Először is: az iszlám megjelenése a régióban nem az oszmán hódításhoz kötődik. Két korábbi jelenlétről beszélhetünk: egyrészt muszlim kereskedők már a 8-9. századtól jelen voltak Dalmáciában, de megfordultak a félsziget belsejében is. S nem csak mozgásban lévő kereskedőkről volt szó: a tengerparti régióban már - igaz többnyire átmeneti - kereskedőtelepek működtek.

Az iszlám másik megjelenése a Balkán északi határvidékéhez kapcsolódik. Jelesül a hungarus királysághoz valamint a Kárpátok-keleti és délkeleti régiójához. Az utóbbiban - miután az a "nagy ázsiai vándornépek autópályának" nyugati végállomása volt, az iszlám - akkori - központi területei (a mai Irak) és Perzsia felől érkező kereskedők a szláv népekkel, a kijevi Russzal, majd a kelet-európai új államokkal (lengyel, cseh, magyar) bizniszelő muszlim kereskedők egyik célterülete volt. És a kissé messzebbről érkező belső-ázsiaiaké (Khorezm, Transzoxánia/Mávaráannahr). Mindenzt kiválóan dokumentálja az arab nyelvű földrajzi irodalom.

Miként azt is, hogy a Balkán északi szomszédságában letelepülő mogyerik országában is jelentős muszlim közösség élt. E reggeli irománynak nem ez a témája, úgyhogy ezt nem részletezem. Inkább arról: a már említettem volt Abú Hámid al-Garnátí, ki II. Géza király (1141-1162) idejében éldegélt a hungarus országban, a pénzverdékben dolgozó muszlimok mellett megemlíti a déli gyepűkön élő - szerinte több tízezres - muszlim közösséget, akik hitüket tartva katonai szolgálatot (egyfajta határőr-szerepet) látnak el. Ezek a csoportok beazonosíthatóan a Balkán északi régiójában, a Szerémségben éltek.

Ezt az információt egy másik arab nyelvű forrás is alátámasztja. A bizánci-görög gyökerekkel bíró arab utazó és geográfus, a máig fontos forrásértékkel bíró "Országok enciklopédiája" (معجم البلدان) című mű szerzője Jáqút al-Hamaví (1178-1225) leírja, hogy ő maga találkozott az aleppói bazárban a magyar királyságból érkező muszlimokkal, akik ott éltek s a Garnáti féle információkat erősítették meg.

Tehát a Balkán/Bosznia pereme már az oszmánok megjelenése előtt nyomokban - és periférikusan - tartalmazott iszlámot.

2

Egyszer már írtam arról, micsoda hangulata volt a zűrzavaros és kellemes kilencvenes években megélt hétfő reggeleimnek. A Moszkva téri ukrán emberpiac mellett kapaszkodtam fel a Várfok úton - nem is sejtve, hogy egyszer még ott is fogok lakni - a Bécsi kapun át az Országos Levéltárt (OL) palotájába, az óriási mappái mögött trónoló török oklevél-isten, Vass Előd elejbe. Oszmán írás és oklevélolvasás.

Általában nem sokat bevezetőzött, morgott valami olyasmit, hogy "Na, kezdjük, úgy sem készült otthon." Mondjuk, ez így nem fedte a valóságot, de azért nagy lendülettel hajtottam ki a hatalmas mappát s belecsaptunk a lecsóba. A szolnoki szandzsák adóösszeírása 1547-ből.

Az oszmán állam - az iszlám államiság hagyományait követve - nagyon jó volt adóösszeírásokban. E defterek príma szociológiai források; lásd a magyarországi viszonyokról fennmaradt említett iratokat. S ez a rendszeresség Boszniára is igaz.

Az első boszniai szandzsákra vonatkozó deftert még a terület teljes meghódítása előtt (északnyugat még nem volt oszmán megszállás alatt), 1468-ban készítették. E szerint a tartományban 37125 keresztény háztartás/család élt. Ez hozzávetőleg 185000 főt jelentett. Mellettük a muszlim háztartások száma 332 (1600 fő) volt. Ez tükrözi az indulási állapotot. Ez a másfél ezer fős muszlim kontingens zömében az érkező oszmán közigazgatás letelepedő munkatársait jelentette.

