iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Burma, régen, ma

2017. szeptember 22. 13:36 - politics&islam

 

Az ENSZ a hét elején kimondta: vis maior van Mianmarban. És két hete már a sajtó is foglalkozik evvel.

Elgondolkodtató. Minthogy ez az ügy – mármint a rohingyáké – több évtizede zajlik. Történelmi mélységeiben meg jó két évszázada. De ilyen durva formában sem most kezdődött.

Tizenöt éve bejrúti egyetememen már téma volt. (Az umma-tudat az egyszerű hívő szintjén is hétköznapi viszonylatban köti össze valamennyi muszlimot Mauritániától Indonéziáig. Ezen a földrajzi térségen belül egymás problémáinak és kihívásainak megélése kölcsönös. A  vallási-tudományos szféra pedig értelemszerűen mindent monitoroz.) Írni is kellett róla egyfajta szakdolgozatot. Ezt is felhasználva szkeccs-vonalak következnek a krízisről. Ami másfél évtizede is majdnem ilyen szinten állt.

A mai Mianmar területén – miként az máshol is általában történt – több hullámban jelent meg az iszlám. A hagyomány mindig szeret a legvégsőkig, azaz a legelsőkig visszamenni – ez valamennyi vallás sajátja. (Lásd, mondjuk Tamás apostol fiktív kalandos utazását Indiában.) A iszlám történeti tradíció szerint már a Próféta egyik társa (szahábí), Vaqqász bin Málik elvetődött a Hindusztáni-félsziget keleti oldalára, a Bengáli-öböl partjára. Ez egyáltalán nincs kizárva, miután a Próféta közvetlen társai közül valóban sokan éreztek személyes elhívatást hosszú missziós utak megtételére. Ezek az Arab-félszigettől nagyobb távolságban – miként Indiában is – ekkor még egyéni akciók maradtak, a helyi lakosság iszlám hitre térése vagy muszlimok jelentős számú letelepedése kevés kivételtől eltekintve nem történt. Kelet-Indiában sem.

Az Abbászida kalifátus megerősödése után, a 8. század második felében aztán újabb missziós hullámok következtek a távoli – értsd: katonailag nem meghódított – területeken; általában kereskedők tevékenysége révén. 788-ból már arab kereskedelmi kolóniákról tudunk a mai Ramree-szigeten. Ez a telep kontinuis maradt majd’ fél évezreden át, és ebből kinőve a 13-14. században immár állam is szeveződött. Ez a kor egyébként egy (sokadik) iszlamizációs hullám kora volt, amikor Afrikában és Dél- és Délkelet-Ázsiában is kereskedők, szúfik és szúfi kereskedők révén jelentős területek iszlamizációja történt meg, alapvetően békés eszközökkel.

1430-ban a mai mianmari Arakan tartomány területén létrejött, Sulaiman Shah által alapított állam az egymást váltó negyvennyolc uralkodó alatt a burmai hódításig, 1784-ig fennmaradt, s maradt azt követően is a burmai muszlimok igazodási pontja. Az arakani állam által vert pénz ismert volt az egész iszlám világban, egyik oldalán a saháda (lá iláha illá’lláh muhammad raszúlu’lláh), míg a másikon egy rövid Korán-ája (va an aqímú’d-dín) volt olvasható. Jelentős vallási központok alakultak ki, köztük a főváros, Akyab (a mai tartományi főváros Sittwe elődje). Ekkor épült a Diwan Mussa-mecset (1258), a Sindi Khan-mecset (1430) vagy a Wali Khan-mecset (15. század).

Ekkortól kezdődött az arakani iszlamizációs missziók sorozata Délkelet-Ázsia környező országaiba (a mai Kambodzsa, Thaiföld, Vietnám és Malajzia irányába). A mai Mianmar területének más részein is terjedt az iszlám; a jelenlegi főváros Yangon/Rangoon késő középkori korszakában például az ingatlanok fele (muszlim források szerint 60-70%-a) muszlim tulajdonosok kezén volt. Ez már nem volt könnyen megemészthető az itteni, elsősorban buddhista lakosságnak. Az első konfliktusok a 16-17.- századtól datálódnak.

Mindeközben az arakani uralkodóknak nyugati szomszédaikkal is meggyűlt a bajuk: a hittestvér mogulokkal is több háborút vívtak. Ezt (is) kihasználva az Arakantól keletre élő burmai vezetők erősen támogatták a helyi buddhista közösséget a muszlim uralkodók ellen. A buddhista-muszlim konfliktusok meggyengítették az arakani államot, így 1783-ban a burmai Konbaung-dinasztia csapatai könnyen megszállhatták azt. (Miután elvesztették keleti birtokaikat Sziámban (Thaiföld).

Az 1823-ig tartó korszak nem volt sétagalopp a helyi muszlim közösség számára. A fővárost, Mrauk U-t lerombolták, lakóit meggyilkolták, és a többi városi központ sem menekülhetett hasonló sorsa elől. Az első nagy muszlim (rohingya) menekülthullám ekkor érkezett a Bengáli-öböl északi és nyugati partjaira (a mai Banghlades vidékére).

A Burmai állam ezt követően egy kissé túlnyújtózkodott a takarón s bengáliai és asszami hódítási törekvéseikkel szembe találták magukat a Nemezissel. A britek a burmai szándékokat veszélyesnek ítélték meg, szembeszálltak s két háborúban végül – ahogy az akkoriban szokásuk vala – megszállták az országot. Az első etapban Arakan már brit fennhatóság alá került (1824), majd 1886-ban egész Burma brit gyarmat lett.

Ami a nyugat-burmai muszlimokat illeti, az ő helyzetük nem lett könnyebb lett a brit fennhatóság alatt, ami 1932-ig indiai igazgatást jelentett. Mint kisebbség – a mindenkori brit metódus szerint – kezdetben kissé kivételezett helyzetbe kerültek. A buddhista többséggel szemben nem kevesen megfordulhattak az államigazgatás posztjain és az erőszakszervezetek soraiban. (Bár ez utóbbiban, különösen a rendőrség kötelékében, Burmában is ott voltak a britek dél- és délkelet-ázsiai favoritjai, a szikhek. Meg persze ők maguk, mint bizonyos Lt. G. Orwell.)

Később aztán – különösen miután 1932-ben létrejött az önállóan igazgatott Brit-Burma – megkezdődött a brit részről is a muszlimok kiszorítása az államigazgatásból. Emellett a gyarmati kormányzat szemet hunyt a muszlimok tulajdonainak kisajátítása felett, és több vallási iskolát, intézetet és bíróságot bezártak. Mindemellett nem kevés muszlim vezető került Rangoon és Mandalay börtöneibe. Amikor Burma különálló gyarmat lett, a zavaros helyzetet kihasználva 1938-ban több tízezer muszlimok gyilkoltak le buddhista burmaiak, a brit hatóságok többé-kevésbé nyílt asszisztálásával. Négy évvel később a japán támadás következtében összeomlott a brit gyarmati igazgatás, a kivonuló csapatok által hátrahagyott fegyverek egy részét megszerezve a régió buddhista lakossága újabb – muszlim források szerint százezres – vérfürdőt rendezett az ország délnyugati részén, még a japánok beérkezése előtt. A nagyszámú menekülthullámmal együtt ez a mészárlás ma is a mindennapi emlékezet(politika) része a rohingyák körében.

Amikor 1947-ben Panglongban összeült az ország függetlenségét előkészítő nemzeti konferencia, nem hívták meg a rohongyák képviselőit, ami nem sok jóval kecsegtetett a jövőt illetően. Az első, ebben az évben tartott parlamenti választásokon nem is vették őket névjegyzékbe, mondván, megbízhatatlan állampolgárokról van szó, akik lojalitása megkérdőjelezhető. Az általuk lakott délnyugati területek (Rakhine tartomány) sorsáról az 1948-ban függetlené vált Burma kormányának kellet (volna) dönteni; a brit-burmai szerződés értelmében – de ez a rendezés a mai napig nem történt meg. Sao Shwe Thaik, az ország első elnöke mindjárt az elején tisztába tette a dolgokat: Burma a buddhista burmaiaké, mondotta, s a muszlim rohingyák számára az államhoz való lojalitás kifejezése úgy történhet meg, ha a Koránt is burmai írással olvassák, a nők elhagyják a kendő viselést, buddhista neveket adnak gyermekeiknek, engedélyezik a muszlim nők számára, hogy többségi – buddhista – férfiakhoz menjenek feleségül etc.

Az elkövetkező fél évszázad senkinek sem volt könnyű az országban; a rohingyáknak meg még úgy sem. Amikor 1962-ben Burma elindult egy egyfajta szocialista/kommunista vonalon, Ne Win tábornok, elnök, miniszterelnök, tótumfaktum, aki minden volt, csak halott ember nem (addig, amíg aztán az is) többször is kijelentette: az első számú ellenség az iszlám. Erre fel kisajátították a muszlim tulajdonokat (ez hullámokban többször is megtörtént); s egyes helyeken ez elérte az érintett vagyonok 90%-át. A buddhista vallást és kultúrát ráerőltették a muszlim közösségekre, a muszlim vallási házasságokat hivatalosan törölték, a muszlim neveket és a hidzsábot betiltották, a vallási iskolákat bezárták, az utazást korlátozták, az állampolgársághoz jutást kvázi lehetetlenné tették a rohingyák számára. És megkezdődött a délnyugat-burmai Rakhine infrastrukturális elhanyagolása.

Ezen elnöki headline után sorra következtek az atrocitások. 1967-ben a kormány megvonta az állampolgárságot több ezer rohingyától, mire harmincezren menekültek a szomszédos Kelet-Pakisztánba. Ugyanez 1974-ben is megismétlődött, akkor háromszázezren vonultak a frissen átnevezett Bangladesbe. Négy évvel később került sor a hangzatos nevű Nagamin Hadműveletre (Operation King Dragon), melynek során a burmai hadsereg negyed millió rohingyát (köztük valós bangladesi menekülteket) űzött a szomszédos országba, s miközben körülbelül tízezrüket lemészárolta, és a menekültek között is ötvenezerre tehető az áldozatok száma. Rá újabb négy évvel a kormány tömegesen vonta meg az állampolgárságot a rohingya közösség tagjaitól.

Ugyanebben az évben lépett életbe az új állampolgársági törvény. Eszerint voltak első- és másodosztályú állampolgárok (a buddhista burmai népek, illetve azok „keverékei”), s voltak harmadosztályúak. Ez utóbbiak – természetesen – a muszlimok lettek. Ami pedig ezen osztályozás alapján a jogokat illeti, az első kettő csoport tagjai teljes körben élvezték azokat, míg a harmadik kategóriába tartozóktól – mint „a gyarmatosítás alatt beszivárgó idegenektől” fokozatosan vonta meg – az egyébként amúgy is korlátozott – jogokat és végül az állampolgárságot is.

