A fiúk

Ismét a bölcs magribi, Ibn Khaldún. A harmadik generációnál jönnek a gondok - írta volt. A készbe születésből fakadó lelki gyengeségek, a családi/vérrokoni kapcsolatok (aszabíja) lazulása, az egymás ellen fordulás. Khálidka (ezt jelenti a neve) ezt elsősorban a sivatagi/beduin gyökerekkel rendelkező hatalomról írta, de maga is tudatában volt az elméletében rejlő, a tradicionális társadalmakban mindenütt működő pszichológiai-szociológiai általános érvénynek.

Prvovenčani gyermekei már a harmadik generációt képviselték. Úgy is viselkedtek.

Amikor Stefan Nemanjić 1228-ban szerzetessé lőn, a legidősebb fiú, Radoslav már a tengermelléki Zahumlje ura volt. Itt nagyapja, Stefan Nemanja aggresszív testvére, a területet 1190-ig irányító Miroslav örökségével kellett megküzdeni; az ő leszármazottjai (elsősorban fia, Andrija) ugyanis Velence külső támogatásával a nyugati/katolikus vonalat vitték tovább. A 13. század első évtizedeit Radoslav mint Zeta/Zahumlje ura töltötte. Amikor apja meghalt, nagybátyja, Száva megkoronázta az együtt alapított žičai kolostortemplomban.

Három fiútestvére volt. Az ugyanazon anyától, Eudokia bizánci hercegnőtől született Predislavval nem akadt gondja, ő egyházi pályára lépett s később majd ő lesz II. Száva néven a szerb egyház vezetője. Másik öccse Vladislav és Prvovenćani Dandolo-leánnyal kötött házasságból való féltestvére, Uroš egyenlőre békén maradtak. Pár évig...

A kortársak szerint az új uralkodó erősen a felesége, Anna Angelina, az épeiroszi uralkodó, Teodor Komnénosz leányának befolyása alatt állt. Aki meg apját támogatta a "ki a legény a Balkánon" című nemzetközi valóságsóban. Három központ vetélkedett: Szerbia és Épeirosz mellett még Bulgária. Végül II. Ivan Asen törte meg az öreg görög lendületét; 1230-ban fogságba ejtette.

Radoslav még három év zavaros év jutott: Vladislav támogatására - és "az épeiroszi nő" befolyása ellen szerb előkelők lázadása kezdődött, aminek az lett a vége, hogy 1233-ban a királyi pár először Raguzába menekült, majd egy sikertelen boszniai szövetségszövés után a durrazói görög despota, II. Komnénosz Mihály udvarában kötöttek ki.

(A dinasztikus házasságok/feleségek révén történő külső befolyásolás hat évvel ezt megelőző példája volt az ismert pilisi eset, hol az önérzetes (?) Bánk mester - magyar hangja Melis György - ledöfte a forróvérű meráni nőt. Kinek az ura meg éppen a Szentföldön kegytárgybizniszben utazott.)

Közben Vladislavot királlyá koronázták s az elűzött uralkodópár végül, mint egyszerű szerzetes és apáca visszatérhettek szerb földre meghalni.

XXX

Vladislav 1234 és 1243 között uralkodott. Azzal kezdte, hogy az ekkor elhunyt nagybátyja, Száva holttestét bolgár földről személyesen hozatta haza s az általa még župán korában a raškai területek nyugati részén, Mileševában alapított kolostorba temettette újra. Az ő uralkodása alatt kezdődött s erősödött meg (immár Szent) Száva kultusza. Spirituális területen tehát Vladislav megtette a magáét.

Politikai téren is a bolgárokra tett. II. Ivan Asen lányát, Beloslavát vette feleségül. A század harmincas éveiben a Balkán két hatalma közeledett egymáshoz. Ennek volt egy igencsak aktuálpolitikai oka. 1227-ben a mongolok megjelentek Kelet-Európában s a harmincas évek közepére reális veszéllyé vált, hogy elérik a Balkánt. (Meg hát, ugye, a mogyerik uruszágát. Ekkor tette örökbecsű kém- és tényfeltáró riportútját keleten Gyula barát.)

Persze a hungarus uralkodók (II. András majd fia, IV. Béla), ahogy az már az ő történelmükben lenni szokott volt, szokott és szok, megint nem a Realpolitik talaján mozogtak s a valódi nagy kihívással szemben erőfragmentációt gerjesztő lépéseket tettek egymás után. (Most elhagyjuk az ismert bénázást a kunokkal s a Kötöny-sztorit.)