Bő másfél évtized múltán, 1468-ban került sor a következő adóösszeírásra. E szerint ekkor 30552 keresztény háztartásban 155000 fő élt, a muszlimok száma 4134 családban 21734 volt.

Ötven évre rá - tehát mondhatni, hogy Bosznia oszmán hódítása kezdetétől számított egy évszázad múltán - 98096 keresztény és 84675 muszlim élt a szandzsákban.

Még száz évvel (1624) később - igaz, ez az adat nem defterből, hanem nyugati, katolikus pápai vizitátortól származik - Bosznia lakosságának felekezeti megoszlása így festett: 15000 katolikus, 75000 ortodox és 450000 muszlim.

Elmondható tehát, hogy az okkupáció és a hatalmi-közigazgatási struktúra kiépítésének és megszilárdulásának két évszázada alatt lett a muszlim közösség kétharmados társadalmi többséget jelentő tényező.

S mielőtt ennek okáról elmélkednénk, le kell szögezni még egy - a téma szempontjából rendkívül fontos - tényt. Mind oszmán, nyugati s helyi keresztény forrásokból is tudható, hogy a hódítást közvetlenül követő években tapasztalt igen korlátozott idegen származású - értsd: anatóliaiak vagy közel-keletiek - betelepülését leszámítva a muszlim közösség létszáma és aránya a helyi boszniai lakosság egyre nagyobb arányú betérésével növekedett. A fent vázolt növekmény tehát belső keletkezésű. A magyarázatokat is a boszniai társadalomban kell keresnünk.

Vannak általánosan elterjedt sztereotíp - de ma már tudományosan túlhaladott - válaszok.

Az egyik ilyen, hogy a katolicizmus és az ortodoxia között több évszázados üldöztetésnek kitett boszniai egyház (bogumilok) tagjai a nagy nyomás után az ellenséget végre legyőző, s őket emígyen felszabadító oszmán seregeknek zászlócskákat lengetve zusammen felvételt kértek az iszlámba.

Hát ez így nagyon kerek sztori, a probléma csak az, hogy éppen a defterek sok mindenre kiterjedő adataiból az szűrhető le, hogy a vizsgát időszakban (1468 és 1620 között) hétszáz (700) olyan esetről tudunk, amikor effektíve bogumilból lett valaki muszlim. Ez semmiképpen sem magyarázhatja a százezres növekményt.

S mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az úgynevezett "boszniai egyház", amely valóban igyekezett elhatárolni magát mind Rómától, mind az ortodoxiától, az oszmán hódítás hajnalán éppen a két ellenfél hathatós munkájának, de még inkább a Kotromanićok "egyházpolitikájának" köszönhetően már erősen legyengült állapotban leledzett; társadalmi támogatottsága is kicsiny volt. Így az, hogy tagjai ezerszámra vegyék fel az iszlámot, nem nagyon elképzelhető.

(Az viszony kétségtelen, hogy a nép körében tovább élő bogumil tanok nem egyike - így például a manicheus kettős világ-látás - elősegítette a Balkánon/Boszniában majdan rendkívül megerősödő iszlám miszticizmus/szúfizmus elterjedését és be is épült annak tanításaiba és praxisába.)

Az iszlám jelentős boszniai elterjedésének másik ugyancsak sztereotíp magyarázata, hogy az oszmánok tömegesen erőszakkal térítették át a helyi lakosságot. Ezt a teóriát gyakorlatilag máig hirdeti a szerb és horvát történetírás, annyi distinkcióval, hogy a szerbek szerint a muszlim bosnyákok voltaképpen erőszakkal iszlamizált szerbek, míg a horvát kollégák mindezt a vallási abúzust horvát kontextusba helyezik.

(Hogy perszonalizáljam ezt: Emir Kušturica - boszniai muszlimnak született - egykori jugoszláv filmcsináló, majd szerb nacionalista politikai apologéta másfél évtizede a montenegrói Herceg-Novi középkori templomocskájában Nemajává kereszteltette magát, mondván, hogy ősi szerb ortodox családját több száz éve erőszakkal kényszerítették az iszlámba.)

