iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Kızıl Elma

2017. február 22. 10:49 - politics&islam

 

Az utolsó Arany Alma. (A Kızıl Elma, mint a hatalom szimbolikája nagyon messzire vezető téma. Az oszmánok számára Bizánc, Róma, Buda és Bécs kapta e megtisztelő címet. Bár Róma is bevetetlen maradt, a legfőbb áhított cél mindig is a császárváros volt.) Lássuk, miként fogyasszák manapság ezen ízletes gyümölcsöt.

Néhány szó az ausztriai török muszlim közösségekről.

Nem új jövevényekről van szó. Igaz, hogy a Fényes Porta számára Bécs évszázadokon keresztül elérendő cél volt s a Habsburgok állama fő ellenség, ergo az osztrák területeken nem nagyon egzisztálhattak muszlimok, a 19. századtól lassan fordult a kocka. Miután 1978-ban a sokat emlegetett berlini kongresszus, a porosz Vaskancellár és a magyar Szépfiú térképrajzolgatásait követően az OMM okkupálta Boszniát, a Balkánról megjelentek az első nagyobb számú muszlim közösségek. Aztán az 1908-as okkupáció után már állampolgárként még több bosnyák és török telepedett le, elsősorban Bécsben és néhány nagyobb örökös tartománybeli városban. (És Magyarországon is, de ez most kívül esik a témán.)

Ausztria 1867-es alkotmánya (Staatsgrundgesetz, 1867) biztosította a vallásszabadságot, majd az ezt követő vallási felekezeteket elismerő törvény (Die geseztliche Anerkennung von Religionsgesellschaften, RGBl. Nr. 68/1874) megágyazott az iszlám hivatalosan elsimert státusának. Erre az aktusra 1912-ben került sor (Gesetz vom 15. Juli 1912, betreffend die Anerkennung der Anhänger des Islam als Religionsgesellschaft, RGBl. Nr 159/1912).  A nevezetes 66/1912-es törvény a szunnita hanafita vallásjogi iskola követőit államilag elismert felekezet rangjára emelte. Ez volt az iszlám államilag elismert státusának első megjelenése a modern kori Európában. (Mindez a háborús előkészületektől nem függetlenül történt, amikor is a fegyvert ragadó kezek száma fontosabb lett, mint a kezeket irányító agyak vallási-ideológiai beállítottsága).

Ez a törvény a monarchia megszűnése után is érvényes maradt, s 1924-ben az “új szerzemény” Burgenlandra is kiterjesztették. Ezzel együtt az Eslő Köztársaságban még csak pár száz, a monarchia idejéből “ott maradt” muszlim élt. 1939-ben ők szervezték meg első intézményüket, az “Iszlám Kultúrszövetség”-et (Islamischer Kulturbund). 1943-ban a Bécsi Iszlám Közösség (Islamische Gemeinschaft zu Wien) néven egységes nyilvántartásba vették a fővárosban élő muszlimokat.

Miután a Reichben a muszlimok szerveztei felett erősen dominált a Berlinben tartózkodó jeruzsálemi főmufti, al-Háddzs Amín al-Huszajní, a bécsi organizáció vezetői is erősen exponálták magukat a nemzetiszocialista eszmék mellett. Így aztán 1948-ban fel is oszlatták a Közösséget, majd 1951-ben Ausztriai Muszlim Egyesület (Verein der Muslims Österreichs) néven újjászervezték.

A hatvanas években érkezett a – főként török – vendégmunkás-sereg első hulláma. Ennek következtében az évtized végére már tízezer főre emelkedett a számuk. A növekvő közösség társadalmi, karitatív és kulturális szolgáltatásait egy új szervezet, a Muszlim Szociális Szolgálat (Moslemische Sozialdienst) látta el. Ezt követően több próbálkozás után 1979-ben jött létre – az 1874-es és 1912-es törvényekre építve – az Ausztriai Iszlám Vallási Közösség (Islamischen Glaubensgemeinschaft in Österreich - IGGiÖ). Ennek – a felügyelő Oktatási Minisztérium értelmezése szerint – akkor valamennyi, az országban élő muszlim tagja lett. Lett is egy kis jogi huzavona abból, hogy az említett ’12-es törvényben csak a szunnita hanafíja vallásjogi iskola követőiről van szó. Az alkotmánybíróság 1987-es határozata azonban ezt a korlátot feloldotta, s ma valamennyi muszlim,  szunnita, síita, illetve bármely madzhab követői ide soroltatnak. A muszlimok mai helyzetét a legújabb, 2015-ös törvény szabályozza.

A nyolcvanas években jelentősen megnőtt a Jugoszláviából érkező vendégmunkások aránya. Az ekkor érkezett bosnyákok és albánok mellé a kilencvenes évek délszláv polgárháborúja, majd a koszovói konfliktus alatt további, százezer főt meghaladó menekültcsoport érkezett. Ezek az új közösségek számos kisebb-nagyobb szervezetet hoztak létre az elmúlt évtizedekben, amelyek közül a bosnyákok intézményei a legjelentősebbek. Alább említésre kerül egynéhány. 

Az első számú ernyőszervezet, a már említett IGGiÖ élén tavaly nyár óta a 29 éves, török gyökerekkel bíró, Ausztriában született Ibrahim Olgun áll. Az elnök Ankarában tanult és integrációs szakember. A 36 tagú vezetőségben (Der Schurarat) – az ausztriai muszlimok etnikai arányainak megfelelően a török származásúak vanbnak többségben, de jelentős a bosnyákok, az albánok és arabok száma is. A napi munkát koordináló Legfelső Tanács (Der Oberste Rat) 15 tagja ugyancsak multietnikus. A szervezet állami támogatást kap (a szövetségi kormány fizeti a tanárokat), de külső finanszírozók is vannak. Így például a muszlim temetőket magánszemélyek, OPEC-alapítványok és a katari nagykövetség finanszírozza. Bár a kormányzat részéről  a szervezet továbbra is a magában foglalja a teljes ausztriai muszlim közösséget, hivatalos statisztika híján szakértők maximum 50-60 ezer fősre teszik a valós tagságot.

Az Auszriai Török Iszlám Unió a Kultúrális és Társadalmi Együttműködésért (Türkisch Islamische Union für kulturelle und soziale Zusammenarbeit in Österreich – Avusturya Türk İslam Kültür ve Sosyal Yardimlaşma Birliği – ATİB) fárasztó nevű török szervezet mára a legnagyobb, több, mint 75 ezres tagsággal, és hatvan közösséggel bíró organizáció. A legfőbb koordinátora a török miniszterelnökség alá tartozó Vallásügyi Minisztérium (Diyanet İşleri Başkanlığı). Az ATİB vezetője egyben a szervezet imámja és a bécsi török nagykövetség tanácsosa, s minden alkalommal Törökországban nevezik ki. A posztot jelenleg a mersini születésű, otthon tanult, majd Németországban dolgozó Fatih Mehmet Karadaş tölti be.

1988-ban jött létre a szintén török hátterű Ausztriai Iszlám Föderáció (Österreichische Islamische Föderation – Avusturya İslam Federerasiyonu - AIF), amely 30 agszervezettel rendelkezik az országban. Az AIF a Németországban rendkívül aktív Milli Görüş-hálózathoz tartozik. A német földön több mint százezres szervezetnek Ausztriában is tízezres társadalmi bázisa lehet.

Az Iszlám Kultúrközpontok Uniója (Union islamischer Kulturzentren – Avusturya İslam Kültür Merkezleri Birliği – UIKZ) 1980 óta működik, 40 tagszervezettel. Ez is erősen török kormányzati befolyás alatt áll s hagyományosan a Süleymaniye centrumok hálózatához tartozik. (Ezekre érdemes lenne egy kicsit figyelni, miután a Balkánon is egyre aktívabbak.)

Az Ausztriai Török Kultúr- és Sportközösség (Türkische Kultur und Sportgemeinschaft in Österreich – Avrupa Demokratik Ülkücü Türk Dernekler Federasyonu – ADÜFT) mögött sötétebb múlt áll, mint amit semleges neve takar. A szervezet a szélső nacionalista Nemzeti Haladás Pártjához (Milliyetçi Hareket Partisi - MHP) kötődik, amelynek a nyolcvanas években leágazása volt a rossz emlékű Szürke Farkasok (Ülkü ocakları) mozgalma. És van még egy török nacionalista csoporthoz (Nagy Egység Párt – Büyük Birlik Partisi – BBP) kapcsolódó török szervezet, a Bécsben és Vorarlbergben futó Nizam-ı Alem.

S a felsorolás szintjén még:

  • Ahmadiyya, az IGGiÖ és általában a többi szervezet által nem muszlimnak tartott szervezet. 
  • Nurculuk, antikemalista, a kalifátust visszaállítani igyekvő csoport.
  • Kaplancılar, a „kölni kalifa” Cemaeddin Kaplan és fia, Metin Kaplan hívei.
  • Béke – Dialógus Intézet – Friede - Institut für Dialog, Erdoğan rémálmainak főszereplője, Fethullah Gülen helyi lerakata.

A fentiekből jól látható: az Isztambulban egykor megkívánt Aranyalmát nem feledték; kertészeik ma is ápolják a Duna menti faligetet.

P.s. Vásároljunk könyveket a Kuppitschban!

Szólj hozzá!

Ibáditák és a négy vallásjogi iskola 1 – Politikai nüanszok

2017. február 17. 06:29 - politics&islam

 

Először is az (ön)elnevezésről.

Az ibáditák – csakúgy mint több, a többségtől elváló csoport – ragaszkodik saját önelnevezéshez. Miután az ibádíja a többségiek megnevezése volt a kháridzsiták egy kisebb csoportjára s ráadásul nem is az “igazi” alapító/imám után kapta ezt a nevet, különösen erősen ragaszkodott saját nevéhez. Ez pedig az al-muvahhidún (egyisten-hitűek) volt.

És nem is egyedülálló módon, ugyanis például a síizmus hétimámos (iszmá’ílita) ágából leváló, később az egyik első vezető (de szintén nem alapító), Muhammad bin Iszmá'íl Nastákín al-Darazí után drúzoknak nevezett heterodox szekta is ezt a nevet használta önmeghatározásra. S használja egyébként mai is elsődleges lakóhelyén, Libanonban, Szíriában és Izraelben.

S ugyancsak ez volt az elnevezésük azon mozgalom híveinek, akik az anarchiába – és megítélésük szerint – túlzottan nyitott társadalomfejlődésbe vitt iszlám Ibériai-félszigetet (al-Andalusz) és Észak-Afrikát (al-Magrib) még egyszer utoljára fegyverrel egyesítették a 12. században.

Szóval “a tiszta és abszolút egyistenhit (tauhíd) hívei” önelnevezés többször is előbukkant az iszlám történelme során. A “könnyebbség” kedvéért azonban maradunk az ibádita elnevezés mellett – csak nem haragszanak meg érte Ománban, Zanzibárban, Tunáziában vagy az algériai Mzáb oázisban. 