1988-bam tízezer rohingyát „telepítettek ki”, úgymond a régió etnikai-vallási viszonyainak megváltoztatása céljából. 1991-ben – az egyébként megsemmisített eredményű – parlamenti választásokon részt vevő muszlimok közül félmilliót üldöztek át (ismét csak Bangladesbe) azzal a váddal, hogy az ellenzék jelöltjeire szavaztak. 2001 szeptember 11. után pedig a lakosság és a katonaság újabb „közös akciója” kezdődött a helyi muszlim közösségek ellen – deklaráltan prevenciós céllal.

S ekkor már létezett az úgynevezett 969 Mozgalom is.

XXX

2016 októberében a mianmari-bangladesi határ mentén fegyveres támadás ért egy mianmari határőrsöt, melyben kilenc rendőr életét veszette. Az attakért egy új csoport vállalta a felelősséget, amely akkor a Biztos Hit Mozgalomnak (Yakin/Faith Movement) nevezte magát. A fegyveres csoport hamarosan folyamatos harcban állt a mianmari hatóságokkal, tagjait a bangladesi határ közelében képezték ki, vezetője Szaúd-Arábiában végezett vallási tanulmányokat. Ata Ullah rohingya menekült családban a pakisztáni Karacsiban született, majd Szaúd-Arábiában élt, a nem elhanyagolható létszámú mekkai rohingya közösség tagjaként, s vallási oktatásban is ott részesült. Ezt követően szaúdi és pakisztáni állami háttérrel jelent meg a rohingya-mianmari konfliktus kellős közepén.

Rijád és Iszlámábád régóta kísérte/kíséri figyelemmel a muszlim kisebbségek helyzetét Dél- és Délkelet-Ázsiában. Ennek a figyelemnek – mondhatni – nem sok pozitív hozadéka van. Miként a rohingyák esetében sem. Az előbb említett, félezer fegy eressel bíró szervezet ez év tavaszától új néven (Arakan Rohingya Megmentési Hadsereg/Arakan Rohingya Salvation Army/ARSA) akciózott, az említett két ország támogatásával. Szaúd-Arábia és Pakisztán kormányai már másfél évtizede feszülten figyelték az Északnyugat-Mianmarban zajló eseményeket.

Az 1999-ben létrejött 969 Mozgalom a tisztán buddhista Myanmar megteremtését tűzte zászlajára. A szervezetet elméleti alapjait egy, a mianmari vallásügyi minisztériumban dolgozó hivatalnok, Kyaw Lwin tette le a multietnikus, buddhista-keresztény délkeleti városban, Mawlamyine-ban. A kezdetben a fiatalok vallási oktatására koncentráló szervezet hamarosan Myanmar budhista identitásának fő veszélyeként aposztrofált iszlám elleni fellépés szószólója lett; s a nem bántás (ahimsa) dogmáját vis maior esetén az önvédelem jogával írta felül. Arra hivatkozott, hogy az egymilliós muszlim kisebbség a dzsihád révén jelent veszélyt a negyvenmilliós buddhista közösség létére. (Az inkriminált arab terminus technicus eredeti értelmezése egyébként a belső, hitbeli küzdelmen túl az önvédelem közösségi jogára vonatkozik. Az más kérdés, hogy a muszlim szélsőségesek értelmezése szembe megy a szövegekkel.)

A buddhista  szélsőségesek mindenesetre a 969-cel újabb eszközt kaphattak a kezükbe a myanmari iszlámot megtestesító rohingya kisebbség elleni fellépéshez.

A szervezet vezetője pedig a még most is csak 49 éves Ashin Wirathu buddhista szerzetes lett, aki – bár az etnikai tisztogatás eszközének jó az állam szemében – szélsőséges nézetei miatt jó pár évet lehúzott a sitten. Az utóbbi évtizedben bekövetkezett politikai változások farvizén szabadult, s 2012-ben már arca lehetett az rohongyák elleni fellépésnek. Jelenleg az északi Mandalay közeli Masoeyein kolostor vezetője és irányítója az ultranacionalista Ma Ba Tha (Etnikum- és Vallásvédelmi Tanács) szervezetnek.

A 969 és a mianmari kormány közötti kapcsolat jellege nem tisztázott. Vannak vélemények –  nyugatiak is –, amelyek szerint közvetlen kapcsolat áll fenn a 969-hez köthető budhista szerzetesek és a kormányzat között, mások szerint a csak jóváhagyó az állam hozzáállása, megint mások meg a 969 önállóságát hangoztatják. Kétségtelen azonban, hogy a szélsőségesek muszlimok melleni fellépését a kormány nem akadályozza hatékonyan – vagy inkább sehogy. A szervezet pénzügyi forrásai között pedig – a buddhista gazdasági elit adományai mellett – ott találhatóak a hivatalos állami átutalások, miután az organizáció a legnagyobb vallás, a buddhizmus egyik fő támogatója. Az állami vezetés és a buddhista vallási elit közötti szoros modern kori kapcsolat pedig egészen 1962-ig megy nyúlik vissza.

Rohingya oldalról a szervezett fegyveres fellépés közvetlen indukálója a 2012-es konfliktus volt, amely esetében ugyancsak lehet vitatkozni azon, ki ütött először (a haddzsról hazatérő muszlim prédikátorokat vádoltak nemi erőszakkal), az előzmények ismeretében azonban borítékolható volt egy újabb összecsapás. Ez aztán a közel-keleti sajtóban és a közvéleményben is téma lett, itteni elemzők szerint ekkor kezdődött meg a fegyveres rohongya ellenállás megszervezése – Rijád és Iszlámábád irányításával.

Ennek fényében nem véletlen, hogy a rohingya menekültektől minden környező ország igyekszik megszabadulni. Az utóbbi hetekben India is kiűzni igyekszik az Asszam államban élő rohingyákat s Bangladesben sem szivesen látott személyek. Az iszlám világ közvéleménye maximum rokonszenvez nehéz sorsú hittársaival, a szunnita közösség két önjelölt, két különböző régióban középhatalmi szerepet eljátszani igyekvő állama, Szaúd-Arábia és Pakisztán azonban effektíve beavatkozik a konfliktusba. És ez a beavatkozás a közeljövőben várhatóan erősödni fog. Különösen Pakisztán tekint úgy a rohingyákra, mint a Hindusztáni-félsziget keleti végein, India hátában felhasználható kártyalapokra. Titkosszolgálatának (ISI) akciórádiusza Kabultól Tashkenten, Os-on, Urumcsin át Arakanig terjed.

Szép kilátások.

 

3 komment

A zsinagóga árnyékában

2017. szeptember 08. 08:27 - politics&islam

 

Amikor ’92-ben először jártam a damaszkuszi nemzeti múzeumban, a csodálatosan gazdag gyűjteményt végigjárva az épületegyüttes hátsó fertályában felfigyeltem egy hatalmas üvegajtóra, amely mögött egy kis udvaron át még egy traktusba át lehetett – volna – jutni. Az ajtón azonban egy ordenáré vaslánc volt, még ordenárébb lakattal. Az éppen (?) arra tébláboló teremőrtől rögvest meg is kérdeztem, ugyan, mi van a zárolt részlegen, mire ő közölte, semmi, ami engem érdekelne. Ennyiben maradtunk, bár sejtettem, mi rejlik a szerdábban. Akkoriban azonban Szíriában még nem volt kívánatos erről beszélni.

Egy évvel később továbbra is hasonló állapotokat (zárt ajtószárnyakat) találtam, hasonlóan fellépő teremőr bácsival. Nem adtam fel. Minden damaszkuszi látogatás során elmentem a múzeumba (s nem csak ezért, amúgy is) és bepróbálkoztam a hátsó ajtónál.

Amikor aztán a szíriai fővárosban éltem, megszaporítottam a visitatiókat. Aztán ’95-ben sikerült először kinyittatnom az ajtót. Máig is a zsigereimben érzem: érdemes volt. Fénytől óvott felhomályos termekben ugyanis ott található a Doura Europosz-i zsinagóga belső tere – cakkumpakk. Az elmúlt éveket figyelembe véve – mondhatjuk – szerencsére. Gyönyörű fekete falak, középen a Tóra-fülke, köröskörül a Tanakh történetei. Torah pauperum, kvázi. Egy igazi unikum az i.sz. 3. századból.

Egy városból, amely évszázadokon át volt ténylegesen kelet és nyugat határa. Itt húzódott a Római birodalom és az aktuális perzsa állami formáció (a párthus Arszakidák, majd a Szászánidák birodalma) közötti határvonal. Ennek megfelelően a város mindig is az akkor mainstraem multietnikus vallási-kulturális együttélés színtere volt, ahol a különböző religiók igencsak hatottak egymásra. Ennek egyik impozáns példája a kivételes zsinagóga.

Na, e romváros közelében tegnap csak megtámadták a konvojt. A Hezbollah és az Iszlám Állam közötti fegyverszünet keretében a dzsihádisták 17 busszal hagyhatták el a szíriai-libanoni határvidéket és vonultak végig a szír kormány által ellenőrzött terülketeken, hogy Albu Kamál térségében csatlakozzanak a “maghoz”. (Hogy ezzel a libanoni dzsihádista Arszál-enklávé kérdése megoldódik-e, a közeljövő kérdése.) Ahogy ez várható volt az amerikai légierő nem nézte tétlenül a vonulást. Először két kisebb támadást intézett a Homsz térségében egyébként két részre vált buszkaraván ellen. Az egyik csoport Palmüra felé vette az irányt, míg a másik, nagyobb karaván az Eufrátesz-völgyben az iraki határ felé igyekezett. Ez utóbbit tegnap aztán al-Szálihíja (ez a Doura Europosz közelében lévő falu neve) és al-Majádín városa között újabb légitámadás érte; hivatalos közlések szerint 85 dzsihádistát likvidáltak. Háború van. 

Egyszer majd al-Majádínról is. Egyébként Doura Europosz/al-Szálihíja volt az a hely, ahol életemben talán a legszomjasabb voltam. Amikor először jártam ott, ’93 kegyetlenül forró augusztusában, elkalibráltam a magammal vitt folyadék mennyiségét és miután motor-stoppal elértem a folyóparti romokat, úgy lenyűgöződtem, hogy egész nap jártam a vatag falakkal körülvett régészeti csodában, a fellegvárban, a keresztény bazilikában, a mithraeumban és a zsinagóga in situ maradt külső falai között. Közben meg csaknem kiszáradtam. De erre csak késő délután figyeltem fel, amikor már nyelni is alig. Kiténferegtem a jó pár kilométerre lévő Deir ez-Zór–Albu Kamál országútra, hol tovább agonizálhattam. A forgalom a nullához közelített. Végül feltűnt egy kisteher, felvettek a platóra. Ott, a ponyva alatt már hárman zötykölődtek, helyi beduin bácsikák, rögtön látták, gáz van. Azonmód felkínálták a padok alatt lévő vödröt. Míg beértünk Deir ez-Zórba félig kiittam a levegő-meleg zavaros vizet. Jól esett; semmi bajom nem lett. Sőt, gazdagabb lettem több sztorival. Beszélgettünk.