A Südwest-Europa/Balkánt egyaránt fenyegető mongol veszély árnyékában a hungarus királyok legfőbb törekvése a balkáni tetjeszkedés volt. II. András ifjabbik fia, Kálmán, Lodoméria és Halics hercege először Boszniát (Rama), majd 1237-re Humot szállta meg.

Vladislav és a bolgár uralkodó szövetsége megerősödött, sőt a szerb király Raguza talján vezetőjével, Giovanni Dandoloval is jónak látta szövetkezni.

Amikor a mongol veszély végleg realizálódott, nagy csapás érte Vladislavot: a mongol seregek már túl a sikeresen elbaltázott muhi csetepaté után a magyarok földjét dúlták, amikor nyár elején meghalt a bolgár uralkodó. A szövetséges híján maradt Vladislav végignézhette az ismert sztorit: Béla király híres bél-húzását, ahogy menekülése folyamán - egyfajta pre-petőfiként - az ország öszves várában, hegymagassában s völgyében megfordult, máig látható patanyomokat hagyva, például. A Grande Tour vége ismert: lágy integetés Trogir várából a parton mérgeskedő mongoloknak. (Megnéztem: nem kellett volna az ázsiaiaknak sokat úsztatniok.)

A nagykán-választó kurultájra visszainduló s erősen megmérgedett mongolok brutálisan pusztítottak Bosznia, Hum és Szerbia földjén is. Egyes tengermelléki városok (mint Kotor, Divac, Svač) teljesen leromboltattak, de a belső területek is súlyos károkat szenvedtek.

Közben meg a szerb előkelőknek elegük lett a bolgár befolyásból. 1242-43-ban a legkisebb (fél)testvér, Uroš állt a felkelés élére. Végül - miként elődje - Vladislav is feleségestül pucolt el; egy ideig még Raguzából szervezve az ellenállást. Aztán az elűzött király Shkodrában éldegélt - egészen 1269-ig! Mileševában temették el.

XXX

I. Uroš három évtizedig (1243-1276) ült a trónon. Meglehetősen jól kormányzott. Először a mongol pusztítás utáni normalizációt vezette. Aztán újult erővel vetette magát a balkáni politikai játszmákba.

A hosszútávfutó/lovagló vitéz hungarus királyval, IV. Bélával - az éjszaki szomszéd további boszniai és šumadijai ambíciói miatt - fashéban maradt. Másik nagy ellenfele Raguza volt; amit sikerült is elfoglalnia. A bolgárokat féken tartotta.

Házassága révén - egy Anjou hecegnőt, Helen/Ilonát vett feleségül - erősen beavatkozott a két bizánci utódállam, Épeirosz és Niceaia közötti konfliktusba. Amikor 1261-ben a Latin császárság megbukott s a niceai Palailogosz Mihály visszahelyezte magát a bizánci császári pozícióba, Uroš úgy látta, Bizánc visszaerősödése az időközben kiépített balkáni vezető szerepet veszélyeztetheti.

Felesége unokatestvére, Anjou Károly ekkoriban Nápoly és Szicília királya, Provance és Achaia (a mai Nyugat-Görögország és Albánia) hercege erős ambíciókat mutatott, hogy újból sihtát fújjon a konstantinápolyi császárnak. Így nem csoda, hogy Uroš és Károly célkitűzései találkoztak.

A trónszerzés végül nem sikerült, viszont ebben a törekvésben közeledett egymáshoz a szerb és a magyar uralkodó, aki ekkorra már - az apjával, Bélával hosszú küzdelmet vívó - V. István volt. Akinek egyik lányát, Máriát Anjou Károly, a másikat, Katalint a szerb uralkodó elsőszülöttje - s hamarosan utóda - Dragutin vették feleségül. (Ez a Károly-Mária házasság hozta helyzetbe később az Anjoukat a hungarus királyságban: az ő unokájuk volt Károly Róbert.)

Dragutin aztán - miként az már lenni szok - fellázadt az apja ellen, aki 1276-ban egy humi kolostorba vonult vissza, ahol egy év múlva meghalt.

Hamarosan az obligát újratemetése is megvolt: az általa alapított, ugyancsak Novi Pazar melletti Sopoćani kolostorban nyugszik.