Visszatérve a különbségekre. Először – emlékeztetőül – a “kivonulást” generáló politikai alapállásra. A kháridzsiták elutasították a két tábor (Mu’ávija bin Abí Szufján és  Alí bin Abí Tálib) kompromisszumos kísérletét a megegyezésre a közösség vezetését illetően. A háború folytatását és az “isteni ítéletet” szorgalmazó csoport – mind annak szélsőséges, mind mérsékelt irányzatai később is ragaszkodtak ehhez a nézetükhöz. Sőt, a közösség valamennyi rátermettségét bizonyító tagjára kiterjeszették az umma vezetésének jogát; nem korlátozták azt a Próféta törzsére, a Qurajsra.

Ami a közösség-vezető további feltételeit illeti, nincsen különbség a később a mainstream szunnita elméleti munkákban megfogalmazott kitételektől. Nem sorolom fel az ide vágó munkák címeit sem a fősorvonalból, sem az ibáditák oldaláról, legyen elég az ibádita feltételrendszer vázlatos ismertetése (esetleges apró nüanszokkal).

Az ibádíja szerint a közösség vezetője (imám) az alábbi feltételeket kell, hogy teljesítse:

  • Felnőtt, egészséges értelemmel bíró, muszlim férfi.
  • Látása, hallása, beszédkészsége ép.
  • Testi fogyatékossággal nem rendelkezik (keze-lába ép).
  • Arab nyelvtudása tökéletes.
  • Az ibádíja tagja.

Mindezen feltétek – az ibádita volt kivételével – valamennyi megtalálhatóak a szunnita ortodoxia politikaelméleti munkáiban.

Az imám megfosztható a címétől az alábbi feltételek legalább egyikének fennállása esetén:

  • Teljes vakság.
  • Teljes süketség.
  • Teljes némaság.
  • Az értelmi képességek elvesztése.
  • “Nagy bűnök” (kabá’ir) valamelyikének elkövetése. (Ebben az esetben túl a közösség vezetői címének megfosztásán, az ilyenkor előírt büntetést kell végrehajtani rajta.)
  • Amennyiben a kabá’ir-on túli bűnt követ el, s az előírt bűnbocsánatot nem hajtja végre.
  • Az ibádíja elhagyása.
  • Önkéntes lemondás.

Ez a feltételrendszer szerepel nagyjából a szunnita fősodorvonal műveiben is – természetesen ismét csak az ibádija-kitételek nélkül. Ugyanakkor a gyakorlat merőben mást mutatott/mutat. A többségi közösség vezetőjének – sokáig: a kalifának – hatalomtól való megfosztása rendkívül problematikus kérdés volt. És maradt. Operatíve erre olyan esetben nyílott – korlátozott számú – lehetőség, amennyiben a vezető tevőlegesen korlátozta a közösséget hite szabad gyakorlásában. Ezen túlmenően “csak” a feltűnő méretű – estelegesen a nem a közösséghez tartozó szereplőkkel (nem iszlám országok)  folytatott korrupció az, ami még a társadalom oldaláról felvetette a hatalomváltást. Minden más feltétel alapján a leváltás lehetősége csak elméletileg állt fent.

Ami az imám megválasztását illeti, ebben az ibádíja sem tudott új metódusokat kitalálni. A közösség vezetőjét náluk is “az oldás és kötés emberei” (ahlu’l-hall va’l-‘aqd), azaz a közösség vallási/világi elöljárói választották meg – közmegegyezés (tarádí) alapján, amit a közösség hűségesesküvel (baj’a) legitimált. 

Az ibáditák, illetve Omán történelmében majd látni fogjuk, az előbb említett választási feltételrendszer, illetve metódus de facto is működött az imám-dinasztiák váltásakor.

Szólj hozzá!

Szenátus

2017. február 15. 05:05 - politics&islam

 

Két és fél év alatt sikerült a libanoniaknak elnököt választani. Ezen a teljesítményen aztán annyira felbuzdultak, hogy most egy régi-új intézmény felújításán gondolkodnak. A parlamenti felsőházén.

Nem új a téma. Amikor az ország – még jócskán a francia mandátumidők alatt – alkotmányt kapott (1926-ban a francia harmadik köztársaság alaptörvényét adoptálták), annak alapján izibe választottak is egy Szenátust (مجلس الشيوخ), amelybe akkori – szintúgy inkább csak feltételezett – arányok alapján delegáltak képviselőket a főbb vallási felekezetek vezetői. A maroniták, görög ortodoxok, szunniták, síiták és drúzok által alkotott felsőház célja lett volna, hogy a törvényhozásban képviselje a felekezeti megosztást, minthogy az eredeti elképzelés szerint a nép által megválasztott alsóház (parlament, مجلس النواب‎‎) nem felekezeti alapon jött volna létre. Az első mandatórikus években ez még meg is valósult valamelyest, sőt még a maronita-drúz-szunnita-síita pozíció-megosztás sem alakult ki. A francia felügyelet alatt álló Libanon első köztársasági elnöke Charles Dabbász/Debbas például görög ortodox volt, de még protestáns elnököt is sikerült választani (Ajjúb Thábit/Ayyoub Tabet) egy rövid időre.

A ma is működő rigorózus konfesszionalista rendszer alapvetően az 1943-as úgynevezett Nemzeti Paktumon (الميثاق الوطني) alapszik, amikor az éppen aktuális két legerősebb politikai személyiség, a maronita Bisára al-Khúrí/Beshara al-Khoury és a szunnita Rijád al-Szulh/Riyadh al-Solh gentlemen's agreement-et kötött, amellyel a két akkor legerősebb vallási felekezetet, a maronitákat és a szunnitákat helyzetbe hozták. A köztársasági elnök mindig maronita, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke síita, a mimniszterelnök és a parlamenti elnök helyettese görög ortodox, a hadsereg parancsnoka maronita, a vezérkari főnök drúz lett, a parlamenti képviseletet pedig 6:5 arányban osztották meg a keresztények és muszlimok között (mely arány már akkor sem tükrözte a valós demográfiai viszonyokat).

Aztán ez a konfesszionalista rendszer mindenbe leszivárgott. A minisztériumi beosztásokig, az egyetemi portás személyéig, a sportklubok szintjéig. Megszilárdult egy súlyosan merev, a nemzeti egységet, az egészséges egységes patriotizmus kialakulását megakadályozó társadalmi rendszer. Ami a demográfiai változásokkal (a muszlimok arányának folyamatos, szignifikáns növekedésével és mára túlsúlyával) folyamatosan ropogtatta a kereteket. És a történelmi tapasztalatok azt mutatták: még hangsúlybeli módosításokat sem sikerült vér nélkül végrehajtani. Gondoljunk csak a hosszú polgárháborúra (1975-1991).

A szenátus létrehozásának gondolata a két és fél éves köztársasági elnöki provizórium idején is többször felmerült. Hogy ez miként oldotta volna meg a legfelső méltóság széke körüli problémát, senki sem tudta, de figyelemelterelésnek jó volt. A kérdés mostani felmerülése is kérdéseket vet fel. Amennyiben – miként egyes politikusok hangoztatják – a felsőház lenne a konfesszionalista parlamenti felosztás színtere, amelybe valós felekezeti arányok alapján választanának képviselőket, az alsóház, amely továbbra is a törvényhozás fő színtere maradna, kilépne ebből a rendszerből és nem felekezeti alapon választanák meg a tagjait.  

Egyébként ez az elképzelés a most nyeregben lévő politikai erők hosszú távú célkitűzése. Mind a végül köztársasági elnöknek megválasztott Michel Aún/Aoun Szabad Hazafias Irányzata (التيار الوطني الحر), mind a vele szövetséges síita Hezbollah (حزب الله) más-más megközelítésben a nem-felekezeti arányos választási rendszer híve. Az előbbi szekuláris alapon lépne túl a konfesszionalizmuson, a második pedig emígyen hozná helyzetbe a demográfiailag legerősebbé növő saját felekezetét.

Ezzel együtt a felekezeti rendszer felszámolása – most – lehetetlennek látszik, miután az nem a fennálló politikai rend egyik szegmense, hanem a rendszer maga. Ha pedig – miként minden fél kommunikálja – a létrehozandó szenátus, amely mindenképpen felekezeti alapon jönne létre és az egyes felekezetek vezetői delegálnák a tagjait, egyfajta ellenőrző szerepet játszana a parlament alsó háza törvényalkotó munkája felett, akkor csak még egy olyan intézmény terhelné az amúgy is megkövesedett rendszert, amely tovább szilárdítaná a konfesszionalizmust.

A nyilatkozatokat hallgatva, a folyamatot csendesen figyelve az az érzésem támad: a szenátus arra lenne jó, hogy még több felekezeti notabilitás tanácskozhatna, nyilatkozhatna, osztogathatna észt s érezhetné magát fontosnak; kedélyes kávészürcsölgetés közepette. Már megint a levantei kávézók járnának jól. De amilyen a kávé ott – ők megérdemelnék. 

Olvasom egy jó tollú helyi újságíró, Izzet Száfí elemzését erről. (Mindig elsősorban a helyi szavakat/ízeket kell tanulmányozni; nem a nyugati tudományos központok vagy think thankek elemzéseit. Érdemesebb. Közelebb, mélyebbre visznek. Gondoljunk arra, miből érthető meg például jobban kis hazánk: egy – nem nevesítem – véleményvezérlő bal, jobb, liberális, noch dazu fasiszta tollforgató esetlegesen akár gyomorforgató írásából, elemzéséből, vagy akármely nagy nemzetközi tudományos központ reprezentatív statisztikás laborjelentéséből. Mi ad át olyan nyelvi-stilisztikai distinkciókat, amiből mélyebben megérthető a körülöttünk lévő mocsárvilág? Hogy a folyamatos és közvetlen perszonális tapasztalat megkerülhetetlenségéről már ne is essék szó.) 

Szóval az említett tollforgató írja, hogy a libanoni állam idén lépett a hetvennegyedik életévébe. E sok tapasztalatot és tudást feltételező életkor azonban – így Száfí – nem korrelál nép demokráciára való érettségével, ami még mindig valahol csak a kamaszkor környékén tart. (Vagy ott se.) Ezzel a felekezetiség túllépésének képtelenségén borong. Meglátásom szerint – szenátus ide, szenátus oda – még sokáig lesz szomorú.

Szólj hozzá!

Görög turisták

2017. február 13. 05:03 - politics&islam

 

2006-ban a születésnapomat Asszuánban ünnepeltem. Már többször említettem, hogy a városból elénk táruló nyugati Nílus-parti látkép számomra a legkedvemrevalóbbak közé tartozik (ha nem „a legesleg”) a világon. Szóval, bucskáztam a homokon, az Aga Khán-mauzóleumnál, sokadszor Elefantiné-szigetén az egykori zsidó kolónia romjai között. És kirándultam, mint mindig, a Simeon-kolostorhoz, Abu Szimbelbe, Philae-szigetére s a gátakhoz.

