Mint a Tatooine Owen bácsit és Beru nénit szikkasztó két napja, úgy ragyog Konstantin/Cirill és Metód személye az ortodoxia egén, mint a szláv egyházak kettős csillaga. Szobraik Bulgáriától Macedónián és Szerbián át Szlovákiáig tartják kezükben az írást. (Nagy- és kisbetűs értelemben egyaránt.) Hatásuk éppen idáig, az egykori morva állam legészaknyugatibb szegletéig ért el.
S hagyjuk most elég jól dokumentált írás-teremtő munkásságukat s említsük meg az ifjabb testvér, Konstantin (826-869) egyik keleti utazását (a másik a kazár kagán udvarába vezetett), amelyet különös, de nem rendkívüli tudományos delegáció tagjaként még a szláv népek körében végzett tevékenysége előtt ejtett. Nem kisebb jelentőségű helyen, mint az abbászida kalifátus akkori székhelyén, Számarrában.
xxx
A muszlim seregek 674-678- ban, majd 717-718-ban ostromolták Bizáncot; sikertelenül. Az omajjád majd a korai abbászid kalifátus végül Dél-Anatóliáig tolta előre a thugúr-t. (Mondjuk így: fegyverszüneti határokat. E terminus technicus pontos iszlám vallásjogi értelmezése a mai - szoft és radikális - iszlám politikai gondolkodás és a napi politikai események megértése céljából is fontos - volna... De hát mit várhatunk a „szakértőktől”, a csongrádi győzőktől vagy a nagy-bendegúz sándoroktól, steindl boglárkáktól usw. Mindegy.)
A határvidéken - a két birodalomban éppen aktuális erőviszonyoknak megfelelően - tovább folytak a váltakozó szerencséjű csatározások, azonban ahogy az két vallás/kultúra/civilizáció tartós érintkezése során lenni szok, megkezdődött az eszmecsere is. Különösen, miután Bizánc folyvást feladatának tekintette a muszlimok „vallási felvilágosítását”, a fiatal iszlám civilizáció pedig - éppen „életkori sajátosságának” köszönhetően, rendkívüli bírvággyal vetette bele magát más gondolati rendszerek megismerésébe.
Ennek folyományaként futott fel éppen az abbászida konszolidáció idején (a 9. század eleje) a fordításirodalom, amelynek zászlóvivői éppen az arab-bizánci határvidékről, (Harrán és környéke, ma SanlıurfaTörökországban) származó szír keresztények voltak.
Al-Ma’mún kalifa (813-833) fejlesztette fordítói-tudományos csúcsintézménnyé az apja, Hárún al-Rasíd (786-809) által alapított Bölcsesség Házát (بيت الحكمة), amelyben olyan kaliberek dolgoztak, mint az arab filozófus, al-Kindí (801-873), a perzsa matematikus, al-Khavárizmí (780-850), a nesztoriánus asszír tudós, Hunajn bin Iszhaq (809-873) vagy a harráni szabeus arab asztronómus Thábit bin Qurra (826-901). Hogy csak olyanokat említsek, akik posztunk főszereplőjének, Konstantinnak többé-kevésbé a kortársai voltak.
S mindeközben - nem függetlenül a fordítói munka gyümölcseként megismert görög filozófia hatásaként - izgalmas ideológiai játszmák kezdődtek a kalifátus szellemi életében. Ománban már többször említettem az „iszlám racionalizmus” mozgalmát, a mu’tazilát. A Korán teremtettségéről s ezáltal az isteni egységről, a bűn és büntetés vagy az isteni igazságosság kérdéséről markáns és a szunnita mainstreamtől eltérő álláspontot tanító iskola éppen ebben az időben lett hivatalosan követendő irányzat.
Ez a tény együtt járt a másként gondolkodók vegzálásával (így járt a hanbalita vallásjogi iskola igazodási pontja, Ahmad bin Hanbal - mh.855 - is), ugyanakkor éppen a mu’tazila kollokvatív módszere alapján számos vallási-ideológiai vitát rendeztek központilag. S az ilyen üléseken minden vallás, felekezet, filozófiai irányzat kifejthette véleményét. Külhonból is.
Így került 855 körül egy bizánci hitvitázó delegáció a kalifátus központjába. Köztük pedig ott volt a fiatal, de jól felkészültnek tartott Konstantin testvér is. A róla szóló hagiográfiai irodalom részletezi a muszlim vallástudósokkal való vitáját, amelynek még az arab forrásokban is maradt nyoma. Ekkoriban a kalifátus igen zavaros politikai viszonyokat élt meg.
Az uralkodó al-Mutavakkil (847-861) a török katonanépesség befolyása miatt Bagdád helyett Számarrában élt, ahol - elszigeteltsége miatt - még inkább a török testőrség befolyása alá került. (A végén majd ők is gyilkolják meg.)
A mu’tazila fénykorának utolsó évei ezek. A tolerancia is hanyatlóban volt. A kalifa parancsára a város keresztény házainak ajtajaira ördögöket festettek, amelyeket látva Konstantin ekképpen reagált: „Ez mutatja, hogy mely házakat hagyta el az ördög, ahol nincs rajz, azokban bent lakik.” Szép kis hagiográfiai bon mot.
Még az arab források is elismerik, hogy Konstantin jól teljesített a hitvitán. Egy korábbi nagy disputa-mester, Ioannész Damaszkosz/Damaszkuszi Szent János (654-759) metódusát alkalmazta, aki az iszlám felemelkedésének korában s az omajjád kalifátus központjában - gyakorlatilag háborítatlanul - élve testközelből tanulta meg az iszlám gondolkodását. Konstantin mindemellett Korán-szúrát is recitált; ugyancsak nagy elismerést váltva ki a muszlim vallástudósok körében. Fő célját, a szentháromság-tan megértetését nem érte el. A három isteni személy (az arabban: három szubsztancia, uqnúm, tsz. aqáním, a görög oikonomosz/οἰκονόμος szóból) egysége alapvetően szembe megy a kizárólagos muszlim egyisten-hittel (tauhíd).
A disputa azonban megvolt. Bizonyára mindkét fél profitált belőle.
Azon már csak merengek, mit hasznosíthatott belőle Konstantin/Cirill az ezt követő nagy szláv misszió során.
Valamit biztos. Nincs elvesző emlék.
xxx
Tanulmányozzuk hát a bizánci-iszlám kapcsolatokat a szellem irányából is. Mert nemcsak a Kisázsia mind nyugatibb részén zajló sok évszázados csaták, ostromok és kölcsönös egzecíroztatások zajlottak, hanem komoly, egymást termékenyítő szellemi (tudományos, vallási) eszmecserék is.
Már akkor.
Van(nak) tehát más út(ak) is.
