iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Édes forrás

2017. április 11. 10:39 - politics&islam

 

Amikor Szajdából Türosz felé autózunk, a dél-libanoni nagyváros (a Harírí-család ősi fészke) déli peremén banánfák övezte, drótkerítéssel koronázott betonfal-kerítéssel találkozhatunk. Ez veszi körül a legnagyobb palesztin menekülttábort, Ajn al-Halvát.

Utcáin, sikátoraiban járva mindig csodálkoztam, hogy miféle organikus építészet (értsd: láthatatlan "mérnöki" kéz) csinál a totális káoszból gyakorlatilag harmóniát az egymásra dobált-tolt-helyezett betontéglákból emelt házhalomban. Hasonlókat éreztem - mondjuk - a dél-bejrúti Burdzs al-Baradzsné-ben vagy egy immár a múltba vesző elvarázsolt helyen: a dél-damaszkuszi Jármúk menekült-negyedben.

Mert inkább lakónegyedek ezek, mint "táborok". Még talán - a házakat körbeölelő falak nyomán - Ajn al-Halva nevezhető tábornak. Úgy negyvenezer ember lakik itt, főként Alsó-Galilea egykori lakóinak leszármazottjai; szokás szerint a bejárati ajtó mellé akasztott egykori szafadi, haifai vagy kafarnaumi lakáskulccsal.

A negyed húsz éve a szélsőséges szunnita mozgalmak menedékhelye, hol a libanoni hatóságok nem tudják akaratukat érvényesíteni.

Az afganisztáni háború (1979-1992) után már érkeztek ide fegyveresek, aztán az ezredfordulón ez lett az észak-libanoni Kafar Habu és Danníjé vidékén akciózó Basszám al-Kandzs-vezette dzsihádista mozgalom menekülő útvonala.

Addigra már - az afgán utat megjárt mudzsáhidoknak köszönhetően - megalakultak az olyan radilkális palesztin csoportok is, mint az Aszbat al-Anszár, az Aszbat al-Núr vagy a Dzsund al-Sám. Ezek ma is aktívak, Ahmad Abdulkarím al-Szaadí, Abú Mahdzsan ma is megkerülhetetlen figura szalafita-dzsihádista vonalon.

Az al-Qáida iraki fénykorában, Abú Muszab al-Zarqáví idején már megkezdődött a fluktuáció iraki-szíriai-libanoni viszonylatban is, a szomszédos polgárháború pedig a regionális dzsihádizmus három libanoni gócpontja egyikévé emelte Ajn al-Halvát. (A másik kettő a középső-bekaa-völgyi Arszál és az északi Tripoli és környéke.)

A negyedben a legerősebb palesztin szervezet a Fatah, ez dominálja a közbiztonságot úgy-ahogy fenntartó Népi Bizottságokat. Korábban - a fő rivális gázai megerősödésével - komoly összetűzések voltak a Fatah és a Hamász között. Ezek az ellenétek továbbra sem csitultak, de a fő kihívást jelenleg a növekvő számú dzsihádisták jelentik.

Ezt a hosszú prológot ahhoz a szinte minuszos hírhez írtam, hogy - csakúgy, mint az elmúlt hetekben, hónapokban - ismét halálos áldozatokkal járó összecsapások voltak-vannak Ajn al-Halvában. A Szíriából érkező dzsihádisták - bár számuk még korlátozott - egyre inkább felborítani látszanak a táborban meglévő kényes egyensúlyt.

Mindeközben a libanoniak - kis bérproblémákat, meg a másfél millió szíriai menekült jelenlétét leszámítva - örülnek. Van elnök, itt a tavasz, a manaqís még mindig megfizethető. Minden jobb, mint mondjuk harminc éve.

Akkor a cédrusok alatt dúlt polgárháború.

Szólj hozzá!

Közel Afrikához

2017. április 09. 09:09 - politics&islam

 

Mennek az elemzések a nyilvánvalóról. Arról, mi lesz a dzsihádisták (mármint a túlélők) sorsa miután Irakban felszámolják az Iszlám Állam entitását.

A főbb vonalak világosak:

  • abszorbció az iraki társadalomban - elsősorban az ország középső részén húzódó szunnita vidékeken; folytatva és növelve a másfél évtizedes káoszt,
  • erőátcsoportosítás Szíriába, fokozva az ottani helyzetet s késleltetve a dzsihádisták regionális kiszorulását,
  • visszatérés a perifériákra,
  • hazatérés - az ottani biztonsági kihívások generálásával.

Általában ez utóbbi opciókkal Európa, esetlegesen a Mediterráneum esetében folyik az elmélkedés. Pedig van térség, ahova már eddig is jelentős számú dzsihádista tért vissza.

Jelesül Nyugat-Afrikába. A múlt héten zajlott egy - harminc ország részvételével megrendezett - biztonsági konferencia Khartúmban a kontinensen egyre nagyobb aggodalomra okot adó biztonsági helyzetről. A fő résztvevők a házigazda Szudánon kívül Egyiptom, Etiópia, Uganda, Ruanda és Dél-Afrika titkosszolgálatainak és biztonságpolitikusainak képviselői voltak. A téma pedig a "félelem háromszögének" újjászületése volt.

Helyi források szerint ugyanis eddig a Szíriában és Irakban harcoló afrikai dzsihádisták 40%-a már visszatért a kontinensre; elsősorban Maliba, Nigerbe, Csádba és Burkina Fasoba. Ráadásul e visszatérők nem kis hányada európai útlevéllel is rendelkezve könnyedén mozoghat a különböző afrikai országok között, ami a "félelem háromszögén" túl is fejfájást okoz a biztonsági szerveknek.

Várhatjuk a fejleményeket.

Szólj hozzá!

Szakáll és csúszda

2017. április 07. 06:44 - politics&islam

 

Az elmúlt négy évben többször is megfordultam Kirgizisztánban. Túl a Tien-san csúcsain-hágóin, a jurtákon, lovakon, jakokon és a persze az irodalmon, az iszlám ottani arcának megismeréséért utaztam. Nem hiába; írtam is róla.

Most, hogy a szentpétervári metrórobbantás kapcsán felmerült a kirgiz szál, ismét idevetek pár (ön)ismétlő gondolatot.

Akbarzson Dzsalilov – az eddigi média-információk szerint – üzbég származásúként a kirgizisztáni Os-ban született. A város – a közeli Özgennel és Dzsalalabaddal együtt – a Fergána-medencében található. A Tien-san nyugati nyúlványai által körülölelt termékeny völgykatlan, amelyet Sztálin Józsi bácsi a divide et impera (vagy ahogy az arabok is szeretik idézni: farriq, taszud) alapján az itteni három vezető népcsoport tudatos megosztása érdekében szeletelt fel a tádzsik, az üzbég és a kirgiz szoc. szöv. közt. között, a régió városi kultúrájának egyik évezredes központja. Manapság pedig az iszlamista extremizmusé.

Az üzbegisztáni Bukhara Mír-i Arab Medreszé-jében, amely a második világháború után a taskenti Bukhári Iszlám Intézet 1971-es megnyitásáig az egyetlenként végzett a Szovjetunióban iszlám vallási oktatást, sokat beszélgettem helyi tanárokkal és diákokkal. Elemeztük az iszlám közép-ázsiai helyzetét, múltját és elmélkedtünk a jövőjéről. Meg elemeztük azoknak a nyugati tudományos munkáknak – elsősorban Martha Brill Olcott műveinek – az alapvető hibáit, amelyek ezek ellenére máig megkérdőjelezhetetlen forrásai a térségről folytatott kutatásoknak. (Ez is érdekes, de hosszú téma, most nem mennék bele.) Szó volt a Babakhan-családról, meg Muhammad Rusztamov Hindusztániról, de még inkább a mai családi kapcsolatokról. Mert ezek – a Szovjetunió afganisztáni kalandja óta – alapvetően meghatározzák a radikális iszlám közép-ázsiai hálózatának működését. Mindhárom érintett köztársaságban.

Ezek fókusza pedig a Fergána-medence. Volt szerencsém mindhárom fertályában járni. Tádzsikisztánban Kokand/Qoqon rusztikus hely, a tádzsik hatóságok a hegyi hágókon igyekeznek izolálni az ország többi részétől. Az üzbegisztáni Andidzsán/Andijon és Namagán ipari központok. Itt az az unikális helyzet állt elő, hogy a radikális iszlám legfőbb társadalmi bázisa a szalag-proletariátus. A kirgizisztáni Os pedig.

Egy igazi több ezer éves város a Selyemúton. Az ország legnagyobb lélekszámú, itt többségben lévő kisebbségével: az üzbég közösséggel. Amelyből Dzalilov is érkezett, lett légyen már orosz állampolgár. Osban az elmúlt három évtizedben már többször voltak etnikai zavargások (a késő-szovjet korban lezajlott összetűzések egyike is itt kezdődött). Közben erősödött az afgán kapcsolat. Részben – mondjuk így – gazdasági téren: a város lett az afgán ópium első nagy északi elosztóhelye, részben – az előző szegmenssel nem kis részben összekapcsolódva – ideológiailag: Os a dzsihádizmus egyik, ha nem a legfőbb bázisa a posztszovjet Belső-Ázsiában.

A városban lépten-nyomon találkozni vahhabita prédikátorokkal, akik ugyan nem direktben hirdetik a dzsihádizmust, de az ideológiai megalapozáshoz tetszik, nem tetszik erősen hozzájárulnak. Voltak a bazárban, a mecsetek környékén és a szállásomon.

Ugyanők más kirgiz városban is felbukkantak. A Tien-san és az Isten háta mögötti Narinban vígan kerekeztek a főúton a szaúdi pénzből felújított mecset irányába; egy sejtelmes sejkjük pedig fotografálásomat nehezményezte a távoli, keleti decens Karakol dungan-stílusú mecsetének udvarán.

Ezzel együtt Os még – a vahabizmus által felszámolandónak tekintett – a közép-ázsiai népi, a szúfizmussal átitatott iszlám központja. A város közepén emelkedő sziklatömböt Szulejmán-hegyének nevezik, hol nevezett próféta és maga Muhammad is imádkozott – a helyi tradíció szerint. Lépcsők vezetnek a zarándoklat különböző stációihoz (gyertyagyújtás, cetlidugdosás, szuvenírvásárlás), melynek legmagasabb pontján, az Indiát innen kamaszként indulva meghódító és a Nagymogul birodalmat megalapító Bábúr-emelte mecset oldalában van a fő attrakció: a sziklacsúszda, hol nők siklanak alá – spirituális céllal.

Addig siklanak, amíg lehet.

 (Alant néhány helyben készített kép: a narini és a karakoli mecset valamint egy sikló.)

s4300044.JPG

s4300101.JPG

sam_9849.JPG

Szólj hozzá!

Éberség, elvtársak

2017. április 05. 10:15 - politics&islam

 

Bahrein mindig is a perzsa univerzum része volt. Az ókori akhaimenida államtól valamennyi perzsa politikai formáció kiterjesztette hosszabb-rövidebb időre hatalmát az Öböl déli fertályán található kis szigetre. Legutóbb a tizenhetedik században a szafavidák. De az iráni politikai tudatalattiból soha sem törlődött az egykori Dilmun. Úgy meg még kevésbé, hogy ma is a lakosság – középértéken – kétharmada síita.

Ennek megfelelően a szunnita uralkodócsalád és csatolt részei keményen hadakoznak az iráni befolyás ellen. Teherán/Qom egyfajta főmumusa az Ál Khalífának, amely kétszáz éve van jelen a sziget történelmében, miután egy kis kuvaiti kitérővel az Arab-félsziget középső fertályából az oszmán hadak az 1700-as évek elején kitelepítették őket.

Szóval a félszigeten döntő fontosságú törzsi és helyi származás jelentősége miatt a jelenlegi bahreini uralkodócsaládnak amúgy is van egy kis hendikepje. S miután a térséget kétszáz éven át ellenőrző britek itt is a kisebbség preferálására építették a hatalmukat, a szunnákat –köztük itt a Khalífa-családot – hozták helyzetbe, a többségi síitákra mindig is öszvehúzott szemöldökkel néztek.

Manapság pedig különösen, miután a nagy regionális szkanderozásban, azaz Teherán és Rijád politikai játszmájában Bahrein – mint az Irán utáni legnagyobb arányú síita lakossággal rendelkező ország – fontos szerepet játszik.

A síita lakosságot az állami (szunnita) irányítás alatt álló sajtóban előszeretettel nevezik „ötödik hadoszlopnak”, ami már csak azért is furcsa, mert ebben az esetben ez azt jelenti, hogy az úgymond idegen érdekeket érvényesítő csoport maga a társadalom többsége.

De ha eltávolodunk ez efféle sommás és koncepciózus állításoktól, akkor is kemény államhatalmi lépéseket láthatunk. Most például megint felszámoltak egy belső ellenség által alkotott hálózatot. A bahreini sajtó – a belügyminisztérium közleményeire hivatkozva – ad hírt arról, hogy letartóztattak egy 14 fős, három sejtből álló hálózatot. Az egyik csoportot – így a kommüniké – közvetlenül az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC/سپاه پاسداران انقلاب اسلامی‎‎) képezte ki, a másikat az Iraki Hezbollah (حزب الله في العراق), míg a harmadik „helyi kiképzést kapott”, bármit is jelentsen ez. Az agytrösztök (és pénzügyi támogatók), Murtadá Madszíd al-Szanadí és Qászim Abdulláh Alí a hírek szerint az Öböl északi partján vannak már.

Lőfegyvereket, késeket, sokkolókat (!), telefonokat foglaltak le a hálózat tagjainál. A visszakeresett adatok szerint az elmúlt években a letartóztatottak hatvanhatszor utaztak Iránba. A hatóságok szerint a sejtek különböző magas rangú állami személyek meggyilkolását (köztük talán Bástya elvtársét is) tervezték.

A viccet félretéve: a nemzetközi helyzet Bahreinben is fokozódik.

Szólj hozzá!

Törökország belső fenyegetettsége

2017. március 22. 05:24 - politics&islam

 

Paranoiás manapság a török politika. Az Erdoğan-forszírozta strukturális átalakulás mellett valós és vélt, belső és külső ellenségek ellen is hadakoznak. Lássuk egy kicsit – a török források és megnyilatkozók alapján –, melyek az államot fenyegető belső biztonsági kihívások.

Az első körbe természetesen radikális iszlamisták tartoznak, igaz ez elsősorban a környékről importált probléma. A szíriai-iraki helyzet továbbra is növeli a dzsihádista csoportok törökországi tevékenységének kockázatát, de ottani pozícióik felszámolása sem jelentene teljes nyugalmat: amennyiben az Iszlám Állam teljesen visszaszorul Szíriában és Irakban, várhatóan a fegyveresek/vezetők egy része Törökországon keresztül vonulna vissza (vagy maradna ott), ami ugyancsak növeli az ez irányú biztonsági kockázatot.

Az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية/Islamic States/IS) lehet a legnagyobb kihívást jelentő szervezet. Egyelőre a zsugorodó szíriai-iraki hátország fontos támaszt jelent a számára. A szíriai török katonai beavatkozás miatt az IS számára Törökország az egyik közeli/regionális célpont. Valamennyi további török katonai akció várhatóan magával hozhatja az IS reakcióját. Miután az IS (és elődszervezetei) legfőképpen Törökországon keresztül építették ki humán- és fegyver-utánpótlási vonalaikat, a szervezetnek jól strukturált kapcsolati hálózata épült ki az országban. Ez a tény jelentősen hozzájárulhat sikeres terrortámadások megszervezéséhez a közeljövőben.