Ez utóbbi kiránduláson a kisbusszal melletem utazott egy fiú. Göndör haj, mediterrán bőr, laza szerelés. Görögként mutatkozott be. Ez már sokat mondott, találkoztam már a fáraók földjén ilyen görög turistával. A kép akkor teljesedett ki, amikor a Philae-re vivő csónakban dúdolt. Egy, a hatnapos háborúhoz köthető izraeli katonadalt. Ekkor már több mint negyed százada volt (hideg) béke Egyiptom és Izrael között, de a szomszédból szólóban érkező turisták továbbra is jobbnak látták inkognitóban utazni.

Dúdolásáról egy másik dal jut(ott) az eszembe. Amit Asszuántól északra hatvan kilométerre, Qom Ombóban az annus mirabilis ’89 nyarán kopt vendéglátóink lakásában halottam. Néztünk egy 1973-ban játszódó egyiptomi filmet. Ott is katonák vonultak, ezúttal a ramadani (Jom Kippur-i) háborúban. És énekeltek. Arab katonadalt. A család pedig fényes szemmel nézte a jelenetet. Azt hiszem az államukhoz való lojalitást nehezebb lett volna jobban kifejezni. Azzal együtt, hogy aznap meghajigáltak minket a város muszlim negyedében a piacon. És azzal, hogy az egyiptomi alkotmány kimondja ugyan valamennyi állampolgár jogegyenlőségét, az „egyes állatok egyenlőbbek a többeknél”-elv máig érvényesül a fáraók földjén. Amely elv mindenekelőtt a koptokat sújtja.

Éppen az említett békekötés idején került a legmagasabb állami posztra egy kopt (ráadásul anyai ágon zsidó felmenőkkel), nevezetesen Butrusz Butrusz Ghálí/Boutros Boutros-Ghali, a későbbi ENSZ-főtitkár. Annak idején „sima” miniszter még ő sem lehetett, hivatalosan külügyi államminiszterként tevékenykedhetett. Számos pozíció továbbra is zárva van a nem muszlim állampolgárok előtt.

Viszont mostantól fizetett szabadságot, amennyiben zarándoklatra mennek Jeruzsálembe és más keresztény szent helyekre. Február 4-én az egyiptomi alkotmánybíróság által hozott határozat szerint az egyenlőség elve alapján kapják a keresztény állampolgárok ezt a jogot, miként a mekkai zarándoklatot tevő muszlimok.

Miként a keresztény ünnepekre biztosított fizetett szabadság kérdése, ez a döntés természetesen azonnal hatalmas vitát váltott ki. Az adok-kapokban van egy kis érdekesség.

Nevezetesen a kopt egyház hivatalos álláspontja. Amely kvázi megtiltja híveinek a jeruzsálemi, betlehemi stb. zarándoklatot, minthogy úgy tekinti, hogy Izrael megszállva tartja a jeruzsálemi szent helyeket s koptok látogatását  a palesztin állam létrejöttéhez köti.

Akkor most ki kapja a fizetett szabadságot?

Szólj hozzá!

Végleg

2017. február 10. 07:24 - politics&islam

 

A történelemről már annyi minden szentenciát írtak össze. Tanítómester (...magistra vitae), hit a haladásban (Историявера в прогресс - szabad ma Csenyisevszkijt idézni?), múlt és jövő összekapcsolása, miegyéb. De tudatosan tanulmányozni, hasznosítani, az már nem megy.

Máshol sem.

Az iszlám történelméből sem tanulnak. Igaz, hogy más az idő- és esemény-szemlélet; hol az üdvtan-jelleg erősödik meg, hol a folyamatos igazolási kényszer, de a kis események (ha lehet ilyen profán terminussal élni egy, a szakrálissal mindenütt átszőtt Weltanschauung esetében) következményeinek törvényszerűségei vannak. Az iszlám világ eseményfolyamában is.

Most az emelkedettségből a kisszerbe. Bahreinben a fellebviteli bíróság véglegesen betiltotta a Egyezség/Vifáq Pártot (hivatalos neve: Nemzeti Iszlám Egyezség Szervezet/جمعية الوفاق الوطني الإسلامية). A többségi síiták legnagyobb szerveződését, amely túl azon, hogy a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt volt, egyben a lakosság 60-70%-át kitevő síik legfontosabb társadalmi szerveződése volt. Amelynek vezetője, Alí Szalmán sejk egyébiránt a nemrég rászabott kilenc éves börtönbüntetését tölti. 

A szervezet és vezetője elleni legfőbb vád – az Öböl déli fertályában, mondhatni természetesen – az Iránnal együttműködés, az “ötödik hadoszlop” volt, az ügynök-munka, a hazaárulás. Nincs új a nap alatt. Ott sem.

Viszont ha végignézünk az iszlám történelmén – s nem csak azon –, láthatjuk, hogy a kompromisszumok elvetése s helyette a mérsékelt hangok elfojtása általában hová vezet. A keményebb artikulációhoz, a radikalizációhoz.

Ez várható bahreini és regionális méretekben is.

Olvasni és érteni kellene a nagyokat. Tabarít, Masz’údít, Ibn Khaldúnt.

Szólj hozzá!

Megszámláltatik

2017. február 07. 09:58 - politics&islam

 

Libanonban – bár ötezer éve kereskedők hazája, így a matematika zsigeri dolog kellene, hogy legyen – nem nagyon szeretnek számolni. Mármint azt, ami problematikus. Például, hogy enmaguk hányan vannak. Hogy a valós felekezeti arányokról ne is essék szó. Ne felejtsük: az utolsó hivatalos népszámlálást az országot mandátumként kezelő franciák végezték 1932-ben. S egyöntetű vélemény szerint az sem volt tiszta.  

Van még egy populáció, akiknek immár hetven éves libanoni jelenléte ugyancsak kényes kérdés. Az 1948 óta érkező palesztin menekültekről van szó. Akik többségükben menekülttáboroknak nevezett negyedekben laknak, kisebb részük pedig azokon kívül. Maguk a “táborok” sem fedik le a szó megszokott értelmét. Inkább önkényesen körülhatárolt (vagy pontosan körülhatárolatlan) városnegyedekről van szó, ahol a lakosság – sokszor nem is – többsége palesztin. Ilyenekből hivatalosan 12 létezik, s ezeken túl 121 olyan lakóközösséget tartanak nyilván, ahol jelentős számú palesztin él. A néhány “klasszikus” tábor az ország déli fertályában található, köztük e legjelentősebb/leghíresebb Ajn al-Halva-i, amely azonban már más szempontól jelent problémát – akár a most elhatározott lakosság-számbavételében.

A bejrúti kormány zöld utat adott a miniszterelnökséghez tartozó kormányzati intézmény, a Libanoni-Palesztin Párbeszéd Bizottság (لجنة الحوار اللبناني الفلسطيني) által kidolgozott népszámlálásnak. S nem csak a lakossokat veszik számba. A táborokban felmérik az épületek vagyoni viszonyait, állapotát, az infrastrukturális létesítmények helyzetét, a gazdasági tevékenységeket, az oktatás és egészségügyi ellátás paramétereit.

Az elképzelés szerint idén február 27-én kezdődne a művelet, s az említett “táborokban” ez év végéig kell befejeződnie. Ami a hozzávetőlegesen félmilliós palesztin népesség becsülten alig három százalékát kitevő, a táborokon és regisztrált lakóközösségeken kívül lakó részét pedig 2018 során kell számba venni.

Ez utóbbi “kitétel” már érzékeltetheti a feladat nehézségét, és kissé mission impossible voltát. A palesztinok ugyanis – bár állampolgárságot politikai és demográfiai okokból általában nem kaptak s így az állami intézményekhez kötődő gazdasági szektorokban munkavállalásuk is nehézségekbe ütközik – hét évtized alatt erősen összekeveredtek a libanoniakkal. Elsősorban házasságok révén. A harmadik-negyedik generáció esetén pedig már sokszor nehezen megállapítható az adott polgár palesztin volta. A számlálás ugyanis kiterjedne azokra is, akik vegyes házasságok leszármazottjaiként, libanoni állampolgársági papírok birtokában mutatnak fel palesztin felmenőket. És – az elképzelés szerint – a Libanonból időközben kivándorolt palesztinokat is számba vennék. Ez különösen érdekes és jellemző. A cédrusok fiai mindig is szerették /szeretik regisztrálni a messzi idegenbe szóródott nemzeti magvakat is. Talán még jobban, mint az otthoni földbe hintetteket. (Mindenhol hallható nemzeti szlogen a piaci zöldségestől a politika felhőrégióiig: “Hetvenmillió libanoni él a világon.” Gonoszul mindig megkérdezem: ebbe beletartoznak-e a punok?)

A számlálással kapcsolatos másik nagy kérdőjel az úgynevezett “biztonsági övezetek” helyzete. Azok a táborok, amelyek államként működnek az államon belül, azaz a libanoni hatóságok és fegyveres erők gyakorlatilag semmilyen felügyelettel nem rendelkeznek felettük. Ilyen a Szajda melleti már említett Ajn al-Halva, ahol évtizdek óta csak a belső palesztin biztonsági erők működnek – s a falakkal körülvett hozzávetőlegesen harmincezer embert magában foglaló negyed a mindenkori libanoni, palesztin és más nációjú törvényenkívüliek menedéke lett. Ide húzódott vissza az ezredforduló óta valamennyi radikális iszlamista mozgalom vagy azok fragmentuma; ma is a dzsihádisták egyik legjelentősebb központja. Az itteni “népszámlálással” kapcsolatban láthatóan már folynak az előzetes egyeztető tárgyalások, Szajdában Máhir Hammúd sejk, az Ellenállás Vallástudósainak Nemzetközi Uniója (الاتحاد العالمي لعلماء المقاومة) elnevezésű, az iráni szövetségesi rendszerbe tartozó egyébiránt szunnita szervezet vezetője már személyesen egyezetett a táborbeli iszlamista erők (hogy finoman fogalmazzunk) egyik megkerülhetetlen és hosszú múlttal rendelkező vezetőjével, Abú Táriq al-Szaadíval. A jelenlegi ígéretek szerint ott a belső biztosági erők fogják felügyelni a számlálást. A kérdés azonban adott: csak felügyelni fogják?

Emellett az is átgondolandó, hogy a számlálás metódusa szerint a táborokban regisztrálnak valamennyi lakost, azaz a palesztinok mellett ott élő libanoniakat és más országok állampolgárait is, míg az azokon kívül élők esetében csak a palesztinokat számolják össze. Erre mondhatjuk, hogy lóláb. De legalább akik az eredmények birtokába jutnak, tudni fogják végre, kik vannak a falakon belül.

