Jemen mindig is periféria volt. Sába királynője idején is, a rómaiak Arabia felix-korában is, s szintúgy az iszlám előtti utolsó századokban, amikor innen indult a via odorifera. S ez a félreeső zug-szerep megmaradt az iszlám korában. Ennek megfelelően mindig is szerettek itt szervezkedni, ide visszavonulni mindenféle, a mainsreammel szembe kerülő lázadó és/vagy üldözött heterodox irányzatok követői. Említhetném a korai síitákat, majd a máig itt maradt ötimámos zajditákat, aztán az egy ideig a vidéket központjukként működtető hétimámos iszmáílitákat. Manapság meg mondjuk a dzsihádista al-Qáidát (AQAP) vagy az IS itteni mini-filiáléját.
A hullámszerűen, időnként szigorúbb, időnként megengedőbb szunnita ortodoxia által néha üldözött, néha kihasznált szúfizmus is fontos szerepet játszott a jemeni társadalomban. Ma is.
Szórványban már korábban megjelentek szúfi személyiségek Jemenben, taríqák alapításáról azonban elsősorban a 13. századtól beszélhetünk.
A Szaláhuddín Júszuf ibn Ajjúb/Szaladin szultán (1171-1193) alapította, de pár évtizeddel később már gyengélkedő ajjúbida államból szakadt le 1229 körül a jemeni végvidék s született meg a raszúlida állam. Ez alapítójáról, Núruddín Umar bin Alí bin Raszúlról kapta a nevét.
A raszúlidák a mai dél-jemeni Hadramauttól Hidzsázig kiterjesztették hatalmukat; hosszú ideig birtokolták Mekkát is. 1451-ig fennálló államuk Jemen történelmének egyik aranykora, a minket most érdeklő szempontból is: a különböző vallásjogi iskolák (madzhab/madzáhib) meglehetős szabadságot élveztek. S ez az általános szellemi szabadság teret engedett az abban a korban iszlám világ-szerte általános konjunktúrában lévó szúfi mozgalmak jemeni elterjedésének is.
A szúfik megjelenésének/megerősödésének volt prózaibb oka is. A legtöbb forrás szerint Umar/Omar bin Raszúl - Szaladinhoz hasonlóan - kurd származású volt, így a törzsiségre s különösen az "eredeti arabságukra" büszke jemeni társadalomban erős legitimációs deficittel bírt. Ezt oly módon próbálta csökkenteni, hogy jelentős szúfi mestereket hívott az országába s támogatta závija- és madrasza-alapító tevékenységüket. Ellentételezésként e szúfi mesterek - elsősorban a két legnagyobb: Muhammad al-Hakamí és Muhammad al-Badzsalí - elterjesztették a társadalomban, hogy a raszúlidák gyökere dél-arábiai, maguk a nagy múltú Banú Gasszánból származnak. Így, nem hogy egyszerű jemeni múltat farigcsáltak az uralkodónak, hanem a preiszlám idők egyik legfontosabb szerepet játszó törzsének leszármazottjává avatták.
Sikerrel. A dinasztia megszilárdult s két évszázadon át egzisztált, a szúfi taríqák pedig megerősödtek az Arab-félsziget déli részén.
XXX
Mielőtt az oszmánok - legalábbis de iure - kiterjesztették hatalmukat Jemenre is, 1451 és 1517 között a Banú Táhir uralta az Arab-félsziget déli részét. Az egyiptomi mamelukok (mamálik), a gyarmati ambícióikkal kavaró portugálok, majd a déli irányba is előretörő oszmánok között lavírozó táhirida állam a Hidzsáztól Hadramautig kormányzott - az észak-jemeni hegyvidék kivételével, ahol a zajdita imamátus működött.
A táhiridák is támogatták (vice-versa) a szúfikat; komoly iskola/madrasza-alapítások történtek a korban. Ilyen volt az 1504-ben Ámir bin Abdulvahháb táhirida uralkodó által alapított Ámiríja madrasza. Nevezett vezető - az utolsó a táhiridák sorában, 1517-ben végül meggyilkolják - még megpróbálta megszilárdítani az államát. A portugálokkal még elbírt, a hanyatlóban lévő mamelukokkal úgyszintén, de Yavuz Selim/Vad Szelim szultán (a Szigetvárnál Zrinskit pár órával beelőző Szulejmán atyja) oszmán serege végül meghátrálásra késztette.
Az utolsó nagy táhirida fellángolás ideológiai támaszai voltak az ekkor már komoly intézményi hálózatokkal rendelkező szúfi taríqák.
A raszúlida és táhirida korban a következő rendek jelentek meg Jemenben.
Időben az első, még "pre-raszúlida" hálózatot az Abdulqádir al-Dzsílání (mh.1166) alapította qádiríja taríqa (الطريقة القادرية) hozta létre, még az alapító életében, annak személyes megbízottjai, Alí bin Abdurrahmán al-Haddád és Abdulláh al-Aszadí sejkek irányítás6ával.