Török források szerint az IS hálózatai jelenleg elsősorban nagyvárosokban (Isztambul, Ankara, Gaziantep) aktívak, de a közelgő turisztikai szezon miatt jelentős biztonsági kockázatot jelentenek a turisták által preferált régiókban (az Égei-tenger partján – Izmir, Bodrum –, valamint a Földközi-tenger üdülővárosainak – Antalya, Alanya – környékén.)

Módszereik közül potenciálisan a legvalószínűbb az öngyilkos merényletek végrehajtása. Ezek célpontjai lehetnek katonai és rendőrségi létesítmények (laktanyák, bázisok, képzési-oktatási központok), kormányzati hivatalok (önkormányzati intézmények) és a már említett turisztikai létesítmények, szervezetek és rendezvények. Emellett a csoportos fegyveres támadások valószínűsége – habár jelenleg még kisebb – a szíriai helyzet további eszkalálódása, valamint Törökország erőteljesebb részvétele a szomszédos konfliktusban ilyen válaszokat is indukálhat az IS részéről.

Földrajzilag elsősorban a nagyvárosok zsúfolt központjai, a forgalmas útkereszteződések, közlekedési csomópontok, buszpályaudvarok, vasúti pályaudvarok, egyetemek, felsőoktatási intézmények campusai, valamint a vidéki városok kormányzati és katonai/rendőri létesítményei veszélyeztetettek. (Isztambul, Ankara a délkelet-törökországi nagyvárosok – a Szíriához/Irakhoz való földrajzi közelség folytán – Adana, Antakya, Gaziantep, Şanliurfa, Mardin, Diyarbakir, a déli és nyugati tengerpart turisztikailag jelentős nagyvárosai (Izmir, Selçuk, Bodrum, Antalya, Alanya)

Ankara „tradicionális” mumusai a kurdok. Manapság is. Sőt egyre inkább. A török kormány egyre keményedő politikája következtében várható, hogy a jelenleg is nagy intenzitású kurd fegyveres tevékenység tovább erősödik az elkövetkező hónapokban.

A legnagyobb és legszervezettebb kurd csoport a Kurd Munkáspárt (Partiya Karkerên Kurdistanê/PKK). Az İmralı Adasın bőszen olvasgató Abdullah Öcalan szelleme által irányított szervezet komoly hálózattal bír az országon belül, de széles körű kapcsolatrendszere van a térség országaiban is (Szíria, Irak, Libanon). Már csak emiatt is a török kormány jelenlegi Szíria-politikájának legfőbb mozgatója, hogy megakadályozza egy, az irakihoz hasonló (önkormányzati, kvázi független) státusú kurd területi entitás létrejöttét Északkelet-Szíriában. Miután ez minden területen konfrontálódást jelent a kurd erőkkel, a PKK néhány éve még létező kompromisszumos álláspontját feladta és háborút folytat a török állam ellen.

A szervezet tevékenységi területe kiterjed Törökország, Szíria, Irak, sőt részben Irán területére is. Létszámát több tízezer fegyveresre teszik, mely mögött százezres társadalmi háttér áll, elsősorban a délkelet-anatóliai hegyvidéken és Északkelet-Szíriában, valamint az Iraki Kurdisztán területén.

A török kormányzati kommunikáció reguláris csoportos fegyveres támadásokat prognosztizál. Ezek megvalósulása már most napi szintű, de a szíriai helyzet további eszkalálódása, valamint Törökország erőteljesebb részvétele a szomszédos konfliktusban még további ilyen jellegű támadásokat indukálhat a PKK részéről). E támadások potenciális célpontjai elsősorban katonai és rendőrségi és kormányzati létesítmények (laktanyák, bázisok, képzési-oktatási központok, önkormányzati intézmények), a kormányzó párt (AKP) központjai és vezető tisztviselői. A potenciális PKK-tevékenység földrajzi akciórádiusza: a délkelet-törökországi nagyvárosoktól (Isztambul és Ankara preferált célpontok) a szíriai/iraki határ vidékének agglomerációs csomópontjaiig (Adana, Antakya, Gaziantep, Sanliurfa, Mardin, Diyarbakir) terjed.

A hogy ne csak az állandó belső ellenségnek mondott PeKeKe kerüljön említésre, legyen itt még egy kurd formáció: a Szabad Kurdisztán Sólymai (Teyrêbazên Azadiya Kurdistan/TAK). A PKK-ból kivált csoport tevékenysége az utóbbi időben szignifikánsan felerősödött. (Lásd:  2015 december: Sabiha Gökçen Airport, 2016. február Ankara, 2016. március Ankara-Kizilay, 2016. május Bursa). Tevékenységi területe ugyancsak túl nyúlik az ország határain, Szíriában és Irakban is aktív. A szervezet létszámáról ellentmondóak a hírek, néhány száz aktív tagja lehet, s néhány ezer logisztikai hátteret biztosító szimpatizáns.

Támadásaik az államhatalom képviselőinek életét keseríthetik meg, mind civil, mind erőszakszervezeti területen. A nagyvárosok (Isztambul, Ankara) mellett itt is elsősorban délkelet-törökországi városok jöhetnek szóba mint célpontok, de nem zárhatóak ki civilek elleni akciók sem.

A belső biztonsági kihívások taglalásakor általában elfelejtődnek az évtizedekkel ezelőtt akut problémát jelentő, majd kicsit háttérbe szoruló szélsőbaloldali formációk. A jelenlegi legerősebbnek tartott szervezet a Forradalmi Nép Felszabadítási Párt/Front (Devrimci Halk Kurtuluş Partisi-Cephesi/DHKP-C) nevű szélsőbaloldali marxista-leninista párt. Tagságának többsége a törökországi alevi kisebbségből került ki. 

Deklarált fő ellenfele az Egyesült Államok, a NATO, a török gazdasági és politikai elit, tevékenységi területe pedig Törökország. Körülbelül ezerfős aktív taggal rendelkezik. Az állami és katonai létesítmények és alkalmazottaik mellett turisztikai célpontok ellen is akciózhatnak. És természetesen fő ellenségük, az Egyesült Államok és szövetségeseinek helyi érdekeltségei (diplomáciai, gazdasági, kulturális intézmények, NATO-létesítmények) ellen. S bár az öngyilkos merényleteket a terrorizmussal foglalkozó szakértés erősen a radikális iszlamistákhoz köti, ez a szélső balos szervezet sem ódzkodik használni. Lásd a 2015. januári, az isztambuli Sultanahmetnál elkövetett merényletet.)

S rajtuk kívül vannak még kisebb csoportok, ugyancsak ebből az ideológiai nézőpontból. Mint az imént említett DHKP-C-leágazásnak tekinthető Gyors Reagálású Egység (Acilciler), amelynek vezetője egy szíriai származású alevita, Mihraç Ural, aki török források szerint jelenlegi is kap támogatást a déli szomszédból.

Vagy a kis létszámú szélsőbaloldali terrorcsoport Népek Védelmi Uniója (Halkların Savunması Birliği/HSB).   

Tovább nem folytatnám, mert az egész kissé Brian életé-s lesz... Pedig ezen nincs sok nevetni való.

Szólj hozzá!

Az Örök Város

2017. március 20. 14:21 - politics&islam

 

(Néhány nap az egykori birodalmi központban, Fb-utánközlés)

Pár gondolat egy "problémás" zónából

Merthogy egy efféle utcában lakunk itt, a Termini pályaudvar közelében. Ahol egyébiránt már 1991-ben kiraboltak. Azóta is sajnálom az akkor emígyen eltulajdonított mindaddig sok kalandot megélt szovjet gyártmányú "csúcsmodell" Zenit fényképezőgépemet.

Aztán még annak a napnak az augusztusi napnak a történéseihez tartozik, hogy a lopás után a Forum mellett szédelegve néhány albán frontális letámadással ellopta csaknem minden maradék pénzemet.

Csudás nap volt! Sohasem feledtem. És sohasem vetítettem ki ezen eseményt az albán népre, mint olyanra. A legjobbak közé tartoznak. (Mint egyébként mindenki.) Aki nem járt Albániában, Koszovóban és egyéb albán szállásterületen, nem tudhatja, miről beszélek.

Visszatérve a no go-zónákhoz, nincs új a nap alatt. Voltak ilyenek már negyed százada, ötven, száz éve. Sőt, ha figyelmesen tanulmányozzuk a történelmet, láthatnánk, amióta urbanizáció létezik, van a városi településformának olyan szegmense, ahol valamiért nem érvényesül maradéktalanul az államhatalom szuverenitása. Tetszik, nem tetszik mindig volt ilyen. Akár szociális, akár etnikai, akár vallási alapon.

Az Örök Városban például már az ókorban létezett. A Trasteverén. Meg később is. És olvassunk csak rendőrségi híreket az OSZK-ban még fellelhető századfordulós hírlapokban a korabeli budapesti viszonyokról.

Itt, a pályaudvar délkeleti szegletében - én - szinte már otthon érzem magam. Hindi és pakisztáni éttermek, boltok, a szállásul szolgáló bérház utcájában két iszlám kulturális centrum, halál-hentes. A carabineri csak a főúton mozog és igazoltat, de bent nyugodalmasan kommunikál mindenki egymással s a megfelelően közelítő outsiderekkel is. Jó a kaja. De az esti visszatértünkkor látom: hálnak az uccán.

A problémát koránt sem akarnám elbagatellizálni. Óriási kihívás ez, de nem új. És az elkülönülés mai profiljára kihegyezni sem szerencsés.

Este nyert a Róma - kiváló meccsen a Lyon ellen. Nem jutott tovább, de állva halt meg. S a lelátón volt a franciák elküldése az anyjukba, meg volt huhogás. A nacionalizmus (no, meg a rasszizmus) - félek - жил, жив, будет жить.

Pedig jó érzéssel is rekedtre lehet szurkolni egy mérkőzést. Nekem most nincs hangom.

És ennyi nehéz gondolat után egy békéltető fotó.

17309247_1261011843947914_1220714858508015578_n.jpg

Szólj hozzá!

Névsorolvasás

2017. március 13. 13:51 - politics&islam

 

A dél-damaszkuszi Szajjida Zajnab/Sitt Zeyneb-negyed különleges világ az amúgy egykor létezett szíriai multietnikus és -religionális világban. Az országban kicsiny, de nem elhanyagolható jelentőségű tizenkettes síiták közössége él itt, a Próféta unokája, Ali imám és Fátima lánya, Zajnab mauzóleum-komplexuma mellett. A sírhely és a mecset évszázadok óta fontos zarándokhely a síiták számára, az utóbbi évtizedekben pedig ez irányú jelentősége tovább nőtt. A Próféta családtagjainak sírjához köthető zarándoklatok a síiták számára rendkívüli jelentőséggel bírnak; ebbe most nem mennék bele részletesen.

Abba azonban igen, hogy a szír fővárosban a minap újra terrortámadás történt, ezúttal is majd’ nyolcvan halottal. Mint eddig több alkalommal, elsősorban most is síita zarándokok voltak a célpontok, többségükben irakiak, akiknek fő célja a Zajnab-negyed, s ezúttal a város másik történelmileg is jelentős temetője, az óvárostól közvetlenül délre elterülő Báb al-Szagír-i volt. Itt is számos szahábí (Muhammad társa), köztük Alí imám híveinek sírjai megtalálhatóak.  A zarándokokat szállító autóbuszkonvoj elleni robbantással egy időben támadás érte az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) Zajnab-negyedbeli központját is – ugyancsak számos halottal.

Az utóbbi időben ugyanis jelentősen megerősítették a síiták lakta körzet biztonsági erőit. A szíriai fegyveres erők (tagjai közül húszan estek áldozatul a mostani támadásnak) mellett jelen vannak az IRGC és a libanoni Hezbollah tagjai is.

A robbantást a Levante/Szíria Felszabadítási Szervezet/Tahrír al-Sám/TS (هيئة تحرير الشام) vállalta magára. A formáció új, a résztvevők régiek. Az Idlíb környéki csoportok rendezték át egy kicsit a mozaikot. A TS tagjai:

  • Levante Felszabadítási Frontja/Dzsibhat Fath al-Sám (جبهة فتح الشام), született: Dzsibhat al-Nuszra (جبهة النصرة).
  • Núr al-Dín Zangí Mozgalom/Nureddin Zengi Movement (حركة نور الدين الزنكي).
  • Igazság Zászlóalj (لواء الحق).
  • Hit Segítőnek Frontja (جبهة أنصار الدين).
  • Szunna Hadserege (جيش السنة).

Az új formáció deklarált vezetője a Szíria Szabadjainak Iszlám Mozgalma/Ahrár al-Sám (حركة أحرار الشام الإسلامية) kiugrott parancsnoka, Hásim al-Sajkh Abú Dzsábir, második számú embere, az ugyanonnan érkező Abú Júszuf al-Muhádzsir. A szervezet úgymond „a forradalom tisztaságának megőrzéséért” egyesítette az iszlamista erőket, melyek maga mérsékelteknek deklarált. Mondjuk, az említett merénylet kevésbé erősíti meg azt a besorolást, kétségtelen, hogy számos, nem végletesen szélsőséges vallási vezető nyilvánított ki hűségesküjét (baj’a) a szervezetnek. Ilyen álimok: Abdulrazzáq al-Mahdí, Abú al-Hárith al-Maszrí, Abú al-Táhir al-Hamaví, Abdulláh al-Muhajszaní (szaúdi vahhabita prédikátor), Muszlih al-Aljání.

És még egy kis névsorolvasás az ismertebb tagokról: Abú Jaqzán al-Maszrí, Abú al-Fath al-Fargalí, Abú al-Abd Asdá, Talha Abú Suajb, Abú Hafsz al-Manbidzsí, Szarráqa al-Makkí, Abú Jahjá al-Sámí, Hamza Abú Huszajn,  Abú al-Barrá al-Qahtání, Abú Muhammad al-Numání, Jászir Abú Alí Flajsz, Abú Hamza al-Maszrí, Abú al-Jazíd al-Taftazání, Ijjád al-Sajkh Mahmúd, Abú Iszmáíl, Abú Hásim, Abú al-Valíd al-Hanafí, Abú al-Battár al-Dzsazráví.

A Zajnab-negyedben legutóbb pont egy éve, februárban volt pusztító erejű terrortámadás. Akkor – ugyancsak iraki zarándokok elleni akció eredményeként – 134-es haltak meg és több százan megsebesültek. A városban januárban Kafar Szúsza-negyedben robbantott a Levantei Felszabadítási Front/Fath al-Sám (جبهة فتح الشام). A terrortámadások gyakoriságának növekedése borítékolható.

Zajnab tükörmecsetjéhez mecsethez számtalanszor kilátogattam. A Hamidíja-bazár melletti Qanavát-negyed – ha jól emlékszem, al-Bárúdi nevű – utcájából indult a menetrend szerinti libaürülék színű, ütött-kopott, csotrogány busz a déli elővárosba. A szinkopikus ablaktáblák mögötti utazás hangulata visszaadhatatlan és leírhatatlan. Miként a Zajnab-negyed békéje és nyugalma, anno. Egy időben még tanultam is ott.

A mostani eseményekből is tanulhatunk.

Hogy a szíriai társadalom szövete tovább feslik.

Szólj hozzá!

