországba s máris Mustafa Kemal hadseregében nyomta a görögök, a franciák és az olaszok ellen. Ezután szolgált nagykövetként Kabulban, s csak 1936-ban, hatvannyolc éves korában,mint háromcsillagos tábornok ment nyugdíjba. Még a 2VH-is megérte, igaz azt már fotelból követhette. 1948-ban halt meg.)

Visszatérve a mai konfliktushoz. A emirátusi külügyér tehát elhordta mindennek Fahri pasát, mire Ankara felhorgadt. A néhai tábornok az oszmán kort egyre inkább felmagasztaló Erdoğan-kormányzat számára nemzet hős - úgyis, mint szultáni katonai vezető s úgy is, mint a modern (kis paradoxonnal: a laikus) kemáli Törökország hadseregének egyik felépítője. Akit nem kritizálunk. S főként nem feketítünk be.

S Ankara részéről igazi "regionális" válasz készül: a török kormány mindezek után átnevezné azt az utcát, ahol az Emirátusok nagykövetsége áll. Természetesen Fakhri pasa utcára.

(Egyébként meg, miért ne. A képviselet címe eddig az volt: Galip Erdem Caddesi 610. Sokak numarası 13. Ez a 13. köz lenne a Fahri paşa sokağı. Ettől megnyugodnánk. Vagy nem.)
Ps. Persze ez a vihar a biliben sokkal komolyabb dolog. Része az Öbölben (és általában a Közel-Keleten) folyó szunnita hatalmi harcnak. A Szaúd-Arábia és szövetségesei (köztük az Emirátusok) által ekézett Katar legfőbb szunnita szövetségese Törökország. Az efféle kis történelem-értelmezési konfliktusok is a regionális hatalmi játszmák részei.

XXX

(Nagyon) kis színes.

Az Egyesült Arab Emirátusok kormánya 9 filsszel emeli a benzin adótartalmát. Hajaj, mostantól nem 2,15, hanem 2,24 dirham lesz benzin literje. Ami annyi, mint 0,61 USD. Azaz 156 aranyforintok.

Kár, hogy a bringába nem kell üzemanyag.

 

 

 

Szólj hozzá!

A helytartó hűlt helye

2017. december 27. 22:37 - politics&islam

 

Ami már nem is annyira hűlt.

A szudáni történetírás a kolonializáció korát két részre bontja: az első a tényleges oszmán uralom volt, amit az "(első) török kornak" (التركية ) neveznek. Ez I. Selim szultán 1517-es egyiptomi (és szudáni) hadjáratával kezdődik és tart egészen az úgynevezett Mahdi-mozgalom 1885-ös függetlenedési kísérletéig. A britek ekkor már jelen voltak, s végül kemény harcok árán le is gázolták a Mahdi hadseregét. Az ezt követő brit-egyiptomi kondomínium korát (1899-1956) "második török kornak" (الثانية‎ التركية) hívják.

A valós oszmán befolyás, tehát a 19. század folyamán alatt az ország első számú Vörös-tengeri kikötője és a helytartó székhelye Suakin/Szavákin volt, amely - éppen szemben lévén az Arab-félszigeti Dzsiddával - fontos szerepet játszott nemcsak az afrikai ország kereskedelmi életében, hanem az Afrikából Mekkába és Medinába irányuló zarándokforgalom tranzitálásában is. Amikor aztán a britek felfuttatták a hatvan kilométerre északra lévő Port Szudánt, Szavákinnak befellegzett.

Máig - mondhatnánk, mert a hétvégén Szudánban járt a török szultán. Recep Tayyip Erdoğan és a szudáni elnök, Umar al-Basír 21 egyezményt kötött, közöttük azt, amely alapján a törökök megépíthetik első afrikai kereskedelmi depójukat, kvázi gazdasági támaszpontjukat a város kikötőjében.

Az előbb érintett stratégiai fekvés miatt nem kis jelentőségű az egyezmény. (Különösen, ha a terv realizálódik.)

Sokat emlegettem már: Ankara az utóbbi évtizedben rendkívül aktív volt Afrikában. S az elkövetkezendőkben még inkább fog sertepertélni arrafelé. Erdoğan már Csádban van.

Szudánban meg jöhet - gazdaságilag legalábbis - a "harmadik török korszak".

Szólj hozzá!

Szúfizmus a Félszigeten 4 - Túlélők

2017. december 24. 12:56 - politics&islam

 

A vahhabizmus dominánssá válása tehát nem jelentette a szúfi hagyomány végérvényes megszűnését, annak elsősorban nyilvános praxisát és intézményi hátterét számolta fel. A tradíció természetesen a társadalom egyes szegmenseiben a magán-szféra szintjén is fennmaradt, volt azonban egyfajta „intézményi” továbbélés is. Ilyen volt az úgynevezett „mekkai iskola”.

Ez így több is volt, mint a szúfizmus prolongálása a Hidzsáz városaiban, ugyanis sajátos oktatási-kulturális intézményről van szó. A mekkai iskola szúfi hagyományokkal átitatott helyi metódust jelentett, amely már a 19. században a szent városokban gyakorlatilag maga működtette a helyi „közoktatást”. Ez a jogot illetően eredetileg a málikita és sáfiita vallásjogi iskolát tanította, ehhez csatlakozott harmad- és negyedsorban a hanafita és a hanbalita madzhab. Teológiailag az as’aríja/máturídíja tanait közvetítette. S ami témánk szempontjából a legérdekesebb: „átmentette” az elsősorban sádziilíja, a khalvatíja és az alavíja szúfi hagyományokat.

Számos nagynevű mesterét mutathatnám be ennek az iskolának, maradok azonban néhány kulcsfigura rövid említése mellett. Az átmeneti kor (ez alatt a vahhabita hatalomátvételt értem) központi szereplője volt Muhammad Alí bin Huszajn al-Málikí (1870-1948). Az oszmán és a hásimita Huszajn saríf korában is vezető tisztségeket töltött be, majd a szaúdi időszakban is prominens szereplője maradt a mekkai vallási-politikai életnek. Hasonlóan fontos szerepet játszott a szaúdi kor első évtizedeiben Muhammad Szaíd Jamání (1854-1935). Mekka mellett Medinába is tovább élt ez a hagyomány: Umar Hamadán al-Mahraszí (1876-1949) az előbbiek kortársaként vitte tovább a szúfi tradíciót (is).