S hogy ki juthat majd hozzá ezekhez az adatokhoz, igencsak izgalmas. Mert odáig immár eljutottak, hogy számoljanak – ez dícséretes fejlemény. Viszont ragaszkodván a régi jó hagyományokhoz a népszámlálás eredménye – a most deklarált tervek szerint – titkos lesz. Akkor viszont csak nem lesz átlépve az a bizonyos árnyék.

Van a projekttel kapcsolatban még egy érdekesség. A pénzügyi hátteret Japán, Svájc és az UNESCO biztosítja. Semmilyen formában nem vesz azonban részt benne a palesztin menekültekkel hét évtizede foglalkozó nemzetközi szervezet, az UNWRA. Libanoni politikai vezetők szerint az ENSZ égisze alá tartozó szervezet utóbbi években végzett munkájával – és az arról kiadott jelentésekkel – szemben erős elégedetlenség mutatkozik helyben és a nemzetközi szervezetnél is.

Az egész projekt érdekes és figyelmet érdemel. Különösen az időzítés. Erre sincs egyértelmű válasz. Miként arra sem, kinek lesz majd jó (s mire) a titkosan kezelt adatbázis. Mert valakinek biztosan.

Szólj hozzá!

Katonákat a választásokra!

2017. február 06. 09:58 - politics&islam

 

2012 nyarán Tuniszból al-Káfba tartottam kerékpáron. Ramadán volt, hőség, rezgett a levegő, minden vörös és sárga. Jugurtha útját követtem, oldaltáskámban Sallustius Crispus könyvecskéjével (De Bello Iugurthino) igyekeztem Thála felé, hol nevezett numídiai király egy hatalmas sziklán táborát felverte, hogy in situ olvashassam az egyébként krimiszerűen izgalmas művet. De még csak Téboursouk-ot hagytam el, s a naplemente előtt megálltam egy kicsit olvasni.

Talán öt perc sem telt el, máris megállt egy kocsi mellettem. Fiatal férfi. Következett a szokásos párbeszéd (ki, honnan, hova, miért), majd az invitálás. Iftár a legközelebbi faluban. A Mama isteni főztje. És hosszas beszélgetés.

A srác hivatásos katona volt, a karthágói elnöki palota-együttes testőrségébe tartozott. Nem fogta vissza magát, amikor politizáltunk. A tunéziai fel/félfordulás második évében voltunk, az ország éppen megnyugodott egy kicsit. (De csak kicsit. A középső és keleti városokban aztán magam is tapasztalhattam a nyugalom illúzióját. Három nappal e idilli beszélgetés után – túl Sallustiuson és Jugurthán – Feriana határában fiatalok vidám kőhajigálás keretében majdnem agyonütöttek és kiraboltak. De akkor közbelépett az országszellem és két jóravaló birkapásztort  küldött kisteherrel, kik megoldották a helyzetet.)

Szóval a testőr nyíltan politizált. Bár valamelyest vallásos volt, a szekuláris állam híveként érvelt. És azt is szóba hozta (sérelmezte), hogy fegyveres testület tagjaként nem vehet részt a választásokon.

Na, ez most már nem így lesz. A tunéziai parlament a minap elfogadta azt az alkotmánymódosítást, amelynek értelmében ezután a hadsereg, a rendőrség és más fegyveres testületek tagjai is részt vehetnek az országos és helyhatósági választásokon. Jelöltként azonban továbbra sem indulhatnak és nem vehetnek részt a választási kampányokban.

A javaslat annak ellenére ment át – igaz, majd egy éves huzavona után –, hogy a legnagyobb parlamenti erő, az iszlamista Nahda Párt (حركة النهضة الإسلامية) erősen ellenezte. Nem véletlenül. Érvelésük szerint ugyanis a fegyveres testületekben továbbra is a szekuláris állam hívei vannak többségben. Ha ezt az érvet még tovább pontosítanánk,. Úgy fogalmazhatunk: ezek a testületek a szekularizmus legfőbb bázisai Tunéziában (s nem csak ott).

A Nahda kormánypárti koalíciós partnere a Tunéziai Felhívás Pártja (حزب نداء تونس), valamit az ellenzéki erők, mint a Szabad Hazafias Unió (الاتحاد الوطني الحرّ), a Népi Front a Forradalom Céljainak Megvalósításáért (الجبهة الشعبية لتحقيق أهداف الثورة), a Tunézia Horizontjai (آفاق تونس) vagy a Köztársaságért Konferencia (المؤتمر من أجل الجمهورية) megszavazták a törvényt . (144 igen, 11 nem, 3 tartózkodás.)

Nem kis jelentőségű a lépés. A szekularizmus hívei potenciálisan nagy számú támogatót kaphatnak a fegyveres testületek tagjainak választási részvételével. Hatvanezer katonáról és további hetvenkétezer, a biztonsági erőknél szolgáló fegyveresről van szó. Akik – már a szolgálatoknál élő több évtizedes hagyományok továbbélése miatt is – alapvetően a szekularizmus mellett tehetik le a voksukat.

Nemsokára helyhatósági választások lesznek. Majd meglátjuk.

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 39 - Az ibáditákról (sátorjegyzetek)

2017. február 04. 19:43 - politics&islam

 

1

Bevezető

Nem sokat, nem mélységében, sátorbeli elmélkedések. Leginkább csak azért, hogy el lehessen helyezni őket az iszlám világ mérthetetlenül színes és gazdag vallási (!) és kulturális palettáján.

Az ibáditák azért érdekesek, mert ugyan a mainstream szunnitákhoz tartoznak, vallásjogi iskolájuk - ezáltal jogértelmezésük- és alkalmazásuk valamelyest eltér a többiekétől, s a mai négy szunnita vallásjogi irányzat (madzhab), azaz a hanafíja/ahnáf, a sáfi'íja, a málikíja és a hanbalíja/hanábila mellett önálló madzhabbal bírnak.

Különlegességük továbbá az is, hogy földrajzilag erősen körberajzolható területeken élnek. A túlnyomó többségük éppen Ománban, ahol a lakosság háromnegyede az ibádíja követője (Bár, csendben jegyzem meg, hivatalos állami statisztika nincs.) Ennek történelmi okai vannak; lesz róla szó.

Ezen túlmenően szórványban fordulnak elő Észak-Afrikában, jelesül a dél-algériai Mzáb oázisban, valamint Tunéziában. Ha valaki Dzserba/Jerba szigetén nem csak a pazar sárga homokos partot és a fehérre meszelt "autentikus" éttermek kulináris kínálatait élvezi, hanem mondjuk Houmt Szúq-ban megtekinti a sok évszázados vakítóan fehér ibádita mecsetet, máris találkozhat velük.

Meg ha már ott, akkor el kell csámborogni (vagy jó, taxizni, nem írom, hogy a legjobb - igazolhatom - elbicajozni) a sziget közepi al-Gribá-ba, ott áll a Földközi-tenger délnyugati, magribi térségének legcsodálatosabb zsinagógája, olyan relikviákkal, amitől hasra esünk. És lehet emlékezni a gyalázatos 2006-os ottani terrortámadásra...De már megint elkalandoztam. Vissza az ibáditákhoz.)

Legközelebb.

15977115_1206032079445891_6124629604939409171_n.jpg

2

Sziffín

Az ibáditák története is Sziffínnél kezdődik.

Illetve ott, hogy a iszlám történeti hagyomány szerint Muhammad próféta nem jelölt ki utódot a közösség vezetésére. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a síiták vitatják. Szerintük a híres - és egyébként a szunnita ortodoxia által is megtörténtnek tekintett, de másként értelmezett - Ghadír Khum-i prófétai kijelentés egyértelműen az unokatestvér-vej, Alí bin Abí Tálibot nevezte meg politikai, sőt spirituális örökösnek.)

Emellett arra vonatkozóan sem maradt útmutatás, mi légyen a vezetőválasztás módja. Ennek következtében az első négy utódot négy eltérő metódussal választották, súlyos - és máig megoldatlan - kérdésként hagyva a közösségre a végleges és stabil gyakorlatot.

Abú Bakr al-Sziddíq-et, az első utódot (khalífa) egy szűk ad hoc tanács, s valójában az egyik, még a Próféta idejében kialakult frakció tagjai választották meg. Abú Bakr kvázi kijelölte utódját, Umar/Omar bin al-Khattábot. Őt meggyilkolták, de sebesülten, halála előtt kijelölt még egy hat tagú grémiumot a közösség vezető személyiségei közül (s ezúttal legalább több frakcióból választott), amely végül Uthmán/Oszmán bin Affánt választotta. Őt - többek között - a nepotizmust általános kormányzati elvvé emelve úgyszintén meggyilkolták. Utódát választották - a szunnita hagyomány szerint a közösség vezetői, a síita hagyomány szerint viszont az egész közösség. De az Oszmán halála utáni helyzet már elvezet minket a sziffíni csatához és témánk közvetlen gyökereihez.

(Bár egyes jogértelmezők és történészek, manapság pedig muszlim politológusok igyekeznek a "konzultatív tanácsot" (súrá) a vezetőválasztás legitim elvének - és s demokrácia iszlámbeli gyökerének - tekinteni, ez sem teljes fogalmi értelmében, sem részleteiben, sem részleteiben nem került kidolgozásra, hát még gyakorlatba ültetésre.)

A sziffíni csata (657) Ali kalifa és a meggyilkolt Oszmán által kinevezett szíriai kormányzó (válí), Muávija bin Abí Szufján között eset, mely utóbbi megkérdőjelezte Ali legitimitását. (A probléma természetesen sokal árnyaltabb, de most tényleg csak a vázlat.) A csata sokáig eldöntetlen maradt, végül Muávija egyik embere azt javasolta, hogy a Korán lapjai tűzzék harcosaik dárdáira, isteni segítségű győzelmet remélve. Az Ali-tábor viszont ily módon nem kívánt harcolni. Végül megegyeztek, hogy mindkét tábor delegál egy-egy tagot (hakam), akik tárgyalásos úton döntenek.

Az Abú Músza al-As'arí (Ali részéről) és 'Amr bin al-'Ász (Muávija oldaláról) alkotta tanács össze is ült s tulajdonképpeni döntetlen helyzetet legitimálta - maradt tehát a status quo.

Volt azonban egy "harmadik tábor" - tagjai elsősorban Ali táborából kerültek ki -, akik ellenezték a tanács létrehozását arra hivatkozva, hogy amit Isten dönt el (a csata kimenetele), nem adható emberek kezébe.

Ez a csoport, amely a "Lá hukma illá li-'lláh!" (Csak Allahé a döntés!) jelszóval lépett fel, kivonult (kharadzsa) a táborból. Ez a csoport kezdetben egységes volt, Abú Bilál Mirdász al-Tamímí vezette.