A 13. század középső harmada egyébként Szerbia egyik aranykora, gazdasági felvirágzásának ideje. A Nemanjićok által nyittatott bányákból (Novo Brdo, Rudnik, Đake/Đavolja Varoš) kikerülő nemesfém nagy bevétellel (urbura) dobta meg az államkincstárat. I. Uroš verette az első - velencei mintájú - szerb pénzt.

Ja, és ő alapította az izgalmas kis sasei kolostort (1243) a mai Bosznia legkeletibb vidékén. Hat éve itt egy meglehetősen besljivovicázott szerzetes - miután Habsburg vagy Karađorđević perszonáluniót javasolt országainknak, bőszen ecsetelte nékem, milyenek galádak a muszlimok. Légvonalban nyolc kilométerre Srebrenicától.

Kép: Stefan Nemanja feleségének, Ana/Anasztáziának Kuršumlija melletti Isten Anyja kolostora. Itt helyezték nyugalomra az 1200 körül elhunyt nagyit.

A Szerémségi királyság majd' fél évszázada

Ennek megértéséhez kicsit megint szét kell nézni a környéken. Ez a "feudális széttegolódás" korszaka, ugye, amiből erősen kijutott a hungarus királyságnak. A nagy tartományurak közül - földrajzi közelségük mián - többen is "belelógtak" a balkáni politikába. Közvetlenül a Babonićok, a Šubićok, az észak-dalmát vidékeken a Frangepánok, északon, a Sáva túlpartján Csák Ugrin, északkeleten, Erdély irányából pedig Kán László. (És nem elhanyagolható az önállósodó Boszniai bánság szerepe sem, I. Istvánnal az élén.) A széttagolódás fejébe e korszakban halt ki a három domináns kelet-európai dinasztia, a lengyel Piast, a cseh Přemysl és a magyar Árpád-ház. Volt itt haddelhadd.

Dragutin tehát magyar segédlettel 1276-ban a gackoi csatában jól fenéken billentette az apját, aki - ahogy már szó volt róla - elmenekült s végül, mint a Nemanják közül oly sokan, kolostorban kötött ki, ahol csendesen megfogta a sósperecet.

Az új király előtt bonyolult politikai konstelláció alakult ki. A nagyra nőt birodalmat nehezen tudta egyben tartani. A határvidékeken az említett főurak nyomultak, Bizánc visszaerősödni látszott, s a szerb király testvére, Milutin sem tudott megülni a valagán.

A hetvenes évek végén egyfolytában vele hadakozott, aztán, amikor 1282-ben egy vadászaton lábát törte s az utókezelése sem sikerült (problémák az egészségügyi intézményrendszerben!), átadta fiának a szerb trónt. Ezzel sikerült a magyar befolyás miatt folytonosan berzenkedő szerb nemesek lecsillapítása.

Ő maga azonban nem vonult vissza a hatalomból: megtartotta az északi területeket, ahol 1284-ben egy hungarus vazallus államot hozott létre. A Szerémségi királyság magva magyar befolyás déli határvidékén lévő Macsói (Mačva) és Sói bánság volt, de a mai Szerémség nagy része és Észak-Šumadija is uralma alá tartozott. Olyan városokat birtokolt, mint Belgrád, Braničevo, Kučevo, Srebrenik s időlegesen - Csák Ugrinnal vetélkedve - Zalánkemén, Zimony, Keve, Becskerek, Hram, azaz a Felső-Szerémség ès a Bánát.

A szerémségi állam Dragutin családi kapcsolatainak köszönhető. Fiát, Vladislavot a magyar uralkodó lányával házasította össze. A magyar király ekkor IV. László (1272-1290) volt, akinek - mind tudjuk - komoly gondjai támadtak az akkoriban (is) meglehetős xenofób mogyeri elittel. A mutterja, Erzsébet, Szejhán kun fejedelem leánya vala s így mint egyfajta félig-homo novust nem fogadta be az akkor amúgy is megcombosodott, az egymás elleni gyűlöletben edződött hungarus elit. A kunok befogadásának nehéz korszaka volt ez. Mindenesetre IV. Lászlónak jól jött egy külső (déli) szövetséges. És a magyar uralkodó segítségével megerősödhetett Dragutin különbejáratú szerb politikai entitása.

Szükség is volt rá, testvérével, az 1282 óta a szerb trónon ülő Milutinnal mindvégig feszült maradt a viszonya. Elsősorban azért, mert fiát, Vladislavot nem sikerült a szerb trónra juttatnia. 1313-ban a szerb egyház vezetője békítette meg - úgy, ahogy - a tesókat.