Balkáni kiskörkép, szélsőségekkel 4 – Macedóna

2017. március 05. 05:05 - politics&islam

 

A „szobrok városában”, Szkopjében székelő Sulejman Rexhepi vezette Macedóniai Iszlám Közösség (Islamska Verska Zajednica/IVZ) a jelenlegi finom tendenciák szerint nem képes hatékonyan fellépni a vahhabita szervezetek/propaganda ellen.  A vahhabita eszmék egyre több helyen felütötték a fejüket. Az extremisták fő társadalmi bázisait megtalálhatjuk a főváros és agglomerációja számos kerületében, így a Gazi Baba és Cair negyedekben, Aracinovoban és Saraj/Capaj elővárosban.

Szkopjében a Jahja pasa, a Sultan Murat, a Hudaverdi mecset és a Kjosekadi mecset áll  vahhabita befolyás alatt.

További, erősen teret nyert extremista szervezet, amely általában nem hirdet erőszakos fellépést, de a társadalom egyes csoportjainak radikalizálásához erősen hozzájárulhat, a Tablíg-i Dzsamáat (تبلیغی جماعت/جماعة التبليغ). Az indiai gyökerű internacionalista szervezet, a világ 150 országában van jelen. A szalafizmus egyik irányzatát hirdeti, erős Pakisztánból, Bangladesből, Malajziából és Indonéziából eredeztethető pénzügyi háttérrel Korábban, a szovjetek elleni afgán háború idején nyíltan folytatott toborzást az iszlám országokban. Macedóniában is jelentős befolyással bír az ország déli részén lévő torbeš (macedón nyelvű muszlim) falvakban (Podgorci, Oktisi, Labunista) és jelen van a legnagyobb albán városban, Tetovóban is.

A közel-keleti frontokon harcoló macedóniaiak száma száz körüli, köztük nők és fiatalkorúak is harcolnak az IS és más szervezetek soraiban. Eddig mintegy 70-en tértek vissza. A boszniai törvények mindeddig alacsony büntetéssel szankcionálták a dzsihádistákat. (3-5 éves börtönbüntetés)

A hazatérő dzsihádisták több területen jelenthetnek problémát a közeljövőben.  Ilyen a fiatalok és egész közösségek radikalizációja. Ez különösen veszélyes lehet az egyre frusztrálódó albán közösség fiataljai körében. Veszélyeztetetté válhatnak polgári és rendőrségi/katonai személyek és intézmények. Esetleges terrorakciók lehetősége különösen megnőhet a fővárosban és az ország északi részén fekvő Kumanovo határvárosban, ahol már eddig is történtek dzsihádistákhoz köthető merényletek rendőrőrsök ellen. Emellett az albán lakosság körében népszerű szúfi intézmények, elsősorban Tetovo bektasi központja, az Arabati Bab Tekke is célpontokká válhatnak. (És az ezt nagy számban látogató bel- és külföldi turisták.) További potenciális áldozatok: a nyugati turisták (elsősorban a fővárosban, illetve az Ohridi-tó térségében) és az utóbbi időben megerősödött síita/iráni hátterű intézmények és munkatársaik.

Ne így legyen.

Szólj hozzá!

Balkáni kiskörkép, szélsőségekkel 3 – Koszovó

2017. március 03. 05:30 - politics&islam

 

Már többször írtam róla (ez kicsit javított változata egy korábbi posztnak), hogy a koszovóiak a legnagyobb létszámú balkáni dzsihádista kontingenst adják a szíriai-iraki frontokon. Eddig több , mint 300 koszovói albán utazott Szíriába és Irakba. Majd’ százan most is harcolnak különféle csoportokban (IS, Dzsabhat Fath al-Sám etc.).  Balkáni média-források szerintöbb mint 70 koszovói nő is él az IS-ellenőrizte szíriai területeken dzsihádistaként és/vagy dzsihádisták házastársaként. A kiutazások időbeli tendenciája emígyen alakult: 2012: 68, 2013: 123, 2014: 19. Eddig 130-160-an tértek vissza. Az IS-ben az albán harcosok fő koordinátorai is koszovóiak: Lavdrim Muhaxheri és Ridvan Haqifi

A koszovói kormány, amely, komoly anti-terrorista projektet készített e veszély elhárítására, tavaly szigorú törvényt hozott, amely szerint a hazatérteket súlyos börtönbüntetés várja. (A törvény szövege szerint 15 év börtönbüntetés jár annak, aki az ország határain túli háborúkban fegyveresen vesz részt.)  

Helyi szakértők szerint azonban nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás. E hangok szerint az a veszély fenyeget, hogy miután a közel-keleten harcoló fiatalok előtt így mindössze két alternatíva marad (azaz a háborúban való mártíromság vagy hazatérve hosszú évek a sitten), semmi sem ösztökélheti őket a deradikalizáció felé. Ugyancsak kétséges, hogy a szélsőségtől való el/visszatérítésnek mennyi a reális esélye, de ennek alternatívája csak a még erőteljesebb radikalizáció lehet - amennyiben persze túlélik a szíriai/iraki műveleteket. A sok éves börtönbüntetés pedig - túl a hosszútávú izoláció totális személyiségromboló hatásán - azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a lefogott dzsihádisták odabent folytatnak majd térítő tevékenységet. (Erre is láthattunk már példát – hogy nagyon-nagyon finoman fogalmazzak.)


Az említett veszélyek mérlegelése után - és észak/nyugat-európai példákat figyelembe véve - Koszovóban is létrehoztak egy jótékonysági szervezetet, amely felvállalta a visszatérők reintegrációját a koszovói társadalomba. A Fundamentalizmus Elleni Harc, a Biztonság és az Integráció Intézete (Security, integrimi dhe lufta kundër fundamentalizm Instituti) hangzatos nevet viselő szervezetet részben a hadak útját megjárt ex-dzsihádisták működtetik. Az egyik alapító, Albert Berisha, a Prishtinai Egyetem egykori politológia-szakos hallgatója, majd a Tiranai Egyetem PhD-se, aki szintén megjárta a hadak útját a szíriai frontokon.


A Balkán muszlim közösségeiben egyre inkább Koszovót tartják a régió dzsihádistáinak fő beszervezési és szervezkedési terepének. Vannak különösen veszélyeztetett régiók, mint egyes macedón határ közeli falvak (Leshnice, Remenj, Zagárcan), de a városi (Prishtina, Prizren) fiatalok körében is befogadókra találhat a dzsihádista propaganda. A gazdasági helyzet javulása, a fiatalkorúakat extrém módon sújtó munkanélküliség – legalább kis mértékű – orvoslása nélkül azonban nem sok sikerrel kecsegtet a vallási radikalizácóval szembeni állami és civil küzdelem.


A perspektíva nélküli fiatalok előtt a radikalizáción túl van még egy - örök - alternatíva: a kivándorlás. Rövid távon ez jó lehet a kormányzatnak. (Jobb, mint az iszlám szélsőségesekhez való csapódás.) Hosszabb távon azonban tovább lehetetleníti az ország minden szegmensű (gazdasági, társadalmi, kulturális stb.) jövőjét. Ez azonban felveti annak veszélyét is, hogy maguk a dzsihádisták is útra kelnek, biztonsági kockázatot jelentve a cél-országokban.

Szólj hozzá!

Balkáni kiskörkép, szélsőségekkel 2 – Szandzsák

2017. március 01. 05:54 - politics&islam

 

Szerbia délnyugati szegletében – kedvenc balkáni zugomban – egyszer már volt egy vahhabita felvonás.  A 2007 előtti időszak végül hegyvidéki fegyverkezésig fejlődött, ami aztán a hatóságok kemény, összecsapásokkal tűzdelt fellépésébe torkollt. Ezt követően 2014/15-ig háttérbe szorultak a szélsőséges irányzatok. A belgrádi kormány által – akkoriban – preferált török szervezetek ekkortól szinte teljes mértékben lefedték a kulturális, vallási spektrumot.

Az utóbbi hónapokban tapasztalható újabb vahhabita aktivitás többek között annak köszönhető, hogy a szerb kormány Oroszország felé (is) kacsingatva manapság ismét nehezíti a török szervezetek működését. Ankara pozícióvesztése aztán azzal is összefügg, hogy a tíz éve ígérgetett török infrastrukturális beruházások rendre elmaradtak. Főként a gázvezetéket várják Novi Pazar környékén, de hát tudhatjuk, pont ennek a megvalósítása a legbonyolultabb nemzetközi játszmák része. Erdoğannak pedig amúgy is ezer gondja van, elsősorban befelé koncentrál, meg esetleg Szíriára és Irakra. A Balkán magára hagyott kisgyermekként keres pótszülőt.

Rijád a Szandzsákban is eljátszaná ezt a szerepet. Mostanában újra megjelentek a szaúdi/öbölbeli aktorok a szubrégióban. Elsősorban az oktatási intézményekben aktívak; mindenekelőtt a Novi Pazar-i Iszlám Fakultáson (Fakultet za islamske studije), illetve középszintű iskolákban. Újra fellendült a szaúdi tanulmányi ösztöndíjak osztogatása, aminek – szokás szerint – négy-öt év múlva, a friss diplomások hazatértével – lesz meg a kisebb közösségekben tapasztalható következménye. És ami Boszniában már évek óta nagy biznisz, szaúdi és öbölbeli állampolgárok már errefelé is bősz ingatlanvásárlásba kezdtek; részben befektetési szándékkal, részben pedig saját használatra.

Az ezredforduló körül után a települések határában szaúdi pénzből épült építészetileg is tájidegen mecsetek újra munkába álltak. És újak építése kezdődött meg számos helyen, elsősorban vidéken. Végig kell utazni Novi Pazartól Sjenicán át Pribojig. De a régió központjában is jelen vannak vahhabita prédikátorok. Ilyen bázisuk a Núr (Džamija Nur) és a Rajčinović mecset (Džamija Rajčinoviće).

A máig végletesen megosztott szerbiai muszlim közösség két rivalizáló csúcsszerve közül Rijád a Belgrád-támogatta, Szerbia Iszlám Közösségével (Islamska zajednica Srbije – IZS) szemben a Szerbiai Iszlám Közösséget (Islamska zajednica u Srbiji – IZUS) támogatja. Ez utóbbi vezetője, Mevlud Dudić sejk aki az előbb említett Novi Pazar-i vallási egyetemet is felügyeli, erős és egyre erősebb kapcsolatokat ápol az Öböl államaival.

Mindehhez azért hozzáteendő: a fiatalok még mindig elsősorban törökül tanulnak. 

Szólj hozzá!

Balkáni kiskörkép, szélsőségekkel 1 – Bosznia

2017. február 27. 05:29 - politics&islam

 

Agénor leányának lágy alteste ez. (Sir Winston mondta, nem én.) Nevezett hölgy apja Szidón/Szajda király volt, így aztán nem csodálkozhatunk, ha a hölgy alfelének legalább annyira van köze a kelethez, mind magához, a róla lenevezett kontinenshez. Így volt ez a késő római korban, a bizánci birodalom idején, no, meg az iszlám megjelenésével. A fél évezredes oszmán állomásozás után pedig ma is mindig kérdés, az iszlám mely arca mutatkozik meg a Balkánon.

A kvázi multikultit a végén csak felrobbantották a nacionalizmusok, de az iszlám akkor is egy, a helyhez adoptálódott formáját mutatta. A mainstream hanafita szunnizmus mellett mindig nagy becsben voltak a szúfi taríqák, a múlt század vége azonban behozta a szalafizmust, a balkáni iszlámtól merőben idegen vonalat, ami azóta is sok – generációs – problémát gerjeszt a térség muszlim közösségeiben. A hagyományos vonal és a ma újra erősödő vahhabita irányzat közötti erőviszonyok figyelmet érdemelnek. Hatásuk ugyanis jócskán túlmutat a régión.

A térség legkompaktabb muszlim közösségében, Boszniában az utóbbi években ismét erőteljes vahhabita befolyás-növekedés tapasztalható. Jelentős pénzek érkeznek az Öböl-országokból – legtöbbször ingatlan-befektetések finanszírozásának keretében. A növekvő turizmusban működő arab-bosnyák cégek ugyancsak nemzetközi vahhabita szervezetek pénzeit mozgatják. A médiában is jelen vannak. Jelenleg mintegy 64 olyan mecset van (paradzemati), amelyek nincsenek a hivatalos boszniai iszlám szervezet (Bosznia-Hercegovinai Iszlám Közösség/Islamska zajednica Bosne i Hercegovina, IZ BiH) fennhatósága alatt. Ezekben majdhogynem kontroll nélkül folyhat a vahhabita propaganda. Szaúd-arábiai vallási körök a Balkán s azon belül elsősorban Boszniát a propaganda tekintetében elsődleges célpontnak tartják. És várható, hogy a közeljövőben ez a befolyás növekedni fog.

A szélsőséges csoportok egyelőre nem rendelkeznek döntő befolyással a hivatalos vallási szervezetekben, de a jelenlegi tendenciák arra mutatnak, hogy Szarajevóban a Fahd király mecset és kulturális központ/King Fahd Mosque and Cultural Center, amely szaúdi pénzelésű intézmény, s mint ilyen a legnagyobb vahhabita központ a Balkánon, a szarajevói Szaúd-arábiai nagykövetség közvetlen ellenőrzése alá tartozik. A mecset a szaúdi államtól (vallásügyi minisztérium) közvetlen támogatásban részesül. Továbbá kap pénzt szaúd-arábiai katari és emirátusokbeli magánalapítványoktól is..

Emellett például a Fehér mecset is vahhabita központ, melynek volt imámja, a koszovói albán Suleiman Bugari, a bosnyák és albán szélsőségesek között közvetítő szerepet visz, szaúdi, katari pénzügyi támogatással működik. Az említett vahhabita befolyás alatt álló mecsetek elöljárói is rendszeres anyagi támogatást kapnak az Öböl országaiból. ahova (elsősorban Szaúd-Arábiába) fiatalokat toboroznak vallási tanulmányokra

Továbbra is fennállnak a boszniai háborúból „visszamaradt” vahhabita „falusi enklávék”, ilyenek Gornja Maoca, Bocinja Donja, Dubnica, Ošve, Bosanska Bojna és mások. Az elsőben működik Nusret Imamović közössége, Jement, Csecsenföldet, Afganisztánt és/vagy Szírát megjárt harcosokkal.

A Boszniában működő békés, purista szalafita közösségek alapvetően két csoportra oszthatók. Vannak a hagyományos, nem dzsihádista álláspontú személyek és hálózataik, mint a Nezim Halilović-vezette Fahd király mecsethez (Džamija kralja Fahda, Szarajevó) tartozó közösség. Mellettük azonban ott vannak a dzsihádista/szalafita hálózatok. Mára 16 olyan olyan boszniai településről szólnak a források, ahol kimutatható szignifikáns dzsihádista jelenlét és a lakosság körében élvezett jelentős befolyás.

Kialakításukat több tényező befolyásolta. Ilyen volt, hogy ezek a boszniai háború után helyben maradt, letelepedett, megházasodott és sok esetben bosnyák állampolgárságot kapott dzsihádista harcosok falvai. Emellett dzsihádista prédikátorok is választottak településeket maguknak; (Ezek elsősorban kisvárosok közelében, de nehezen megközelíthető hegyvidéken található, elsősorban zsákfalvak.) A kis falvak preferálása csak részben magyarázható stratégiai/védelmi okokkal, a másik fő – ideológiai – tényező, hogy a hitetlennek tartott (takfír) közösségből való kivonulás és izoláció (hidzsra) eszméje is közrejátszik kiválasztásukban.