Voltak idők, amikor egy efféle szomjúsági roham volt arrafelé a legnagyobb probléma.

Szólj hozzá!

Agitprop folyt.

2017. szeptember 05. 10:09 - politics&islam

 

Utazás után – szövegek között.

Az Öbölben tovább zajlik az ideológiai küzdelem. Persze nem is várható, hogy ez belátható jövőn belül bármikor is alábbhagyjon, mindaddig, amíg a vahhabita-síita felállás fennmarad. Az pedig még – érzésem szerint – sok idő.

A médiában – túl a napi hírfolyamokban elhelyezett célzatos, az ellenérdekelt felet befeketítő, manapság világszerte divatos „álhír-hazugság-párhuzamos igazság” szentháromságával operáló aktuális „cikkeken” – az elemző rovatok sem mentesek a tudományos igény látszatát keltő torzításoktól.

Például nincs hét (majdhogynem nap), hogy ne találkozhatnánk olyan politológiai okfejtéssel, amely igyekszik egymásba mosni a vahhabita irányzat valamennyi ideológiai ellenfelét – mind szunnita, mint síita oldalról. Riválisból pedig van elég; miként minden ideológiai számára, amely az egyetlen – kizárólagos – igazság letéteményeseként lép fel.

Néhány hete (vagy hónapja már) írtam arról, hogy miként kapaszkodnak ezek az „elemzések” abba a szűk tudományosságon túl kevésbé közismert kapcsolatba, ami a síizmus politikai aktvitását felélesztő – elsősorban – iráni szellemi-vallási mozgalma és a szunnita világban legszélesebb infrastruktúrát kiépítő nemzetközi szervezet, a Muszlim Testvériség-MT ( جماعة الإخوان المسلمين) között valóban fennállt (a Navváb Szafaví-sztori). Minthogy az ideológiák és szellemi áramlatok mindig is hatnak egymásra – pro vagy kontra –, nincs ebben semmi meglepő, legfeljebb, aki nem figyelmes, nem tud ezekről. Ami azonban ez után jön, újabb és újabb szereplők beemelése a történetbe, egyre inkább az összeesküvés-elméletek és a paranoia világába vezet.

Jól láthatóan szintet ugrott a vahhabita médiaüzem. Egy dubai kutatóközpont és kiadó könyvére hivatkozva újabb és újabb „rossz fiúkat” csatornáz be az iráni ellenség szellemi táborába.

(Érdekesség: ez a dubai intézet, az al-Miszbár – مركز المسبار للدراسات والبحوث  – korábban, tehát még az utóbbi években beindult nagy szaúdi-iráni szellemi küzdelem előtt, közel-keleti és – szerintem – nemzetközi viszonylatban is kiváló elemzéseket, monográfiákat jelentetett meg az iszlám világ szinte minden szegletéről. Több mint egy folyóméternyi könyvem van tőlük, olyan témákkal, mint a nyugat- és közép-afrikai iszlám, Tanzánia, Zanzibár, Kenya és Madagaszkár iszlám gyökerei, Közép-Ázsia, a Kaukázus vagy Oroszország muszlim közösségeinek múltja és jelene stb. Rendkívül izgalmas, színvonalas, alapvetően a helyi forrásokra épülő munkák ezek. Ez utóbbi jellemző (a helyi források) adja e munkák értékét. Ez az, ami a legtöbbször hiányzik a nyugati munkákból. Most pedig ez a műhely is ontja a szunnita/vahhabita-síita kulturkampf koncepciózus műveit.)

Kissé túllépve a politikai aktivizmust gyakorlatba ültető Navváb Szafaví/Modzstebá Mír-Lohí valóban létező Muszlim Testvériség-kapcsolatán, már nagyobb volumenben történik az ellenségek ideológiai összekapcsolása. Az elemzés szerint szoros kapcsolat mutatható ki a Khomeiní-féle „vallástudós hatalma/uralma” (velájet-é feqíh/ ولایت فقیه) elmélete és a vahhabiták számára szunnita-mumus, a Muszlim Testvériség „a vezető/tanácsadó hatalma” (vilájat a-mursid/ولاية المرشد) gyakorlata között. Túl azon, hogy ez az utóbbi terminus nem használatos a MT hivatalos terminológiájában, csak a tanulmány szerzőjének kreálmánya, a két vezető pozíció legitimációja, jogköre és felhatalmazása teljesen eltérő. Az MT-mursid jogosítványai erősen korlátozottak s alapvetően a politikum körében érvényesülhetnek, míg a feqíh hatalma – a Khomeniní-féle értelmezésben – a rejtőzködő imám „helyetteseként” nem csak jogértelmező, hanem bizonyos korlátokkal jogforrási funkciókra is kiterjed. Erre aztán sem a tanulmány szerzője, sem a belőle táplálkozó koncepciózus média-munkások nem térnek ki.

Egy másik ideológia-összesöprés az abszolút legitimáció témájában olvasható. Vahhabita szemszögből igyekeznek egybemosni a MT főideológusának, Szajjid Qutbnak „a hatalom isteni szuverenitásának” (al-hákimíja/الحاكمية) elméletét Khomeiní „iszlám kormányzat/hatalom” ( حکومت اسلامی) alapvetésével. Túl azon, hogy mindkét elmélet valóban Istent tartja a legfőbb hatalom letéteményesének (ez az iszlám általános nézőpontja), Qutbnál a hákimíja a dzsáhilíja (جاهلية‎‎ /tudatlanság/iszlám-nélküliség) ellentétpáraként az isteni törvényeken alapuló kormányzatot és politikai rendszert jelenti, amelyben nem fejti ki egyértelműen a vallástudós(ok) szerepét. Annyi bizonyos: nem ruházza fel őket azzal a hatalommal, amellyel Khomeiní az isteni kormányzatban a vezető vallástudós(oka)t.

Még egy, a múlt századi iszlám politikai gondolkodásában megkérdőjelezhetetlenül fontos szerepet játszó gondolkodót is beterelnek az ellenség ideológiai táborába: Abú’l-Alá al-Maudúdí, a hindusztáni, majd pakisztáni gondolkodót, akinek – Khomeinít megelőzően – tulajdonítják magát a vilájat al-faqíh terminust. Ez az időrendiség igaz is, de megint csak azt lehet hozzátenni, hogy Maudúdí-nál a kifejezés teljesen mást jelentett, mint Khomeinínél. A pakisztáni iszlám fáklyavivője ugyanis a vallástudós hatalmán a vallási törvényeket érvényesítő politikai rendszert értett, az iráni iszlám forradalom vezetője pedig a terminus szó szerinti értelmezését tartotta érvényesnek.

Aztán még valaki felbukkan a cikkben. Egy kortárs síita vezető, Mohammed Taqí Mészbáh-Jezdí ajatollah. Ő úgy keveredik ide, mint aki úgymond, csakúgy mint – a vahhabita nézőpont szerint – a Muszlim Testvériség, a politikai célok elérése érdekében megengedhető eszköznek tartja az erőszak alkalmazását. Ebben a kijelentésben aztán már nagyon kevés az igazságmagv.

A Muszlim Testvériség hosszú évtizedek óta kivette hivatalos eszköztárából az erőszakos cselekmények, mint érdekérvényesítő eszköz alkalmazását. Mészbáh-Jazdí ajatollah – kiről, s kinek tanairól személyes élményeim is vannak – pedig, akit valóban az iráni „konzervatív” vallási vezetők közé sorolnak, egészen másként viszonyul az erőszak alkalmazásához. Az ő „keményvonalassága” abban jegecesedik ki, hogy azon vallási vezetők közé tartozik, aki rejtőzködő tizenkettedik imám mahdiként (kvázi: megváltó/igaz útra terelő/مهدي‎‎) való visszatérésébe lehetségesnek tartja az emberi befolyásolást; azaz, hogy emberi oldalról „siettethető” a mahdi megjelenése. Ehhez pedig – feltételekkel – minden eszköz megengedhető. (Politikai pártfogoltja, Mahmúd Ahmedinezsád elnöksége alatt sokat is tette ennek a nézetnek a gyakorlatba ültetésére.) Hozzá kell tenni, hogy ezzel a nézetével kisebbségben van a síita vallási vezetők között.

A másokkal szemben alkalmazott terrornak azonban egyikük sem prófétája. Az inkriminált sajtó és „tudományos” szövegekben azonban mindketten a Szaúd-Arábiát és szövetségeseit fenyegető erőszak támogatóiként jelennek meg.

Szóval. Ezek a – mondhatni – nem elhanyagolható distinkciók elvesznek a nagy média-kampányban. A lényeg, hogy egy akolba bólintsák Rijád valamennyi, élő és holt ideológiai ellenlábasát.

Tehát a mérgező szellemi anyagok tovább szivárognak. A kérdés: hol vannak a valódi írástudók, akik méregteleníthetnék ezt az egész folyamatot?

Szólj hozzá!

DKA 60 - Hol álomra hajtotta fejét a végzet asszonya

2017. szeptember 03. 18:27 - politics&islam

Igyekezzünk mindig jó szállást találni.

Nekem már volt egy-két szerencsés találatom, és most is így van. A képen mostani szállásom, hol ez év februárjában megaludt egy vietnami útlevet birtokló fiatalasszony, ki aztán társaival innen indulva a lumpuri reptéren bekente valamivel egy arra járó koreiai úriember arcát/nyakát/fejét, mitől az húsz percen belül elhalálozott.

Az észak-koreai Bölcs Vezető, Kim Dzsongun elvtárs, a (kommunista) nyájtól elkóborolt féltestvére, Kim Dzsongnam végezte így.

Én meg szippanthatom a történelem illatát. Remélem, azt a kencét, mivel arcon pakolta a végzet asszonya a célszemélyt, már mindenünnen lemosták...

21191840_1422939824421781_6492126319819708758_n.jpg

Szólj hozzá!

DKA 59 - Labuan

2017. szeptember 03. 15:24 - politics&islam

 

Az elfuserált Szingapúr - mondhatni.

A Brunei-jel szemközti sziget mindig is különleges szerepet vitt a régióban. Sokan dolgoztak rá, aztán valahogy hoppon maradt

Vettem itt egy kis monográfiát a szigetről s most, hogy itt tranzitálok, írok róla egy keveset

Ma "Borneó gyöngyszeme" nem tartozik sem Sarawakhoz, sem Sabahhoz (és természetesen a Brunei Szultánsághoz sem). A maláj központi kormány közvetlen ellenőrzése alá tartozik, szövetségi terület. S történelme során tartozott szinte minden állami formációhoz és hatalomhoz, amely a térségben megjelent.

Az 1400-as évektől kezdve négy évszázadon át a régió erős államának, a Brunei Szultánságnak a része volt. Ez a birtoklás akkor került veszélybe, amikor a 19. század végén megjelentek a britek.