Az úgynevezett „második generáció” hasonló nagy befolyású figurákat tud felmutatni: Alaví bin Abbász Málikí (1910-1970), Muhammad Amín Kutubí (1909-1983) és Muhammad Núr Szajf bin Hilál al-Makkí (1906-1982) vitték tovább a hagyományt. S hogy ezt az unalmas felsorolást egy majdnem-kortárssal zárjam: Muhammad Alaví Málikí (1943-2004) a múlt század utolsó évtizedeinek nagy hatású vallástudósa volt, aki hosszabb indiai tartózkodás után az Umm al-Qura Egyetemen tanított s volt. Családja, a Málikí-k tradicionálisan a sádzilíja taríqa követői voltak s ez elmondható a magas vallási és oktatási posztokat betöltő Muhammad Alavíről is.

E személyek és családjaik körül fokozatosan kialakultak az úgynevezett „tudományos ülések/tanácsok”, amelyek – túl azon, hogy a szúfizmus egyfajta szaúdi formájának továbbvivői lettek – máig nagyon fontos nem állami, informális vélemény-központokként értelmezhetők.

Ilyenek manapság az Ál Málikí-tanács (a Málikí család tanácsa), az Ál Zajn-, az Ál al-Bár-, az al-Dzsílání-tanács, Abú Bakr al-Habasí vagy Nabíl al-Gumrí tanácsa és még néhány hasonló szervezet, amit nem említek, mert elalszunk. (Mekkában jelenleg 11, Medinában 18, Dzsiddában 13 ilyen formáció létezik.)

A civil társadalom szervezeteit teljesen nélkülöző Szaúd-Arábiában az effajta informális intézmények rendkívül fontosak belső társadalmi-politikai mozgások tekintetében.

S a jövőben még fontosabbak lehetnek.

Szólj hozzá!

Szúfizmus a Félszigeten 3 - Változások

2017. december 21. 12:36 - politics&islam

 

Ez azért eufemizmus. Amikor 1924-ben az Ál Szaúd csapatai benyomultak a Hidzsázba s a régiót uraló Huszajn saríf családostúl elpucolt, hogy aztán fiai brit gyámkodás alatt megkapják Transzjordánia s Irak trónusát, tehát a húszas évek közepén fordulat történt a félszigeti szúfik számára (is).

Ez azonban nem volt átmenet nélküli. A vahhábita ideológia valamennyi, a korai muszlim közösség - a Próféta, a Társak (sahába), az őket követő generáció, a Társak (Tábi'ún) és a harmadik generáció (Táb'iú't-tábi'ín) - gyakorlatától eltérő praxist elutasított s elvetendő újításnak (bid'a/بدعة) deklarált.

Megj.: A megengedőbb megközelítés ezt a terminust két részre osztotta/osztja, mondván, hogy van a közösség, az umma - az isteni inspirációjú sarí'a alapján történő - boldogulását elősegítő "jó/hasznos újítás" (bid'a haszana/بدع حسنة) és az azzal szembe menő "káros újítás" (bid'a dalála, szunna szajji'a/بدعة ضلالة/سنة حسنة). A téma rendkívül bonyolult és szerteágazó, de az iszlám progresszió miatt nagyon fontos. (Lenne.)

1924 és 1928 között a vahhábiták még nem estek neki a jelentős társadalmi támogatottsággal bíró hidzsázi rendházaknak. Első lépésként a mecsetekből tiltották ki a szúfi dzikreket, miközben a závijék élére mozgalmi komisszárokat (s hogy egy régi-új hazai terminussal éljek: kancellárokat) neveztek ki. Ezt a legtöbb taríqa úgy-ahogy elfogadta, komolyabb ellenállásra csak a tídzsáníja esetében került sor.

1928-ban kezdődött a gyökeres változtatás. A szúfizmust az ősök (szalaf) tiszta iszlámjától eltávolodott veszélyes irányzatnak tituláló vezető vahhabita vallástudósok sürgetésére Abdulláh bin al-Sajkh, az Igazságszolgáltatást Felügyelő Testület elnöke Mekkában majd Medinában látott neki a taríqák felszámolásának. Betiltották a szúfi gyakorlatot minden nyilvános helyen, a sírok, mauzóleumok látogatását felszámolták, a taríqák vezetőit pedig igyekeztek kiszorítani a városokból.

Ez utóbbi során sok konfliktus merült fel, miután a taríqák élén-árnyékában számos "nemzetközileg is jegyzett" vallási vezető élt a szent városokban.

Medinában például a már részletezett múltú szenúszíja vezetője, az akkor éppen Észak-Afrikából kiebrudalt Ahmad al-Saríf al-Szenúszít (1873-1933) akarták eltávolítani. Az élő legenda, aki a szenúszíja élén a francia, az olasz és a brit kolonializmus ellen is felvette a harcot, majd emigrációja során az Osztrák-Magyar Monarchiában is megfordult, olyan népszerűségnek örvendett, hogy az akkor még csak a szerveződő szaúdi állam vezetője, Nadzsd és Hidzsáz királya, Abdulazíz sem húzott vele ujjat. A vahhabita vallási vezetők nyomása ellenére sem szorították ki, békében hunyt el Medinában.

Szaúd-Arábia 1932-es megszületése után a taríqák hivatalosan megszűntek működni a királyságban. A szúfi vezetők egy része azonban maradt, s velük együtt maradt a hagyomány is. Mindmáig - az egyes vezetőkhöz, illetve később a családjukhoz köthető úgynevezett tudományos ülések/tanácskozások formájában.

Szólj hozzá!

Szúfizmus a Félszigeten 2 - Szenúszíja

2017. december 19. 09:06 - politics&islam

 

A magunkféle népek szeretnek beleállani a biztosba. Jómagam is úgy nőttem fel, hogy gyermekként minden demonstráción látván a magyar kommunista szentháromság buzgó felvonulók által cipelt képeit, azt hihettem, hogy a Kádár-Lázár-Losonczi trió mindörökkön örökké - kinek a nyakán, kinek a szívében, de - marad. Aztán persze mégse, de a "társadalmi igény" - szomorúan konstatálom - fennmaradt az efféle, székükhöz ragadt politikusok hatalmának prolongálásra.

Voltak aztán nemzetközi állócsillagok is. Nem szovjetezek most (Brezsnyev haláláért máig haragszom, mert aznap délután elmaradt miatta a TIT-székházban a bolgár sci-fi-film), maradnék a Közel-Keleten. Például majd' egész életemben azt hittem, az Ezredes örök. Muammar al-Qaddzáfí, akitől kvázi egyik egyetemi diplomámat is kaptam, el nem akart tűnni a politikai porondról. Sőt, bohócmutatványa a vége felé újabb és újabb elemmel gazdagodott. Aztán persze tudjuk, mi lett a vége.