Az Abdulláh al-Sádzilí (mh.1258) gründolta sádzilíját (الطريقة الشاذلية) Alí bin Umar bin Da'szín al-Sádzilí sejk (mh.1418) "hozta be" Jemenbe. A táhiridáktól kezdve Áden városa lett a központjuk, a rend závijája környéki - a mai Hajj Huszajnal-Ahdal - negyedet sokáig Sádzilíja-negyednek (Hajj al-Sádzilíja) hívták.
A magribíja taríqa (الطريقة المغربية) - alapítója Su'ajb bin al-Haszan (mh.1198) algériai térítők révén elsősorban Hadramautban terjedt el.
Ahmad bin Alí al-Rifá’í (mh.1183) hatalmasra nőtt irányzata, a rifáíja (الطريقة الرفاعية) Egyitomból érkezett Jemenbe - Umar bin Abdurrahmán al-Qudszí sejk (mh.1289) révén. Ez és az ebből leágazott ahmadíja (الطريقة الأحمدية) ugyancsak Ádenben erősödtek meg s számítanak ma is a legjelentősebb helyi szúfi iskoláknak.
Ezek mellett nem hagyható említés nélkül az első, az ország határain túl is ismertté vált jemeni szúfi mester, Abdulláh bin Asz'ad al-Jáfi'í (mh.1367). Ő jemeni felcseperedése, tanulmányai és korai munkássága után Mekkában működött, miután Szíriában és Egyiptomban lett széles körben ismert szúfi sejk.
Utána a különböző irányzatokból már több ismert jemeni mestert ismerünk, mint: Abú Bakr Szirádzs (mh.1398), Iszmáíl bin Abí Bakr al-Dzsabartí (mh.1404), Abú Bakr bin Abdulláh al-Ajdarúsz (mh.1508) vagy Ma'rúf bin Abdulláh Bádzsamál (mh.1560).
Az oszmánok - mint ismeretes - igencsak megengedően viszonyultak a szúfizmushoz. Így volt ez Jemenben is.
XXX
Az oszmánok két etapban bírták Jement: először 1517/1539-1634 (Yemen eyaleti), aztán 1872-1911 (Yemen vilayeti) néven. A két időszak között a hegyvidéket mindig is birtokló zajdita imámok az egész országra kiterjesztették a hatalmukat, délen pedig a 19. századtól kezdve Nagy-Britannia épített ki bázisokat (elsősorban Ádent) - a nemzetközi fegyverkereskedelem olyik ismert ügynökei segedelmével, mint a Bardey Comp. nevezetes munkatársa, Arthur Rimbaud.
Az oszmán állam maga is támogatólag viszonyult a szúfizmushoz, az Isztambultól való távolság - a periféria-volt -pedig tovább szélesítette a taríqák előtti utat. Megjelent a mevlevi és a bektasi rend, de legnagyobb népszerűségnek a naqsbaníja bizonyult.
A Tádzsuddín bin Zakarijá al-Naqsbandí (mh.1640) nevéhez fűzhető naqsbandí taríqát ( الطريقة النقشبندية) az "alapító" egyik tanítványa, Ahmad bin Muhammad bin Udzsajl (mh.1664) terjesztette el Jemenben.
Emellett az Umar bin Muhammad al-Szuhravardí-féle (mh.1640) szuhravardíja (الطريقة السهروردية) is megvetette a lábát, de nem sok időre. A jemeni szúfizmus a zajdita korszakban a középső fennsík és a déli tengerparti részek, illetve Hadramaut szunnita lakossága számára továbbra is a "népi iszlám" legnépszerűbb megnyilvánulási formái voltak.
Ezzel együtt a jemeni szúfizmus soha nem érte el azt a filozófiai-gondolati mélységet, amit a nagy hagyományos misztikus központok, Damaszkusz, Bagdád, Sevilla képviseltek. Ez a hagyomány aztán a dél-jemeni szocialista kísérlet idején a megtűrt, így könnyen tovább örökített vallásos tradíció maradt - bár északon, ahová már a 19. században "belógott" a vahhabita ideológia, kissé visszaszorult. S ugyanilyen kihívással kellett szembesülniük, amikor a dzsihádista szalafizmus vert gyökeret - elsősorban Hadramautban - a múlt század végén.
Sám/Samál (Szíria és Levante) az a vidék, ami Arábia közepén állva balra/északra esik (ez a szó egyik eredeti jelentése), míg ami jobbra (jamín) van, az Jemen. Sűrű szövedékű hely, bonyolult törzsi, konfesszionális és ideológiai viszonyokkal. Ne hagyjuk figyelmen kívül a szúfi-faktort sem!