Egyszer arról is kellene, hogy a napoleoni háborúknak miféle hatása volt a gyarmati világban, milyen hatalmi átrendeződéseket hozott az európai küzdelem a (világ)végeken. Mert Délkelet-Ázsiában alapvető változásokat hozott; a Maláj-félsziget hatósugarában például holland-brit őrségváltást.

A sarawaki "fehér rádzsa", James Brooke (a Szandokán-os), aki Borneó északnyugati részéből csinált generációkon át működő családi vállalkozást, hamar szemet vetett a kereskedelmi szempontból kiváló helyen lévő Labuanra, s 1846-ra meg is szerezte azt II. Omar Ali Sayfuddin brunei szultántól (Labuani egyezmény).

Két évvel később már tovább is passzolta: ekkortól koronagyarmat, bár a kormányzót Brooke nevezhette ki. Az első ebben a pozícióban William Napier volt, aki az Eastern Archipelago Company (EAC) keretében meg kívánta ismételni Raffles egy emberöltővel korábbi tettét s egy új Szingapúrt csinálni a valóban kereskedelmi szempontból stratégiai helyen (Szingapúr és Hong Kong között) fekvő szigetből.

A kalózkodás azonban nehezítette a megvalósítást. (Lám, újra csak: Szandokán!) Olyannyira, hogy 1890-ben a szigetet átvette a mai Sabahot igazgató British North Borneo Chartered Company (BNBCC).

De innen is kivették, a 1907-től a malajziai brit befolyás egyik különleges struktúrájába sorolták, a (Malakai) Szoros Települései (Straits Setlements) közé.

Ebben aztán maradt is 1942-ig, amikor megérkeztek a japán megszállók. Abban itt sem volt köszönet; a horrortörténetek miatt a Felkelő Nap országa máig népszerűtlen itt. (Annál könnyebb - és könnyebb lesz - Kína jövőbeli ambícióit adoptáltatni az itteni társadalommal. De ez a téma messzire vezet.)

A japánok jelentős haditengerészeti támaszpontot építettek a fővárosban (amelynek neve természetesen Victoria), ahonnan csak 1945 nyarán sikerült kiűzni őket az ausztrál expedíciós erőknek.

Aztán 1946-ban az észak-borneói koronagyarmat része lett, majd 1963-tól Sabah része.

De innen is kivették. 1984-től szövetségi terület, különleges igazgatással duty free-zónával, ahogy az kell.

Szólj hozzá!

DKA 58 - Még Kota Kinabalu

2017. szeptember 03. 10:18 - politics&islam

 

Pár kép a kínai negyedről és a gyarmati Jesselton - 2VH-s szövetséges bombázása után - megmaradt egyetlen építményéről, az Atkinson-óratoronyról. Ezt 1905-ben fejezték be; emlékül a város első katonai parancsnoka, Francis George Atkinson emlékére, aki 1902-en 29 évesen halt meg "borneói lázban".

Hétköznapiasan: maláriában.

21077817_1421677891214641_302864045182883033_n.jpg

21151529_1421678407881256_519460664148792667_n.jpg

21192289_1421678464547917_537463510001243924_n.jpg

21192300_1421678507881246_7950882834017794164_n.jpg

21192937_1421678721214558_4586718650040428166_n.jpg

21078443_1421678434547920_9008648398880708904_n.jpg

21151648_1421679474547816_5974993991011310981_n.jpg

21231069_1421679647881132_2387963764806522383_n.jpg

Szólj hozzá!

DKA 57 - Pár gondolat a sabahi iszlámról

2017. szeptember 02. 21:18 - politics&islam

 

A közel-keleten találkoztam néhány igazán széles körűen művelt emberrel. Olyanokkal, akik jól ismerték a nyugati tudományosság iszlámmal kapcsolatos munkáit. (Direkt nem írok orientalizmust.) Valamennyien azon sopánkodtak, vajon miért van az, hogy a Nyugat a legjobban a mainstreamtől eltérő heterodoxiával, hovatovább a legszélsőségesebb extremizmussal szeret foglalkozni az iszlám kapcsán. Miért nem arról írnak, ami a csendes többség sajátja.

Azt hiszem ez generikus probléma. Az iszlámmal, jóval a modern kori és kortárs szélsőségesség megjelenése előtt (tehát jóval annak a Nyugatra - és nem utolsósorban éppen saját civilizációjáta való veszélyességének kialakulását megelőzően) a legmélyrehatóbb tudományos életművek az ortodoxiától elhajló irányzatokról születtek (lásd H. Courbain vagy Massignon és a sía, Guènon és a szúfizmus, Goldziher és a kháridzsiták, F. Daftary és az iszmáíliták/asszasszínok etc.) Talán még a Próféta személye és az őt követő korai iszlám kutatása volt még fókuszban (bár ez utóbbi téma már azzal a céllal, hogy megvilágítsa az ekkor induló elhajló irányzatok gyökereit...). J. Wellhausen, W.M.Watt, Nöldeke vagy a már említett Goldziher és sokan mások jeleskedtek ebben.

De a legjobban - és legsikeresebben - elménckedni mindig is az extremizmussal lehetett. Talán más vallások kutatásában is is van ez. Az esszénusokkal vagy a szikariótákkal foglalkozni biztos izgalmasabb és menőbb, mint a hellenizált szadducceus és farizeus vitákat boncolgatni. Vagy keresztes lovagrendek múltjáról írni, mint arról, hogyan hitt az egyszeri ember a középkorban. Na jó, vannak itt súlyos ellenpéldák, mint az Annales-esek (Jacques Le Goff vagy Marc Bloch)

Ez a bevezető hosszabb lett, mint a téma maga. (Vágná is ki az egészet egykori irodalom tanárnőm, aki azt hiszem, tökéletesen megfelelt a Király/Sőtér Istvánok által felállított mércéknek.)

Tehát lássuk a mérsékelt/mainstream iszlám fejlődését Észak-Borneón.

A vallás kereskedők révén már korábban megjelenhetett a partvidéken, írott források azonban a 14. század végére teszik a szélesebb körű elterjedést. 1380 az az év, amikor már biztosan élnek helyi muszlimok a sziget északkeleti részén. Az iszlamizáció itt a Sulu-szigetek irányából érkezhetett. Ekkor érkezik onnan egy muszlim hittérítő, Syerif Awliya al-Makhdum. (A maláj írás szerint szerepelnek a nevek.) Munkásságát ismerjük, név szerint tudunk az idahan nép körében végzett sikeres hittérítő munkája eredményéről, az Abdullah nevű helyi lakosról, aki továbbvitte Makhdum munkáját. A keleti Lahad Datuk már ekkor iszlamizálódott.

A Sulu és a Brunei szultanátus közötti terület lakosságának csak egy része vette fel az iszlámot, elsősorban a kereskedők és a velük közvetlenül érintkező parasztok. A muszlimok, a helyi vallások hívei, majd a fokozatosan - igaz, ekkor még kis számban - ideszivárgó kínaiak mondhatni békésen éltek egymás mellett.

Ez a vallási paletta az európai gyarmatosítók megjelenése után a kereszténységgel - annak több ágával - egészült ki. Az első iszlám szervezetek/politikai pártok aztán Sabah koronagyarmat korában, azaz 1946 és 1963 között jöttek létre.

Ilyenek voltak a
- Persatuan Sahabat Pena Malay
- Parti Berisan Pemuda (BARIP)
- Parti Kebansaan Malayu (PKM)
- Persatuan Khairat Jumaat Muslimin (KJM)
- Persatuan Ikhwan Sabah (PIS)

A három legnagyobb iszlám párt is az ötvenes években alakult, 1955-ben Haji Zainal Kerahu vezetésével a Persatuan Islam Tawau (PIT), az 1959-ben Haji Awag Sahari Abdul Latif irányította Persatuan Islam Putatan (PIP) és az egy évvel később szerveződött Haji Mohd Kassim-féle Persatuan Islam Sabah. Ez utóbbi három aztán az 1963-tól, Malajzia függetlenségétől vezető szerepet játszó Tunku Abdel Rahman támogatói lettek.

Mindezeket a környező iszlám országok (Indonézia, Brunei), de a malajziai muszlim közösség is erősen támogatta.

A PIP, a PIS és a PIT 1968-ban létrehozta a United Islamic Sabah Assosiationt (UISA), amelynek vezetője Haji Mustafa Bin Datu Harun lett. Ez a szervezet vált aztán a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán a sabahi iszlám közösség elsőszámú organizációjává, amely felügyelte a hitéletet, a mecseteket, az imámokat, valamint képviselte a muszlimok érdekeit a többi közösséggel szemben. 1972-re az USIA 294 regionális/helyi irodával, ötvenezer taggal és jelentős saját földterülettel rendelkezett. Az imámok feletti felügyeletet pedig a Majlis Ugama Islam Sabah (MUIS) szervezeten keresztül felügyelte.

Mindebből kiviláglik - az iszlám országok általános metódusát követve az állam itt is igyekezett kontroll alá helyezni a teljes vallási struktúrát.

(Ez általában sehol sem szokott száz százalékosan sikerülni. S ahol társadalmi elégedetlenségek, az állami szervek diszfunkciója miatt piaci rés támad, ott azonnal megjelenik az alternatíva: a balos válaszok '90- es évekbeli elgyengülése után: a vallási radikalizmus.)

A kilencvenes évekre aztán a vallási oktatási hálózat is kiépült. Ennek felügyeletét a Sekolah Ugama Islam Sabah (SUIS), majd mai változata, a Sekolah Agama Negeri (SAN) látta-látja el. A fontos oktatási centrumok közül megemlítendő a Madrasah al-Irsyadiyah és a Pondok Fizilali Quran (Kota Belud).

Most így hirtelenjében ennyit.

Ugye, igazuk van a heterodoxiával és extremizmussal foglalkozó tudósoknak: ez így unalmas

Viszont ez a többség.

Szólj hozzá!

DKA 56 - Pulau Gaya

2017. augusztus 30. 14:29 - politics&islam

 

Mennek a fürdőzők a szigetre. A tiszta szép homokpartokra.

Egy kilométerre a több, mint félmilliós várostól, amelynek néhol zárt, néhol nyílt csatornáin a maga természetességében ömlik a szennyvíz a tengerbe. Mint oly sok helyen az egekig magasztalt, gazdasági csodaként tisztelt"kis tigris"-Malajziában.

És hamarosan Kota Kinabalu és a legnagyobb szemközti sziget, Gaya között drótkötélpálya is létesül, s lanovkával lehet önteni a turistákat az 1923 óta természervédelmi terület/nemzeti park területére. Hadd mondjam azt, hogy akkor a természetnek itt is annyi, megy egy bambi.

(Hogy elporosodnak a kifejezések. Ez tetszik. A nyelv ugyanis nem romlik, devalválódik stb, hanem változik. Az meg - bár a szellemi restek rettegnek tőle - jó dolog. Vélem én, korántsem biztosan jól.)

De Gayán más is van. Én ezért jöttem. Motorcsónakkal. Ami erősen dobál. Visonganak rajta a turisták. Nem tudják, milyen az igazi.