De az eleje! Ő zavarta el 1969-ben azt az I. (és egyetlen) Idrísz királyt, aki a szenúszíja szúfi irányzatot, hosszú politikai, antikolonizációs küzdelmekben való részvétele után csúcsra futtatta, s 1951-től a taríqa vezetőjeként (is) irányította Líbiát. Az Észak-Afrikában nagy karriert befutó szenúszíja története viszont az Arab-félszigeten kezdődött.

Muhammad bin Alí al-Szanúszí/Szenúszí 1787-ben a (laza) oszmán fennhatóságú Algériában született. (Az iszlám világban való megítéléséhez máig fontos, hogy "saríf" volt, azaz a Próféta lányának, Fátimának és unokatestvérének, Alí bin Abí Tálibnak az első szülött fiúgyermekétől, Haszantól származott.) Miután a marokkói Feztől a kairói al-Azharig mind a "hivatalos" vallási stúdiumok terén, mind a különböző szúfi irányzatok gyakorlatát illetően végigtanulta Észak-Afrikát, 1825-ben zarándoklatra érkezett Mekkába. Tizenöt évig maradt...

A jó pap/lelkész/pópa/rabbi/bonc/vallástudós etc. - tudjuk - holtig tanul, így az akkor már negyven felé járó Szenúszi tovább folytatta tanulmányait. Mestere volt az akkori hanafita qádi, Abdulhafíz bin Darvís al-Udzsajmí, a sáfiita mufti, Muhammad Szálih al-Rajjisz vagy kora híres vallástudósa, Umar bin Abdulkarím bin Abdulraszúl al- Attár.

Hamarosan pedig Ahmad bin Idrísz (al-Árif billáh) az idríszíja rend vezetője mellett találjuk, aki két hét után máris helyettesévé tette. Kipróbált más irányzatokat is: a khalvatíja-uvajszíja taríqa tanításaiba a már említett hanafita bíró, al-Udzsajmí vezette be, a qádiríja tanokkal Abdullah Sáh ismertette meg, a szuhravardíjába pedig az utóbbi és Ibn Idrísz.

Amikor 1825-ben Ibn Idríszt, aki a kortárs jogképzés (idzsthád) újjáélesztésének lehetőségét és szükségszerűségét kezdte hirdetni, elűzték Mekkából, mesterével Aszír tartományba (Szabjá) ment, ahol mestere 1837-es haláláig gondolkodott az iszlám helyzetén és reformján. (Ekkor már kirajzolódni látszottak a modernitás és a tradicionális iszlám antinomiái.)

Szenúszí gondolatai progresszívek voltak. A megkövesedett oszmán államhatalomtól mindenáron meg kívánt megszabadulni. Miként az ekkor megerősödő szintén politikai-vallási mozgalom, a vahhábíja. Mindkét mozgalom az iszlám reformjával és az öregedés jeleit immár felmutató oszmán államtól való megszabadulás igényével lépett fel.

A párhuzamok azonban itt véget is érnek. Közös fellépésről így természetesen nem lehetett szó. Volt egy alapvetésbeli különbség: míg a vahhábíja az alapító, Muhammad bin Abdulvahháb a politikumot (imára) szétválasztja a vallási/spirituális vezetéstől (imáma), az (idríszíja, majd a kibontakozó) szenúszíja e kettőt összevonja: így lehetett majdan a szenúszi taríqa mestere politikai mozgalom és entitás tényleges vezetője.

S ez a különbség - és rivalizálás - okozta később Szenúszí távozását a Félszigetről.

Az első szenúszíja rendház Mekkában jött létre az 1820-as években: ez volt a Závija Abú Qubajsz. Mentora, Ibn Idrísz 1835-es Szabjá-ban bekövetkezett halála után Szenúszí ebből a szúfi központból komoly závija-hálózatot épített ki a Hidzsázban és az Arab-félsziget keleti részén.

Éppen akkor, amikor a központi Nadzsd-ban ismét - igaz akkor még csak átmenetileg - erőre kapott a vahhábíja is. Konfliktusuk végeredménye (is) volt, hogy Szenúszi 1841-ben elhagyta az Arab-félszigetet és átmenetileg a kelet-líbiai Barqában (Kürenaika) folytatta tevékenységét. Kinevezett helyettese, Abdulláh al-Tavátí vitte az ügyeket mindaddig, amíg Szenúszí még egyszer visszatért - röpke hét évre.

Ez a hosszú, összességében 22 éves félszigeti tartózkodás a szenúszíja megerősödését jelentette a Hidzsáz urbánus központjaiban, de egyes rurális törzsi területeken is (Harb, Banú Hárith). Nem beszélve a zarándokok körében elért sikereiről. Több, mint húsz rendházuk működött a 19-20. század fordulóján szerte a Félszigeten, a következő helyeken: Mekka, Miná, Medina, Táif, Dzsidda, Janbu, Badr, al-Hamrá, al-Ajsz, Vádí al-Szafrá, Dzsu'rána, Rábig, al-Lajth, Umladzs, Dabbá, al-Vadzsh, al-Fária, Szamad al-Mufálaha, al-Dzsamúm, al-Hanijja.

A szenúszí závija élén a sejk (itt: elöljáró/muqaddam) állt, mint spirituális vezető. Ő felelt az ott folyó szellemi képzésért és oktatásért. Helyettese (megbízott/vakíl) volt a mindennapi működésért felelős "ügyvezető igazgató". A tanítványok (muríd) pedig tanultak.

A závijék is szigorú szervezeti struktúrába tagozódtak. Ennek élén állt az elnök (ra'ísz), alatta a konzultatív tanács (súrá khvássz al-ikhván), amelynek tagjai az egyes záviják vezetői (muqaddam) voltak. Emellett számos bizottság működött olyan profilokkal, mint a propaganda, a kapcsolattartás vagy a hírszerzés. (Ez utóbbira - miután a helyzet egyre fokozódott - szükség is volt. Később Észak-Afrikában még inkább.

A holland - par excellence, tehát: nyelvész, filológus, író, utazó, gyarmati közalkalmazott és kém - orientalista, Snouk Hurgronje, aki 1884-85-ben maga is megfordult a Hidzsázban, Mekka 1-2 (1888-1889) című művében (angolul: Mekka in the Latter Part of the 19th Century) írta, hogy a szenúszíja az egész Hidzsázban (s különösen a Harb törzs körében) a legelterjedtebb irányzatok egyike.

A szenúszíja kilencven évig (1828-1918) virágzott az Arab-félsziget nyugati felén. Aztán más szelek kezdtek (újra) fújdogálni Nadzstól Hidzsázig, Tihámától Aszírig. De erről majd a végén.

Szólj hozzá!

Szúfizmus a Félszigeten 1 - Bevezető

2017. december 17. 15:02 - politics&islam

 

(Fb-utánközlés.)