Aztán, ahogy közeledni érezte a véget, egyre inkább eltávolodott a magyaroktól (mondjuk, azért is, mert az új Anjou uralkodó, Károly Róbert kezdett számára is veszélyes lenni).

És a nemanjida zárómotívum: kolostorba vonulás és Teoktist néven elhunyás 1316-ban.

Vladislav uralkodása, mint szerémi király, rosszul kezdődött: a szerb trón birtokosa, nagybátyja rögvest tömlöcbe vetette. 1321-ben, Milutin halálakor szabadult s próbált a bolgár III. Ivan Asennel szövetkezni az új szerb király, Stefan Dečanski ellen, mérsékelt sikerrel.

Amikor Vladislav 1325-ben meghalt, az egész Szerémségi királyság ment a levesbe. A boszniai uralkodó II. István lecsapott a Sói és Macsói bánságokra, a Felső-Szerémséget (a Száva-Dráva-Duna-közét) meg a magyar és szerb királyok happolták el.

Oszt jó napot.

Kép: A Đurđevi Stupovi, amit Dragutin erődített meg s itt is nyugszik.

Milutin

Amikor 2007 késő nyarán Libanon felé autóztam becserkésztem az északkelet-görög városokat Szalonokitől Alexandrupoliig. A legjobban Kavala (vár, kikötő) tetszett. Bizonyára Milutin királynak is, mert odáig lement s a tengerig terjesztette ki a szerb királyság területét.

Egy híján negyven éves uralkodása alatt (1282-1321) nagy területgyarapodást ért el. Azzal együtt, hogy az északi területek (Szerémség) testvére, majd unokaöccse felügyelete alatt állt, kihasználva az északi stabilitást, déli irányban nyomult.

Már trónra lépése évében elfoglata a mai Macedónia területét, s ekkortól egy évszázadon át Szkopje lett a szerb királyság fővárosa.

Egyébként már a 13. század közepén, miután a bányák megnyitásával az állam gazdasági súlypontja dél felé tolódott, a Nemanják és s szerb elit egyre szívesebben tartózkodtak Koszovó, Metihija és Dél-Raška területén. Ez aztán az uralkodók kedvenc hobbijában, a kolostoralapításban is megmutatkozott, immár ezen a vidéken is.

Másfél évtizedes expanziós politika után a század végére Milutin államának legdélebbi határait immár az Égei-tenger mosta. Ekkor egy másik kihívás érkezett, ezúttal északkelet felől. Az Arany Horda állama, amely a dél-orosz/ukrán steppét uralta, s befolyási zónája a mai Román-alföldön keresztül a szerb területeket is elérte. Itt a Horda vezetőjének, Nogaj kánnak egyik vazallusa, egy bolgár nemes, Sisman kavart, törte a borsot Milutin orra alá.

A bonyolult háborút most nem részletezném, a küzdelemben Milutin fia, Uroš, aki majd Stefan Dečanski néven követi apját a trónon, túszként a kán udvarába került. (Ehhez olvasni: Vásáry, Vásáry, Vásáry.)

Ahonnan Nogaj 1299-es halálakor szabadult. Gondolhatnánk, végre jutott egy kis nyugalom Milutinnak, de nem.

Az utolsó másfél évtizedben fellázadtak ellene a szerb előkelők, a fia Uroš (1313) és a szerémi király, Vladislav sem maradt nyugton. Végül a király bekeményített: a fiát fogságba ejtette, megvakíttatta é Bizáncba száműzte (1314). Megj.: Állítólag a vakítást pancserül végezték s Uroš maximum egyszemű lett.

Konstantin, Milutin kisebb fia lett a trónörökös, de 1321-ben bizánci hátszéllel visszatért Uroš s haldokló apja helyére került.

Milutin meg az általa alapított koszovói Gračanica kolostorába, lábbal előre.

A képen a kolostor. Kétszer is jártam benne. Sajnos soha nem volt olyan szerencsém, mint egy barátomnak, aki verekedő apácákat is látott itt.

Szerbia a csúcson

Az elsőn, mondhatni. A második csúcsrafutás majd a jugó biznisz lesz, az ismert eredménnyel.