Így - a hagyomány szerint - Sziffínnél találhatók a nagy szakadás gyökerei. (Valójában ennek előzményei jóval mélyebbek és összetettebbek és a Próféta életének idejéig nyúlnak vissza, de most nem részletezünk.)

Főbb vonalakban: a későbbi szunnita mainstream lett a Muávija-vonal, Ali híveiből a síiták s a "kivonulókból", miként a nevük mutatja, a kháridzsiták.

Az ő egyik mérsékelt leágazásuk lesz majd az ibádíja.

15977487_1206362369412862_9163081777786159835_n.jpg

3

Kivonulók

A "kivonulók" szembe kerültek mindkét másik csoporttal. A részleteket mellőzve, maradtak ama álláspont mellett, amely a közösség vezetőjére vonatkoztatva nem tartotta feltételnek nemhogy a Próféta családjába való tartozást, de még a törzsi hovatartozást (Qurajs) sem. Szerintük a közösség által megnevezett bármely rátermett muszlim személy irányíthatja a közösséget.

Ezt a modern kori elemzők úgy értelmezik, hogy a kháridzsiták vitték tovább a közösség-vezetés törzsi hagyományait, ahogy a preiszlám időkben a törzset irányító sejk rátermettségét csakis a képességei határozták meg; s ennek megfelelően le is válthatták.

Tulajdonképpen ezzel a szociológiai háttérrel a kháridzsiták a kezdetektől fogva képviselhettek volna ilyen mérsékelt, kvázi-pluralista álláspontot. Hogy ez nem így történt annak számos oka volt.

Az iszlám történetének e korai és képlékeny szakaszában a "nemzetközi helyzet fokozódásából" adódóan nem volt kedvező légkör bármely politikai álláspont konszolidálásához. Általában a neofiták túlbuzgalma miatt a radikalizáció felé mozdultak el az irányzatok. A kháridzsiták mozgalma is így fejlődött.

Muávija, s főként Alí irányából hatalmas nyomás nehezedett a kivonulókra. Álláspontjuk ugyanis veszélyes precedenst tetemtett: kilépett a közösség egyetértésén (még nem vallásjogi értelemben működő idzsmá'-n) alapuló probléma-megoldásból.

Ennek megfelelően kemény retorziókkal léptek fel ellenük; magyarul: irtották őket. Erre törvényszerűen következett a radikalizáció. A hamarosan kialakuló irányzatok, amelyek az alapító-vezetőkről lettek elnevezve, már olyan tanításokkal léptek fel, amelyek lehetetlenné tették a hosszú távú együttműködést.

Legismertebb csoportjuk a Náfi' bin Azraq-vezette azraqíja/azáriqa és a Nadzsd bin 'Ámir al-Hanafí irányította nadzsdát és az 'Umran bin Hittán al-Szuduszí-féle szufríja. Legmesszebbre az azárika ment. Ők a többi muszlimot egységesen hitetlennek nyilvánították (takfír) és a vallásjogi értelemben még nem cselekvés- és jogképes gyermekek megölését is engedélyezték a nem azáriqa közösségben.

Ugyancsak ők - valamint a nadzsdát-csoport - a többségi, hitetlennek bélyegzett közösségből való kivonulást (hidzsra) is hirdették, ami megint csak nem a társadalmi integráció és konszolidáció felé mutató lépés volt.

S többségi túlzó kháridzsiták mellett - különösen a nahraváni csata (658) után, ahol Ali hadserege rendet vágott a soraikban -, azonban megjelent egy kis létszámú, passzív, emiatt a többiek részéről "qa'ada"(ülők/ülve maradók) gúnynévvel illetett kháridzsita csoport, akik a kompromisszum lehetőségét keresték.

Ők voltak az ekkor még Baszrában szervezkedő kis közösség, akiket később ibáditák néven ismer meg a világ.

16114764_1206679222714510_6153057885798129087_n.jpg

4

Baszra

Baszra, és "testvérvárosa", Kúfa (egy időben alapították iszlám helyőrségként) fontos szerepet játszottak a korai iszlám politikatörténetben, majd a teológia, a filozófia és a nyelvészet fejlődésében is. Míg Kúfa Ali, majd leszármazottjai (az imámok) fő bázisa lett s maradt máig a sía egyik megkerülhetetlen központja, Baszra a kháridzsiták fő szervezkedési helye lett (majd itt szökkent szárba a mu'tazila, a filozófia, sőt saját hagyományaik szerint ide köthető a szúfizmus első szárnypróbálgatása is).

Tehát az "otthon ülők" nem osztották Náfi' bin Azraq s a hasonló túlzók (ghulát) véleményét, azzal együtt, hogy továbbra is elutasították a sziffíni döntést és kitartottak amellett, hogy a közösség vezetése nem korlátozódhat a qurajs törzsre.

A közösség spirituális vezetője a 640 körül az ománi Nizva melletti Firaq faluból származó Dzsábir bin Zajd al-Zahrání al-Azadí volt. Az ibáditák ma őt tartják az irányzat megalapítójának. A korabeli források meglehetősen hiányosak ugyan, de annyi biztonsággal kijelenthető, hogy a 712 körül elhunyt első ibádita "imám" folyamatosan kompromisszumot igyekezet kötni a hatalommal, de még a kor legjelentősebb ellenzéki mozgalmával, az Ali leszármazottjait követő síitákkal is. Közvetett módon maradtak fenn munkái, amelyek arra utalnak, hogy magasan képzett vallási vezető volt, akinek számos prófétai társ volt a közvetlen tanítója.

Valamivel fiatalabb társa, az ugyancsak a mai Omán területéről származó, a nagy befolyású Tamím-törzsbeli Abdulláh bin Ibád volt a közösség - mondjuk így - ügyvezető igazgatója, első számú diplomatája, akinek fontos szervezőmunkája és tevékenységének ismertsége folytán kapta a közösség a környezete által ráaggatott ibádita elnevezést. Róla még kevesebb információ áll rendelkezésünkre, mint Dzsábir bin Zajdról. Sokan a létezését is kétségbe vonták. Az a tény azonban, hogy a többségi közösség róla nevezte el a mozgalmat nemcsak valós személyiség voltát húzza alá, hanem a csoportban játszott jelentős szerepét is megerősíti.

Erről a korai időszakról csak másodlagos, illetve más irányzatok által készített források állnak rendelkezésünkre, de ezekből annyi leszűrhető, hogy a közösség már ekkor rendelkezett olyan differencia specificákkal, amelyek később kijegecesedve önálló vallásjogi iskolává emelték az ibádíját.

Természetesen ekkor még szó sem volt ilyesmiről. A jogi korpuszból a Korán lejegyzése volt csak befejezett tény, a prófétai hagyományok még élőszóban terjedtek (és születtek), ezek összegyűjtése, kritikája, "kodifikációja" csak a következő száz évben zajlik le, így még vallásjogi iskolákról/madzhabokról sem lehet beszélni. Ugyanakkor élő volt még a prófétai Társak (Szahába) és kisebb részben ezek Követői (Tábi'ún) saját jogi véleményalkotásán (idzstihád) és mindennapi gyakorlatán alapuló konszenzusának (idzsmá') gyakorlata.

Ez egy kicsit talán sűrű lett, de annyi talán kiviláglik belőle, hol helyezkedett el ekkoriban a proto-ibádita mozgalom.

16114522_1206989179350181_1547935915782180957_n.jpg

5

A titkos munka évei

Az ibádita hagyomány így tekint a 657 és 746 közötti szűk évszázadra. Ahogy már szó volt róla, a mérsékelt "otthon ülők" kompromisszumos kapcsolatokat igyekeztek ápolni az omajjád hatalommal (amelynek jogi legitimitását ugyan nem ismerték el, de a status quoba belenyugodtak) s annak Iráqba delegált helytartóival.

Így elmondható, hogy a korszak három legkeményebb iráqi helytartójával tartott fenn személyes kapcsolatot az első imám, Dzsábir bin Zajd. A három váli Zijád bin Abíhi, a fia, 'Ubajdalláh bin Zijád és al-Haddzsádzs bin Júszuf al-Thaqafí voltak. Valamennyien az erőszak valamennyi eszközével felléptek a különböző omajjád-ellenes politikai mozgalmak ellen. Különösen al-Haddzsádzs síiták és a túlzó kháridzsiták elleni brutalitása volt az, amelynek hosszú távú hatása máig (!) roncsolja az iszlám társadalom szövetét.

A proto-ibáditák kompromisszumos politikája sem mentette meg azonban a vezetőit attól, hogy időnként börtönbe kerüljenek. Ez történt az alapító imámmal és utódjával, Abú 'Ubajda Muszlim bin Abí Karímával is.

Ennek megfelelően a tárgyalásos/levelezéses politika mellett titkos propaganda munka is folyt. Különösen a második imám, Abú 'Ubajda Muszlim hétszázhuszas és -harmincas években folytatott munkája eredményeképpen titkos ibádita hálózatok kezdtek formálódni a tudatosan kijelölt régiókban.

Ezek vagy Baszrához hasonló új alapítású katonai garnizonok voltak, mint az észak-afrikai al-Qajruán, vagy periférikus területek, mint a legtávolabbi Magrib (a mai Marokkó), Jemen vagy éppen Omán.

Amikor az omajjádok hatalma végleg leszállóágba került, a hétszáznegyvenes években éppen ezeken a területeken bontakozott tovább az immár széles propaganda-hálózattal bíró ibádíja.

16003013_1207511122631320_1145878293940366573_n.jpg

6

Csapatépítés a perifériákon

Bár az iszlám világban nincs klasszikus centrum-periféria geográfiai tagolódás, annak idején a frissen kialakult birodalom szélein, ahol a központi hatalom még, már vagy egyáltalán nem tudta megszilárdítani ellenőrzését mindig előszeretettel akcióztak a heterodox mozgalmak.

(Ez ma sincs másként, csak a modern korban ezek a "failed states" adnak teret regiotális és globális politikai outsidereknek a szervezkedésre. Gondoljunk Jemenre, Szomáliára, Afganisztánra, a Szahara-övezetre és az ott "meghonosodó" extremista csoportokra.)

Tehát 746-ban megkezdődött a lassú kilépés a "Titkos hitterjesztés" (Da'va al-kitmán) korszakából s mindjárt három helyen jelentkeztek ibádita entitások (kvázi államok az összeomló omajjád, majd az azt követő abbászid kalifátuson belül).

Időrendben és jelentőségében az első a jemeni tevékenység volt. Ide tehetséges térítőszervezőt (dá'í) küldtek Abdulláh bin Jahjá al-Kindí személyében. Az ibádita hagyományban Tálib al-Haqq (az Igazság/Allah Tanítványa) néven emlegetett férfiú néhány helyi hittestvérrel kezdetben sikeresen lázította fel a lakosságot - elsősorban Hadramautban. Ennek megszerzése után bevették Szanaát is, majd észak felé indultak, hogy megvalósítsák a fő célt: Mekka és Medina bevételét.