A témával más okokból foglalkozván a végére (?) egy talán kevésbé ismert történet.

Mert szúfik az Arab-félszigeten is voltak szép számmal; mondhatni, már a kezdetektől. Ez nem is lehetett volna másképpen, miután a mekkai zarándoklatok mindig is sok - igaz, régen a közlekedés korlátoltabb lehetőségei-eszközei miatt a mainál nagyságrendekkel kisebb számú - muszlimot vonzottak az iszlám világ valamennyi tájáról a Félszigetre. A zarándokokkal pedig együtt érkeztek a különböző vallási nézetek, gondolatok, szellemi irányzatok is. S mindaddig, amíg erős központi hatalom nem támogatta meg az iszlám misztika ellen fellépő purifikátori mozgalmakat (lásd majd a vahhábitákat), semmi sem akadályozta, hogy Mekkában, Medinában, Aszírban, Dzsiddában vagy az Öböl partján szúfi rendházak működjenek, hovatovább virágozzanak.

Ez a virágzás egyébként - nem véletlenül - az oszmán korra esett, mely állam - írtam már - különösképp támogatta a különböző szúfi tarikákat. Emellett két másik, ehhez a korhoz köthető s a zarándoklatokkal a különböző eszmék szabadabb és intenzívebb mozgását támogató tényező is volt.

Az egyik az, hogy az oszmán birodalom általában toleráns volt az iszlámon belüli szellemi-"ideológiai" áramlatok működése iránt - leszámítva talán a néha fellépő, kezdetben a szafavida, később ritkábban a kádzsár Perzsia irányából fellépő direkt síita propagandát.

(S ez a hozzáállás kiterjedt a vallásjogban kodifikált jogállású (dzimmi-státusú) más vallásúakra is: a keresztény és zsidó közösségeken belüli szellemi áramlatok és mozgalmak is nagy mozgástérrel rendelkeztek. Gondoljunk az Európában éppen zajló vallásháborúk idején folytatott isztambuli szabad hangvételű katolikus-protestáns (és muszlim) hitvitákra vagy a birodalom számos szegletében virágzó zsidó közösségekre. E szellemi szabadság igen tág térrel bírt: csak akkor találta magát szembe a hatalommal, ha az az állam megítélése szerint már a politikai status quo-t fenyegette. Lásd például a Sabbatáj Cví-féle mozgalom sorsát.)

A másik, a szúfi irányzatok elterjedését (is) támogató elem pedig az a tény volt, hogy az oszmán birodalom egységes politikai entitást hozott létre a mai Észak-Afrikától (Algéria) a Tigris és Eufrátesz-völgyéig (Irak), a Balkántól és a Krím-félszigettől Jemenig. Ebben a hatalmas földrajzi térben - leszámítva a perifériákon kialakult permanens háborús puffer-zónákat, amilyen például a Magyar királyság területe is volt - az államhatalom meglehetősen sokáig fennálló erős belső stabilitást épített ki. Mindez - természetesen a kor viszonyai között - olyan általános közbiztonságot eredményezett, amely nagyobb számú népességmozgást tett lehetővé. (Ez esetben vessük össze a 17. századi német föld és az oszmán belső tartományok általános közbiztonsági helyzetét. Egy derék bajor úrnak mondjuk Hamburgba eljutni jóval kevésbé volt életbiztosítás, mint egy szarajevói kereskedőnek Kairóba.)

Ahol pedig emberi testek mozognak, utaznak a gondolatok is.

Általánosságban tehát: az ebben az időszakban az Arab-félszigeten is virágzott a szúfizmus. Lássuk, miként.

XXX

Mekka

Minduntalan készülnek az elemzések az iszlám helyzetéről, nehézségeiről, válságáról. Megmondóemberek mondják meg a tutit. Majd' minden esetben - vagy inkább: minden esetben - feleslegesen. Mert az hiányzik, ami a vélemény autenticitását biztosítaná: a régi és a mai források (a történelmiek esetében az írott, a kortársak esetében az írott és beszélt kútfők) eredeti nyelvű ismerete.

Az iszlámot nem lehet csak - legyenek azok mégoly patinásak is - egyetemi campusok, hát még politika-orientált kutatóintézetek - falain belül tanulmányozni. Illetve az előbbieken lehet max. methodologiát szerezni (bár a keleti nyelv- és vallástudományok oktatása terén véleményem szerint le kellene válni már a két és fél évszázados német és angolszász módszertani hagyományokról), aztán viszont maradnak a terep és a szövegek.

Szaúd-Arábia megértéséhez sem elégséges a vahhábizmus akár kielégítő jellegű ismerete. (Hát még úgy - írhatnám ismét - ha ezen ismeretszerzésnek bármily módon köze van magához a vahhábizmus politikai megtestesüléséhez - azaz onnan finanszíroztatik.) A modern ország történelmi múltja és jelene egyaránt színes, számos egyéb vallási, szellemi, ideológiai hagyomány él együtt a vahhábita máz alatt, amelyek legalább olyan fontosak a társadalmi mozgások és politikai cselekedetek szempontjából. Van mély histórikus háttérrel rendelkező s ma is élő tizenkettes, iszmáílita (!) és zajdita síita hagyomány vagy például a szúfi tradíció. És természetesen a törzsiség.

Szaúd-Arábia sokkal több egy úgymond "kőkonzervatív iszlám országnál, ahol egy uralkodó ideológiai rendszerben a kőgazdag elit (az uralkodócsalád) komplikált hatalmi játszmákat folytat". Folytassuk tehát a szúfi hagyományokkal.

Huszajn bin Alí bin Jahja bin Umar bin Ahmad al-Udzsajmí a pre-vahhábita 17. század nagy hatású hanafita vallástudósa számos könyve közül az egyik (Khijábá al-zavájá ahl al-karámát va'l-mazájá) az Arab-félszigeten, elsősorban a Hidzsáz s azon belül Mekka szúfi rendházaival foglalkozik. E szerint az 1600-as évek második felében csak Mekkában negyven szúfi rendnek18 závijája volt. Ezt az adatot az 1664-ben haddzson járó tunéziai tudós és utazó Abú Szálim al-Ajásí is megerősíti. Meglehetős virágzása volt ez a Félszigeten az iszlám misztikának.

Jelen voltak a legnagyobbak: a naqsbandíja, a qádiríja, a rifáíja, a badavíja ahmadíja-ága, a sádzilíja, a marganíja és az alavíja. És - az oszmánok jóvoltából a mevlevíja és bektásíja.