A szalafita/vahhábita ideológia térnyerésének sikerességét a zömében Öbölből érkezett pénzekből az utóbbi húsz évben felépített új mecsetek hirdetik, amely az ország valamennyi régiójában (városokban és kisebb településeken is) megtalálhatóak. Ezek mecsetelöljárói (imámok) általában szaúd-arábiai vallási tanulmányok után visszatérve a szalafita ideológia legfőbb terjesztő lesznek – folyamatos szaúdi (és öbölbeli) pénzügyi támogatással a hátuk mögött. ezekben a mecsetekben vallásos oktatás folyik a fiatalok számára, amely ugyancsak a szalafizmus terjesztésének eszköze.

A szalafiták a hivatalos oktatási intézményekben is igyekeznek befolyást szerezni. Ennek egyik fő eszköze, hogy az egyes egyetemeket, főiskolákat jelentős és rendszeres pénzügyi támogatások folyósításával magukhoz csatornázzák. Több felsőoktatási intézményt elértek már. Finanszírozás keretében megjelentek már a zenica-i Iszlám Fakultáson (University of Zenica Islamic Pedagogical Faculty) és a bihac-i Iszlám Fakultáson (University of Bihac Islamic Faculty of Education). Mindkettő a kilencvenes években jött létre – szaúdi pénzügyi háttérrel. Ezeken a hanbalita vallásjogi iskola alapján tanítanak, a tananyag sokszor nem hivatalos, de oktatott része Haszan al-Banná, Szajjid Qutb vagy Júszuf al-Qardáví sejk munkássága. Emellett pedig – miként más országokban is – a szociális (nem állami oktatási, jótékonysági) szervezetek a szalafiták befolyás-növelő szándékainak fő célja.

Tavaly az IZ BiH tanácsa (Sabor) határozatokat hozott az IZ-n kívüli iszlám szervezetek beléptetéséről (illetve együttműködéséről) a hivatalos vallási szervezetbe. A feltételek között szerepel a máturidi dogmatika (mainstream mérsékelt irányzat) és a hanafita vallásjogi iskola előírásainak elfogadása, mint a kívülálló szervezetek és csoportok előtti elfogadandó feltétel a belépésre/együttműködésre. Várhatóan ez a feltétel megnehezíti az IZ azon szándékát, hogy magába csatornázza a mérsékeltebb szalafita csoportokat.

A nehéz gazdasági helyzetben a hivatalos iszlám vezetősége sem nélkülözheti a Öbölből érkező támogatásokat. Husein Kavazović, az IZ BiH vezetője is preferálja a Szaúd-arábiai kapcsolatot, rendszeresen látogatja a közel-keleti országot. Az utóbbi időben Törökországgal szemben egyértelműen Rijád mellett tette le a garast. Ennek folyományaként megnövekedett a szaúdi támogatások száma és összege is. Brckoban infrastrukturális beruházás (100 lakás építése) kezdődött szaúdi finanszírozással, a Szarajevói Egyetem könyvtára pedig 17 millió eurós fejlesztési pénz kap.

A számlát azonban a végén kell megfizetni.

Szólj hozzá!

Helycserék

2017. február 25. 05:12 - politics&islam

 

Mielőtt Szíria a feje tetejére állt sokszor megfordultam a kurdok ottani földjein. Már amennyiben az az övék volt. Egyszer talán már írtam arról a mesebeli utazásról, melynek során egy hideg-esős tavaszi reggelen egy búzazsákokkal megrakott s a Tigris folyó déli dombjain szlalomozó kisteherautó tetején kurd férfiakkal gyakoroltam az óriás-műlesiklás hajlított-térdes félguggoló helyzetét, emígyen egyensúlyozva a kupac tetején. Jó időt mehettünk, mindenki elégedetten ugrott le a járműről, amikor – a katonai ellenőrzőpontok ellenére – egy órán belül teljesítettük az al-Qámislí–al-Málikíja távolságot. Én az Ajn Dívár-i csodálatos zengida hídmaradványokhoz igyekeztem, útitársaim meg haza a falujukba. De előtte még beszélgettünk egy kicsit.

Ennek során előkerültek például a személyazonosító okmányaik. Amelyek nem voltak személyi igazolványok, csupán narancssárga regisztrációs papírok. Miután a keménykötésű parasztemberek nem voltak szír állampolgárok, hanem – mondjuk így, mifelénk oly divatos szóval – gyüttmentek. A hivatalos verzió szerint északról, Törökország felől. Ez történelmileg többé-kevésbé így is van, de egyrészt itt negyed-ötöd generációs lakosságról beszélünk, másrészt meg tudhatjuk, az itt húzódó határt sem a történelemi tradíciók vagy az amúgy sem létező etnikai választóvonalak húzták meg. Hanem bizonyos François George és Tatton Benvenuto Mark ujjai.

Erről is írtam már, most a régió kapcsán mások kerülnek nehéz helyzetbe. Az arab wallada-zubajdíja törzs tagjai érezhetik: gáz van. Őket most s kurdok piszkálják.

Nevezett törzs jelenleg a határ menti zónában lakik a nyugati Ra’sz al-Ajn-tól a keleti al-Málikíja-ig. A kétszázötven kilométer hosszan elnyúló területen 48 faluban laknak. S most velük játszatják el a gyüttmentek szerepét.

Minthogy ők is jövevények. (No, és ki nem a Termékeny Félholdon, hol mindenki mozgásban van Ábrahám óta. Sőt.) 1974-ben a szíriai kormány – erős arabizációs szándékkal – telepítette a törzset eredeti lakóhelyéről, al-Raqqa/Rakka vidékéről a zömmel kurdok lakta török határövezetbe. Az igazsághoz tartozik, hogy az áttelepítésnek volt egy racionális oka is; a törzs ugyanis nagyrészt azon a helyen élt (mintegy 85 faluban), amelyet a hetvenes években épített nagy Eufrátesz-gát mögötti Aszad-tó/víztározó elárasztott. A törzs akkori első számú legendás vezetője, Savákh al-Burszán (1900-1982) először ellenállt a határozatnak, majd végül behódolt: s a törzs a határvidéken találta magát.

A kurdok kezdettől fogva úgy tekintettek erre az áttelepítésre, mint a térség arabizációjának egyik kormányzati projektjére. Azzal együtt, hogy azok a területek, ahova végül letelepítésre kerültek a törzs tagja, alapvetően állami tulajdonúak voltak s a kormánynak gazdasági céljai is voltak: a műveletlen területek mezőgazdasági művelés alá vonása. Az akkor ide érkező mintegy 4000 arab család nem változtatott a régió etnikai arányain – írta Muhammad Dzsamál Bárút/Muhammed Jamal Barout, a Dohai Arab Politikai Kutatóintézet (المركز العربي للأبحاث ودراسة السياسات) munkatársa könyvében (A szír Mezopotámia modern kori formálódása/التكوّن التاريخي الحديث للجزيرة السورية).

De ezt nem biztos, hogy a kurdok is így érezték. Ebből van most a probléma a kurdokkal. De a törzs legújabb megpróbáltatásai korábban kezdődtek. Ma nagy szórásban egész Északkelet-Szíriában előfordulnak: Maszkana/Meszkenétől az említett török határ menti vidékekig. Amikor a szíriai polgárháború komolyra fordult, a kormány az egész törzset maga mellett szerette volna tudni, de a propagandamunka csak félig-meddig sikerült. A vallada egyik fele csatlakozott a kormányerőkhöz – központilag felfegyverzett milíciák formájában: Uvajsz al-Qarní (أويس القرني كتائب), Ahrár al-Dibszí (أحرار الدبسي كتائب), Ahrár al-Tabqa Brigádok (أحرار الطبقة كتائب). Ebben nem kevés szerepe volt a Baath Párt Országos Tanácsa (القيادة القطرية لحزب البعث) tagjának, Khalaf al-Miftáhnak.

Most a kurd erők „toboroznak”. A katonakorú férfiaknak csatlakozniuk kell a kurd fegyveres erőkhöz, vagy havi 100 dollár váltságot fizetni. Ez – az arab törzsi vezetők szerint – alapvetően nem a toborzásért van, sokkal inkább azért, hogy a pénz megfizetni képtelen családok költözzenek el a kurd területekről délebbi térségekbe.

Ezzel együtt a PYD komoly pénzeket fordít arra, hogy az arab törzsekből is toborozzon embereket raqqai előrenyomulása megsegítésére. ’Umar/Omar ’Allús, a Kurd Demokrata Tömörülés (لتجمع الديموقراطي الكردي) vezetőségi tagja ’Abdulláh al-’Arajánnal együtt e projekt felelőse. Konfliktus a PYD és az arab törzsek között folyamatos.

És ez „csak” egy belső lakhatási ügy. Ott vannak még a belső és külső menekültek milliói. Ha elkezdődik a nagy etnikai-vallási telepítgetési sakkjátszma, a Közel-Kelet-szakértők számára megint évtizedekre biztosított a meló.

P.s.: A posztpolgárháborús Szíria (ha lesz olyan) megértéséhez már most merülni kéne a kelet-szíriai törzsi viszonyok tanulmányozásába. (Az Iszlám Állam hátországának magyarázatához is kellettek volna valós ismeretek.) S a bonyolult, de a múltban kialakult egyensúlyi helyzet bármely fél által történő megbontása prolongálhatja a régió további setét jövőjéről felsejlő rémképeket

Szólj hozzá!

Kızıl Elma

2017. február 22. 10:49 - politics&islam

 

Az utolsó Arany Alma. (A Kızıl Elma, mint a hatalom szimbolikája nagyon messzire vezető téma. Az oszmánok számára Bizánc, Róma, Buda és Bécs kapta e megtisztelő címet. Bár Róma is bevetetlen maradt, a legfőbb áhított cél mindig is a császárváros volt.) Lássuk, miként fogyasszák manapság ezen ízletes gyümölcsöt.

Néhány szó az ausztriai török muszlim közösségekről.

Nem új jövevényekről van szó. Igaz, hogy a Fényes Porta számára Bécs évszázadokon keresztül elérendő cél volt s a Habsburgok állama fő ellenség, ergo az osztrák területeken nem nagyon egzisztálhattak muszlimok, a 19. századtól lassan fordult a kocka. Miután 1978-ban a sokat emlegetett berlini kongresszus, a porosz Vaskancellár és a magyar Szépfiú térképrajzolgatásait követően az OMM okkupálta Boszniát, a Balkánról megjelentek az első nagyobb számú muszlim közösségek. Aztán az 1908-as okkupáció után már állampolgárként még több bosnyák és török telepedett le, elsősorban Bécsben és néhány nagyobb örökös tartománybeli városban. (És Magyarországon is, de ez most kívül esik a témán.)

Ausztria 1867-es alkotmánya (Staatsgrundgesetz, 1867) biztosította a vallásszabadságot, majd az ezt követő vallási felekezeteket elismerő törvény (Die geseztliche Anerkennung von Religionsgesellschaften, RGBl. Nr. 68/1874) megágyazott az iszlám hivatalosan elsimert státusának. Erre az aktusra 1912-ben került sor (Gesetz vom 15. Juli 1912, betreffend die Anerkennung der Anhänger des Islam als Religionsgesellschaft, RGBl. Nr 159/1912).  A nevezetes 66/1912-es törvény a szunnita hanafita vallásjogi iskola követőit államilag elismert felekezet rangjára emelte. Ez volt az iszlám államilag elismert státusának első megjelenése a modern kori Európában. (Mindez a háborús előkészületektől nem függetlenül történt, amikor is a fegyvert ragadó kezek száma fontosabb lett, mint a kezeket irányító agyak vallási-ideológiai beállítottsága).

Ez a törvény a monarchia megszűnése után is érvényes maradt, s 1924-ben az “új szerzemény” Burgenlandra is kiterjesztették. Ezzel együtt az Eslő Köztársaságban még csak pár száz, a monarchia idejéből “ott maradt” muszlim élt. 1939-ben ők szervezték meg első intézményüket, az “Iszlám Kultúrszövetség”-et (Islamischer Kulturbund). 1943-ban a Bécsi Iszlám Közösség (Islamische Gemeinschaft zu Wien) néven egységes nyilvántartásba vették a fővárosban élő muszlimokat.

Miután a Reichben a muszlimok szerveztei felett erősen dominált a Berlinben tartózkodó jeruzsálemi főmufti, al-Háddzs Amín al-Huszajní, a bécsi organizáció vezetői is erősen exponálták magukat a nemzetiszocialista eszmék mellett. Így aztán 1948-ban fel is oszlatták a Közösséget, majd 1951-ben Ausztriai Muszlim Egyesület (Verein der Muslims Österreichs) néven újjászervezték.

A hatvanas években érkezett a – főként török – vendégmunkás-sereg első hulláma. Ennek következtében az évtized végére már tízezer főre emelkedett a számuk. A növekvő közösség társadalmi, karitatív és kulturális szolgáltatásait egy új szervezet, a Muszlim Szociális Szolgálat (Moslemische Sozialdienst) látta el. Ezt követően több próbálkozás után 1979-ben jött létre – az 1874-es és 1912-es törvényekre építve – az Ausztriai Iszlám Vallási Közösség (Islamischen Glaubensgemeinschaft in Österreich - IGGiÖ). Ennek – a felügyelő Oktatási Minisztérium értelmezése szerint – akkor valamennyi, az országban élő muszlim tagja lett. Lett is egy kis jogi huzavona abból, hogy az említett ’12-es törvényben csak a szunnita hanafíja vallásjogi iskola követőiről van szó. Az alkotmánybíróság 1987-es határozata azonban ezt a korlátot feloldotta, s ma valamennyi muszlim,  szunnita, síita, illetve bármely madzhab követői ide soroltatnak. A muszlimok mai helyzetét a legújabb, 2015-ös törvény szabályozza.

A nyolcvanas években jelentősen megnőtt a Jugoszláviából érkező vendégmunkások aránya. Az ekkor érkezett bosnyákok és albánok mellé a kilencvenes évek délszláv polgárháborúja, majd a koszovói konfliktus alatt további, százezer főt meghaladó menekültcsoport érkezett. Ezek az új közösségek számos kisebb-nagyobb szervezetet hoztak létre az elmúlt évtizedekben, amelyek közül a bosnyákok intézményei a legjelentősebbek. Alább említésre kerül egynéhány. 

Az első számú ernyőszervezet, a már említett IGGiÖ élén tavaly nyár óta a 29 éves, török gyökerekkel bíró, Ausztriában született Ibrahim Olgun áll. Az elnök Ankarában tanult és integrációs szakember. A 36 tagú vezetőségben (Der Schurarat) – az ausztriai muszlimok etnikai arányainak megfelelően a török származásúak vanbnak többségben, de jelentős a bosnyákok, az albánok és arabok száma is. A napi munkát koordináló Legfelső Tanács (Der Oberste Rat) 15 tagja ugyancsak multietnikus. A szervezet állami támogatást kap (a szövetségi kormány fizeti a tanárokat), de külső finanszírozók is vannak. Így például a muszlim temetőket magánszemélyek, OPEC-alapítványok és a katari nagykövetség finanszírozza. Bár a kormányzat részéről  a szervezet továbbra is a magában foglalja a teljes ausztriai muszlim közösséget, hivatalos statisztika híján szakértők maximum 50-60 ezer fősre teszik a valós tagságot.