Az orientalisztika mondjuk ezen a teórián már jó ideje túllépett. Az oszmánok - elszigetelt eseteket leszámítva - nem kényszerítették a helyi más vallású lakosságot az iszlám felvételére. Túl a vallási szempontból a kor viszonyai szerint meglehetősen toleráns oszmán állami viselkedésen, volt ennek egy egyszerű gazdasági oka is. A nem muszlimoktól beszedhették a mindig magas kharádzs/haraç terményadót, aminek fizetése alól a muszlimok mentesültek.

Az viszont bizonyos, hogy nem kevesen erős motivációt láthattak ebben arra - mindennemű test-lelki kényszer nélkül -, hogy maguktól döntsenek az iszlámba való betérésre.

A defterek ebben a vonatkozásban is elárulnak valamit. Az összeírásokban az első százötven évben gyakran szerepelnek első generációs muszlimok. Erre az utal, hogy megnevezésükben ők már felvett nevükön, míg az apjuk keresztény néven szerepel. Például: Hasan Mihajlooğlu, Mehmet Ivanoğlu. A másod-, harmadgenerációsok aztán már "apai nevükben" is hordozták az új valláshoz tartozást: Ibrahim Hasanoğlu, Alija Ferhadoğlu.

Bosznia eredeti lakosai természetesen a nevek szláv változatait használták. Az első generációsoknál a keresztény "családnév" maradt meg (Recep Petrović), míg a többed-generációsoknál már a családnév is muszlim elnevezés lett (Asmir Ibrahimović). És ott voltak/vannak a másként kialakult családnevek: foglalkozás- és földrajzi származásra utaló valamint bece-, ragadvány- és gúnynevek stb.

Az összeírások és más források megerősítik: az iszlámba betérők általában tovább éltek együtt keresztény rokonaikkal, fiú az apjával, nagyapjával testvéreivel. Bizonyára voltak családi és társadalmi súrlódások, viszont az államhatalom, a közigazgatás részéről nem volt szervezett nyomás az iszlám kényszerű felvételére.

Az oszmán birodalomban a keresztények amúgy védett/dzimmi-státusukból adódóan különleges helyzetet élveztek. (Most ne 20/21. századi fogalmakkal-értelemmel közelítsünk.) Az ortodoxokkal szemben még megengedőbbek voltak - révén fővárosuk egyben a konstantinápolyi ortodox pátriárka székhelye is volt egyben. Az oszmán hódítás első évszázadában a török hódítás farvizén a szerb ortodox egyház Bosznia számos, számára korábban elérhetetlen (értsd: katolikusok által kontrollált) területeire nyomult be Hercegovinában (Hum), a Drina felső folyása mentén és Északnyugat-Boszniában, ahol az 1500-as években - oszmán fennhatóság alatt - pompázatos ortodox kolostorok (Tavna, Loznica, Ozren, Gostović, Paprača) épültek. Magában Szarajevóban is ekkor épült az első ortodox templom.

Az új hódítók ehhez való hozzáállásának természetesen oka volt: a katolikusakkal már problematikusabb volt a viszonya az oszmánoknak, különösen azután, hogy Ausztria lett Isztambul nyugati főmumusa. (A keleti főellenség a síita perzsa szafavida birodalom volt.)

Ezzel együtt az oszmánok balkáni előretörésekor Boszniából - hullámokban - több nagy keresztény kivándorlás történt. Ekkor települt át nyugati irányba számos szerb (s ment észak felé, a magyar területek felé), Nyugat-Boszniába tolva az ortodoxia határát. Ez majd a 17. század végétől, a szerb határőrvidékek ausztriai koordinációval történő megszervezésével kerül majd még nyugatabbra, mélyen a horvát területekbe ágyazódva.

Ugyancsak a 15-16. századi népességmozgáshoz tartozik az, hogy egyes kelet-boszniai területek, amelyek katolikus jellege I. Trvtko bosnyák király uralma alatt erősödött meg a 14. század végén, elveszítették katolikus lakosságukat (Foča, Zvornik, Srebrenica),

Miután nem történt jelentős török betelepülés, a kialakított államigazgatás jelentős számú új munkaerőt kívánt. Kezdetben számos keresztény is csatlakozhatott a hivatalnoki hierarchiához azon azon való előrejutás, később pedig már az iszlámhoz csatlakozást szabta feltételül. Ez is jelentős csoportokat ösztönzött arra, hogy muszlimmá legyen.