Később helyi alapítású is akadt: a 19. század elején a helyi illetőségű vallástudós, Ahmad bin Idrísz életre hívta az idríszíja-irányzatot, amely hamarosan tekintélyes závijával rendelkezett Mekkában. Sőt: a tend vezetője a város vezető muftija, Muhammad bin Szálih bin Ibráhím al-Rajjisz (1773-1824) lett, aki kora egyik első számú Korán-exegétája (mufasszir) volt, számos egyéb kiemelkedő tudományos tevékenysége mellett.

S ami különösen érdekes: az egyes irányzatok sejkjei a 19. században a Kaabát magában foglaló nagymecset magas rangú tudósai/elöljárói is voltak: Muhammad Mutahhar és Muhammad al-Khání al-Khálidí a naqsbandíja, Muhammad bin Alí al-Kanání és Ahmad Naszr a khalvatíja, Idrísz bin Szaad al-Zubjání és Muhammad al-Arabí a sádzilíja irányzat sejkjei is voltak egyben.

Ez a nagyszámú irányzat igencsak sok rendházat működtetett. A következőket:

- Závija al-qádiríja (alapították 1664-ben)
- Závija al-naqsbandíja
- Závija al-szenúszíja
- Závija al-naqsbandíja
- Závija al-marganíja
- Závija al-Rifáí (rifáíja)
- Závija al-Szammán (szammáníja)
- Závija Abú Bakr al-Sziddíq
- Závija al-Dzsunajd
- Závija al-Badaví (badavíja)
- Závija Szajjidí al-Haddád
- Závija al-Magáriba (Ribát Szajjidiná Uthmán)
- Závija al-Sajkh al-Bábaqí
- Závija al-Sajkh Abdulkabír
- Závija al-Sajkh Muszáfir
- Závija Szajjidiná Alí al-Badaví
- Závija al-Qutbáníja
- Závija Abú Szarír (az 1629-ben itt elhunyt Umar Abú Szarír al-Makkí sejk népszerű zarándokhely sírjával)
- Ribát al-Kúsk
- Ribàt al- Száda stb.

S volt néhány sírokhoz/temetőkhöz kötődő rendház, mint a Qabr al-Sajkh Mahmúd vagy a Mazár al-Maszáví (a temető, amelyben megtalálható volt az 1583-ban elhunyt Alí al-Maszáví sejk sűrűn látogatott sírja).

A záviják ilyetén való virágzását elősegítette, hogy ezek a vallási alapítványok (auqáf) finanszírozta intézmények végezték a városban folyó rendszeres oktatást - az oszmán helytartóság jóváhagyásával és támogatásával.

S eddig csak Mekka városáról volt szó.

XXX

Oly unalmasra sikeredhetett az előző poszt vége, hogy ebből a (mély) pontból indítok. Nem jutunk majd sokkal tovább.

Alí bin Múszá Efendi sejk 1885-ös "A Fényességes Medina leírása" című művében 19 működő rendházról beszél. Hogy legyen mit olvasatlanul átugrani, de a - hozzáférhető források alapján - teljes legyen a lista, felsorolom ezeket:

- Závija Ibn Alván
- Závija al-rifáíja 
- Závija al-szammáníja
- Závija al-szenúszíja
- Závija al-badavíja
- Závija al-szaadíja
- Závija al-qádiríja
- Závija al-mevlevíja
- Závija al-sádzilíja
- Závija al-tídzsáníja
- Závija al-szávíja
- Závija al-qassásíja
- Závija al-dandarávíja
- Závija Abdulbáqí Ásúr
- Závija al-naqsbandíja
- Závija al-Sajkh Udzsalníd
- Závija Akhlijárí
- Závija al-Dasszúqí
- Závija Amlahdár

Ugyanezt - Dzsiddára vonatkoztatva - Ahmad al-Hadráví "A megerősített értékek" című opusában olvashatjuk.

- Závija al-sádzilíja
- Závija al-szenúszíja
- Závija al-mirganíja
- Závija al-ásznavíja
- Závija al-bafavíja
- Závija al-qádiríja
- Závija al-dzsíláníja
- Závija al-szammáníja
- Závija al-Ajdrúsz

Apró megjegyzés a száraz felsoroláshoz. A Mekkához közeli tengerparti kikötő nemzetközi kapcsolatai szerteágazóak voltak - már az oszmán korban is. Túl a Vörös-tengeren át érkező afrikai humán- és szellemi áramlatokon, a szálak a távoli Délkelet-Ázsiáig is elnyúltak: a szammáníja závijét például egy indonéziai szultán alapította a városban.

S voltak még Dzsiddában - a szúfik (s nem csak a szúfik) számára fontos - zarándokhelynek tekintett temetők, mint a

- Mazár al-Alaví
- Mazár Abú Szarír
- Mazár Abú Hinna
- Mazár Abú Unba.

És akkor a harmadik város, Táif. Azt írja Haszan al-Udzsajmí "A zarándok útmutatója Táif történelméből" (arabul a cím - mint általában - sokkal színesebb: Ihdá' li't-táif min táríkhi't-táif) című művében, hogy a hegyvidéki városban is jelen volt a szúfizmus a 19. század folyamán. Itt működött az al-Szajjid al-Valí závija s fontos zarándokcélpont volt al-Szajjid al-Hádí al-Jamani, Abú'-Abbász al-Majvarqí és Zajd bin Thábit sírja-mauzóleuma.

Legközelebb pedig kissé izgalmasabban a szenúszíja taríqa Arab-félszigeti történetéről, kissé részletesebben.

Szólj hozzá!

Szúfi fragmentumok Andalúziában

2017. december 12. 07:14 - politics&islam

 

Kezdetek

Al-Andalusz. Ezzel kapcsolatban is sok a féligaz sztereotípia. De most nem azokról. Szúfik az Ibériai-félszigeten. (És az ahhoz ezer szállal kapcsolódó Magribban.) A Nagy Fehér Szikla (lásd még: Herkules Oszlopai) alatt – honnan manapság a britek fél (vagy egész) Afrikát lehallgatják és ahol ez évtized elején kerékpáromon lovagoltattam a pimasz kunyeráló majmokat – 711-ben, az muszlim seregek átkelése után Táriq bin Zijád elmondotta híres buzdító beszédét. S miután az arab-berber haderő néhány év alatt (már a berber Zijádot féltékenységből gyorsan leváltó és sittre vágó) arab Múszá bin Nuszajr vezetésével lenullázta a több évszázados vizigót államot, amely aztán a reconquista ideológiájában térhetett vissza, hamar kiépült és felvirágzott az iszlám civilizáció Ibéria déli és középső részén. S ebben igencsak hamar megjelentek az első szúfik is.