Az Auszriai Török Iszlám Unió a Kultúrális és Társadalmi Együttműködésért (Türkisch Islamische Union für kulturelle und soziale Zusammenarbeit in Österreich – Avusturya Türk İslam Kültür ve Sosyal Yardimlaşma Birliği – ATİB) fárasztó nevű török szervezet mára a legnagyobb, több, mint 75 ezres tagsággal, és hatvan közösséggel bíró organizáció. A legfőbb koordinátora a török miniszterelnökség alá tartozó Vallásügyi Minisztérium (Diyanet İşleri Başkanlığı). Az ATİB vezetője egyben a szervezet imámja és a bécsi török nagykövetség tanácsosa, s minden alkalommal Törökországban nevezik ki. A posztot jelenleg a mersini születésű, otthon tanult, majd Németországban dolgozó Fatih Mehmet Karadaş tölti be.

1988-ban jött létre a szintén török hátterű Ausztriai Iszlám Föderáció (Österreichische Islamische Föderation – Avusturya İslam Federerasiyonu - AIF), amely 30 agszervezettel rendelkezik az országban. Az AIF a Németországban rendkívül aktív Milli Görüş-hálózathoz tartozik. A német földön több mint százezres szervezetnek Ausztriában is tízezres társadalmi bázisa lehet.

Az Iszlám Kultúrközpontok Uniója (Union islamischer Kulturzentren – Avusturya İslam Kültür Merkezleri Birliği – UIKZ) 1980 óta működik, 40 tagszervezettel. Ez is erősen török kormányzati befolyás alatt áll s hagyományosan a Süleymaniye centrumok hálózatához tartozik. (Ezekre érdemes lenne egy kicsit figyelni, miután a Balkánon is egyre aktívabbak.)

Az Ausztriai Török Kultúr- és Sportközösség (Türkische Kultur und Sportgemeinschaft in Österreich – Avrupa Demokratik Ülkücü Türk Dernekler Federasyonu – ADÜFT) mögött sötétebb múlt áll, mint amit semleges neve takar. A szervezet a szélső nacionalista Nemzeti Haladás Pártjához (Milliyetçi Hareket Partisi - MHP) kötődik, amelynek a nyolcvanas években leágazása volt a rossz emlékű Szürke Farkasok (Ülkü ocakları) mozgalma. És van még egy török nacionalista csoporthoz (Nagy Egység Párt – Büyük Birlik Partisi – BBP) kapcsolódó török szervezet, a Bécsben és Vorarlbergben futó Nizam-ı Alem.

S a felsorolás szintjén még:

  • Ahmadiyya, az IGGiÖ és általában a többi szervezet által nem muszlimnak tartott szervezet. 
  • Nurculuk, antikemalista, a kalifátust visszaállítani igyekvő csoport.
  • Kaplancılar, a „kölni kalifa” Cemaeddin Kaplan és fia, Metin Kaplan hívei.
  • Béke – Dialógus Intézet – Friede - Institut für Dialog, Erdoğan rémálmainak főszereplője, Fethullah Gülen helyi lerakata.

A fentiekből jól látható: az Isztambulban egykor megkívánt Aranyalmát nem feledték; kertészeik ma is ápolják a Duna menti faligetet.

P.s. Vásároljunk könyveket a Kuppitschban!

Szólj hozzá!

Ibáditák és a négy vallásjogi iskola 1 – Politikai nüanszok

2017. február 17. 06:29 - politics&islam

 

Először is az (ön)elnevezésről.

Az ibáditák – csakúgy mint több, a többségtől elváló csoport – ragaszkodik saját önelnevezéshez. Miután az ibádíja a többségiek megnevezése volt a kháridzsiták egy kisebb csoportjára s ráadásul nem is az “igazi” alapító/imám után kapta ezt a nevet, különösen erősen ragaszkodott saját nevéhez. Ez pedig az al-muvahhidún (egyisten-hitűek) volt.

És nem is egyedülálló módon, ugyanis például a síizmus hétimámos (iszmá’ílita) ágából leváló, később az egyik első vezető (de szintén nem alapító), Muhammad bin Iszmá'íl Nastákín al-Darazí után drúzoknak nevezett heterodox szekta is ezt a nevet használta önmeghatározásra. S használja egyébként mai is elsődleges lakóhelyén, Libanonban, Szíriában és Izraelben.

S ugyancsak ez volt az elnevezésük azon mozgalom híveinek, akik az anarchiába – és megítélésük szerint – túlzottan nyitott társadalomfejlődésbe vitt iszlám Ibériai-félszigetet (al-Andalusz) és Észak-Afrikát (al-Magrib) még egyszer utoljára fegyverrel egyesítették a 12. században.

Szóval “a tiszta és abszolút egyistenhit (tauhíd) hívei” önelnevezés többször is előbukkant az iszlám történelme során. A “könnyebbség” kedvéért azonban maradunk az ibádita elnevezés mellett – csak nem haragszanak meg érte Ománban, Zanzibárban, Tunáziában vagy az algériai Mzáb oázisban. 

Visszatérve a különbségekre. Először – emlékeztetőül – a “kivonulást” generáló politikai alapállásra. A kháridzsiták elutasították a két tábor (Mu’ávija bin Abí Szufján és  Alí bin Abí Tálib) kompromisszumos kísérletét a megegyezésre a közösség vezetését illetően. A háború folytatását és az “isteni ítéletet” szorgalmazó csoport – mind annak szélsőséges, mind mérsékelt irányzatai később is ragaszkodtak ehhez a nézetükhöz. Sőt, a közösség valamennyi rátermettségét bizonyító tagjára kiterjeszették az umma vezetésének jogát; nem korlátozták azt a Próféta törzsére, a Qurajsra.

Ami a közösség-vezető további feltételeit illeti, nincsen különbség a később a mainstream szunnita elméleti munkákban megfogalmazott kitételektől. Nem sorolom fel az ide vágó munkák címeit sem a fősorvonalból, sem az ibáditák oldaláról, legyen elég az ibádita feltételrendszer vázlatos ismertetése (esetleges apró nüanszokkal).

Az ibádíja szerint a közösség vezetője (imám) az alábbi feltételeket kell, hogy teljesítse:

  • Felnőtt, egészséges értelemmel bíró, muszlim férfi.
  • Látása, hallása, beszédkészsége ép.
  • Testi fogyatékossággal nem rendelkezik (keze-lába ép).
  • Arab nyelvtudása tökéletes.
  • Az ibádíja tagja.

Mindezen feltétek – az ibádita volt kivételével – valamennyi megtalálhatóak a szunnita ortodoxia politikaelméleti munkáiban.

Az imám megfosztható a címétől az alábbi feltételek legalább egyikének fennállása esetén:

  • Teljes vakság.
  • Teljes süketség.
  • Teljes némaság.
  • Az értelmi képességek elvesztése.
  • “Nagy bűnök” (kabá’ir) valamelyikének elkövetése. (Ebben az esetben túl a közösség vezetői címének megfosztásán, az ilyenkor előírt büntetést kell végrehajtani rajta.)
  • Amennyiben a kabá’ir-on túli bűnt követ el, s az előírt bűnbocsánatot nem hajtja végre.
  • Az ibádíja elhagyása.
  • Önkéntes lemondás.

Ez a feltételrendszer szerepel nagyjából a szunnita fősodorvonal műveiben is – természetesen ismét csak az ibádija-kitételek nélkül. Ugyanakkor a gyakorlat merőben mást mutatott/mutat. A többségi közösség vezetőjének – sokáig: a kalifának – hatalomtól való megfosztása rendkívül problematikus kérdés volt. És maradt. Operatíve erre olyan esetben nyílott – korlátozott számú – lehetőség, amennyiben a vezető tevőlegesen korlátozta a közösséget hite szabad gyakorlásában. Ezen túlmenően “csak” a feltűnő méretű – estelegesen a nem a közösséghez tartozó szereplőkkel (nem iszlám országok)  folytatott korrupció az, ami még a társadalom oldaláról felvetette a hatalomváltást. Minden más feltétel alapján a leváltás lehetősége csak elméletileg állt fent.

Ami az imám megválasztását illeti, ebben az ibádíja sem tudott új metódusokat kitalálni. A közösség vezetőjét náluk is “az oldás és kötés emberei” (ahlu’l-hall va’l-‘aqd), azaz a közösség vallási/világi elöljárói választották meg – közmegegyezés (tarádí) alapján, amit a közösség hűségesesküvel (baj’a) legitimált. 

Az ibáditák, illetve Omán történelmében majd látni fogjuk, az előbb említett választási feltételrendszer, illetve metódus de facto is működött az imám-dinasztiák váltásakor.

Szólj hozzá!

Szenátus

2017. február 15. 05:05 - politics&islam

 

Két és fél év alatt sikerült a libanoniaknak elnököt választani. Ezen a teljesítményen aztán annyira felbuzdultak, hogy most egy régi-új intézmény felújításán gondolkodnak. A parlamenti felsőházén.

Nem új a téma. Amikor az ország – még jócskán a francia mandátumidők alatt – alkotmányt kapott (1926-ban a francia harmadik köztársaság alaptörvényét adoptálták), annak alapján izibe választottak is egy Szenátust (مجلس الشيوخ), amelybe akkori – szintúgy inkább csak feltételezett – arányok alapján delegáltak képviselőket a főbb vallási felekezetek vezetői. A maroniták, görög ortodoxok, szunniták, síiták és drúzok által alkotott felsőház célja lett volna, hogy a törvényhozásban képviselje a felekezeti megosztást, minthogy az eredeti elképzelés szerint a nép által megválasztott alsóház (parlament, مجلس النواب‎‎) nem felekezeti alapon jött volna létre. Az első mandatórikus években ez még meg is valósult valamelyest, sőt még a maronita-drúz-szunnita-síita pozíció-megosztás sem alakult ki. A francia felügyelet alatt álló Libanon első köztársasági elnöke Charles Dabbász/Debbas például görög ortodox volt, de még protestáns elnököt is sikerült választani (Ajjúb Thábit/Ayyoub Tabet) egy rövid időre.

A ma is működő rigorózus konfesszionalista rendszer alapvetően az 1943-as úgynevezett Nemzeti Paktumon (الميثاق الوطني) alapszik, amikor az éppen aktuális két legerősebb politikai személyiség, a maronita Bisára al-Khúrí/Beshara al-Khoury és a szunnita Rijád al-Szulh/Riyadh al-Solh gentlemen's agreement-et kötött, amellyel a két akkor legerősebb vallási felekezetet, a maronitákat és a szunnitákat helyzetbe hozták. A köztársasági elnök mindig maronita, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke síita, a mimniszterelnök és a parlamenti elnök helyettese görög ortodox, a hadsereg parancsnoka maronita, a vezérkari főnök drúz lett, a parlamenti képviseletet pedig 6:5 arányban osztották meg a keresztények és muszlimok között (mely arány már akkor sem tükrözte a valós demográfiai viszonyokat).

Aztán ez a konfesszionalista rendszer mindenbe leszivárgott. A minisztériumi beosztásokig, az egyetemi portás személyéig, a sportklubok szintjéig. Megszilárdult egy súlyosan merev, a nemzeti egységet, az egészséges egységes patriotizmus kialakulását megakadályozó társadalmi rendszer. Ami a demográfiai változásokkal (a muszlimok arányának folyamatos, szignifikáns növekedésével és mára túlsúlyával) folyamatosan ropogtatta a kereteket. És a történelmi tapasztalatok azt mutatták: még hangsúlybeli módosításokat sem sikerült vér nélkül végrehajtani. Gondoljunk csak a hosszú polgárháborúra (1975-1991).

A szenátus létrehozásának gondolata a két és fél éves köztársasági elnöki provizórium idején is többször felmerült. Hogy ez miként oldotta volna meg a legfelső méltóság széke körüli problémát, senki sem tudta, de figyelemelterelésnek jó volt. A kérdés mostani felmerülése is kérdéseket vet fel. Amennyiben – miként egyes politikusok hangoztatják – a felsőház lenne a konfesszionalista parlamenti felosztás színtere, amelybe valós felekezeti arányok alapján választanának képviselőket, az alsóház, amely továbbra is a törvényhozás fő színtere maradna, kilépne ebből a rendszerből és nem felekezeti alapon választanák meg a tagjait.  

Egyébként ez az elképzelés a most nyeregben lévő politikai erők hosszú távú célkitűzése. Mind a végül köztársasági elnöknek megválasztott Michel Aún/Aoun Szabad Hazafias Irányzata (التيار الوطني الحر), mind a vele szövetséges síita Hezbollah (حزب الله) más-más megközelítésben a nem-felekezeti arányos választási rendszer híve. Az előbbi szekuláris alapon lépne túl a konfesszionalizmuson, a második pedig emígyen hozná helyzetbe a demográfiailag legerősebbé növő saját felekezetét.

Ezzel együtt a felekezeti rendszer felszámolása – most – lehetetlennek látszik, miután az nem a fennálló politikai rend egyik szegmense, hanem a rendszer maga. Ha pedig – miként minden fél kommunikálja – a létrehozandó szenátus, amely mindenképpen felekezeti alapon jönne létre és az egyes felekezetek vezetői delegálnák a tagjait, egyfajta ellenőrző szerepet játszana a parlament alsó háza törvényalkotó munkája felett, akkor csak még egy olyan intézmény terhelné az amúgy is megkövesedett rendszert, amely tovább szilárdítaná a konfesszionalizmust.

A nyilatkozatokat hallgatva, a folyamatot csendesen figyelve az az érzésem támad: a szenátus arra lenne jó, hogy még több felekezeti notabilitás tanácskozhatna, nyilatkozhatna, osztogathatna észt s érezhetné magát fontosnak; kedélyes kávészürcsölgetés közepette. Már megint a levantei kávézók járnának jól. De amilyen a kávé ott – ők megérdemelnék. 

Olvasom egy jó tollú helyi újságíró, Izzet Száfí elemzését erről. (Mindig elsősorban a helyi szavakat/ízeket kell tanulmányozni; nem a nyugati tudományos központok vagy think thankek elemzéseit. Érdemesebb. Közelebb, mélyebbre visznek. Gondoljunk arra, miből érthető meg például jobban kis hazánk: egy – nem nevesítem – véleményvezérlő bal, jobb, liberális, noch dazu fasiszta tollforgató esetlegesen akár gyomorforgató írásából, elemzéséből, vagy akármely nagy nemzetközi tudományos központ reprezentatív statisztikás laborjelentéséből. Mi ad át olyan nyelvi-stilisztikai distinkciókat, amiből mélyebben megérthető a körülöttünk lévő mocsárvilág? Hogy a folyamatos és közvetlen perszonális tapasztalat megkerülhetetlenségéről már ne is essék szó.) 

Szóval az említett tollforgató írja, hogy a libanoni állam idén lépett a hetvennegyedik életévébe. E sok tapasztalatot és tudást feltételező életkor azonban – így Száfí – nem korrelál nép demokráciára való érettségével, ami még mindig valahol csak a kamaszkor környékén tart. (Vagy ott se.) Ezzel a felekezetiség túllépésének képtelenségén borong. Meglátásom szerint – szenátus ide, szenátus oda – még sokáig lesz szomorú.

Szólj hozzá!

Görög turisták

2017. február 13. 05:03 - politics&islam

 

2006-ban a születésnapomat Asszuánban ünnepeltem. Már többször említettem, hogy a városból elénk táruló nyugati Nílus-parti látkép számomra a legkedvemrevalóbbak közé tartozik (ha nem „a legesleg”) a világon. Szóval, bucskáztam a homokon, az Aga Khán-mauzóleumnál, sokadszor Elefantiné-szigetén az egykori zsidó kolónia romjai között. És kirándultam, mint mindig, a Simeon-kolostorhoz, Abu Szimbelbe, Philae-szigetére s a gátakhoz.