S az oszmán adminisztráció felfedezte, hogy a bosznia muszlimok kiválóan alkalmazhatók mind a közigazgatásban, mind az erőszakszervezetekben. Hamarosan a boszniaiak magasan az arányszámukon felül reprezentálták magukat az oszmán államigazgatás és -vezetés minden szegmensében. A 16-17. században ők adták a birodalom legambiciózusabb vezíreit, helytartóit. (Gondoljunk a Sokolović/Sokollukra!)

Volt még egy fontos "iszlamizációs" terep. Ez a 14-17. század között a Balkánon gyakorolt devşirme intézménye volt, amelynek során elsősorban szláv családok egy-egy fiúgyermekét (kvázi-adóként) Isztambulba vitték, ahol török-iszlám alapnevelés után, képességeik felmérése után vagy az udvari/állami adminisztrációban kezdték meg karrierüket vagy katonai pályán, janicsárként (yeni çeri) nyílt előttük kiugrási lehetőség.

A török - és általában a muszlim - történetírók máig szeretik ezt a témát elmaszatolni (miként a szultáni rivális testvérek lemészárlásának ugyancsak három évszázadon át űzött gyakorlatát), de ez attól még tény marad; s az akkori mércével igen jelentős pozitív hozadéka volt: a devşirmével elhurcolt gyermekek közül nem egy a legmagasabb posztokig jutott. (Hogy ne jöjjek már megint a Sokollukkal.)

Van a boszniai társadalom széles körű iszlamizációjának még egy el nem hanyagolható szegmense: a hadifoglyok/rabszolgák kérdése. Az oszmánok hadi cselekményeinek egyik fontos - a steppei hagyományokon alapuló - tradíciója volt a mind nagyobb létszámú hadifogoly-ejtés. Ennek a tehetős foglyok esetében a váltságdíj behajtásával pusztán anyagi haszonszerzés volt a célja.

A foglyok zöme nem tudván kiszabadulni, rabszolgává lett. Az Ausztriával - többnyire magyar területeken - vívott hosszú háborúk során hadifoglyok/rabszolgák tízezrei kerültek a Balkán, elsősorban Bosznia városaiba. Miután az iszlám hit felvétele egyben felszabadulásukat jelentette, számosan választották ezt az utat. Nem elhanyagolható a boszniai muszlimokon belül a rabszolga származásúak aránya. Csak Szarajevóban a 16. század végén ez az arány 8%-os volt. (Minden 100 muszlimból 8 egykor rabszolga volt.)

Van még egy fogalom, amit meg kell említeni az iszlámra tért boszniaiakkal kapcsolatban. Ez a "potur". A szó eredete vitatott. Van egy külső, velencei-raguzai magyarázata, miszerint az egykori bogumil lakosságra használt "patarénus" szóból származik. Mások szerint szláv eredetű, s jelentése "polu turk", azaz féltörök. Van egy szerb ige (poturčiti se) is, amely azt jelenti, hogy valaki "töröknek adja ki magát". Mindenesetre a fogalmat nemcsak a muszlimmá lett boszniaiakra használták, hanem valamennyi, az oszmán világhoz asszimilálódó, kvázi "eltörökösödött" helyi lakosra.

Tudható, ez a kétharmad-egyharmad muszlim keresztény arány - némi ingadozással - fennmaradt az oszmán birodalom de facto 1878-as kivonulásáig. Utána az okkupációval (1908) megspékelt osztrák-magyar monarchiás korban megkezdődött némi muszlim ki- és az állami hivatalnokok révén némi keresztény (elsősorban katolikus) bevándorlás, de a vallási arányok nem változtak drasztikusan. Az első balkáni, majd az első világháború után aztán több hullámban sok tízezres muszlim (török és bosnyák) kivándorlás kezdődött Törökországba. S ez megismétlődött a Tito-érában is. Erről már írtam párszor. Ma Isztambul környékén több millió bosnyák identitású ember él.

Boszniában száz éve állt be a fele-fele arány a muszlim-keresztény viszonylatban.

S tudjuk, voltak/vannak sokan, akik keményen dolgoztak ezen arányok megdolgozásán.