883 és 931 között élt Qurtuba/Kordobában Abú Abdulláh bin Muhammad bin Maszarra al-Dzsabalí, akit az első ibériai szúfi gondolkodónak lehet tekinteni. Még nem tartozott iskolához (azok még a Masriq-ban is csak alakulóban voltak akkoriban), de könyvei később jelentős hatással voltak a félszigeten kialakuló szúfi közösségekre. Ibn Maszarra hagyományát vitte tovább a 11. század két nagy mestere, Ibn al-Árif/al-Urrúf (1088–1141) és Ibn Bárraján (meghalt: 1141). Az előbbi szanhádzsa bereber családban született Szabta/Ceutában, az utóbbi, aki egyben több kötetet hátrahagyó neves vallástudós is volt Isbílijá/Sevillában látta meg a napvilágot. Mindketten a dél-andalúziai al-Maríja/Almeirában, a szúfizmus félszigeti központjában mélyedtek el az iszlám misztikában s lettek annak vezető személyiségei. Végül a purista al-Murábitún/Almoravida dinasztia egyik utolsó uralkodója, Alí bin Júszuf a mai marokkói Marrákis/Marrakesh-be rendelte őket. Ibn al-Árif tisztázta magát a vádak alól, s szabadon – bár valószínűsíthetően mérgezés útján – hunyt el a városban, Ibn Bárrajánnak mindez nem sikerült: ő a sitten végezte ugyanabban az évben. (Az almoravidák meg hét év múlva, amikor Az al-Muvahhidún/Almohádok kitessékelték őket a történelemből.

Kettejük tanítványa volt (vagy lehetett) Abú Midjan Su’ajb bin al-Huszajn al-Tilimszání (1126-1198), aki egy Sevilla melletti faluban, Qantijjána/Qantillana-ban született, arab családban. Meglehetősen hamar elhagyta Andalúziát és a marokkói Fász/Fezben tanult olyan mesterek keze alatt, mint a jelentős magribi szúfi Abdusszalám bin Mismis (olyan jelentős szúfi mesterek mestere, mint Abú’l-Haszan al-Sádzilí vagy Abú’l-Abbász al-Muszí). További tanítói Abú Jaaza Hazmirí al-Gharbí (meghalt: 1157) és Alí bin Harzihím (meghalt: 1163) és Abú Bakr al-Daqqáq voltak. Mindhárman a nagy keleti (masriqi) teológus majd szúfi, al-Ghazzálí hagyományát vitték tovább az iszlám világ nyugati részén. Abú Midjan Daqqáqtól megkapta a mester/sejk–tanítvány,követő/muríd szimbolikus tudás-átadás-átvételi ceremóniája részeként a mester köpenyét, a khirqát (خِرْقَةٌ).

Később mekkai zarándoklata során találkozott és tanítványa lett a kor egyik legnagyobb szúfi mesterének, Abdulqádir al-Dzsílánínak (1077-1166). (A később jelentkező qádiríja irányzat tőle eredezteti magát.) Ezekkel a tanulmányokkal felszerelkezve tért vissza az iszlám nyugatra és alapított szúfi rendházat (závija/زاوية‎) a mai Algéria területén lévő Bidzsája/Béjaïa városában. Ez így az első korai, kvázi pre-qádiríja intézmény volt a Magribban.

Az almohád uralkodók több alkalommal rendelték Abú Midjant Marrakesbe raportra, s egy ilyen utazása során hunyt el Tilimszán/Tlemsen mellett. Sírja al-Ubbádban a középkortól máig zarándokhely, művei (بداية المريدين, أنس الوحيد, تحفة الأريب) szúfi körökben közkézen forognak.

Abú Midjant leghíresebb tanítványa a „Tanárok tanárának” (معلم المعلمين) nevezte. Aztán ez a tanítvány is befutott. Nagyobb név lett az iszlám misztikában és tudományosságban, mint eddig említett elődei. A következő posztban Ibn Arabí-ról lesz szó.

XXX

Ibn Arabí

Szúfizmus Andalúziában 2 Damaszkusz hegye, a Qászjún egy különálló kompakt világ. Elképesztő legendák fűződnek hozzá, izgalmas negyedeket találhatni az egyre meredekebben felkúszó utcákon, s olyan épületegyüttesek bújnak meg az egykor önálló településként is funkcionáló városrészben, amelyek méltó társaik az odalent, az óvárosban és a Mídán-negyedben álló csodáknak. A miszticizmusról lévén szó, számos dolog jut eszembe a heggyel kapcsolatosan, köztük az a kis üreg, amelyben egy nyelv-szerű geológiai képződmény található, s amelyhez a helyiek a Káin-Ábel-féle kissé rosszul elsült testvérviszály meséjét kötik. (E szerint, amikor a Káin hidegre tette a tesóját, a Föld fájdalmában nagyot üvöltött, s ezt a kiáltásba meredt szájat láthatjuk itt, a hegy oldalában. Mert – természetesen – a helyiek szerint az eset pont a Qászjún-hegyen történt. Hol máshol? A legenda tanulságos, a hozzá fűződő viszony úgyszintén. A Levantéban minden mindennel összeér. Még akkor is, ha oly sokan igyekeznek azt széjjelhúzni.)   

Itt a hegyen található a szúfizmus egyik állócsillagának, Ibn Arabinak a sírhelye és mecsetje. (Nem jelzőzöm, minden próbálkozás kevés lenne.) A messzire vetődött mester az Ibériai –félszigeten, az arab alapítású városban, Murszíja/Mursiában született 1165-ban. Családja az Arab-félszigeti Taj’/ طيء‎ törzsből származtatta magát. (Innen a neve végén olvasható név-utótag: Abú Abdulláh Muhammad bin Alí bin Muhammad bin Arabí al-Hátimí al-Tá’í). Apja, Alí bin Muhammad neves vallásjogtudós, a prófétai hagyomány (hadíth) szakértője volt. Apai nagyapja andalúziai kádi, míg anyai nagyapja, Jahjá bin Jughmán észak-afrikai Tilimszán/Tlemcenben volt berber törzsi elöljáró – és szúfi vezető.   

A hagyomány szerint Ibn Arabí misztikus útja gyermekkorában kezdődött, amikor betegen, lázálom gyötörte: miközben fegyveresek akarták megölni őt, egy ragyogó arcú férfiút látott, akitől a „Ki vagy te?”- kérdésre azt a választ kapta, hogy: „A Já-Szín Szúra.” Felébredvén elrecitálta az adott Korán-passzust s meggyógyult. (Későbbi) értelmezésében a transzcendencia ilyetén való személyes megélésének lehetősége irányította őt a szúfizmus útjára.  