Az igazi a Bandar Abbas--Hormoz és a BA--Qeshm voszonylat. Az kérem adrenalinnövelő, amint félig elsűllyedt hajóroncsok között teljes gázzal ugrál a lélekvesztő a Hormuzi-szoros hullámain. Imádtam.

És még az a szerencse is ért, hogy az egyik úton (félúton) elromlott a motor. Erre a csolnakos nekiállt szerelni a gépet, miközben a ladik veszélyesen imbolygott. De nem is az volt az igazi veszély. A "kapitány" szájában végig ott volt az égő cigaretta. Akkor is, amikor kis műanyag kannájából utántöltött egy kis benzint. (Amúgy a gép nem indult újra, várni kellett, majd átszállni egy érkező, amúgy már majdnem teli csónakba. Ez a manőver is felejthetetlen volt.

Tehát, van itt a szigeten egy filippínó falu. Az 1970-es évektől egyre nagyobb számban érkeztek fülöp-szigetekiek az ott zajló háború elől menekülve. (Ferdinand Marcos, ki háborúzott a Moro-fronttal, ezen és egyéb viselt dolgai miatt gimnazista korom világ-kiváncsiságának fontos szereplője volt.) Sem a sabahi kormány, sem a maláj szövetségi kormányzat nem ismerte el a menekültstátusukat (Malajzia nem írta alá az ENSZ 1951-es Menekültügyi Egyezményét) s a mára 6000-7000 főre növekedett közösség továbbra is illegálisnak minősül.

Annyira persze azért nem, hogy olcsó munkaerőt jelentsenek a tengerparti nagyváros számára. Csónakokon naponta ingáznak a Kota Kinabalu-i kikötőbe és a halpiacra. No, meg illegális, de azért "jól kihasználhat" munkaerőként az építőiparba. Bár már az sem a régi, a parton ott állnak készen-félkészen a tucatemeletes betonszörnyek. Aztán a kis motorcsónakokon még egy korosztály utazik - a filippínó diákok iskolába. (Mint a majdani asszimiláció, vagy inkább: befogadás reménységei.

Mert csak a hivatalosság engedélye kellene. A menekültek többsége részben a suluk néphez tartozik, akik a Fülöp-szigetek és Indonézia mellett Borneón (és még a Maláj-félszigeten is) élnek, másik részük pedig sama-bajau, akik pedig az egyik legjelentősebb sabahi népcsoporthoz tartoznak. Szóval korántsem idegenek.

Részben a vízre épülő falujuk, hivatalosan Kampung Gaya, belső elnevezéssel Kampung Lok Urai a félszigeti malájok szerint "no-go"-zóna.

Végig lehetett sétálni benne. Sőt.

Egyébként a már sokszor emlegetett Észak-Borneói Brit...(BNBCC) 1882-ben itt létesített először kereskedelmi telepet, mielőtt a szárazföldön megszületett volna maga Jesselton, a későbbi Kota Kinabalu.

És ha tovább erőltetik ezt a turista-bázis dolgot, előbb is fog megszűnni.

21151353_1421118401270590_1437565767989310346_n.jpg

21106832_1421118844603879_2097219644775308719_n.jpg

21078823_1421127481269682_7357699384676312299_n.jpg

Szólj hozzá!

DKA 55 - A radikális iszlám és Sabah

2017. augusztus 30. 06:24 - politics&islam

 

(Ismét a tengernél, Kota Kinabalu. Annyi szépség után újra egy kis száraz. Régen volt.)

2013-ban komoly fegyveres konfliktus robbant ki Sabah keleti nagyvárosában, Lahad Datukban. A magát Royal Sulu Forces (RSF) nevező iszlamista szervezet 200 (!) katonája konfrontálódott a maláj állami erőszakszervezetekkel. Emlékszem, ez annak idején valamennyi valódi sajtóorgánum érzékenységi küszöbét megütötte, az üggyel széles körben foglalkoztak. A közel-keletiek is. A magyarok meg nem. Ahogy az immár megszokott.

Pedig a konfliktus fontos és érzékeny pontjára mutat a délkelet-ázsiai iszlám radilakizációjával kapcsolatban. Lássuk egy kicsit a hátteret.

Ilyen közvetlen fegyveres, illetve fizikai pusztítással járó iszlamista konfliktus nagyon ritka volt mindeddig Malajzia és azon belül Borneó törtébelmében. 1963-ban egy magát Datu Pukolnak nevező férfiú vezette csoport megtámadott egy falut Bum-Bum szigetén (Semporna közelében). Az ilyen, a kalózkodás, az emberrablás és a lakosság terrorozálását alkalmazó csoportot helyi terminussal MUNDU-nak, azaz "törvényen kívülieknek" nevezik.

A térségben több radikális csoport tevékenykedi hosszú évek óta. Néhányukról, amelyeknek van "sabahi kötődésük" röviden.

A régió legnagyobb hatású organizációja kétségtelenül a Jamaah Islamiyah (JI), amely elsősorban indonéziai hírekben tűnt fel (Bali terrortámadás). A szervezet négy területi egységre (mantiqi) tagolódik:

1) Maláj-félsziget, Szingapúrral.
2) Szumátra és Jáva és az indonéz szigetvilág.
3) Borneó (elsősorban Sabah), Celebesz és Dél-Fülöp-szigetek (Mindanao).
4) Ausztrália.

Ezek közül a Maláj-félsziget és Ausztrália a szervezeti építkezés régió, Indonézia operatív célterep, míg Mindanao és Sabah kiképzőtáborok állomáshelyei.

A szalafita-dzsihádista Darul Islam (DI) csoport bázisa ugyancsak elsősorban Indonézia, de fegyvercsempészetében fontos szerepet játszik Sabah és Mindanao is. A kelet-sabahi Tuwau városa minden jel szerint a csoport fontos kelet-borneói bázisa. (A maláj hatóságok rendszeresen tartóztatnak le ott a DI-hez köthető sejteket.)

Az Abu Sayyaf Csoport (ASG) talán a legismertebb a térségben működő szevezetek közül. Az alapvetően Mindanaon tevékenykedő terrorista organizáció fő profilja - a fülöp-szigeteki hatóságokkal való permanens fegyveres összetűzéseken túl - az emberrablás, amelyben mind Mindanaon, mind Sabah keleti régióiban igen jók. (Az elmúlt években nyolc alkalommal raboltak el nyugati turistákat a tartomány keleti partvidékéről.) A követelt váltságdíjak elmaradása eddig már több alkalommal végződött vizualizált lefejezésben. A másik, Sabahhoz köthető tevékenységük, hogy mindanaoi táborokban rendszeresen képeznek ki sabahi fiatalokat.

A Bangsamoro Islamic Freedom Fighters (BIFF) Sabah számára talán a legnagyobb kihívást jelentő szervezet. Eredetileg 2008-ban a hírhedt Moro-csoportból (Moro Islamic Liberarion Front/MILF-sic!) vált ki. 2014-ben csatlakozott az Iszlám Államhoz, elismervén al-Bagdádít, mint Ibrahím kalifát. A BIFF az IS-követve Délkelet-Ázsiában képzelt el egy iszlám államot (Khatibah Nusantarah lid Daulah Islamiyah), amely elképzelésen lassan túllép az idő. Mindenesetre ex-afganisztáni mudzsáhidok és visszatérő ex-IS-harcosok hálózatba építése még ma is folyik.

A Royal Sulu Forces (RSF) a Sulu-szigeteken (a Fülöp-szigetekhez tartozó Sabahhoz közeli szigetcsoport) szultanátust vivő csoport az utóbbi fél évtizedben aktivizálódott s 2014-ben köze volt a Lahad Datuk-i terrorakciókhoz. Közben sabahi fiatalokat is beépített szervezeti struktúrájába, elsősorban az Universiti Malaysia Sabah-ról.

E felsorolásból látható, hog egyik szervezet sem belső keletkezésű Sabah területén, nem annak társadalmából nőtt ki, valamennyi a környező országokban létrejött terrorcsoportok helyi lerakata. A sabahi - egyébként is nagyon heterogén - társadalom szignifikáns radikalizációjának kicsi az esélye (majdnem nulla).

Amikor az Iszlám Állam/ISIS/IS/DAESH 2014-ben megalakult, több helyi dzsihádista formáció jelentkezett felvételért a nemzetközi hálózatba (tett hűségesküt/baj'a). Ezek a kövtkezők voltak: az Abu Sayyaf Csoport, a BIFF, a Rajah Suleiman Movement (RSM).

Az IS helyi struktúráját két fülöp-szigeteki személy építette szorgosan: Ahmad Santos, az RSM alapítója és rokona, Dinno Amor R. Pareja/Abu Jihad Khair Rahman al-Luzuni. 2014-16 folyamán már rendszeressé vált - elsősorban kínai és tajvani - turisták elrablása Kelet-Sabah városaiban.

Maláj elemzők szerint Sabah népességrobbanása és az ellenőrizetlen betelepülés növeli a radikalizáció veszélyét. 1970-ben 600000 lakosság 2000-re 2,6, 2017-re 3,6 millió főre nőtt. Jelenleg 600000 a nem maláj állampolgárok száma. Ez utóbbiak között a filippínók vannak legtöbben. A Mindanaóról és a Sulu-szigetekről érkezők között potenciálisan lehetnek szélsőségesek.

A keleti part apró szigetei, amelyek közvetlenül határosak fülöp-szigeteki területekkel, a határőrség számára ellenőrizhetetlenek. A hagyományos csempészet fegyvert és fegyvereseket is jelenthet. Ezt erősítheti az a tény, hogy az érintett országok hatóságai között - finoman szólva - nem igazán jó az együttműködés. (Különösen igaz ez a fülöp-szigetek-indonéz relációra.)

Egyszóval Sabah a dzsihádista internacionalizmus mesgyéjén található. Külső és belső erők összhatása fogja eldönteni, kívülre vagy belülre kerül majd a közeljövőben.

21083094_1420448564670907_2366138441716226541_o.jpg

Szólj hozzá!

DKA 52 - Mindeközben a Magribban V.

2017. augusztus 28. 23:05 - politics&islam

 

Marokkóban

A szomorú tekintetű marokkói uralkodó átvette az Ezredes szerepét.

A mondat első részéhez magyarázatként annyit fűznék, hogy amikor 2004-ben ott jártunk, egyik este a tévében láttuk, amint VI. Muhammad valami ünnep alkalmából beszédet mond. Egyedül volt egy cirádás teremben, mögötte egy aranyozott (trón)szék, előtte egy szintén aranyozott asztal, ő maga a kettő között díszruhában (nem a marokkói manó-szerű burnuszban), olybá tűnt, egy Huszka-operettből lépett elő, s felső testét egyenesen tartva derékból kissé megbillentve (ergo: mint aki a nadrágjába űrített) keserves hangon beszélt. Minden pillanatban arra vártunk, sírva fakad. Szomorú jelenet volt.