Ez utóbbi kiránduláson a kisbusszal melletem utazott egy fiú. Göndör haj, mediterrán bőr, laza szerelés. Görögként mutatkozott be. Ez már sokat mondott, találkoztam már a fáraók földjén ilyen görög turistával. A kép akkor teljesedett ki, amikor a Philae-re vivő csónakban dúdolt. Egy, a hatnapos háborúhoz köthető izraeli katonadalt. Ekkor már több mint negyed százada volt (hideg) béke Egyiptom és Izrael között, de a szomszédból szólóban érkező turisták továbbra is jobbnak látták inkognitóban utazni.

Dúdolásáról egy másik dal jut(ott) az eszembe. Amit Asszuántól északra hatvan kilométerre, Qom Ombóban az annus mirabilis ’89 nyarán kopt vendéglátóink lakásában halottam. Néztünk egy 1973-ban játszódó egyiptomi filmet. Ott is katonák vonultak, ezúttal a ramadani (Jom Kippur-i) háborúban. És énekeltek. Arab katonadalt. A család pedig fényes szemmel nézte a jelenetet. Azt hiszem az államukhoz való lojalitást nehezebb lett volna jobban kifejezni. Azzal együtt, hogy aznap meghajigáltak minket a város muszlim negyedében a piacon. És azzal, hogy az egyiptomi alkotmány kimondja ugyan valamennyi állampolgár jogegyenlőségét, az „egyes állatok egyenlőbbek a többeknél”-elv máig érvényesül a fáraók földjén. Amely elv mindenekelőtt a koptokat sújtja.

Éppen az említett békekötés idején került a legmagasabb állami posztra egy kopt (ráadásul anyai ágon zsidó felmenőkkel), nevezetesen Butrusz Butrusz Ghálí/Boutros Boutros-Ghali, a későbbi ENSZ-főtitkár. Annak idején „sima” miniszter még ő sem lehetett, hivatalosan külügyi államminiszterként tevékenykedhetett. Számos pozíció továbbra is zárva van a nem muszlim állampolgárok előtt.

Viszont mostantól fizetett szabadságot, amennyiben zarándoklatra mennek Jeruzsálembe és más keresztény szent helyekre. Február 4-én az egyiptomi alkotmánybíróság által hozott határozat szerint az egyenlőség elve alapján kapják a keresztény állampolgárok ezt a jogot, miként a mekkai zarándoklatot tevő muszlimok.

Miként a keresztény ünnepekre biztosított fizetett szabadság kérdése, ez a döntés természetesen azonnal hatalmas vitát váltott ki. Az adok-kapokban van egy kis érdekesség.

Nevezetesen a kopt egyház hivatalos álláspontja. Amely kvázi megtiltja híveinek a jeruzsálemi, betlehemi stb. zarándoklatot, minthogy úgy tekinti, hogy Izrael megszállva tartja a jeruzsálemi szent helyeket s koptok látogatását  a palesztin állam létrejöttéhez köti.

Akkor most ki kapja a fizetett szabadságot?

Szólj hozzá!

Végleg

2017. február 10. 07:24 - politics&islam

 

A történelemről már annyi minden szentenciát írtak össze. Tanítómester (...magistra vitae), hit a haladásban (Историявера в прогресс - szabad ma Csenyisevszkijt idézni?), múlt és jövő összekapcsolása, miegyéb. De tudatosan tanulmányozni, hasznosítani, az már nem megy.

Máshol sem.

Az iszlám történelméből sem tanulnak. Igaz, hogy más az idő- és esemény-szemlélet; hol az üdvtan-jelleg erősödik meg, hol a folyamatos igazolási kényszer, de a kis események (ha lehet ilyen profán terminussal élni egy, a szakrálissal mindenütt átszőtt Weltanschauung esetében) következményeinek törvényszerűségei vannak. Az iszlám világ eseményfolyamában is.

Most az emelkedettségből a kisszerbe. Bahreinben a fellebviteli bíróság véglegesen betiltotta a Egyezség/Vifáq Pártot (hivatalos neve: Nemzeti Iszlám Egyezség Szervezet/جمعية الوفاق الوطني الإسلامية). A többségi síiták legnagyobb szerveződését, amely túl azon, hogy a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt volt, egyben a lakosság 60-70%-át kitevő síik legfontosabb társadalmi szerveződése volt. Amelynek vezetője, Alí Szalmán sejk egyébiránt a nemrég rászabott kilenc éves börtönbüntetését tölti. 

A szervezet és vezetője elleni legfőbb vád – az Öböl déli fertályában, mondhatni természetesen – az Iránnal együttműködés, az “ötödik hadoszlop” volt, az ügynök-munka, a hazaárulás. Nincs új a nap alatt. Ott sem.

Viszont ha végignézünk az iszlám történelmén – s nem csak azon –, láthatjuk, hogy a kompromisszumok elvetése s helyette a mérsékelt hangok elfojtása általában hová vezet. A keményebb artikulációhoz, a radikalizációhoz.

Ez várható bahreini és regionális méretekben is.

Olvasni és érteni kellene a nagyokat. Tabarít, Masz’údít, Ibn Khaldúnt.

Szólj hozzá!

Megszámláltatik

2017. február 07. 09:58 - politics&islam

 

Libanonban – bár ötezer éve kereskedők hazája, így a matematika zsigeri dolog kellene, hogy legyen – nem nagyon szeretnek számolni. Mármint azt, ami problematikus. Például, hogy enmaguk hányan vannak. Hogy a valós felekezeti arányokról ne is essék szó. Ne felejtsük: az utolsó hivatalos népszámlálást az országot mandátumként kezelő franciák végezték 1932-ben. S egyöntetű vélemény szerint az sem volt tiszta.  

Van még egy populáció, akiknek immár hetven éves libanoni jelenléte ugyancsak kényes kérdés. Az 1948 óta érkező palesztin menekültekről van szó. Akik többségükben menekülttáboroknak nevezett negyedekben laknak, kisebb részük pedig azokon kívül. Maguk a “táborok” sem fedik le a szó megszokott értelmét. Inkább önkényesen körülhatárolt (vagy pontosan körülhatárolatlan) városnegyedekről van szó, ahol a lakosság – sokszor nem is – többsége palesztin. Ilyenekből hivatalosan 12 létezik, s ezeken túl 121 olyan lakóközösséget tartanak nyilván, ahol jelentős számú palesztin él. A néhány “klasszikus” tábor az ország déli fertályában található, köztük e legjelentősebb/leghíresebb Ajn al-Halva-i, amely azonban már más szempontól jelent problémát – akár a most elhatározott lakosság-számbavételében.

A bejrúti kormány zöld utat adott a miniszterelnökséghez tartozó kormányzati intézmény, a Libanoni-Palesztin Párbeszéd Bizottság (لجنة الحوار اللبناني الفلسطيني) által kidolgozott népszámlálásnak. S nem csak a lakossokat veszik számba. A táborokban felmérik az épületek vagyoni viszonyait, állapotát, az infrastrukturális létesítmények helyzetét, a gazdasági tevékenységeket, az oktatás és egészségügyi ellátás paramétereit.

Az elképzelés szerint idén február 27-én kezdődne a művelet, s az említett “táborokban” ez év végéig kell befejeződnie. Ami a hozzávetőlegesen félmilliós palesztin népesség becsülten alig három százalékát kitevő, a táborokon és regisztrált lakóközösségeken kívül lakó részét pedig 2018 során kell számba venni.

Ez utóbbi “kitétel” már érzékeltetheti a feladat nehézségét, és kissé mission impossible voltát. A palesztinok ugyanis – bár állampolgárságot politikai és demográfiai okokból általában nem kaptak s így az állami intézményekhez kötődő gazdasági szektorokban munkavállalásuk is nehézségekbe ütközik – hét évtized alatt erősen összekeveredtek a libanoniakkal. Elsősorban házasságok révén. A harmadik-negyedik generáció esetén pedig már sokszor nehezen megállapítható az adott polgár palesztin volta. A számlálás ugyanis kiterjedne azokra is, akik vegyes házasságok leszármazottjaiként, libanoni állampolgársági papírok birtokában mutatnak fel palesztin felmenőket. És – az elképzelés szerint – a Libanonból időközben kivándorolt palesztinokat is számba vennék. Ez különösen érdekes és jellemző. A cédrusok fiai mindig is szerették /szeretik regisztrálni a messzi idegenbe szóródott nemzeti magvakat is. Talán még jobban, mint az otthoni földbe hintetteket. (Mindenhol hallható nemzeti szlogen a piaci zöldségestől a politika felhőrégióiig: “Hetvenmillió libanoni él a világon.” Gonoszul mindig megkérdezem: ebbe beletartoznak-e a punok?)

A számlálással kapcsolatos másik nagy kérdőjel az úgynevezett “biztonsági övezetek” helyzete. Azok a táborok, amelyek államként működnek az államon belül, azaz a libanoni hatóságok és fegyveres erők gyakorlatilag semmilyen felügyelettel nem rendelkeznek felettük. Ilyen a Szajda melleti már említett Ajn al-Halva, ahol évtizdek óta csak a belső palesztin biztonsági erők működnek – s a falakkal körülvett hozzávetőlegesen harmincezer embert magában foglaló negyed a mindenkori libanoni, palesztin és más nációjú törvényenkívüliek menedéke lett. Ide húzódott vissza az ezredforduló óta valamennyi radikális iszlamista mozgalom vagy azok fragmentuma; ma is a dzsihádisták egyik legjelentősebb központja. Az itteni “népszámlálással” kapcsolatban láthatóan már folynak az előzetes egyeztető tárgyalások, Szajdában Máhir Hammúd sejk, az Ellenállás Vallástudósainak Nemzetközi Uniója (الاتحاد العالمي لعلماء المقاومة) elnevezésű, az iráni szövetségesi rendszerbe tartozó egyébiránt szunnita szervezet vezetője már személyesen egyezetett a táborbeli iszlamista erők (hogy finoman fogalmazzunk) egyik megkerülhetetlen és hosszú múlttal rendelkező vezetőjével, Abú Táriq al-Szaadíval. A jelenlegi ígéretek szerint ott a belső biztosági erők fogják felügyelni a számlálást. A kérdés azonban adott: csak felügyelni fogják?

Emellett az is átgondolandó, hogy a számlálás metódusa szerint a táborokban regisztrálnak valamennyi lakost, azaz a palesztinok mellett ott élő libanoniakat és más országok állampolgárait is, míg az azokon kívül élők esetében csak a palesztinokat számolják össze. Erre mondhatjuk, hogy lóláb. De legalább akik az eredmények birtokába jutnak, tudni fogják végre, kik vannak a falakon belül.

S hogy ki juthat majd hozzá ezekhez az adatokhoz, igencsak izgalmas. Mert odáig immár eljutottak, hogy számoljanak – ez dícséretes fejlemény. Viszont ragaszkodván a régi jó hagyományokhoz a népszámlálás eredménye – a most deklarált tervek szerint – titkos lesz. Akkor viszont csak nem lesz átlépve az a bizonyos árnyék.

Van a projekttel kapcsolatban még egy érdekesség. A pénzügyi hátteret Japán, Svájc és az UNESCO biztosítja. Semmilyen formában nem vesz azonban részt benne a palesztin menekültekkel hét évtizede foglalkozó nemzetközi szervezet, az UNWRA. Libanoni politikai vezetők szerint az ENSZ égisze alá tartozó szervezet utóbbi években végzett munkájával – és az arról kiadott jelentésekkel – szemben erős elégedetlenség mutatkozik helyben és a nemzetközi szervezetnél is.

Az egész projekt érdekes és figyelmet érdemel. Különösen az időzítés. Erre sincs egyértelmű válasz. Miként arra sem, kinek lesz majd jó (s mire) a titkosan kezelt adatbázis. Mert valakinek biztosan.

Szólj hozzá!

Katonákat a választásokra!

2017. február 06. 09:58 - politics&islam

 

2012 nyarán Tuniszból al-Káfba tartottam kerékpáron. Ramadán volt, hőség, rezgett a levegő, minden vörös és sárga. Jugurtha útját követtem, oldaltáskámban Sallustius Crispus könyvecskéjével (De Bello Iugurthino) igyekeztem Thála felé, hol nevezett numídiai király egy hatalmas sziklán táborát felverte, hogy in situ olvashassam az egyébként krimiszerűen izgalmas művet. De még csak Téboursouk-ot hagytam el, s a naplemente előtt megálltam egy kicsit olvasni.

Talán öt perc sem telt el, máris megállt egy kocsi mellettem. Fiatal férfi. Következett a szokásos párbeszéd (ki, honnan, hova, miért), majd az invitálás. Iftár a legközelebbi faluban. A Mama isteni főztje. És hosszas beszélgetés.

A srác hivatásos katona volt, a karthágói elnöki palota-együttes testőrségébe tartozott. Nem fogta vissza magát, amikor politizáltunk. A tunéziai fel/félfordulás második évében voltunk, az ország éppen megnyugodott egy kicsit. (De csak kicsit. A középső és keleti városokban aztán magam is tapasztalhattam a nyugalom illúzióját. Három nappal e idilli beszélgetés után – túl Sallustiuson és Jugurthán – Feriana határában fiatalok vidám kőhajigálás keretében majdnem agyonütöttek és kiraboltak. De akkor közbelépett az országszellem és két jóravaló birkapásztort  küldött kisteherrel, kik megoldották a helyzetet.)

Szóval a testőr nyíltan politizált. Bár valamelyest vallásos volt, a szekuláris állam híveként érvelt. És azt is szóba hozta (sérelmezte), hogy fegyveres testület tagjaként nem vehet részt a választásokon.

Na, ez most már nem így lesz. A tunéziai parlament a minap elfogadta azt az alkotmánymódosítást, amelynek értelmében ezután a hadsereg, a rendőrség és más fegyveres testületek tagjai is részt vehetnek az országos és helyhatósági választásokon. Jelöltként azonban továbbra sem indulhatnak és nem vehetnek részt a választási kampányokban.

A javaslat annak ellenére ment át – igaz, majd egy éves huzavona után –, hogy a legnagyobb parlamenti erő, az iszlamista Nahda Párt (حركة النهضة الإسلامية) erősen ellenezte. Nem véletlenül. Érvelésük szerint ugyanis a fegyveres testületekben továbbra is a szekuláris állam hívei vannak többségben. Ha ezt az érvet még tovább pontosítanánk,. Úgy fogalmazhatunk: ezek a testületek a szekularizmus legfőbb bázisai Tunéziában (s nem csak ott).

A Nahda kormánypárti koalíciós partnere a Tunéziai Felhívás Pártja (حزب نداء تونس), valamit az ellenzéki erők, mint a Szabad Hazafias Unió (الاتحاد الوطني الحرّ), a Népi Front a Forradalom Céljainak Megvalósításáért (الجبهة الشعبية لتحقيق أهداف الثورة), a Tunézia Horizontjai (آفاق تونس) vagy a Köztársaságért Konferencia (المؤتمر من أجل الجمهورية) megszavazták a törvényt . (144 igen, 11 nem, 3 tartózkodás.)

Nem kis jelentőségű a lépés. A szekularizmus hívei potenciálisan nagy számú támogatót kaphatnak a fegyveres testületek tagjainak választási részvételével. Hatvanezer katonáról és további hetvenkétezer, a biztonsági erőknél szolgáló fegyveresről van szó. Akik – már a szolgálatoknál élő több évtizedes hagyományok továbbélése miatt is – alapvetően a szekularizmus mellett tehetik le a voksukat.