Tanulmányait 1172-től a kor egyik szellemi központjának számító Sevillában folytatta. Itt mestere Muhammad bin Abdulláh al-Sakkáz, kora egyik jelentős szúfi személyisége volt. Vele tett tanulmányutakat al-Andalusz más városaiban; 1198-ban például az ugyancsak pezsgő szellemi életű, bár igazán csak később felvirágzó al-Garnáta/Granadában jártak. Hamarosan már a marokkói Fász/Fezben tanult, ahol ugyancsak jelentős mesterei voltak, Muhammad bin Qászim al-Tamímí, Júszuf al-Kúmí és a már bemutatott Abú Midjan.   

Ibn Arabi nyughatatlan lélek volt. Nem csak szellemi utakat keresett magának: ennek a célnak az eléréséhez folytonosan úton volt földrajzi értelemben is. Kezdődött mindez 1201-es mekkai zarándoklatával, ahol aztán három évig maradt. Ezután a Levantéban járt: Palesztínát, Szírát, Irakot és Anatóliát járta be. Igazi tudományos szivacs volt: mindenütt magába szívta az ismereteket. Anatóliában a szeldzsuk udvarban élő szúfi mesterrel, Muhí’d-dín Iszhaq bin Júszuffal konzultált, Irakban Abdulqádi al-Dzsíláni tanításainak nyomában járt. Moszulban Alí bin Abdulláh al-Dzsámi’ „lábai előtt ült”. Ezután ismét Szíria és Palesztina következett, hogy 1206-ban már Kairóban legyen. 1207-től három évig ismét Mekkában élt, majd 1211-ben Bagdadban a híres szúfi Sihábuddín al-Szuhravardínál tanult. 1214-ben újra Mekka, majd Aleppó s végül a letelepedés: Damaszkusz következett. 1223-tól 1241-es haláláig már Szíria központjában élt.  És jött a valódi összegzés kora. A több száz írás elkészítése és a tanítványok fogadása.

Tanult nála többek között Dzsaláluddín al-Rúmí, a mevlevik „alapítója”.  Gondolatai szerteágazóak. Nem is mennék bele a részletekbe (a Bilád al-Sám vallási oktatási intézményeiben máig elemzik az írásait), csak egy mondat tőle: „Aki feloldódásról beszél, szavai értékesnek találtatnak, s aki az egyesülésről, ő hitetlen” (من قال بالحلول فدينه معلول، وما قال بالاتحاد إلا أهل الإلحاد).

Az iszlám misztika legkényesebb kérdésről nyilatkozik itt. A szúfi praktika szerint az érzelmi gyakorlat közelebb visz Allahhoz. Ez a közelítés – miután az iszlám a transzcendencia és az anyagi világ között átjárhatatlan vonalat húz – mindenkor az eretnekség lehetőségét súrolta. Amikor Manszúr al-Halládzs, egy 10. századi perzsa misztikus így kiáltott fel érzelmi utazása csúcspontján: „Ana al-Haqq”, a vallástudósok eretnekséget állapítottak meg. Az „Én vagyok az Igazság”-kijelentés ugyanis a transzcendenssel (Allah) való teljes egyesülést feltételez(he)ti. Ami blaszfémia. Halládzsot ezért – nem egyszerű bírósági processzus után – kivégezték (922).   

Ibn Arabi ezzel a kijelentésével szigorúan szétválasztani igyekszik az „érzelmi feloldódást” (الحلول/hulúl) és az „egyesülést” (الاتحاد/ittihád), mely utóbbit eretnekségnek tekinti.  

A legnyugatibb Magribból érkező Ibn Arabí nemcsak a Levantéval és az Arab-félszigettel került közelebbi kapcsolatba. Már első mekkai zarándoklata alkalmával eszmét cserélt egy perzsa sejkkel, Abú Sudzsá’ bin Rusztam al-Iszfaháníval s egy füst alatt a lányát is feleségül vette. Nizám mindvégig szellemi társa maradt Ibn Arabínak. Ezek a keleti/perzsa kapcsolatai okozták aztán azt, hogy később a mainstream ortodox vallástudósok mindig is a síizmus gyanújával tekintettek szúfi mesterre.  

Ennek ellenére a legszélesebb körű társadalmi elismerésben részesült. Ennek folytán két tiszteleti megszólítást/nevet kapott: „A Legnagyobb Sejk (al-Sajkh al-akbar/الشيخ الأكبر) és a „Vallás Megújítója” (Muhí’d-dín/محي الدين).  Szúfi körökben nevezték „Vörös Kén”-nek (al-Kibrít al-ahmar/ الكبريت الأحمر) is, mely fényével mutatja a helyes utat.  

Ibn Arabi mauzóleum-mecsetje egy olyik utcában van, ahol megállt az idő. A szúkban szúfi rendházak, madraszák, mecsetek, kereskedelmi raktárak találhatók – többnyire az ajjúbida-korból (1171-1250). A mauzóleum főbejáratával szemben egy kora-oszmán-kori pékség működik, mind a mai napig. S az egyik északi mellékutcában a non plus ultra: a sáfiita vallásjogi iskolát preferáló ajjúbidák által Damaszkuszból kizavart hanbaliták által emelt – az alant lévő omajjád-mecsetre hajazó – dzsámi’ al-hanábila.  

Rozoga faajtaját egy Kis Mukk-szerű szakállas öregember koszos dzsilbábjából előhúzott meseszerűen hatalmas fémkulccsal nyitotta ki, s a feltáruló egyszerű csoda órákig bent tartott.  Még most is bent tart.

 XXX

Mai pillanatképek

Furcsa lehet ezt így kezdeni fél évezreddel a híres Izabella/Ferdinánd-féle ediktum után, amely 1492 őszében határozta meg azt az időpontot, amikorra valamennyi zsidónak és muszlimnak el kellett hagynia az adott év harmadik napján al-Garnáta/Garnada elestével teljes mértékben keresztény kézbe került Ibériai-félszigetet. Azonban – túl a hitüket továbbra is megtartó maradókon – jó tudni, hogy például az Alpujarras-völgyben élő muszlim közösségek engedélyt (mint később kiderült valójában csak haladékot) kaptak a maradásra. Amikor 2011-ben a Pico de Veletáról jövet végigkerékpároztam a völgyben – s közben Ildefonso Falcones ide vonatkozó könyvét olvastam (Fatima keze) – számos nyomát találhattam a végül csak 1568-71-es lázadás után elűzött muszlimok kultúrájának. Sőt, mindenki akkor sem távozott: 1609 és 1614 között még egy végső és véres futamban űzték el őket Spanyolországból.

