Üzbegisztánban majdnem 3000 kilométert ültem a nyeregben. Volt időm nézelődni. Például felfigyeltem arra, hogy a kamionok, teherautók, furgonok hátán szinte minden második esetében láttam az LV országjelzést. Nagyszerű! Tehát Lettország oda ürít. S ez egy szignifikáns mutató lehet arra, hogy az adott ország - legalábbis anyagi értelemben - mire megy magával.
Amikor a kilencvenes években a Közel-Keletre tartva számtalanszor utaztam végig a Balkánon - mikor, hogyan hívták Jugoszláviát, s durva volt látni a német földről leselejtezett füstokádó dízeljárműveket. Ez a helyzet - mondjuk - nem sokat változott.
Otthon úgy az ezredfordulón változott ezen a téren a helyzet. A lassan javuló gépjárműpark akkor fordult retrográd irányba. Tessék kerékpározni vidéken s nézni, miféle gépek szállítják a munkásokat - meg az osztálykirándulókat, meg a Temetők-Kripták-Mauzóleumos (TKM) tagokat.
Azt hiszem ott adtam fel a reményt, amikor láttam egy pékség kisbuszát, amelynek kopott D-betűje, enyhébben kopott CZ-je és friss H-ja volt.
De ha ez megnyugtató, vannak még reménytelenebb országok. Macedóniában 1989 óta fordulok elő, ami akárhogy számoljuk, három évtized. Azt hiszem, nem jártam még olyan országban, amely idő alatt ennyire nem vitte sokra (mondjuk: semmire). Levedlett buszok, taxik, ócska autópark, vidéken még balkáni viszonylatban is teljes nihil.
És a fővárosban rendületlenül épül a szoborparkos neoklasszicista giccsparádé.
Ide guríthatnánk a Nemzeti Színházat.
Ps. Egy szobor, a boldog (?) múltból.