Szóval 1322-ben Nikodémusz, a szerb egyház érseke királlyá koronázta a Monophtalmost. S vele együtt fiát, Dušant. Ebből - a dinasztikus előzményeket figyelemve véve - nem sok jó sülhetett ki.

Nem is sült.

II. Uroš, akit a történelmi források az általa alapított, a raškai iskola legtökéletesebb épületegyüttesének tartott metohijai Visoki Dečani kolostorról (ma a világökörség része!) Stefan Dečanskinak neveznek először féltestvérét, Zeta, Zahumlje és Travunia urát kellett legyőznie, miután az apjuk uralkodásának utolsó éveiben igencsak megerősödött. Legyőzte, megölte.

Utána Vladislav, a Szerémség királya volt a soros. 1324-ben ezt is elintézte, Vladislav protektorához, Caroberto hungarus királyhoz menekült.

Ezt követően III. Asen bolgár királyt győzte le a velbazhdi csatában (1330).

Már éppen hátra dőlhetett volna élvezvén a hatalmat, a füstölt marhalábszárat és a zahumljei borokat, amikor jött a szerb uralkodók nemezise.

Fia, Dušan jött balról (Shkodra) s 1331-ben legyőzte az apját. A mai Kosovska Mitrovica feletti Zvenčan várába zárta, ahol még abban az évben elhalálozott. Magától. Vagy nem.

Dušan idején minden jobb volt. Mondhatták a szerbek a halála után kezdődő hanyatlás és bukás évszázadában.

Ezt bizton így érezhették, miként hasonlóan kezdettek suttogni a hungarus királyság alattvalói (és nemesemberei) két emberöltővel Hunyadi Mátyás királyról. Pedig az előbbiek korábban soha nem látott brutális adóterhek alatt nyögtek (z.B. a zseniális füstpénz és a mindig szedett rendkívüli hadiadó), a hagyományos elit meg mindvégig egy migráns román bojár unokájának és egy gyors karriert befutott oligarcha fiának tartotta az egyébiránt is hungarus viszonyok között túlművelt Mathias rexet. Igaz, volt - miként minden új hatalom idején - vagyonfelhalmozó újelit-fluktuáció és egészen alulról induló társadalmi mobilizáció. S az ilyesmire mindig jó szívvel gondol vissza a társadalom nagy része. (Ugye.) No, de hát ami a füge után következett. A tesze-tosza lengyel, a szép kisfiú és a feketeleves...

Az ambiciózus új uralkodó, Dušan nyomban megkezdte a terjeszkedést. Először kétfrontos háborút vívott: Bizánc ellen déli irányba, a magyar király elken északra vezetett hadat. Ez utóbbit 1336-ban a Šumadijában győzte le, megszerezve Belgrádot és a Macsói bánságot.

Caroberto megsérült a csatában s fiának sem volt nagyobb szerencséje, Anjou Nagy(?) Lajost, kinek Nápoly megregulázása és testvére megbosszulása mellett a Balkán/Boszni volt a gyengéje, többször is legyőzte. Lajosról még annyit: hitvese Kotromanić Erzsébet II. István bosnyák bánnak volt a leánya s erős akaratú asszony (ha szabad még így fogalmazni manapság) révén mindig erős figyelemmel volt a balkáni politikai fejlemények iránt.

A szerb király az 1341-1347 között zajló bizánci polgárháborúba is beavatkozott. Itt a küzdő felek (a Kantakuzénoszok és Palailogoszok) között pillanatnyi érdekei alapján döntött. Mindeközben vazallusává tette Bulgáriát s hatalmas területeket foglalt el Bizánctól - egészen a Peloponnészoszig jutott. Nagy lendületét 1344-ben a stefanijanei ütközetben a Balkánon már jelen lévő kisázsiai török állam, az Aydin emirátus csapatai törték csak meg.

A hódítások következtében 1343-tól már a "szerbek, albánok és a tengermellék királyának" titulusát viselte, majd két évvel később már a "szerbek és görögök cárjának/császárának" kezdte neveztetni magát.

A nevezéktan egy évvel később vált hivatalossá: 1346-ban a fővárosban, Szkopjében hatalmas mítinget tartottak. II. Joanikije szerb érsek, a bolgár pátriárka és athoszi vallási elöljárók jelenlétében két fontos köz- és vallásjogi lépésre került sor. Az autokefál szerb egyházat ekkor érseki rangról patriarchátusira emelték, ezzel teljesen egyenjogúvá vált a bizánci és bolgár egyházzal.