Ez a momentum arra világít rá, hogy az ibádita mozgalom ( még mindig csak politikai síkon szervezve önmagát) - a többi hasonló "ellenzéki" szervezkedéshez hasonlóan - a muszlimok teljes közösségét célozta meg és mint az igazság egyetlen birtokosa, a teljes ummát a maga oldalára kívánta állítani.

Az omajjád korszak utolsó, meglehetősen zavaros éveiben ebben nem volt semmi meglepő. Az abbászid forradalom győzelme azonban minden ilyen ambíciót negligált a kisebb irányzatok számára.

Az ibáditák Arab-félszigeti kalandja azonban még ez előtt, 749-ben véget ért. Hadramaut kivételével ugyanis a muszlimok nem fogadták el az ibáditák egyik fő hatalom-legitimációs tézisét, azaz, hogy a közösség vezetése nem korlátozódhat a Qurajsra. Muhammad próféta törzsének tisztelete több mint egy évszázada megingathatatlan vol a Hidzsázban.

Ennek következtében, a széles körű társadalmi támogatottság hiányában az ibádita szervezkedést végül felszámolták, Tálib al-Haqq-ot megölték. Az ő "szerepe" azonban nem ért véget, személyisége, tevékenysége, fatvái máig hatnak az ibádita közösségekben.

Elindult azonban a jemeni-hidzsázi kísérlettel párhuzamosan egy harmadik akció is az Arab-félszigeten, amely sikeresnek bizonyult.

Ománban.

16142953_1208309492551483_717352317225516892_n.jpg

7

Omán bevétele

Ománt sem tudta könnyen megszerezni az ibádìja. Bár az ország történeti hagyománya azt hangoztatja, hogy Omán eo ipso ibádita ország, legalább három nekirugaszkodást említhetünk meg s az utolsó végén mondható el, hogy a Hadzsar-hegység vidékén végérvényesen szárba szökkent az ibàdita mag.

Miként az előző posztban szó volt róla, az omajjád kor végén az ibádita mozgalom két helyen is kísérletet tett, hogy propagátorai, majd katonai vezetői révén megvesse a lábát s alternatívát keressen a központi hatalomhoz túl közel lévő s ezáltal erős nyomás alatt álló baszrai bázisának. A jemeni és hidzsázi kísérlet elbukott.

S így járt ekkor az ománi operáció is. 747 és 751 között - mondhatni a kalifátus legzűrösebb éveiben, amikor megesett az omajjád-abbászid hatalomváltás - igyekeztek imamátust alapítani itt; építve arra a titkos propagandamunkára, ami a század első felében történt. Valamelyes társadalmi támogatottságuk adott volt, miután az első imám helyi gyökerekkel bírt.

Mégis az ibáditáknak két ellenséggel is szembe kellett nézniük: egyrészt az itt ugyancsak akciózó kháridzsita riválisokkal, a szufaríjával és a területet a preiszlám kortôl ellenőrző családdal, a Dzsulandákkal.

Nem is sikerült az első kísérlet, és ugyanez történt a másodikkal is egy emberöltővel később, a század utolsó évtizedében. Ekkor már konkrétan imámokat tudtak kiállítani Muhammad bin Abdulláh bin Abí 'Affán majd al-Várith bin Ka'b al-Kharszamí személyében, de az akkor hatalma csúcsán álló abbászid hatalom (Hárún al-Rasíd kalifa) 807-ben megdöntötte az önjelölt imamátust.

Ekkorra azonban már elvettetett az ibádita mag. 840 körül Ománban lètrejött az első hosszú életű, több, mint fél évszázadon át fennmaradt imamátus. Ennek jelentősége abban áll, hogy pont akkor egzisztált, amikor az ibáditák is nekiláttak a jog rendszerezéséhez, azaz kialakult maga az ibádita vallásjogi iskola, madzhab.

Ez az állam a nyolcszázas évek végén elbukott, azonban hamarosan újabb és újabbak követték az ománi történelem jeles imámita uralkodó dinasztiáival (Nabhání, Ja'ruba, Szaíd).

P.s. Ezzel harmadik ománi utam végére értem. Remélem, tudtam pár hasznos ismeretet közvetíteni. Az ibádita-sagát nem hagynám abba, reményeim szerint itt, a blogon folytatom. S - túl a politikatörténeten - talán éppen a legérdekesebb dolgokkal, azaz az ibádita madzhab leírásával. Lesz jogtörténet, jogelmélet, jogalkalmazás, a jog és az egyén/közösség viszonya, s az ibáditák viszonyulása a többi iszlám irányzathoz. Kicsit mélyebben, mint a"sátorjegyzetek".

16195429_1208806999168399_5990503472122036666_n.jpg

2 komment

Omán harmadszor 38 - Aktuális dolgok

2017. február 04. 13:39 - politics&islam

Az elmúlt három télen több, mint 8000 kilométert bicikliztem az országban. Jártam valamennyi fertályában, tartományában, régiójában északtól délig, kelettől nyugatig. A pozitívumokról nem győztem beszámolni.

Tavalyelőtt és tavaly a blogon igyekeztem a sötét árnyakat is felfesteni. Most egy kicsi adalék ez utóbbiakhoz.

Az egyik a geopolitikai helyzet. A két kontinens+egy szubkontinens közötti elhelyezkedés. Ázsia és Afrika találkozik itt Indiával. Ez Omán nagy áldása, amit - mondhatni - évezredeken keresztül közvetítő kereskedelme révén ki is használt.

Manapság ebből az elhelyezkedésből kihívások is adódnak. A régió két egymással versengő, középhatalmi ambíciókkal bíró állama közé szorult Omán. A déli szomszéd, Szaúd-Arábia évtizedek óta igyekszik nyomást gyakorolni Maszqatra, a Hormuzi-szoroson át pedig Irán igyekszik a maga oldalára állítani a szultanátust. Amely eddig ügyesen lavírozott, de a nemzetközi helyzet fokozódásával nehéz lesz ezt a kvázi-semleges álláspontot fenntartani.

Úgy különösen, hogy a szomszédban zajlik a Közel-Kelet egyik kissé elfeledett, ám brutális polgárháborúja. Amikor tavaly Szalála felé utaztam, tapasztalható volt a nagy számú ománi katonai jelenlét a déli Dzufár-Zofar-tartományban. Akkor még csak ott.

Most azonban feltűnő jelenség, hogy a hadsereg mindenhol mozgásban van. Katonai konvojok északon, délen, keleten. Mindenhol úl laktanyákat, katonai bázisokat építenek vagy a régieket bővítik. Ahol légibázis közelében hunytam, állandó volt a repülő és helikopterek zaja. A Dzsabal al-Akhdarban valami éktelen nagy bázis épül. S a GCC-testvér Emirárusok felé még nagyobb laktanyákat építenek...

A hivatalos statisztikák szerint tudható, hogy a szultanátus még öbölbeli viszonyok között is rengeteget költ a védelemre. Az itteni beszélgetések és tűnődések alapján azért az is megfogalmazódik az emberben, hogy unokaöccsök ide, egyéb rokonok oda, meglehetős a félelem a poszt-qábúszi időktől. Egy erős hadsereg/rendőrség pedig mindig jól jöhet egy esetlegesen kialakuló instabil/átmeneti helyzetben.

Jól mondta a Vádi Öregje: "Hákim gejjid, balad gejjid, musztaqirr." S anélkül?

16114566_1208598012522631_337353693935185438_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 36 - A puszta

2017. február 03. 21:28 - politics&islam

 

A kősivatagon való átkelés inspiráló. Mondják. Az ember gondolatai befelé fordulnak. Ez igaz. Bár nekem belül is szétfutnak a gondolataim. Messzi tájakra.

A sziklás hegyek s a köves puszta egy huszonkét évvel ezelőtti gyaloglásomat eleveníti fel. Amikor órákon át tekeregtem a Holt-tenger fölött - a jordán oldalon -, hogy a sívó pusztaságból merész sziklaformációkon át feljussak al-Mukavvir-ba. Ott állnak Heródes palotájának romjai. S a hagyomány szerint ott történt a nevezetes tánc, aminek az lett a vége, hogy egy ott bebörtönzött másként gondolkodó hajnalra egy fejjel rövidebb lett.

A túra azért is volt emlékezetes, mert utána épületes beszélgetést folytattam egy helyi pásztorral. Három hónappal voltunk az izraeli-jordán békekötés után. Többet mesélt, mint a történelemkönyvek. És a tojásos lecsója (!) is finom volt.

És ezután pár nappal utaztam végig a Vádi Arabán. A Liszántól al-Aqabáig. Aki igazi pusztát plusz sivatagot akar látni, menjen végig ott. (Direkt nem a King's Way-t mondom Moáb és Edom hegyein-völgyein keresztül. Az egy másik történet. Nekem.)

Omán inspiráló hely. Nem győzöm hangoztatni.

15977904_1207709335944832_1945088065756899948_n.jpg

16114816_1207917569257342_758251020643138999_n.jpg

16114472_1207917609257338_6766322330782848603_n.jpg

16142371_1207917662590666_1249650344469927730_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 35 - Országszellem

2017. február 03. 14:25 - politics&islam

 

Az efféle hókuszpókuszokban nem hiszek, de mégis.

Öt perce történt.

Órák óta taposom a pedált a kopár és brutálisan szép hegyek között, előadást hallgatok mp3-on. Egyszer csak arra gondolok, nocsak, dél van, ennék.

Ebben a pillanatban megáll előttem egy terepjáró, benne a szokásos ikszazennediken gyerekes család. Családfő kiszáll. Beszélgetés, ki honnan, hová, merre.

Ománi kávé termoszból elő, datolya, a maradék zacskóba csomagolva a táskámba vándorol, két kis vízespalack társaságában.

Vidám búcsúzkodás, a család el.

Megvolt az ebéd.

Vannak ilyen országok. Ahol valami vagy valaki - országszellem, miegymás - résen van. És megoldja az ember belső kívánalmait.

Szeretem az ilyen helyeket. Sok ilyes vidéken megfordultam már.

S volt egy ezen a téren felülmúlhatatlan ország.

Szíria.

16142220_1206790089370090_3499478618674864347_n.jpg

A datolyával aztán nem volt letudva az ebéd - az országszellem szerint.

Fél óra sem telt, megállt egy újabb terepjáró s a bent ülők felszólítottak, a következő faluba forduljak be, a vendégük vagyok. Én jónak elrontója nem leszek-alapon azonmód indexeltem

Két órás beszélgetés következett, kezdetben kávéval-datolyával, majd rizses hallal. Ami nagyon finom volt.

Hagyományos módon ettünk, így nehéz lett volna elsütni az "Eb, aki a kanalát meg nem eszi" Mátyás királyos sztorit...