(No, de Marrákes, meg Ouarzazate, meg Zagora, meg M'hamid, meg Tiznit....meg az Atlasz a Tishka-hágóval, ááá...sosem feledem.)

A kezdő mondat második fele miatt születik ez a poszt. VI. Muhammad ugyanis néhány éve országát intenzíven délre kormányozza. Szeretne vezető szerepet a fekete kontinensen. (Szabad-e így fogalmazni?) Mindazután, hogy 33 év után idén januárban tért vissza az Afrikai Egységszevezetbe, ahonnan azután lépett ki (az apja, II. Haszan), hogy az AESZ elítélte, hogy Marokkó kvázi (!) bekebelezte Nyugat-Szaharát s az uralkodó maga vonult be oda, az az úgynevezett Fehér Forradalommal új honalapító legyen a megszerzett területeken.

Bár a Nyugat-Szahara meg annak önállóságáért harcoló Polisario Front ügye máig nem oldódott meg, a mai marokkói uralkodó Afrika irányába kompromisszumokat fogalmazott meg. Valamiféle vezető szerepet vindikálna magának.

Amivel kapcsoltaban azért erős kételyek fogalmazódnak meg. A Magrib arab országait a Szahara természetes módon választja el Közép- és Dél-Afrikától. Közös gazdasági és politikai platformot találni nehéz lesz. Persze a közvetlen gazdasági előnyök mellett Rabat az afrikai migráció kordában tartásában is érdekelt.

Az arab nyugat mindig is szeretett volna vezető afrikai szerepet. Egy időben Abdunnászir/Nasser Egyiptoma ácsingózott ilyesmire. Legutóbb pedig Muamnar al-Qaddzáfì/Kadhafi.

Az Ezredesnek - aki öltözködésben szinte asszimilálódott az afrikai törzsi divathoz - majdnem sikerült.

Aztán jött a felfordulás, a pucolás, a betoncsőbe bújás, onnan is kihúzás s a vég.

A marokkói király viszont biztos nem ezért szomorú.

Szólj hozzá!

DKA 51 - Mindeközben a Magribban IV.

2017. augusztus 28. 19:03 - politics&islam

 

Líbiában

Ha van még ilyen ország. De jobb híján nevezzük így.

Egy apró fejlemény.

A július és augusztus mindig a legkedvezőbb időjárást biztosította a Földközi-tengeren történő embetcsempészethez. Ehhez képest sz idei nyáron, legalábbis júliusban szignifikánsan, egyes források szerint 50%-kal csökkent az ilyen úton Olaszországba és egyre inkább Spanyolországba érkező menekültek szâma.

Ennek oka, hogy az ország nyugati részén Szabráta környékén, amely mindeddig az egyik legnagyobb menekült-áteresztő régió volt, létrejött egy új fegyveres szertvezet, amely szignifikáns mértékben tudta csökkenteni az elsősorban Közép- és Nyugat-Afrikából és Banghladesből érkező menekültáradatot. Ennek tagjai részben polgári személyek, részben a Nemzeti Egyetértés Kormányának (حكومة الوفاق الوطني) hadseregéhez és rendőrségéhez tartoznak.

Eközben a déli, Nigerrel közös határvidéken is - legalábbos a hivatalos határállomásokon - is bekeményítettek. Ennek köszönhetően is csökkent valamelyest a migrációs nyomás

Kis lépések ezek, de fontosak. A nagyobbak az afrikai gazdaságban teendők.

Szólj hozzá!

DKA 50 - Mindeközben a Magribban III.

2017. augusztus 28. 14:59 - politics&islam

 

Algériában.

Csendes küzdelem folyik a dzsihádisták át- és felszivárgásának megakadályozásáért.

Az utóbbi fél évben - a hivatalos algériai jelentések szerint 63 dzsihádistát likvidáltak és huszonkettőt tartóztattak le; s mindemellett 241 terrorista bázist, fegyverraktárat, központot számoltak fel. Továbbá 100 olyan algériai személy - köztük illegális fegyverkereskedők - is lakat alá került, akiket a terrorista csoportok támogatásával vádolnak.

Nagy mennyiségű fegyver is a hatóságok kezére jutott, amely között a kézifegyverek mellett robbanószerek, tüzérségi eszközök és különböző rakéta-rendszerek is voltak.

Sorolhatnám a sajtóban szereplő tételeket. A lényeg, hogy az ország erősen kitett a dzsihádista mozgalmaknak. Líbia felől a Ghadamesz-Tebessza vonalon szivárognak be a polgárháború sújtotta ország kiképzőtáborait és/vagy a líbiai, netán a szíriai/iraki frontokat megjárt harcosok. A másik - sokkal nyíltabb - határ az ellenőrizhetetlen déli. Itt szabad az átjárás az al-Qáida helyi formációjához (AQIM) tartozó fegyveresek, vagy akár az IS valamely hűségesküt tett filiáléjának harcosai számára

Ki is használják.

S közben az agonizáló - bár lehet, hogy ez még évekig elhúzódó végjáték - Abdulazíz Bútaflíqa/Boutaflika épp a napokban alakítgatta kormányát: újabb embereit ültetve pozíciókba. Ezzel egyûtt úgy látszik: a hadserg és a titkosszolgálatok közötti küzdelem fog dönteni az ország poszt-bútaflíqai jövöjéről.

De - minden előjel és betegség ellenére - az algériai politikusok általàban hosszú életűek. Az első elnök, Ben Bella sem olyan régen halt meg, jóval túl a kilencvenen.

Hajrá, Blútaflíqa!

Szólj hozzá!

DKA 49 - Mindeközben a Magribban II.

2017. augusztus 28. 10:55 - politics&islam

 

Egyiptomban. (Ez mar ugyan nem a Magrib, de a reflexio odaszol.)

Hozzászólnak a tunéziai fejleményekhez.

Naná, hiszen kairóban van a szunnita vallástudomány szellemi-spirituális központja, amelyet irányadó vallási autoritásként követnek a szunnita hívők a Magribban s a Masriqban, sőt azon túl is.

Ez utóbbi megállapítás első fele hellyel-közzel igaz, a második inkább csak az al-Azhar vezetőinek és az onnan kikerülő s valóban a világ minden égtájára elkerülő "azharita" vallástudósok/prédikátorok/mecsetelöljárók vágyálma.

De azért hallgassuk meg, mit mond az al-Azhar.

Ahmad al-Tajib, sajkhu'l-Azhar (شيخ الأزهر) már hétfőn este azonnal éles filippikákban támadta a tunéziai elnök kezdeményezését.

(Ez a filippikák itt igencsak sánta hasonlat. Egyébként annak idején, amikor a hellénizmus útján megindultam Keletnek, mindig ellendrukkere voltam az Alexandrosz apja elleni rhétorikai bravúrokkal operáló Démoszthenésznek. Aki nagyon nem értette meg az idők szavát (mindig vannak íly rétorok s politikusok...); s nem csak az utókor könnyed visszavetítő nézőpontja szerint. Én akkor is a jó/igazán öreg Iszokrátészt favorizáltam. Ő egymaga végignézthette Athén zuhanását a csúcsról a khairóneiai csatáig.)

Tajjib sejk szerint a nemi egyenjogúsítás és a muszlim nőkre vonatkozó korlátok eltörlése súlyos támadás a saríára és az ummára nézvést. Igazi vallástudóshoz méltóan érvelt. Nem nevesítve a tunéziai elnököt, de még az országát sem, arra a Essebsi hivatala által kiadott jelentéste hivatkozott, amely szerint "az elnök eztva javaslatát az elmélyült gondolkodásra és a vallási jogi erőfeszítésre/idzsthádra (الاجتهاد) alapozta.

Tajjib szerint, azon vallásjogi tételeknek, amelyeknek megalapozottsága "abszolút/kizárólagos bizonyosságú" (قطعية الثبوت), nem lehetséges az idzstihádon alapuló felülvizsgálata. A kizárólagos bizonyosságot az isteni szöveg, a Korán, vagy a teljes mértékben - mind hagyományozói láncolatában (سند), mind tartalmában (متن) - tökéletesnek tekintett prófétai hagyomány, hadíth jelentheti. A két felvetett témára (a férfi/női örökösödés és a muszlim nők más vallásúakhoz való férjhezmenetele) mindkét esetben található kizárólagos bizonyosságot jelentő szöveg. Ergo: a kérdés nem lehet vita tárgya.

Uthmán Battíkh/Osmane Battik tunéziai főmuftinak, egykori azharitának, aki támogatja - az őt egyébiránt kinevező - Essebsi elnök javaslatait, lesz még gondja vallástudósi/vezetői körökben.

Szólj hozzá!

DKA 48 - Mindeközben a Magribban I.

2017. augusztus 28. 06:51 - politics&islam

 

(Az időjárás - felhőbe hanyatlott a Gunung Kinabalu - várakozásra késztet. Ne teljék azonban üresen egy perc sem. Leteszem kicsit a dán regényt, mit olvasok s lássuk, mi történik a Dár al-Iszlám legkeletibb részétől legmesszebb eső Magribban.)

Mindeközben Tunéziában

Is áll a bál.

A veterán elnök, tulajdonképpen a laicitást a zászlajára tűző egykori raísz, Habíb Búrgíba/Habib Bourghiba kettes számú kiadása, hogynemondjam, politikai örököse, Al-Bádzsí Qáid al-Szabszí/Beji Cajid Essebsi nehéz követ dobott a tunézai jogrendszer egyébiránt sem tiszta vízű tavába. Újra a közbeszéd tárgyává tette a saría személyi jogi részének két - a Nyugat és nyugatosodás-hívők számára - neuralgikus elemét.

Essebsi a parlament irányába egyrészt kezdeményezést tett arra, hogy a gyakorlatban is érvényesüljön az örökösödési jogban a férfi és a nő egyenjogúsága. Az elnök másik javaslata: a muszlim nő nem muszlim férfival való házasságának lehetősége.

Néhány politikai és társadalmi erő máris újjong és támogatja a javaslatot. Néhány, ugyanis széles társadalmi csoportok és a vallási vezetők és értelmiségiek egyöntetűen támadják az elnök javaslatait.

A hivatalos - azaz az állam által kinevezett vallástudós tisztviselőkből álló - muftiátus (ديوان الإفتاء التونسي) azon nyomban felsorakozott az elnök mögé, mellette azonban elsősorban állami vezetők, nyugatos, elsősorban városi értelmiségiek állnak még a javaslatok mellett.

Az államtól kevésbbé vagy egyáltalán nem függő vallási elöljárók és entellektüelek azonban keményen nekimentek az elképzelésnek. Volt aki azon melegében feljelentette a legfőbb ügyésznél az államelnököt, a főmuftit, meg persze a Tunéziai Nőtanács (mint "felbújtó") elnökasszonyát. A feljelentés azzal is vádolja az elnököt és togatóit, hogy figyelmen kívül hagyják magát a saríát, az al-Azhar ide vonatkozó instrukcióit és zavart keltve "veszélyeztetik a társadalmi békét".