Központja pedig az eddigi žiča helyett - követvén az állam adminisztratív súlypontjának délre kerülését a metohijai Peć lett. (Mondjuk ezért a nagy egyházszervezeti függetlenedésért 1350-ben a konstantinápolyi pátriárka exkommunikálta Dušant autokefál egyházastul.)

Ezután II. Joanikije - immár újdonsült pátriárkaként - a szerbek ès görögök császárává (Bασιλεὺς καὶ αὐτoκράτωρ Σερβίας καὶ Pωμανίας) koronázta Dušant.

Dušan vezényletével általános "bizantinizáció" zajlott le. A szerb uralkodó úgy látta - jól -, hogy birodalma politikai, gazdasági és immàr egyházi súlya is arra predesztinálja, hogy átvegye Bizánc vezető szerepét a Balkánon s általában az ortodox világban. Ez a hatalmi struktúrában s a politikai címadásokban is megmutatkozott. Fiát, Urošt a "szerbek és görögök királya" titulussal ruházta fel, féltestvére és sógora despotesek lettek. Két további sógora, Dejan Dragaš és Branko Mladenović, aki a később Szerbiában és Magyarországon is fontos szerepet játszó Branković-család őse volt, sebastokratorokká lettek kinevezve.

Ezután Konstantinápolyra és Thesszalonokore kacsingatott, de az ehhez remélt velencei szövetséget nem kapta meg. Boszniában hadakozott hát s nagyjából elmondható, hogy a későbbi Jugoszlávia területét - egy-két észanyugati rész kivételével - birtokolta.

Amikor 1355-ben meghalt, úgy tűnt, stabil birodalomban egyesítette a Balkánt.

Nem így lett.

A Prizren melletti Szent Arkangyal templomba temették. Aztán - szokás szerint - újavermelték. Csontjai ma Belgrádban nyugszanak.

S ami még érdekes lehet: e talán legnagyobb nemanjidát - a dinsztia tagjai közül egyetlenként - nem avatták szentté (túl sok volt a rovásán bizánci ortodox körökben.

Dušán 1331 és 1355 közötti uralkodása valóban fénykor volt. S ha szimbolikusak akarunk lenni, halála után egy évvel az oszmánok hídfőállást alakítottak ki a Dardanellák balkáni partján. Ha úgy vesszük ekkor kapcsolták le a villany. Igaz, a teljes szerb elsötétedésre még száz évet kellett várni.

Kép: Dušan a szkopjei városi giga-szoborparkban. Szeretek ott sétálni. A híres macedónok -- Constantinus, Justinianus, Szókratész etc. - között.

Egy másik százéves háború első fele

A szerbek oszmánok elleni végül sikertelen ellenállásáról lesz szó. Amely nem is száz évig, inkább másfél századig tartott.

Első felvonása ugyanis mondhatni már a 14. század elején elkezdődött. 1312-ben volt az "első" gallipoli ütközet. Ekkor Milutin ütközött meg a félszigeten portyázó türkökkel. Ezt követően az Aydini emirátusnak voltak hídfőállásai Trákiában, akik ellen Dušan hadakozott. A valódi kihívás azonban csak ezután következett.

Ahogy az szokott, "csak hívták őket". VI. Kantakuzénosz János császár (1347-1354) Orhan szultánhoz (1324-1362), a dinasztiaalapító Osman/Oszmán fiához adta leányát majd mondotta a vőjének: ugyan már csináljon rendet Trákiában, honnan türkök, bolgárok s szerbek zargatják az immár kicsiny bizánci államot. Orhan nem késlekedett, hamarosan Trákia az oszmánok ellenőrzése alatt állt.

Ekkor a szerb birodalomban már állt a bál. Dušan halála (1355) után fia, V. Uroš (1355-1371) gyenge kezűnek bizonyult. A Dušan idejében helyzetbe került elit gyakorlatilag részekre szedte a birodalmat. a következő despoták játszottak szerepet az elkövetkező évtizedekben: Lazar Hrebljanović (Šumadija), Branković (Raška), Altoman (a Drina vidéke), Vojislav Vojnović (Zeta), Balšić (Shkodra), Vukašin és Uglješa Mrnjavčević (Koszovó-Metohija), Hlapen (Macedónia), Dejanović (Stara Planina), Karl Topsa (Felső-Albánia), Toma Preljubović (Épeirosz), Peter Lošna és Gjin Bua Spata (Dél-Épeirosz), Gričniš (Nyugat-Trákia). Az uralkodó tényleges hatalma leginkább Thesszáliára terjedt ki.