Bevertem volna mindet, de hát az illem s képességek határt szabtak. Amikor még tuszkolták volna belém a maradékot, elsütöttem kedvenc szólásomat: "Al-iráda maudzsúda va'l-qudra mahdúda." (Az akarat megvan, de a képesség korlátozott.) Ez nagyon tetszett a háziaknak.

Legalább én is adtam valamit.

(2017. január 18.)

Szólj hozzá!
Címkék: szíria omán öböl

Omán harmadszor 34 - Tanúf/Tanouf

2017. február 03. 09:19 - politics&islam

 

Tavaly is jártam itt, most is útba ejtettem. Első nekifutásra csak egy meglehetősen rossz állapotban lévő romváros a Dzsabal al-Akhdar tövében. Pedig két fontos dologról is nevezetes.

Az egyik, amiről általában a nyugati történeti munkák írnak, az 1954-59-es úgynevezett "Dzsabal al-Akhdar-i háborúban" játszott szerepe. Ezekben az években a korábbi egyensúly az akkor az országban funkcionáló politikai entitás közötti egyensúly megbomlott.

A tengerparti régió feletti ellenőrzést (és jogilag az egész ország feletti szuverenitást) a maszqati szultán birtokolta. (Akkoriban Szaíd bin Tajmúr, a jelenlegi uralkodó apja.) A hegyeken inneni területek felett az ibádita imám, nevezetesen Ghálib bin Alí al-Hiná'í rendelkezett - de a korábbi Szíb-i Egyezménynek megfelelően elismerve a szultán teljes ország feletti joghatóságát.

Amikor azonban kiderült, hogy az imamátus területén nagy szénhidrogénmezők rejlenek, felborult a status quo. A szultán brit cégeknek közvetítette ki a feltárás jogát, amit az imám nem fogadott el - inkább fegyvert ragadott.

Míg a szultán mögött a hagyományos mentor britek álltak, az ibádita imámot - figyelem - Szaúd-Arábia támogatta. Rijádnak mindezzel megvolt a maga célja: ekkor kulminálódott a Buraimi Incidens (erről már írtam ott) s a szaúdiak az imám lázadását használták ki a maszqati pozíciók gyengítésére.

A lényeg: elhúzódó háború a hegyekben olyan festői falvakban például, mint az általam tavaly bringával leküzdött Bilád Szajt. (Ez a Dzsabal Samsz csúcsa alatt található, közlekedési infrastruktúra híján máig nehezen megközelíthető; milyen lehetett mondjuk a múlt század ötvenes éveiben...)

S visszatérve Tanúfhoz, a falut 1957 nyarán bombázta porig a Royal Air Force - az eredeti.

Tanúf másik "nevezetessége", hogy itt alakult ki az első ománi ibádita központja. A romvárosban több évszázados ibádita mecset áll. Az egyiket (a Sara'-t) felújították, egy másik romjaiban is pompázatos.

Ennek kapcsán - nem tudom, kinek mennyire fenyegetően -, de elhatároztam, néhány posztban írok róluk; talán hasznosnak bizonyul.

S hogy fennmaradjon a figyelem, igyekszem majd képeket kapcsolni hozzá.

15975246_1205512259497873_7535196622041152550_o.jpg

15977835_1205512399497859_8769075113475635601_n.jpg

15977230_1205512439497855_8357699103830331728_n.jpg

15977360_1205512469497852_3890600098783534977_n.jpg

15977538_1205512562831176_973272081143802817_n.jpg

16142193_1205512772831155_5588933215431913940_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 33 - Öregember a sötétből

2017. február 02. 20:16 - politics&islam

 

Este beérkeztem a Hadzsar-hegység központi tömbjébe. Kerekezni kezdtem az egyik vádi köves medrében, éjszakai szállást keresve. Végül a teljesen elhagyatott völgyben, a kiszáradt meder közepén találtam egy, az időszakos vízmosástól folyásirányba megdőlt fát s nekiláttam felverni mellé a sátrat.

Éppen elkészültem, amikor a már erős szürkületben, a homályból - vagy a hegy sziklafalából vagy a meder kavicsaiból - kivált egy öregember, meglehetősen viseltes turbánban, hosszú köpönyegben - kezében egy kávéskannával.

Keleten az ember meg sem lepődik az efféle szürreális jelenéseken. Köszöntünk egymásnak, és egy olyan fél órás beszélgetés kezdődött, amely nálam be fog kerülni a Top 10-be.

Kis bemutatkozás, majd Omán, mint olyan következett. Volt történelem, kultúra, népek, szokások. Aztán még egy kis politika is. (Ez itt merőben szokatlan.) Itt hangzott el az öreg szájából - az iszlám/arab civilizáció tapasztalatai nyomán nem ismeretlen - kulcs-szentencia: "Hákim gejjid, balad gejjid, musztaqirr."

Hát igen, a "Ha jó az uralkodó, akkor jó és szilárd az ország" mondat sokat elmond a muszlimok politikához való viszonyáról, vagy elvontabb szinten az iszlám és politika relációjáról.

A beszélgetés végén az öreg - az udvariassági formula végett is, de érzésem szerint nem csak azért - többször megkérdezte, szükségem van-e vízre, élelemre, bármire. Miután biztosítottam, hogy mindenem van s békét kértem reá, a kezében lévő tárggyal eltűnt a sötétben. A sziklafalak felé ment.

Később a sátorban azon tűnődtem, mi lett volna, ha kérek tőle valamit. Lehet, hogy megdörzsölte volna a kávéskannát...

15977862_1205187789530320_5878845634854123309_n.jpg

 

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl

Omán harmadszor 32 - Izki

2017. február 02. 13:16 - politics&islam

 

Megint vár lesz. Meg rom.

Anélkül nem bírom ki. Itt meg van mindenütt.

Nevezett város évszázadok óta az ország partvidéki régióját kötötte össze a hegyeken túli területekkel (a mai Dákhilíjával, Sarqíjával). Ez volt a legszélesebb és legkevésbé magas átjáró. Ennek megfelelően hatalmas vár és város terpeszkedett a vádi közepén - oázissal körülvéve.

Mindez ma is megvan, csak a lakosság széttelepült a peremterületekre. A központ pedig az enyészeté. De még ebben az állapotában is szép.

És az egykori nagymecset romjai még kis kuriózumot is rejtegetnek. Az imairányt rejtő fülke (mihráb) mellett a "szószék" (minbar) - szokatlan módon - szintén a falba van vágva. Különös.

15994738_1204640972918335_2708115070851472470_o.jpg

15965557_1204642456251520_6296029510806026974_n.jpg

15941342_1204642566251509_9041805575636580705_n.jpg

16003076_1204643726251393_8637696410124045394_n.jpg

15966033_1204642616251504_6713594690248969719_n.jpg

15965992_1204643469584752_2867152880091241426_n.jpg

16114309_1204643522918080_6785726827515922209_n.jpg

15977466_1204643652918067_6087548903168173696_n.jpg

16003223_1204643766251389_2097557590321858350_n.jpg

 

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl

Omán harmadszor 30 - Futam

2017. február 01. 21:01 - politics&islam

 

Jól kezdődött. Ez a nap.

Kiderült, sportteve-tenyésztőké a ház. Hajnalban zörgettek, menjek a pusztába, reggeli tea/kávé. (Azért az ománi kávé továbbra is gáz..) Leültünk egy kis parázs köré, ment az errefelé szokásos beszélgetés. Nem viccelek: hány feleséged, gyereked, tevéd van.

Aztán visszamentünk a házba, megjött az áram (vagy meghozták) és a tévében végigszurkoltuk a ma reggeli Abu Dzabi-i teveversenyt.

Vidám vasárnap...

16114174_1204376616278104_908789461554131571_n.jpg

16002974_1204376666278099_1556697965124396574_n.jpg

15966073_1204376712944761_417933636276037345_n.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl

Omán harmadszor 29 - Porvihar, ellenszélben

2017. február 01. 13:58 - politics&islam

 

Ez volt ma. Egy darabig csak a végtelen kősivatag és a napfénytől izzó vörösesbarna hegyek tették próbára - egyébként jónak mondott - monotónia-tűrő képességemet (hol volt ez a mai etap a Vakhan-völgy hétszáz kilométeréhez!), aztán délután hatalmas ellenszél kerekedett, fútta a port az arcomba, a sisak és a bicajosruha alá, a szemembe. Csikorgott a kontaktlencsém.

Arról persze már voltak tapasztalataim, mit jelent a Hadzsar-hegységtől délre nyugati irányban biciklizni (a levegő segítségének teljes hiányát, minimum), de ez az ellenszél durva volt. (Érdekes, Dániában is mindig ellenszél volt, de sosem zavart. Na ja, por az nem volt. Felporszívózták a dánok.)

Aztán napnyugtakor egy több kilométer széles vádiban, egy bokor alatt nekiláttam a zúgó szélben a sátorállításnak. Azt hiszem az eddigi első helyen álló hú-de-utálok-szélben-napilapot-olvasni cselekménysort letaszította trónjáról a sátorverés hasonló meteorológiai körülmények között.

Már majdnem kész voltam (magammal), amikor végigsöpört a vádin egy batár nagy terepjáró benne egy minimum tíz tagú család, melynek fője így szólt: "Hagyd az egészet a fenébe, gyere adunk neked éjszakára egy házat."

Ezután végignézték, ahogy az építéshez hasonlóan körülményes módon összehajtogattam és visszaerősítettem a bringára az egész hóbelevancot, majd a felvezetőként induló terepjáró nyomába eredtem. Közben tök sötét lett, s ez az esti rodeó a vádiban majd homokos utakon egészen a kedvemre való volt.

Végül megérkeztünk egy magányosa álló házhoz, a családfő kinyitotta s mondta: "Itt alszol. Áram nincs, víz van. Jó éjszakát!"S eltűntek a sötétben.

Mit tehettem. Lepakoltam, megmosakodtam, hálózsákkal megágyaztam a nappali hatalmas ülőpárnáin s megvacsoráltam.

Most jön az olvasás.

(Most pár tájképet teszek fel, ha kivilágosodik, és én is többet látok a házból, arról is prezentálok fotókat. Insallah.)

15977299_1203898522992580_6724130214990447821_n.jpg

15977436_1203899082992524_4692393692922903899_n.jpg

16114200_1203898622992570_7224456251919198817_n.jpg

15977624_1203899039659195_3583453243046071939_n.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl

Omán harmadszor 28 - Ibrá

2017. február 01. 07:50 - politics&islam

 

A város, amely a most általam elhagyott félben lévő Sarqíja-régió és a hegyvidék találkozásánál fekszik, hagyományosan fontos kereskedelmi csomópont volt. (Miként az ilyen sivatagos-hegyes vidéken valamennyi városi jellegű település.) Már a Próféta idején megjelent itt az iszlám s később az ibádita vallásjogi irányzat egyik fontos vallási-tudományos központja lett. Neve jelentése: "a bűntől való megtisztulás".