Van azonban Spanyolhonban egy huszadik századi „szúfi újjászületés”. A múlt század nyolcvanas éveinek elején egy 1963-ban iszlám hitre tért skót, Ian Dallas, aki felvette az Abdulqádir al-Murábit al-Szúfi al-Darqáví nevet, egy marokkói (Meknes) szúfi sejk, Muhammad bin al-Habíb megbízásából a szúfi iszlám spanyolországi újjáélesztésébe kezdett.  Ő bábáskodott a spanyolországi iszlám visszatéréséért létrehozott szervezet (Sociedad para el Retorno del Islam en España) alapításánál is. A marokkói mentor a történelmi hagyományok folytán az al-Murábitún/Almoravida nevet adta a mozgalomnak. (Az almoravidák, miként az almohádok egyaránt Marokkóból kiindulva újították meg az Ibériai-félszigeti iszlámot.) Az irányzatot darqávíjának is nevezhetjük. Mára a szervezet tagjai nem csak a spanyolországi muszlim közösség tagjai közül kerülnek ki; érkeznek tanítányok (murídok) egész Európából. Komoly közösségeik vannak Mallorcán, San Sebastianban, Madridban, Tarragonában, Sevillában és Granadában. Ez utóbbi városban van a szervezet központja is.

Vallási összejöveteleik és szúfi gyakorlatuk minden csütörtökön este van, ahol rendszeresen használják a marokkói mentor, Muhammad bin al-Habíb szövegeit, verseit. Mallorcán Korán-iskolájuk van, 2003-ban pedig Granadában saját kezelésükben lévő mecsetük nyílt, amelynek imámja a szervezet jelenlegi sejkje, Muhammad al-Qaszbí.

A szúfi hagyományokon kívül vallásjogi tevékenységük sem elhanyagolható. Miután vallásjogi értelemben a Magribban domináns málikita vallásjogi iskola (madzhab) követői, számos alapkönyvet adtak ki a témában (köztük az iskola-alapítónak tekintett Málik bin Anasz alapvetését, Az Egyengetett (al-Muvatta’) című munkát.

Ugyancsak a huszadik század végén éledt fel a szúfizmus egy másik irányzata az egykori al-Andalusz területén. A naqsbandíja, amely a középkorban nem volt jelen az Ibériai-félszigeten az utóbbi évtizedekben jelentős hálózatot épített ki Spanyolországban – Názim al-Háqqání sejk vezetésével.

Különleges helyet foglal el a spanyolországi új-szúfi mozgalmak életében az afrikai enkláve, Melilla városa. A lakosság hozzávetőlegesen fele afrikai berber származású, akik körében hagyományosan elterjedtek a szúfi eszmék, irányzatok és gyakorlatok. 1926-ban, amikor a spanyol uralom a Rif-lázadás után ismét visszatért a városba, hogy aztán tíz évvel később a Caudillo innen kiindulva vérbe borítsa az országot, szóval a visszatérés évben itt alapította szúfi rendházát (Zawiya Alawiya del Cerro de Palma Santa) Szidi Muhammadi Belhádzs Táhir. Eredetileg a qádiríja irányzat követője volt, de miután Szidí Ahmad al-Alaví lett a mestere, az ő iskoláját követte: závijája az alavíja (mint a sádzilíja-darqávíja alcsoportja) irányzatát követi. Szidí Mihammadí és fia Szidí Majmún majd egy évszázadig, 2010-ig vezették a közösséget.

Szidi Ahmad al-Alaví halálakor – mondhatni, ahogy az lenni szok – az utódlásért többen bejelentkeztek. Az egyik kandidáló, Adda Bentúnisz önálló alavíja iskolát nyitott. Leszármazottjai egy ideig Franciországban éltek, a csoport jelenlegi vezetője, Khálid Bentúnsz azonban ismét Spanyolországban vezeti csoportját.

Egy másik alavíja-hátterű, marokkói központú csoport Mauláj Basír „irányzata”. Az vezető egy Fász/Fez melleti kis faluban él s közvetítőkön keresztül vezeti többnyire marokkói származású muszlimokból álló csoportjait Galíciában, Sevillában és Mallorcán. Závijája azonban csak Fezben van, a spanyolországi csoportok magánlakásokon végzik a Korán-áják, imák és fohászok láncolatából álló lelkigyakorlatukat.

Török hátterű a dzsarráhíja irányzat. Alapítója a 17-18. század fordulóján Isztambulban élt Nureddin Dzsarráhí/Nureddin Cerrahi) volt. A zenét is a dzikr alapelemévé emelő csoport főként Granadában és környékén erős.

Ezeken túl a Spanyolországban élő afrikai gyökerű muszlim közösségek számos „eredeti” szúfi skolát hoztak magukkal. Körükben virágzik az észak-afrikai tídzsáníja (sejkje: Mahmúd al-Ma’súr) és a szenegáli murídija.

Ezer virág.

Szólj hozzá!

Szálih

2017. december 08. 10:29 - politics&islam

 

Az Igaz Úton Járó

Ilyen sokáig nem lehet. Valahol úgy érzem, egyedül a görögök tudatosították magukban ezt. És a végén elküldtek mindenkit; még azt is, aki nem érdemelte ki. Az osztrakiszmosz az egyetlen megfelelő eszköz.

Érdekes, az arab törzsi hagyományban is élt valami ilyesmi. Ha a törzsfő sejk nagyon gáz volt már, kitöltötte az idejét vagy elgyengült, leváltották, elhajtották, újat választottak a helyébe. (Persze ez valamennyire általános törzsi metódus volt; lásd szegény Álmosunkat!)

Próbálkozna ma valaki a Közel-Keleten ilyesmivel. Mindenki - legyen monarcha vagy köztársasági elnök -, bár szinte valamennyien legitimációs problémákkal küszködnek, beleragadnak a székbe/trónba. Aztán a kirobbantást általában kevesen élik túl.

Kezdetben úgy látszott: Ali Abdullah Szálih egykori jemeni elnök megússza. '78-tól 2012-ig húzta. Közben Észak-Dél szecessziós polgárháború, kettészakadás-egyesülés, törzsi háborúk, al-Qá'ida stb, stb. Az északi Szálih pedig maradt a vártán. Végül az egybentarthatatlant nem lehetett egyben tartani. Szálih túlélt egy merényletet és Szaúd-Arábiába menekült.

Már szivárgott volna vissza, amikor a hauthík csak elcsípték. S hétfő óta ott van golyó-ütötte arca valamennyi arab hírportálon.

Az "Igaz Úton Járó" - ezt jelenti a neve. S még azon sem lehet a végtelenségig. Hát még, ha nem is az igaz úton járt.

Va mádzá baada'l-án? És most mi lesz? - kérdik a szakértőket.

Semmi. Még több vér.

Szólj hozzá!
Címkék: jemen szálih