Szép lista. Olyik szép fragmentáció, mint százötven évvel később Mohácsot követően. Nem is tudtak hatékonyan ellenállni a török terjeszkedésnek.

1362-ben az új oszmán uralkodó, I. Murad (1362-1389) azzal nyitott, hogy elfoglalta Drinápolyt, amelyet a következő évben - jelezvén, merre helyezi állama súlypontját - fővárosává tett.

Mindez figyelmeztető lehetett (volna) a balkáni despoták számára. Azonban sem az említett szerb főurak, sem a mellettük még regnáló bolgár cár, Ivan Alexandar (1331-1371), sem a vidini bolgár despota, Sracimir (1356-1396), sem Havasalföld vajdája, I. Vladislav (1364-1377) nem vették komolyan az összefogás szükségességét. Mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, sőt nagy balkáni konyhába még I. Lajos magyar király is bekukkantott: 1365-ben Vidinért vívott háborút.

Ezek után nem csoda, ha Murad szultán hadvezére, Lala Şahin 1371-ben a Marica-folyó melletti nagy ütközetben legyőzte a főként a Közép-Balkán urainak vezetése alatt álló kvázi-koalíciós sereget. E csatában meghaltak régió erős emberei, Vukašin és Uglješa. Görögország és Macedónia közvetlen oszmán fennhatóság alá került, de Bulgáriának is annyi volt, oszt kalap.

Ez év végén gyermektelenül elhunyt V. Uroš, Stefan Dušan fia, s ezzel a Nemanjićoknak is csengettek.

Miután Bulgária az oszmánok vazallusa lett, a Balkán legerősebb emberévé a szerb Lazar Hrebljanović despota vált. Az ő célja a szerb magterületek megvédése volt, elsősorban a szerb egyház központjának, Pećnek a megtartása. Seregei 1381-ben és 1386-ben a dubravnicai és a ločniki csatákban - időlegesen - megakasztották a törököket, de a nyomulás visszafordíthatatlan volt.

1389-ben elkövetkezett a szerb nemzeti nagy lét nagy temetője, Rigómező.

Ami még nem is volt végső nyughely.

Egy másik százéves háború másik fele

Emlékszünk-e még, hogy a kilencvenes években a szerb futbalbajnokságot az FK Obilić nevű csapat nyerte meg? Ez abban az évben volt, amikor aranylábú fiaink Szerbiával két vb-pótselejtezőt játszottak. Először itthon 1:7-et, aztán odakint 0:5-öt. Csank mester szerint látható volt a fejlődés. Szép (szebb) idők voltak! Ja, és az FK Obilić tulajdonosát így hívták: Željko Ražnatović (vagy: Arkan). Aztán amikor az egykori csetnik-kapitány prezidentet egy belgrádi étteremben agyonlőtték, akkor meg a neje, Svetlana Veličković-Ražnatović (vagy: Ceca, a szerb Zoltán Erika, mondjuk) lett a klubelnök. Csodálatos.

Rigómezőn Miloš Obilić nagyot ment. Ő szúrta le I. Murad Hüdavendigâr szultánt (1362-1389). A csatatéren jó hetvenezer katona feszült egymásnak. A szerb oldalon ott volt az 1371-től első számú herceg, Lazar Hrebeljanović, a vezető despota, Vuk Branković és a szintén erős ember, Vlatko Vuković Kosača (akiről - ha emlékszünk - már szó volt Novi Pazar kapcsán). Lazar herceg is elesett az ütközetben, de a szerb történészek - miután a szerb politika nem szűnt meg - minimum ikszre hozza ki Rigómezőt.

A "balkáni népek csatája", 1389 után kezdődött a "nagy szerb egymásellenségeskedés". Pedig alig tíz évvel később jelentősen megrogyott az oszmán állam (1402, Ankara, Timur Lenk). A Balkánon azonban ment a testvérharc, később hathatós oszmán beavatkozással, hogy a vége aztán sihta legyen a szerb államiságnak.