Nemsokára helyhatósági választások lesznek. Majd meglátjuk.

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 39 - Az ibáditákról (sátorjegyzetek)

2017. február 04. 19:43 - politics&islam

 

1

Bevezető

Nem sokat, nem mélységében, sátorbeli elmélkedések. Leginkább csak azért, hogy el lehessen helyezni őket az iszlám világ mérthetetlenül színes és gazdag vallási (!) és kulturális palettáján.

Az ibáditák azért érdekesek, mert ugyan a mainstream szunnitákhoz tartoznak, vallásjogi iskolájuk - ezáltal jogértelmezésük- és alkalmazásuk valamelyest eltér a többiekétől, s a mai négy szunnita vallásjogi irányzat (madzhab), azaz a hanafíja/ahnáf, a sáfi'íja, a málikíja és a hanbalíja/hanábila mellett önálló madzhabbal bírnak.

Különlegességük továbbá az is, hogy földrajzilag erősen körberajzolható területeken élnek. A túlnyomó többségük éppen Ománban, ahol a lakosság háromnegyede az ibádíja követője (Bár, csendben jegyzem meg, hivatalos állami statisztika nincs.) Ennek történelmi okai vannak; lesz róla szó.

Ezen túlmenően szórványban fordulnak elő Észak-Afrikában, jelesül a dél-algériai Mzáb oázisban, valamint Tunéziában. Ha valaki Dzserba/Jerba szigetén nem csak a pazar sárga homokos partot és a fehérre meszelt "autentikus" éttermek kulináris kínálatait élvezi, hanem mondjuk Houmt Szúq-ban megtekinti a sok évszázados vakítóan fehér ibádita mecsetet, máris találkozhat velük.

Meg ha már ott, akkor el kell csámborogni (vagy jó, taxizni, nem írom, hogy a legjobb - igazolhatom - elbicajozni) a sziget közepi al-Gribá-ba, ott áll a Földközi-tenger délnyugati, magribi térségének legcsodálatosabb zsinagógája, olyan relikviákkal, amitől hasra esünk. És lehet emlékezni a gyalázatos 2006-os ottani terrortámadásra...De már megint elkalandoztam. Vissza az ibáditákhoz.)

Legközelebb.

15977115_1206032079445891_6124629604939409171_n.jpg

2

Sziffín

Az ibáditák története is Sziffínnél kezdődik.

Illetve ott, hogy a iszlám történeti hagyomány szerint Muhammad próféta nem jelölt ki utódot a közösség vezetésére. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a síiták vitatják. Szerintük a híres - és egyébként a szunnita ortodoxia által is megtörténtnek tekintett, de másként értelmezett - Ghadír Khum-i prófétai kijelentés egyértelműen az unokatestvér-vej, Alí bin Abí Tálibot nevezte meg politikai, sőt spirituális örökösnek.)

Emellett arra vonatkozóan sem maradt útmutatás, mi légyen a vezetőválasztás módja. Ennek következtében az első négy utódot négy eltérő metódussal választották, súlyos - és máig megoldatlan - kérdésként hagyva a közösségre a végleges és stabil gyakorlatot.

Abú Bakr al-Sziddíq-et, az első utódot (khalífa) egy szűk ad hoc tanács, s valójában az egyik, még a Próféta idejében kialakult frakció tagjai választották meg. Abú Bakr kvázi kijelölte utódját, Umar/Omar bin al-Khattábot. Őt meggyilkolták, de sebesülten, halála előtt kijelölt még egy hat tagú grémiumot a közösség vezető személyiségei közül (s ezúttal legalább több frakcióból választott), amely végül Uthmán/Oszmán bin Affánt választotta. Őt - többek között - a nepotizmust általános kormányzati elvvé emelve úgyszintén meggyilkolták. Utódát választották - a szunnita hagyomány szerint a közösség vezetői, a síita hagyomány szerint viszont az egész közösség. De az Oszmán halála utáni helyzet már elvezet minket a sziffíni csatához és témánk közvetlen gyökereihez.

(Bár egyes jogértelmezők és történészek, manapság pedig muszlim politológusok igyekeznek a "konzultatív tanácsot" (súrá) a vezetőválasztás legitim elvének - és s demokrácia iszlámbeli gyökerének - tekinteni, ez sem teljes fogalmi értelmében, sem részleteiben, sem részleteiben nem került kidolgozásra, hát még gyakorlatba ültetésre.)

A sziffíni csata (657) Ali kalifa és a meggyilkolt Oszmán által kinevezett szíriai kormányzó (válí), Muávija bin Abí Szufján között eset, mely utóbbi megkérdőjelezte Ali legitimitását. (A probléma természetesen sokal árnyaltabb, de most tényleg csak a vázlat.) A csata sokáig eldöntetlen maradt, végül Muávija egyik embere azt javasolta, hogy a Korán lapjai tűzzék harcosaik dárdáira, isteni segítségű győzelmet remélve. Az Ali-tábor viszont ily módon nem kívánt harcolni. Végül megegyeztek, hogy mindkét tábor delegál egy-egy tagot (hakam), akik tárgyalásos úton döntenek.

Az Abú Músza al-As'arí (Ali részéről) és 'Amr bin al-'Ász (Muávija oldaláról) alkotta tanács össze is ült s tulajdonképpeni döntetlen helyzetet legitimálta - maradt tehát a status quo.

Volt azonban egy "harmadik tábor" - tagjai elsősorban Ali táborából kerültek ki -, akik ellenezték a tanács létrehozását arra hivatkozva, hogy amit Isten dönt el (a csata kimenetele), nem adható emberek kezébe.

Ez a csoport, amely a "Lá hukma illá li-'lláh!" (Csak Allahé a döntés!) jelszóval lépett fel, kivonult (kharadzsa) a táborból. Ez a csoport kezdetben egységes volt, Abú Bilál Mirdász al-Tamímí vezette.

Így - a hagyomány szerint - Sziffínnél találhatók a nagy szakadás gyökerei. (Valójában ennek előzményei jóval mélyebbek és összetettebbek és a Próféta életének idejéig nyúlnak vissza, de most nem részletezünk.)

Főbb vonalakban: a későbbi szunnita mainstream lett a Muávija-vonal, Ali híveiből a síiták s a "kivonulókból", miként a nevük mutatja, a kháridzsiták.

Az ő egyik mérsékelt leágazásuk lesz majd az ibádíja.

15977487_1206362369412862_9163081777786159835_n.jpg

3

Kivonulók

A "kivonulók" szembe kerültek mindkét másik csoporttal. A részleteket mellőzve, maradtak ama álláspont mellett, amely a közösség vezetőjére vonatkoztatva nem tartotta feltételnek nemhogy a Próféta családjába való tartozást, de még a törzsi hovatartozást (Qurajs) sem. Szerintük a közösség által megnevezett bármely rátermett muszlim személy irányíthatja a közösséget.

Ezt a modern kori elemzők úgy értelmezik, hogy a kháridzsiták vitték tovább a közösség-vezetés törzsi hagyományait, ahogy a preiszlám időkben a törzset irányító sejk rátermettségét csakis a képességei határozták meg; s ennek megfelelően le is válthatták.

Tulajdonképpen ezzel a szociológiai háttérrel a kháridzsiták a kezdetektől fogva képviselhettek volna ilyen mérsékelt, kvázi-pluralista álláspontot. Hogy ez nem így történt annak számos oka volt.

Az iszlám történetének e korai és képlékeny szakaszában a "nemzetközi helyzet fokozódásából" adódóan nem volt kedvező légkör bármely politikai álláspont konszolidálásához. Általában a neofiták túlbuzgalma miatt a radikalizáció felé mozdultak el az irányzatok. A kháridzsiták mozgalma is így fejlődött.

Muávija, s főként Alí irányából hatalmas nyomás nehezedett a kivonulókra. Álláspontjuk ugyanis veszélyes precedenst tetemtett: kilépett a közösség egyetértésén (még nem vallásjogi értelemben működő idzsmá'-n) alapuló probléma-megoldásból.

Ennek megfelelően kemény retorziókkal léptek fel ellenük; magyarul: irtották őket. Erre törvényszerűen következett a radikalizáció. A hamarosan kialakuló irányzatok, amelyek az alapító-vezetőkről lettek elnevezve, már olyan tanításokkal léptek fel, amelyek lehetetlenné tették a hosszú távú együttműködést.

Legismertebb csoportjuk a Náfi' bin Azraq-vezette azraqíja/azáriqa és a Nadzsd bin 'Ámir al-Hanafí irányította nadzsdát és az 'Umran bin Hittán al-Szuduszí-féle szufríja. Legmesszebbre az azárika ment. Ők a többi muszlimot egységesen hitetlennek nyilvánították (takfír) és a vallásjogi értelemben még nem cselekvés- és jogképes gyermekek megölését is engedélyezték a nem azáriqa közösségben.

Ugyancsak ők - valamint a nadzsdát-csoport - a többségi, hitetlennek bélyegzett közösségből való kivonulást (hidzsra) is hirdették, ami megint csak nem a társadalmi integráció és konszolidáció felé mutató lépés volt.

S többségi túlzó kháridzsiták mellett - különösen a nahraváni csata (658) után, ahol Ali hadserege rendet vágott a soraikban -, azonban megjelent egy kis létszámú, passzív, emiatt a többiek részéről "qa'ada"(ülők/ülve maradók) gúnynévvel illetett kháridzsita csoport, akik a kompromisszum lehetőségét keresték.

Ők voltak az ekkor még Baszrában szervezkedő kis közösség, akiket később ibáditák néven ismer meg a világ.

16114764_1206679222714510_6153057885798129087_n.jpg

4

Baszra

Baszra, és "testvérvárosa", Kúfa (egy időben alapították iszlám helyőrségként) fontos szerepet játszottak a korai iszlám politikatörténetben, majd a teológia, a filozófia és a nyelvészet fejlődésében is. Míg Kúfa Ali, majd leszármazottjai (az imámok) fő bázisa lett s maradt máig a sía egyik megkerülhetetlen központja, Baszra a kháridzsiták fő szervezkedési helye lett (majd itt szökkent szárba a mu'tazila, a filozófia, sőt saját hagyományaik szerint ide köthető a szúfizmus első szárnypróbálgatása is).

Tehát az "otthon ülők" nem osztották Náfi' bin Azraq s a hasonló túlzók (ghulát) véleményét, azzal együtt, hogy továbbra is elutasították a sziffíni döntést és kitartottak amellett, hogy a közösség vezetése nem korlátozódhat a qurajs törzsre.

A közösség spirituális vezetője a 640 körül az ománi Nizva melletti Firaq faluból származó Dzsábir bin Zajd al-Zahrání al-Azadí volt. Az ibáditák ma őt tartják az irányzat megalapítójának. A korabeli források meglehetősen hiányosak ugyan, de annyi biztonsággal kijelenthető, hogy a 712 körül elhunyt első ibádita "imám" folyamatosan kompromisszumot igyekezet kötni a hatalommal, de még a kor legjelentősebb ellenzéki mozgalmával, az Ali leszármazottjait követő síitákkal is. Közvetett módon maradtak fenn munkái, amelyek arra utalnak, hogy magasan képzett vallási vezető volt, akinek számos prófétai társ volt a közvetlen tanítója.

Valamivel fiatalabb társa, az ugyancsak a mai Omán területéről származó, a nagy befolyású Tamím-törzsbeli Abdulláh bin Ibád volt a közösség - mondjuk így - ügyvezető igazgatója, első számú diplomatája, akinek fontos szervezőmunkája és tevékenységének ismertsége folytán kapta a közösség a környezete által ráaggatott ibádita elnevezést. Róla még kevesebb információ áll rendelkezésünkre, mint Dzsábir bin Zajdról. Sokan a létezését is kétségbe vonták. Az a tény azonban, hogy a többségi közösség róla nevezte el a mozgalmat nemcsak valós személyiség voltát húzza alá, hanem a csoportban játszott jelentős szerepét is megerősíti.

Erről a korai időszakról csak másodlagos, illetve más irányzatok által készített források állnak rendelkezésünkre, de ezekből annyi leszűrhető, hogy a közösség már ekkor rendelkezett olyan differencia specificákkal, amelyek később kijegecesedve önálló vallásjogi iskolává emelték az ibádíját.

Természetesen ekkor még szó sem volt ilyesmiről. A jogi korpuszból a Korán lejegyzése volt csak befejezett tény, a prófétai hagyományok még élőszóban terjedtek (és születtek), ezek összegyűjtése, kritikája, "kodifikációja" csak a következő száz évben zajlik le, így még vallásjogi iskolákról/madzhabokról sem lehet beszélni. Ugyanakkor élő volt még a prófétai Társak (Szahába) és kisebb részben ezek Követői (Tábi'ún) saját jogi véleményalkotásán (idzstihád) és mindennapi gyakorlatán alapuló konszenzusának (idzsmá') gyakorlata.

Ez egy kicsit talán sűrű lett, de annyi talán kiviláglik belőle, hol helyezkedett el ekkoriban a proto-ibádita mozgalom.

16114522_1206989179350181_1547935915782180957_n.jpg

5

A titkos munka évei

Az ibádita hagyomány így tekint a 657 és 746 közötti szűk évszázadra. Ahogy már szó volt róla, a mérsékelt "otthon ülők" kompromisszumos kapcsolatokat igyekeztek ápolni az omajjád hatalommal (amelynek jogi legitimitását ugyan nem ismerték el, de a status quoba belenyugodtak) s annak Iráqba delegált helytartóival.

Így elmondható, hogy a korszak három legkeményebb iráqi helytartójával tartott fenn személyes kapcsolatot az első imám, Dzsábir bin Zajd. A három váli Zijád bin Abíhi, a fia, 'Ubajdalláh bin Zijád és al-Haddzsádzs bin Júszuf al-Thaqafí voltak. Valamennyien az erőszak valamennyi eszközével felléptek a különböző omajjád-ellenes politikai mozgalmak ellen. Különösen al-Haddzsádzs síiták és a túlzó kháridzsiták elleni brutalitása volt az, amelynek hosszú távú hatása máig (!) roncsolja az iszlám társadalom szövetét.

A proto-ibáditák kompromisszumos politikája sem mentette meg azonban a vezetőit attól, hogy időnként börtönbe kerüljenek. Ez történt az alapító imámmal és utódjával, Abú 'Ubajda Muszlim bin Abí Karímával is.

Ennek megfelelően a tárgyalásos/levelezéses politika mellett titkos propaganda munka is folyt. Különösen a második imám, Abú 'Ubajda Muszlim hétszázhuszas és -harmincas években folytatott munkája eredményeképpen titkos ibádita hálózatok kezdtek formálódni a tudatosan kijelölt régiókban.

Ezek vagy Baszrához hasonló új alapítású katonai garnizonok voltak, mint az észak-afrikai al-Qajruán, vagy periférikus területek, mint a legtávolabbi Magrib (a mai Marokkó), Jemen vagy éppen Omán.

Amikor az omajjádok hatalma végleg leszállóágba került, a hétszáznegyvenes években éppen ezeken a területeken bontakozott tovább az immár széles propaganda-hálózattal bíró ibádíja.

16003013_1207511122631320_1145878293940366573_n.jpg

6

Csapatépítés a perifériákon

Bár az iszlám világban nincs klasszikus centrum-periféria geográfiai tagolódás, annak idején a frissen kialakult birodalom szélein, ahol a központi hatalom még, már vagy egyáltalán nem tudta megszilárdítani ellenőrzését mindig előszeretettel akcióztak a heterodox mozgalmak.