A sajtóban végeláthatatlan vita kezdődött, a társadalom köreiben szintén.

Ami nem lehet baj. Essebsi felkére a kormányt, hogy kezdje meg aaanak a törvénynek a megsemmisítését, amely mindezidáig megtiltotta egy muszlim nő számára, hogy nem muszlim férfival való házasságot. (A feloldás a Könyv Népét (أهل الكتاب), azaz a keresztényeket és zsidókat érintené.)

Az elnök emellett már augusztus 20-án bejelentette, hogy létrehoz egy bizottságot, amelynek feladata lesz, hogy kimunkálja, miként lehet a gyakorlatba tenni a nemi egyenjogúságot az örökösödési jog (الميراث) terén.

Gyakorlatba, ugyanis a legszekularizáltabbnak tekinthető arab országban az 1956-os alkotmány szerint egyenjogúság van a nemek között, de az örökösödési jog terén a gyakorlatban a nő továbbra is a férfi örökösödési hányadának a felét kapja.

Szkeptikusok szerint viszont nem véletlen az elnök javaslatának időzítése. Az ugyanis a tunéziai nőnapon hangzott el, s inkább az alkalom adta ki/elszólásnak tekinthető. Vagy elterelésnek: a megoldatlan gazdasági és társadalmi problémákról.

Hiszen a korábban már törvénybe iktatott szabályozásnak (az örökösödés terén) sem sikerült érvényt szerezni - egy sokkal szekularizáltabb hangulatú korban (értsd: a Bourghiba-éra). Most pedig visszaszorulás ide, visszaszorulás oda, a vallásos erők mindenképpen erősebbek, mind korábban.

A téma azonban élő marad.

Szólj hozzá!

DKA 47 - 2428

2017. augusztus 28. 01:51 - politics&islam

 

Tavaly Szingapúrban eszembe jutott James Clavell "Patkánykirály";-a. Már megint alálőttem, mondhattam volna "magasabb irodalmi" emléket, már ha ekképpen építgetnénk a literatúra struktúráját. Mert ma már sehogy: írta: Kasza Tibor, pédául. Hagyjuk.

A 2VH csendes-óceáni színteréről még jöhetne James Jones "Most és mindörökké"-je vagy Norman Mailer "Meztelenek és holtak"-ja. Ez utóbbit ugyancsak '87 nyarán olvastam (az is forró volt, egyébként), közvetlenül érettségi után; nekem utána következett a katonakaland.

Erről szintúgy sokat tudnék, mert akik az egy éves sorkatonai szolgálat alatt parancsnokaim voltak, a kilencvenes-kétezres években a legmagasabb posztokon tűntek fel.

Például tökéletesen inkompetens laktanyaparancsnokom, aki még '88 tavaszán is - a közelgő március 15-e alkalmából - újonnan előbúvó horthysta-fasiszta szervezkedőkről és csőcselékről" szónokolt, majd húsz évre rá vezérkari főnökként utazott megvizitálni Afganisztánban állomásozó egységeinket. Szurkoltam, hogy ne legyen baj. De biztosan sok valóban rátermett katona volt ott, akik tudták a dolgukat.

Mindegy.

A 2VH borneói hadszíntere sincs a köztudatban. (Magyarországon egyátalán van köztudatban valami/vagy van köztudat?) Pedig itt is kemény csaták dúltak, négy éven át. S nagy tragédiák.

Itt, Kundasangban vagy egy emlékmű. Emléket állít azoknakbaz ausztrál és brit katonáknak, akik egy japánok által rájuk kényszerített halálmenetben veszítették életüket; többnyire 1944-45 fordulóján.

A hadifoglyok kálváriája még Szingapúrban kezdődik. A város japánok általi mefszállása után kegyetlen koncetrációs táborokat létesítettek itt. (Ez a Patkánykirály eseményeinek színtere.) Aztán az itteni - többnyite brit - kontingens áthajózták a kelet-borneói Sandakanba, ahol ausztrálokkal együtt építtettek velük katonai repülőteret. (Egyébként a mai borneói repterek majd' mindegyike erte a múltra néz vissza, bár az amerikaiak a háború vége felé valamennyit szétbombázták.)

Éppen az amerikai légicsapások és a vélelmezhetően közeli partraszállás miatt a japánok úgy döntöttek, a hadifoglyokat áthajtják a szigeten, hogy az északi Kuchingban és Miriben építkezzenek tovább.

A halálmenet 250 kilométert haladt a dzsungelben. A sandakani táborban eredetileg 2434 hadifogoly volt. 1787 ausztrál és 641 brit. Még a táborban meghalt 1381. A menetben, amely körülbelül idáig, Kundasang környékéig jutott, 1047-en haltak meg.

Owen Campbell, Richard Braithwaite, Bill Moxham, Nelson Short, Bill Sticpwich és Keith Botterill. Ők megszöktek, s helyi lakosok segítségével életben maradtak. Hatan a 2434-ből.

Ez utóbbiak nevét kellett volna felsorolni.

20993860_1416089308440166_6543580025917602771_n.jpg

21032778_1416089651773465_5979490269099135470_n.jpg

20994191_1416089828440114_7393354823994588081_n.jpg

20953832_1416089531773477_4766719405763638226_n.jpg

20953648_1416089395106824_5618052450516565485_n.jpg

21034689_1416090068440090_4881199078383931231_n.jpg

20953369_1416090511773379_912175989271683351_n.jpg

20993819_1416090341773396_2207832341256374638_n.jpg

20914765_1416090638440033_4198556837830778376_n.jpg

21032797_1416091021773328_3239093383025246579_n.jpg

20992777_1416090771773353_6036771540868651119_n.jpg

Szólj hozzá!

DKA 46 - A Gunung Kinabalu megkerülése

2017. augusztus 25. 23:33 - politics&islam

 

1800 méteres szintemelkedés, hőség, dzsungel, éjjeli érkezés szentjánosbogár-szerű lények kavalkádjában, majomhuhogásban és madár (?) csivitelésben.

Balról pedig végigkísért Borneó, Malajzia és Délkelet-Ázsia legmagasabb hegye, a négyezres, ezerarcú Gunung Kinabalu. (Geográfusoknak: tudom, a pápuai Mount Wilhelm négyszáz métert ráver, de így hangzott jól a mondat...Vagy akkor: Észak-Mianmar és Pápua-Új-Guínea között legmagasabb. A pontosság fontos.)

Nagyszerű volt.

20953227_1415270471855383_517818987687756457_n.jpg

20953291_1415270608522036_2034608771114217566_n.jpg

20915074_1415269685188795_2623760552429586035_n.jpg

20914256_1415270675188696_8672745736236989979_n.jpg

20915327_1415270868522010_6050151360452544463_n.jpg

20914228_1415269395188824_3042609807657907807_n.jpg

20915073_1415269855188778_8686895076851196760_n.jpg

20914399_1415272388521858_7408447588733109118_n.jpg

20953002_1415272765188487_5328356336727824363_n.jpg

Szólj hozzá!

DKA 45 - Mindeközben Libanonban

2017. augusztus 25. 20:13 - politics&islam

 

Bekeményítés folyik. Amiről már korábban szó volt, tegnap megindult az összehangolt támadás az Északkeleti-Bekaa-völgyben lassan öt éve létező dzsihádista enklávé felszámolására.

A sajtóban (már ahol) Arszál/Arsal-problémának nevezett konfliktus a szomszédos szíriai háború konkrét betüremkedése a cédrusok árnyéka alá. Korábban az azóta Levante Felszabadítási Frontjává áttranszformálódott Dzsibhat al-Nuszra (النصرة‎‎جبهة) alakított ki itt, a határvidéken bázist magának, jelenleg pedig az Iszlám Állam (تنظيم الدولة الإسلامية ) fegyveresei zargatták időről-időre a széles Bekaa-ban a libanoni fegyveres erők és az itt három évtizede társadalmilag beágyazott, a szíriai polgárháborúba nyíltan és teljes mellszélességgel belegabalyodó Hezbollah egységeit

Szombaton Baalbek felől megindult a Libanoni Hadsereg (الجيش اللبناني/LH) tüzérséggel, helikopterekkel támogatott offenzívája Ra'sz Baalbek és al-Qáa irányába. Az első napon - a hivatalos kommünikék szerint - máris húsz dzsihádista harcost likvidáltak és lassan, de biztosan haladnak a szíriai határ irányába. Vasárnapra a dzsihádista területek egyharmadát felszámolták.

Mindeközben a szomszédos oldalon is támadás kezdődött az IS-enklávé Al-Qalamún al-Gharbí térségében a Szíriai Hadsereg/SzH (الجيش السوري) és a vele szövetséges Hezbollah/HO (حزب الله ) részvételével. Ők is haladnak nyugat, a határ felé.

A hivatalos állami álláspont szerint nincs operatív együttműködés a két szárny (LH és a HO/SzH) között.

Az efféle politikai porhintést a libanoniak évtizedek (évszázadok?) óta megszokhatták már. Bár a retorikai adok-kapok az utóbbi időben igen éles volt az ország két legerősebb fegyveres ereje, azaz a hadsereg és a Hezbollah között, ez az (mindenképpen) összehangolt offenzíva mindkettejük számára hic et nunc nagyon fontos.

A Libanoni Hadsereg - az utóbbi években kapott számlálatlan nyugati és szaúdi támogatás után - a harctéren bizonyíthat. Az idén kinevezett parancsnok, Joseph Aoun/Aún a régi vágású katonatisztek közé tartozik s Szíriához - a geopolitikai realitás talaján állva - kooperatívan viszonyul. Így bár megy a libanoni politikában szokásos felekezeti alapú, a síita Hezbollahnak címzett fenyegetés, valójában a két erő között a balanszírozás a cél. Éppen ezért nincs a Hezbollah ellenére a LH társadalmi presztízs-növelő (tegyük hozzá, siker esetén) fegyveres offenzívája a közös ellenség ellen.

A szíriai oldalon zajló események kifutása pedig világos (lehet); amennyiben felszámoltatik a Damaszkusztól északnyugatra fekvő hegyvidéki dzsihádista enkláve, a szíriai-libanoni határ szír oldala teljesen a kormány ellenőrzése alá kerülhet s felszabadulhat a fenyegetettség alól az Aszad-rendszer fontos támogatói bázisát jelentő Szejdnájá-Maalúlá keresztény régió.

Ebben az esetben pedig a szír kormány (és a Hezbollah) damaszkuszi viszonylatban nekiállhat a főváros környéki Ghúta-oázis nyugati és déli részének "megtisztításához".

Szólj hozzá!

DKA 43 - Tamu

2017. augusztus 25. 10:44 - politics&islam

 

Sabahi hetivásár.

Itt éppen vasárnap, a környék lakosságának (elsősorban bajau-samák és dusunok) részvételével.

És minden, ami elképzelhető: termés, étel, ruha, iparcikk, mézárus, népművészeti kézművestermék, gyógyító kavicsot áruló ősöreg csodadoktor.