A Branković-ok, Lazarević-ek és más kisebb despoták folytonosan egymást gyepálták, mindeközben az 1410-es évektől újra erőre kapó oszmánok lassan kúsztak felfelé a Balkán középső részén. 1439-re felszámolták a Brankivoć-ok despotiáját Koszovó területén, Đurađ Branković (György) ezt követően többnyire Magyarországról intézte az ügyeit további kivételesen hosszú élete alatt. Ekkor kerül sor az utolsó nagy nemzetközi összefogásra a török megállítására a kor két nagy hadvezérének koordinálásában.

Hunyadi Jánost ismerjük. (Biztos?) A másik Kasztrióta György/Gjeorgj Kastrioti, azaz Szkander bég/Skënderbeu. Az ő megítélése még saját népe körében is problematikus. A hivatalos albán történetírás nemzeti hősnek tartja, az oszmán korban (különösen annak utolsó évszázadában, amikor az albánok csillagzata magasra ívelt az állami adminisztrációban) az albán értelmiség káros "renegátnak" tartotta (vallásjogilag az is volt), aki ellenállásával késleltette az albánok nagy szerencséjét, az oszmán uralmat. Ma a vallásos muszlim albánoknak kényelmetlen, hogy - mondjuk például - az ő arca a vízjel az útlevélben.

A vallási vonalhoz még érdekességként annyit: a kereszténynek született György (a kevésbé hiteles hagyomány szerint nagyapja a szerb oldalon harcolt az első rigómezei ütközetben) túszként került a szultán drinápolyi udvarába, ahol felvette az iszlámot s mint török hadvezér lépdelt felfelé a ranglétrán. Már Debar (albán város Nyugat-Macedóniában, tavalyelőtt beszámoltam róla) szandzsákbégje volt, amikor 1444-ben az oszmánok ellen fordult (megalakítva az ellenállás magvát alkotó szövetséget, a Lezhë-i Ligát) - bonyolult nemzetközi konstellációban, pápai ösztönzésre. Aztán visszakeresztelkedett; s II. Pius pápa, aki Ennea Silvio Piccolominiként igazi reneszánsz tudós, ember és családapa volt, azt mondta róla: athleta christi. Hát, kérem, Szkanderbég lám, minden volt. Később még halott ember is.

Egyébként Velencével hosszasan hadakozva majd békét kötve 1448 nyarán lekésett Rigómező 2.0-ról. Hunyadi meg elbukott.

Ezután következett az oszmánok számára a nagy ostrom: 1453-ban bevették Konstantinápolyt, 1456-ban felszámolták a szerb állam maradékát (de - akkor még - beleakadtak Nándorfehérvárba).

Eközben, 1455-ben véglegesen elfoglalták Novo Brdot, amivel a szerb területek felett elkezdődött a négyszázhatvan éves oszmán uralom.

Ps. Erről az egészről meg eszembe jut egy óriási lábfej.

Az a pontosan hatszáz évvel későbbi frenetikus nyár ezzel kezdődött. A Münchenből Athénba tartó nemzetközi expresszvonatra Belgrádban szálltunk fel, éjjel. Hely nem volt, a kupék tele, a folyosón is hálózsákba csavart fiatalok henteregtek. Én meg egy gyilkos fogfájástól görnyedtem, állva. (Ezt a problémát majd csak célországunkban, Egyiptomban oldotta meg egy Roda-szigeti fogorvos. A szétrohadt gyökérfog most is megvan valahol.)

Aztán valahol Szerbia (illetve akkor: Jugoszlávia) közepén felszabadult két hely egy kupéban. Bedőltünk, eldőltünk.

Hajnalban arra ébredtem, hogy az arcom előtt az átellenben fekvő óriási ember óriási zoknis lábfeje bűzlik.

Szerencsére nem sokáig. Valamikor kilenc óra magasságában a német földön vendégmunkás - mint kiderült - albán óriás és úgy öttagú családja (még a zöldruhás szintúgy hatalmas feleségére emlékszem tisztán, az ő lába is büdös volt) megreggelizett és megreggeliztetett minket, aztán összecihelődött s tucatnyi csomagal harsányan leszállt.

Kinéztem az ablakon: Kosovopolje.

Azon a nyáron egyébként eldőlt minden. A harminc évig hasaltatott Nagy Imrét újratemették, a frissen sósperecelt Csermaneket (mint késő kiderült: csak ideiglenesen) elvermelték, az endékásokat meg kiengedték. Én meg a sivatag porát lélegeztem.

És elindultam az arabok útján, Napkelet felé. Jó volt, minél messzebb a provinciális dolmányos-lajbis-lábszagú otthontól.