Nézzünk körül kicsit.

16114179_1203499833032449_1400569156202193399_n.jpg

15940586_1203499866365779_7677992139992011823_n.jpg

15940959_1203500059699093_3678087227874906686_n.jpg

16105771_1203500316365734_8151359212876619779_n.jpg

15965335_1203500126365753_2752325221618564607_n.jpg

15941308_1203499973032435_4199029887500210615_n.jpg

15940469_1203500243032408_8291616618533392224_n.jpg

16105554_1203500519699047_552889777238330281_n.jpg

15940464_1203500606365705_5651721766201655329_n.jpg

15977142_1203500683032364_1351751542199581492_n.jpg

15966145_1203500789699020_8874411997173916846_n.jpg

15941230_1203500763032356_8111162351505981324_n.jpg

15977568_1203500456365720_6506577223602167395_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 27 - Biddíja-Mintirib

2017. január 31. 18:32 - politics&islam

 

Itt ér véget a Keleti-sivatag. Vagy itt kezdődik. Attól függ, honnan nézzük. Miután én délről észak felé jöttem, itt intek búcsút neki. Még egy kis megmártózással.

A fent nevezett hely arról nevezetes, hogy ez a sivatag máig mozgásban lévő beduinjainak hagyományos találkozópontja, vásárhelye, információ-csere fóruma. Júniustól szeptemberig pedig többségük azért is tartózkodik itt, mert sokan birtokolnak pálmaültetvényt, s olyankor van a szüret ideje.

(Azt azért, gondolom, nem kell hozzátennem, hogy nem ők takarítják be a termést, hanem az itt is szép számban jelen lévő pakisztániak, indiaiak és bangladesiek. Ezzel együtt még a Sarqíja beduinjai vannak leginkább szocializálva a munkához. Bár Ománban, a többi öbölbeli monarchiához képest a vendégmunkások aránya a helyiekhez képest alacsony, miután a zömmel az indiai szubkontinensről érkezők az államigazgatási teendőkön kívül minden feladatot elvégeznek, a munkakultúra hiánya immár a harmadik ománi generációt is elérte. S bármennyire is sikerüljön az országot átállítani az olaj utáni gazdaságra, komoly félelmeim vannak: nem fog ez jóra vezetni.)

A kis szociológiai kitérő után vissza a sivataghoz. Van itt természetesen vár (nem is egy), régi lakóházak, beduin motívumokat felmutató mai építészet. S - péntek lévén - egy rakás maszqati, akik terepjárón döngetik a sivatagot. Minthogy az erre való - szerintük.

Róluk nincs kép, ha nem baj.

16114326_1203067743075658_8149075259336966031_n.jpg

16003038_1203068199742279_7046901307192621731_n.jpg

15977254_1203068233075609_5545081473856309816_n.jpg

15966242_1203067799742319_4585192663260484111_n.jpg

15965914_1203068296408936_4955178386039150283_n.jpg

15940512_1203068883075544_4584682808154700614_n.jpg

15965135_1203068443075588_889049104828012857_n.jpg

15965106_1203068923075540_1101110604244175519_n.jpg

16114215_1203069479742151_3400111424821541677_n.jpg

16003292_1203069723075460_2620324271667275635_n.jpg

16002779_1203069166408849_6979027752516718791_n.jpg

16114308_1203069776408788_3427482087447179611_n.jpg

15941289_1203069043075528_116841084488615649_n.jpg

15941411_1203068956408870_6618101595445204857_n.jpg

 

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 26 - Az érme másik oldala

2017. január 31. 14:30 - politics&islam

 

Ha az ember sokat utazik egy helyre, egy idő után homàlyosodni kezd a rózsaszín szemüvege. Nem mondom, hogy eddig nem tűntek fel a negatívumok - írtam is róluk itt meg a blogon tavaly, tavalyelőtt -, de most egy akut téma.

Ománban is mánia az útépítés. Egy országban, ahol összesen három és fél milliónyian élnek, mindenütt sztrádák épülnek. Ez a tengerparti zónában, ahol majd három millióan mozognak még okés. Építenek is a meglévő - és tanúsíthatom, valóban zsúfolt - kelet-nyugati sztráda mellé egy másikat, közvetlenül a parton.

Aztán folyik egy autópályaépítés délre, a tervezett világ-legnagyobb-kikötőjébe, Duqm-ba. Ez már érthetetlenebb, tekintve, hogy az áruszállítás amúgy vízen olcsóbb. (Meg ezen a vonalin szinte semmi forgalom nincs.)

És a hegyektől délre készül a Maszqat-Szúr/Sur autósztráda. Egy már van a part mellett, tök üres, tavaly kilométereken át bringázhattam volna a belső sávban.

Most megyek az épülő déli összekötőn. Itt sincs semmi forgalom; hogy miért épül, gazdasági racionális okokkal megmagyarázhatatlan.

Két dologra biztos jó. Az indiaiaknak tömegesen ad munkát. És mindenütt szeméttel, sittel, rombolással tovább lehet nyúzni a környezetet.

Barátaimmal amikor megmászunk valami szép hegyet, azon viccelődünk, hogy sok a zöld meg a természet s le kellene önteni az egészet betonnal. Gördeszkapályának.

De hát ez csak szó.

15977462_1202687249780374_1970669329421685237_n.jpg

S tettre váltják mások.

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl

Omán harmadszor 25 - Ikervár

2017. január 31. 05:22 - politics&islam

 

Ománban a holdtölte, bármerre is találja meg az embert, lenyűgöző. (Ha figyelemmel élünk, akkor egyébként mindenhol.) Tavalyelőtt Rusztáq/Rustaq-ban a hegyek túloldalán, tavaly - mint annyiszor írtam - az óceánparton, most a Dzsabal al-Khadar alatt, a Vádi Bani Khálid bejáratánál. Ülök a sátor előtt, vacsorázom, nézem a holdfényben fürdő hegyeket.

Nem írom tovább, mert giccs lesz belőle.

Nézegessünk inkább ománi várakat. Mondjuk e kettőt. A Jaalan Bani Bu Ali-it és a Jaalan Bani Bu Haszan-it. Az előbbi a romos, az utóbbi a szépen restaurált. Részei voltak a 16-századtól a tengerparti és hegyvidéki ibádita imamátust a sivatag felőli támadásoktól óvó "végvárrendszernek".

Ez a tengerparttól húzódott egészen a mai Omán nyugati végéig. Másodszor - alaposabban - meózom végig őket.

15965329_1202211923161240_8644955593410711840_n.jpg

16002914_1202212053161227_2038918538071424004_n.jpg

15965133_1202212186494547_3255046826977942440_n.jpg

15977804_1202212333161199_9125495409017296961_n.jpg

15965906_1202212453161187_1421593488935404368_n.jpg

15965592_1202212696494496_2357071734987105713_n.jpg

15965419_1202213009827798_6743058794156845484_n.jpg

15978021_1202213139827785_4738732907610594366_n.jpg4

15965218_1202213236494442_1670314791494592341_n.jpg

15941088_1202213396494426_5286034437662968362_n.jpg

15977693_1202213756494390_5030588683680940851_n.jpg

15977135_1202213503161082_4271847642211492358_n.jpg

16105924_1202214023161030_2807255513590326956_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 24 - Hajászat

2017. január 30. 21:17 - politics&islam

 

(Egy kopasz ember tűnődései.)

Mindig elhűlök keleten a fodrászatok számát illetően. Talán csak az olaszországi gyógyszertárak száma mérhető ezekhez. Minden faluban egy tucat, városokban utcányi.

Láttam olyat, hogy egymás mellett öt volt. Mint Dushanbében a totózók. Persze azt már régóta megfigyeltem, hogy - maradjunk a Közel - Keleten felülről lefelé csökken a személyes ráfordítás a férfiember külcsínyét illetően.

A haj csudálatosan nyírva-belőve mindenkinek, a legfelsőbb osztályoktól az alsó-munkásosztályig bezárólag. Aztán a felsőruházat, általában patyolattiszta abája, dzsilbáb stb és/vagy kiválóan szabott zakó. A nadrág már neccesebb, abból megállapíthatatlan az illető társadalmi hovatartozása, miután általános az élére vasalt egyen-nadrág az általános. Mindig sötét (fekete) színben.

A lábbeli meg. Nos, arra általában nem adnak. (Nagyon kevés kivétellel.) Ha nem saru/szandál, akkor letaposott sarkú macskarúgó; sokszor - eredetileg - méregdrága dizájn. De hát, úgyis ki-be kell lépdelni belőle.

Vissza hajhoz. Biztos valahol valami írígység lappang bennem valahol. Bár nem hiszem. Azzal szoktam biztatni magam, ha Banderas-szerű hajkoronám lenne és megfelelően karban tartatnám, egy év alatt mennyi könyvre szánt pénz menne a semmibe. Vagy még inkább: emígyen egy év alatt annyit spórolok a fodrászaton, amiből kijön két jegy a fiamnak meg nekem egy meccsre a Camp Nouba. Megéri.

(Alant askharai borbélyok, a teljesség igénye nélkül, kétszáz méteres körzeten belül.)

16002903_1202009429848156_8216766549834015580_n.jpg

15977850_1202009706514795_7074355425139704129_n.jpg

15977556_1202009533181479_2812962539746346171_n.jpg

15977469_1202009599848139_7568031726644494865_n.jpg

15977424_1202009636514802_5102483391446944434_n.jpg

15977343_1202009729848126_4924175028007211944_n.jpg

15940573_1202009686514797_8688166772919591012_n.jpg

15940507_1202009483181484_7867547780140384074_n.jpg

 

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl

Omán harmadszor 23 - Dhow

2017. január 30. 14:14 - politics&islam

 

Ez az Indiai-óceán par exellence hajótípusa. Eredete kicsit a homályba vész, de széles hajótestestű elődei szállították már a rezet Maganból a két folyam közé. Miután ezek a hajók Kína déli vizeiig eljutottak, valószínűsíthető, hogy a kínai hajóépítők is hozzátettek. (Illetve szerintük ők találták fel.) Ami viszont bizonyos, a maga tatépítmény mögött már a portugál caravellákat kell sejtenünk.

Manapság vitorlás és motoros formációban halász- és szállítóhajóként megtalálhatók az Arab-tengertől Kelet-Afrika patjai mellett az indiai szubkontinensen túl a maláj világig.

Az alábbi példányokat az askharai "szárazdokkban" tartották karban. Tavaly ugyanez a team dolgozott itt.

Tán ugyanazon a hajókon.

15966115_1201866916529074_2718659555914960445_n.jpg

15965999_1201866946529071_6511508343632748787_n.jpg

16105981_1201867013195731_4455535372355502335_n.jpg

 

Szólj hozzá!
Címkék: omán öböl