Igazi kereskedő-attitűd: egy férfi hajzselét akart rámtukmálni...

Már éppen azon morfondíroztam, hogy a zárómondat a "Könyv nem volt" lesz, amikor láttam: az is van.

Vidám vásárnap.

20881992_1414194285296335_2820580613236041961_n.jpg

20992550_1414194945296269_8988799834056306215_n.jpg

20882144_1414194238629673_5953592126754286521_n.jpg

20882159_1414195555296208_1035376403812746215_n.jpg

20882515_1414194988629598_4534789660831695072_n.jpg

20914694_1414195055296258_3846108839167635423_n.jpg

20915626_1414195081962922_8445371776049988400_n.jpg20882960_1414194708629626_3370274856200917327_n.jpg

20914243_1414194531962977_7117363939220655792_n.jpg

20914233_1414194568629640_5444848113146545808_n.jpg

20882829_1414194625296301_3504033164014152144_n.jpg

20992534_1414195998629497_4765861200183556843_n.jpg

 

Szólj hozzá!

DKA 42 - Sabah és a Fülöp-szigetek

2017. augusztus 25. 05:33 - politics&islam

 

Ma este, visszatérvén Kudatból Kota Beludba, a hegyvidéki párás-fülledt százharmincas etap után még tisztálkodás előtt betértem egy kínai kifőzdébe. Jól választottam. Evés közben ment a tévé; a malájok aktuális néphülyítő-ámító rendezvényének megnyitóját adták.

A 29. Délkelet-ázsiai Játékok kiválóan alkalmas arra, hogy itt is eljátszanak egy pótolimpiát. (Ilyet is tudnánk rendezni, tudjuk, ez sem focivébé, nem is tudom, miért nem mozdultunk még rá?)

A túlmozgásos, szemmel láthatóan a túlteljesítés lázában égő riporterek szurkolókat interjúvoltak - úgymond - a nagy világeseményről, a környező világ minden tájáról. Egy hihetetlen bájgúnár újságíró (?) nagy nyelvcsapásokkal kérdezett fülöp-szigeteki szurkolókat, akik úgyszintén mérhetetlen boldogságban úszva válaszoltak.

Ez eszembe juttatta a Sabah-kérdést. Az észak-borneói terület Malajziához tartozását ugyanis vitatja Manila. Ennek okáról, röviden.

A 16. századtól alapvetően két állam igyekezett fennhatósága alá venni a mai Sabah területét. Az egyik nyugat felől az 1518-tól létező Brunei szultanátus volt, a másik keleti irányból a mai Fülöp-szigetek déli részét és a környező Sulu-szigeteket ellenőrző, 1380 óta egzisztáló egy ideig brunei protektorátus alatt, majd önállósodó Sulu szultanátus. Az 1700-as évekre - bár Brunei szuverenitása fennmaradt - a Sulu állam tényleges befolyása érvényesült.

Az ekkor érkező britek, akik itt a már említett British North Borneo Chartered Company (BNBCC) keretében gyarmatosítottak, amellett, hogy ez ügyben folyamatosan tárgyaltak a brunei szultánnal és egyeztettek - később, a 19. század közepétől a Sarawakot családi birtokként igazgató - Brooke-okkal, a Sulu állammal is kapcsolatban álltak.

És nem elhanyagolható az a tény sem, hogy 1865-től az Egyesült Államok is kacsingatott a mai Sabah felé. Az American Trading Company of Borneo keményen dolgozott a befolyás növeléséért. (Erről írtam tavaly Bruneiben és Sarawakban.)

Aztán az 1946-ban függetlenné váló Fülöp-szigetek, amely magát a Sulu állam jogutódjának tekintette, akként nézett az egykor Sulu befolyása alatt álló Észak-Borneóra, mint amelyre ennek alapján jogot formálhat.

A japán megszállás alól kemény bombázásokkal felszabadított Észak-Borneó azonban éppen ugyanabban az évben lett angol koronagyarmat. Mint tudhatjuk, már nem sokáig. Sabah és Sarawak 1963-ban csatlakozott Malajziához, Manila hoppon maradt.

Bár ezt megelőzően, majd utána is (Macapagal és Marcos elnökök alatt) izmozott a nemzetközi színtéren ezen vélt joga érvényesítéséért - eredménytelenül. A fő érv: az BNBCC és a Sulu állam közötti 1878-as szerződés, amely a Sibuco-folyónál megosztva egy nyugati, brit befolyású területre és egy keleti Sulu fennhatóságú régióra osztotta Észak-Borneót.

De máig vannak fülöp-szigeteki térképek, amelyeken Sabah keleti fele a filippínó állam színét viseli. (Ezt a metódust mi is ismerhetjük.)

A dél-fülöp-szigeteki Mindanón az utóbbi évtizedekben aktivizálódott radikális iszlamizmus (elsősorban az Abu Sayyaf csoport) jelentős számú menekültet űzött - legálisan és illegálisan egyaránt - Sabahba.

Ez is az oka, hogy Kudatban, Kota Beludban vagy Sandakanban nem elhanyagolható nagyságú filippínó közösség él.

Szólj hozzá!

DKA 41 - Kudat

2017. augusztus 24. 22:24 - politics&islam

 

Borneo legészakibb városa. A vesztes. Mármint a másik két fő urbánus központtal, Kota Kinabaluval és Sandakannal szemben.

A helyi (ős) lakosok, a kadazan-rungusok nyelvén a város eredet neve Tomborungan. Merthogy itt éri el a tengert a Tomborungus-folyó.

Tehát volt itt egy kis falucska, ültetgető-halászgató helyiekkel.

1752-ben már erte ólálkodtak az angolok. Miután egy időre a Fülöp-szigetek felett is ellenőrzést szereztek, célba vették Borneó északi partvidékét. Alexander Dalrymple màr javasolta a Balambangan-sziget gyarmatosítását, miután innen jól elérhetőek voltak a dél-kínai kikötők. Ennek nyomán 1772-ben az East India Company (EIC) embere, John Herbert partra is szállt a nevezett szigeten. Megkezdődött a kolóniaépítés.

Aztán a helyieknek valamiért nem tetszety ez az egész, és - spanyol ösztönzésre - 1775-ben elzavarták az angolokat. Akik 1802-ben újra próbálkoztak, de az a kísérlet is csak két évig tartott. Szomorú évek következtek a brit gyarmatosító törekvézekre.

Aztán évtizedek múltán erre járt a British North Borneo Chartered Company-BNBCC (Sabahot akkoriban ez birtokolta-irányította) egyik "felfedezője". Ez a titulus általában - sokszor tudományos hátterű - víg kalandorokat jelentett, kik a gyarmatosítás különféle formációiban törték az utat a megszerzendő javak felé.

Szóval, ez a felfedező, akiről ezelőtt írtam már egy rövid posztot, Franz Witti a 19. század hetvenes éveiben olajat fedezett fel a környéken. És lám, a Társaságnál előrelátóak voltak; bár az olaj akkor még nem látszott stratégiai nyersanyagnak, gondolták, ez kell nekik.

1881-ben meg is alapították - első brit településként Észak-Borneón - Kudat városát, amely tengeri kereskedelmi szempontból kiváló helyen feküdt, az ekkor már kereskedelmi központ Labuan szigete és Sandakan között, így ez lett a BNBCC központja. Ehhez a briteknek ki kellett egyezni a két legnagyobb közösség vezetőivel, a rungusok elöljárójával (Temenggung Kurantud) és a helyi muszlimok első emberével (Harun Datuk). Tudjuk: az ilyenek többnyire könnyedén mentek: üveggolyó a mindenért cserébe.

Nem sokáig maradt azonban a központi szerep. A jó fekvés miatt a kalózoknak is gyakori célpontja lett, ezért még a nyolcszáznyolcvanas években a főváros a keleti Sandakan lett.

Kudatban azonban fejlesztések történtek: az 1900-as évek elején hatalmas golfpálya épült (ma is megvan), bizonyára a helyi lakosság nagy örömére.

A városka eléldegélt. Csak "el-" mert miután a központi szerep elveszett, nem épült meg a szárazföldi út sem Jesselton/Kota Kinbalu, sem Sandakan irányába. Így a település kvázi (Ezt a kifejezést imádom; ismertem egy magyar diplomatát, aki minden második mondatában elhelyezte ezt a szót, hogy a tíz ujján lévő nyolc - lehetőleg valami keleti-exotikus gyűrűvel egyetemben - ezzel helyezze magát előbbre a műveltség képzelt ranglistáján.) szóval, kvázi izolálódott Sabah többi részétől.

Ez az út végül a hatvanas években épült meg, de még ez is csak időszakosan volt járható. Aztán a kilencvenes években elkezdett ömleni az aszfalt: elkészült a Kota Kinbalu-Kota Belud autóút s a K. Belud-Kudat műút. Ez utóbbi a "road of dogs" - legalábbis a számomra.

A lakosság többsége a mai Sabah legnagyobb népcsoportját adó kazadan-dusunok egyik alcsoportja, a rungusok közül kerül ki. Hagyományosan halásznak, méhészkednek - mindmáig. Hacsak nem az Észak-Borneó dzsungeleit letaroló-megtizedelő olajpálma-ültetvényeken dolgoznak. (De legalább nem olajfinomítókban - örüljünk a kisebb rossznak!)

Mellettük - még az első nagy brit felbuzdulások idején - kínai vendégmunkások érkeztek nagy számban és brit ösztönzésre a 19. század végén. A város alapítása utáni évben William Crocker, Észak-Borneó kormányzója levelet írt Walther Medhurstnek, aki a kínai vendégmunkások biztosításának biztosa volt, hogy szervezze meg a munkások ideszállítását. Ez oly jól sikerült, hogy amikor Crocker 1885-ben visszatért Nagy-Britanniába a település 937 lakosából 348 kínai vendégmunkás volt.

Akik ma is fazont adnak a városnak. Az "óvárosban" az ő kereskedőházaik dominálnak, templomuk és közösségi házuk lenyűgöző. Mindazzal együtt, hogy a többségük keresztény hakka.

Élnek még itt népek, például ki régebb óta idetelepülve, ki nemrég menekülve Mindanaóról: filippínók. (Róluk és a maláj-fülöp-szigeteki területi vitákról egy külön posztban írok.)

A legbarátságosabbak a rungus halászok. E sorokat is körükben pötyögöm s már kalimpálnak, hogy fotózzam le őket.

Na, én nem leszek a jónak elrontója.

20840902_1412556598793437_587721984559147049_n.jpg

20841725_1412556638793433_5099986063365319463_n.jpg

20882062_1412556692126761_8965041311358429512_n.jpg

20915596_1412556992126731_3238398050141329979_n.jpg

20915598_1412557055460058_8749839989685084549_n.jpg

20881964_1412557298793367_3162461741802296230_n.jpg

20915639_1412557548793342_5933105710086113194_n.jpg

20841075_1412557482126682_1887214531389537270_n.jpg

20842122_1412561398792957_2702541113053548652_n.jpg

Szólj hozzá!