(Ez ma sincs másként, csak a modern korban ezek a "failed states" adnak teret regiotális és globális politikai outsidereknek a szervezkedésre. Gondoljunk Jemenre, Szomáliára, Afganisztánra, a Szahara-övezetre és az ott "meghonosodó" extremista csoportokra.)

Tehát 746-ban megkezdődött a lassú kilépés a "Titkos hitterjesztés" (Da'va al-kitmán) korszakából s mindjárt három helyen jelentkeztek ibádita entitások (kvázi államok az összeomló omajjád, majd az azt követő abbászid kalifátuson belül).

Időrendben és jelentőségében az első a jemeni tevékenység volt. Ide tehetséges térítőszervezőt (dá'í) küldtek Abdulláh bin Jahjá al-Kindí személyében. Az ibádita hagyományban Tálib al-Haqq (az Igazság/Allah Tanítványa) néven emlegetett férfiú néhány helyi hittestvérrel kezdetben sikeresen lázította fel a lakosságot - elsősorban Hadramautban. Ennek megszerzése után bevették Szanaát is, majd észak felé indultak, hogy megvalósítsák a fő célt: Mekka és Medina bevételét.

Ez a momentum arra világít rá, hogy az ibádita mozgalom ( még mindig csak politikai síkon szervezve önmagát) - a többi hasonló "ellenzéki" szervezkedéshez hasonlóan - a muszlimok teljes közösségét célozta meg és mint az igazság egyetlen birtokosa, a teljes ummát a maga oldalára kívánta állítani.

Az omajjád korszak utolsó, meglehetősen zavaros éveiben ebben nem volt semmi meglepő. Az abbászid forradalom győzelme azonban minden ilyen ambíciót negligált a kisebb irányzatok számára.

Az ibáditák Arab-félszigeti kalandja azonban még ez előtt, 749-ben véget ért. Hadramaut kivételével ugyanis a muszlimok nem fogadták el az ibáditák egyik fő hatalom-legitimációs tézisét, azaz, hogy a közösség vezetése nem korlátozódhat a Qurajsra. Muhammad próféta törzsének tisztelete több mint egy évszázada megingathatatlan vol a Hidzsázban.

Ennek következtében, a széles körű társadalmi támogatottság hiányában az ibádita szervezkedést végül felszámolták, Tálib al-Haqq-ot megölték. Az ő "szerepe" azonban nem ért véget, személyisége, tevékenysége, fatvái máig hatnak az ibádita közösségekben.

Elindult azonban a jemeni-hidzsázi kísérlettel párhuzamosan egy harmadik akció is az Arab-félszigeten, amely sikeresnek bizonyult.

Ománban.

16142953_1208309492551483_717352317225516892_n.jpg

7

Omán bevétele

Ománt sem tudta könnyen megszerezni az ibádìja. Bár az ország történeti hagyománya azt hangoztatja, hogy Omán eo ipso ibádita ország, legalább három nekirugaszkodást említhetünk meg s az utolsó végén mondható el, hogy a Hadzsar-hegység vidékén végérvényesen szárba szökkent az ibàdita mag.

Miként az előző posztban szó volt róla, az omajjád kor végén az ibádita mozgalom két helyen is kísérletet tett, hogy propagátorai, majd katonai vezetői révén megvesse a lábát s alternatívát keressen a központi hatalomhoz túl közel lévő s ezáltal erős nyomás alatt álló baszrai bázisának. A jemeni és hidzsázi kísérlet elbukott.

S így járt ekkor az ománi operáció is. 747 és 751 között - mondhatni a kalifátus legzűrösebb éveiben, amikor megesett az omajjád-abbászid hatalomváltás - igyekeztek imamátust alapítani itt; építve arra a titkos propagandamunkára, ami a század első felében történt. Valamelyes társadalmi támogatottságuk adott volt, miután az első imám helyi gyökerekkel bírt.

Mégis az ibáditáknak két ellenséggel is szembe kellett nézniük: egyrészt az itt ugyancsak akciózó kháridzsita riválisokkal, a szufaríjával és a területet a preiszlám kortôl ellenőrző családdal, a Dzsulandákkal.

Nem is sikerült az első kísérlet, és ugyanez történt a másodikkal is egy emberöltővel később, a század utolsó évtizedében. Ekkor már konkrétan imámokat tudtak kiállítani Muhammad bin Abdulláh bin Abí 'Affán majd al-Várith bin Ka'b al-Kharszamí személyében, de az akkor hatalma csúcsán álló abbászid hatalom (Hárún al-Rasíd kalifa) 807-ben megdöntötte az önjelölt imamátust.

Ekkorra azonban már elvettetett az ibádita mag. 840 körül Ománban lètrejött az első hosszú életű, több, mint fél évszázadon át fennmaradt imamátus. Ennek jelentősége abban áll, hogy pont akkor egzisztált, amikor az ibáditák is nekiláttak a jog rendszerezéséhez, azaz kialakult maga az ibádita vallásjogi iskola, madzhab.

Ez az állam a nyolcszázas évek végén elbukott, azonban hamarosan újabb és újabbak követték az ománi történelem jeles imámita uralkodó dinasztiáival (Nabhání, Ja'ruba, Szaíd).

P.s. Ezzel harmadik ománi utam végére értem. Remélem, tudtam pár hasznos ismeretet közvetíteni. Az ibádita-sagát nem hagynám abba, reményeim szerint itt, a blogon folytatom. S - túl a politikatörténeten - talán éppen a legérdekesebb dolgokkal, azaz az ibádita madzhab leírásával. Lesz jogtörténet, jogelmélet, jogalkalmazás, a jog és az egyén/közösség viszonya, s az ibáditák viszonyulása a többi iszlám irányzathoz. Kicsit mélyebben, mint a"sátorjegyzetek".

16195429_1208806999168399_5990503472122036666_n.jpg

2 komment

Omán harmadszor 38 - Aktuális dolgok

2017. február 04. 13:39 - politics&islam

Az elmúlt három télen több, mint 8000 kilométert bicikliztem az országban. Jártam valamennyi fertályában, tartományában, régiójában északtól délig, kelettől nyugatig. A pozitívumokról nem győztem beszámolni.

Tavalyelőtt és tavaly a blogon igyekeztem a sötét árnyakat is felfesteni. Most egy kicsi adalék ez utóbbiakhoz.

Az egyik a geopolitikai helyzet. A két kontinens+egy szubkontinens közötti elhelyezkedés. Ázsia és Afrika találkozik itt Indiával. Ez Omán nagy áldása, amit - mondhatni - évezredeken keresztül közvetítő kereskedelme révén ki is használt.

Manapság ebből az elhelyezkedésből kihívások is adódnak. A régió két egymással versengő, középhatalmi ambíciókkal bíró állama közé szorult Omán. A déli szomszéd, Szaúd-Arábia évtizedek óta igyekszik nyomást gyakorolni Maszqatra, a Hormuzi-szoroson át pedig Irán igyekszik a maga oldalára állítani a szultanátust. Amely eddig ügyesen lavírozott, de a nemzetközi helyzet fokozódásával nehéz lesz ezt a kvázi-semleges álláspontot fenntartani.

Úgy különösen, hogy a szomszédban zajlik a Közel-Kelet egyik kissé elfeledett, ám brutális polgárháborúja. Amikor tavaly Szalála felé utaztam, tapasztalható volt a nagy számú ománi katonai jelenlét a déli Dzufár-Zofar-tartományban. Akkor még csak ott.

Most azonban feltűnő jelenség, hogy a hadsereg mindenhol mozgásban van. Katonai konvojok északon, délen, keleten. Mindenhol úl laktanyákat, katonai bázisokat építenek vagy a régieket bővítik. Ahol légibázis közelében hunytam, állandó volt a repülő és helikopterek zaja. A Dzsabal al-Akhdarban valami éktelen nagy bázis épül. S a GCC-testvér Emirárusok felé még nagyobb laktanyákat építenek...

A hivatalos statisztikák szerint tudható, hogy a szultanátus még öbölbeli viszonyok között is rengeteget költ a védelemre. Az itteni beszélgetések és tűnődések alapján azért az is megfogalmazódik az emberben, hogy unokaöccsök ide, egyéb rokonok oda, meglehetős a félelem a poszt-qábúszi időktől. Egy erős hadsereg/rendőrség pedig mindig jól jöhet egy esetlegesen kialakuló instabil/átmeneti helyzetben.

Jól mondta a Vádi Öregje: "Hákim gejjid, balad gejjid, musztaqirr." S anélkül?

16114566_1208598012522631_337353693935185438_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 36 - A puszta

2017. február 03. 21:28 - politics&islam

 

A kősivatagon való átkelés inspiráló. Mondják. Az ember gondolatai befelé fordulnak. Ez igaz. Bár nekem belül is szétfutnak a gondolataim. Messzi tájakra.

A sziklás hegyek s a köves puszta egy huszonkét évvel ezelőtti gyaloglásomat eleveníti fel. Amikor órákon át tekeregtem a Holt-tenger fölött - a jordán oldalon -, hogy a sívó pusztaságból merész sziklaformációkon át feljussak al-Mukavvir-ba. Ott állnak Heródes palotájának romjai. S a hagyomány szerint ott történt a nevezetes tánc, aminek az lett a vége, hogy egy ott bebörtönzött másként gondolkodó hajnalra egy fejjel rövidebb lett.

A túra azért is volt emlékezetes, mert utána épületes beszélgetést folytattam egy helyi pásztorral. Három hónappal voltunk az izraeli-jordán békekötés után. Többet mesélt, mint a történelemkönyvek. És a tojásos lecsója (!) is finom volt.

És ezután pár nappal utaztam végig a Vádi Arabán. A Liszántól al-Aqabáig. Aki igazi pusztát plusz sivatagot akar látni, menjen végig ott. (Direkt nem a King's Way-t mondom Moáb és Edom hegyein-völgyein keresztül. Az egy másik történet. Nekem.)

Omán inspiráló hely. Nem győzöm hangoztatni.

15977904_1207709335944832_1945088065756899948_n.jpg

16114816_1207917569257342_758251020643138999_n.jpg

16114472_1207917609257338_6766322330782848603_n.jpg

16142371_1207917662590666_1249650344469927730_n.jpg

Szólj hozzá!

Omán harmadszor 35 - Országszellem

2017. február 03. 14:25 - politics&islam

 

Az efféle hókuszpókuszokban nem hiszek, de mégis.

Öt perce történt.

Órák óta taposom a pedált a kopár és brutálisan szép hegyek között, előadást hallgatok mp3-on. Egyszer csak arra gondolok, nocsak, dél van, ennék.

Ebben a pillanatban megáll előttem egy terepjáró, benne a szokásos ikszazennediken gyerekes család. Családfő kiszáll. Beszélgetés, ki honnan, hová, merre.

Ománi kávé termoszból elő, datolya, a maradék zacskóba csomagolva a táskámba vándorol, két kis vízespalack társaságában.

Vidám búcsúzkodás, a család el.

Megvolt az ebéd.

Vannak ilyen országok. Ahol valami vagy valaki - országszellem, miegymás - résen van. És megoldja az ember belső kívánalmait.

Szeretem az ilyen helyeket. Sok ilyes vidéken megfordultam már.

S volt egy ezen a téren felülmúlhatatlan ország.

Szíria.

16142220_1206790089370090_3499478618674864347_n.jpg

A datolyával aztán nem volt letudva az ebéd - az országszellem szerint.

Fél óra sem telt, megállt egy újabb terepjáró s a bent ülők felszólítottak, a következő faluba forduljak be, a vendégük vagyok. Én jónak elrontója nem leszek-alapon azonmód indexeltem

Két órás beszélgetés következett, kezdetben kávéval-datolyával, majd rizses hallal. Ami nagyon finom volt.

Hagyományos módon ettünk, így nehéz lett volna elsütni az "Eb, aki a kanalát meg nem eszi" Mátyás királyos sztorit...

Bevertem volna mindet, de hát az illem s képességek határt szabtak. Amikor még tuszkolták volna belém a maradékot, elsütöttem kedvenc szólásomat: "Al-iráda maudzsúda va'l-qudra mahdúda." (Az akarat megvan, de a képesség korlátozott.) Ez nagyon tetszett a háziaknak.

Legalább én is adtam valamit.

(2017. január 18.)

Szólj hozzá!
Címkék: szíria omán öböl

Omán harmadszor 34 - Tanúf/Tanouf

2017. február 03. 09:19 - politics&islam

 

Tavaly is jártam itt, most is útba ejtettem. Első nekifutásra csak egy meglehetősen rossz állapotban lévő romváros a Dzsabal al-Akhdar tövében. Pedig két fontos dologról is nevezetes.

Az egyik, amiről általában a nyugati történeti munkák írnak, az 1954-59-es úgynevezett "Dzsabal al-Akhdar-i háborúban" játszott szerepe. Ezekben az években a korábbi egyensúly az akkor az országban funkcionáló politikai entitás közötti egyensúly megbomlott.

A tengerparti régió feletti ellenőrzést (és jogilag az egész ország feletti szuverenitást) a maszqati szultán birtokolta. (Akkoriban Szaíd bin Tajmúr, a jelenlegi uralkodó apja.) A hegyeken inneni területek felett az ibádita imám, nevezetesen Ghálib bin Alí al-Hiná'í rendelkezett - de a korábbi Szíb-i Egyezménynek megfelelően elismerve a szultán teljes ország feletti joghatóságát.

Amikor azonban kiderült, hogy az imamátus területén nagy szénhidrogénmezők rejlenek, felborult a status quo. A szultán brit cégeknek közvetítette ki a feltárás jogát, amit az imám nem fogadott el - inkább fegyvert ragadott.

Míg a szultán mögött a hagyományos mentor britek álltak, az ibádita imámot - figyelem - Szaúd-Arábia támogatta. Rijádnak mindezzel megvolt a maga célja: ekkor kulminálódott a Buraimi Incidens (erről már írtam ott) s a szaúdiak az imám lázadását használták ki a maszqati pozíciók gyengítésére.

A lényeg: elhúzódó háború a hegyekben olyan festői falvakban például, mint az általam tavaly bringával leküzdött Bilád Szajt. (Ez a Dzsabal Samsz csúcsa alatt található, közlekedési infrastruktúra híján máig nehezen megközelíthető; milyen lehetett mondjuk a múlt század ötvenes éveiben...)

S visszatérve Tanúfhoz, a falut 1957 nyarán bombázta porig a Royal Air Force - az eredeti.

Tanúf másik "nevezetessége", hogy itt alakult ki az első ománi ibádita központja. A romvárosban több évszázados ibádita mecset áll. Az egyiket (a Sara'-t) felújították, egy másik romjaiban is pompázatos.

Ennek kapcsán - nem tudom, kinek mennyire fenyegetően -, de elhatároztam, néhány posztban írok róluk; talán hasznosnak bizonyul.

S hogy fennmaradjon a figyelem, igyekszem majd képeket kapcsolni hozzá.

15975246_1205512259497873_7535196622041152550_o.jpg

15977835_1205512399497859_8769075113475635601_n.jpg

15977230_1205512439497855_8357699103830331728_n.jpg

15977360_1205512469497852_3890600098783534977_n.jpg

15977538_1205512562831176_973272081143802817_n.jpg

16142193_1205512772831155_5588933215431913940_n.jpg

Szólj hozzá!