Ha egy állam nem tölti be - minimális - funkcióit sem, akkor a túlélés (vagy az előrehaladás) társadalom önszerveződik. Mikor, hol, milyen alapon. S ez utóbbi kitétel a fontos.

Az iszlám világban sokszor Nyugatról "hiányolják" a civil szerveződést. Pedig a vallási alapítványok (وقف‎/vaqf) révén ennek már majd másfél ezer éves múltja van. Később az efféle vallásos alapra épített egyes szúfi rendekre is tekinthetünk úgy, mint a társadalom felől érkező önszerveződésekre. És akkor még a dár al-iszlám számos vidékén kialakult ugyancsak szociális és gazdasági érdekvédelmi szervezetekről még nem is volt szó. Szóval, van még mivel szembesülni.

Ha egy állam egyáltalán nem működik, akkor erős leegyszerűsítéssel rossz - a failled state - esetében az egyes társadalmi csoportok (általában etnikumok, vallások,és/vagy osztályok törésvonala mentén) káoszba fúlóan feszülnek egymásnak. A bukott államokat oly szívesen elemezgetjük.

Van azonban úgy, hogy nem következik be a totális szétesés. Sőt, kifelé - speciális gazdasági szerep és/vagy kedvező geopolitikai helyzet nyomán - még egész virágos képet nyújthat az adott állam, bár az említett funkció-betöltésének hiányában egyes csoportjai önszervezésbe fognak; egyre több állami funkciót saját kézbe véve. Gyönyörű zanzásított példája ennek az útnak Libanon.

XXX

Az időben majdnem Nyugat-kompatibilis 19. századi maronita dominanciájú "nacionalista" ideológiai előkészítés után Hájik/Hayek kardinális agyában megrajzolt, s 1920-ban realizálódott Grande Liban nem lett valamennyi lakója számára valós állam és haza. A Metn/Középső hegyvidék keresztény - s azon belül is elsősorban maronita - közössége kvázi magánbiznisznek tekintette az ilyen formában és határok között sohasem létezett entitást, s ebbe a privát szférába csak a szunnita elitet engedte be. Ez volt a maronita Bisára al-Khúrí/Bishara Khoury és szunnita Rijád al-Szulh/Riyadh Solh által kötött Nemzeti Egyezmény (الميثاق الوطني‎/al-Mítháq al-Vataní/National Pact). Innentől a Libanoni Köztársaság - erősen fogalmazva - e két elit pecsenyesütő-műhelye volt, nem állam, a szó politikai értelmében.

Akik ebből a sogenannte gentlemen's agreement-ből kiszorultak - mondjuk így: akkoriban a lakosság majdnem fele - kénytelenek voltak saját intézményhálózatot kiépíteni. (Volt/van ugyan állami oktatási, egészségügyi rendszer, redisztribúciós funkciójú intézmények, ezek színvonala azonban mindig is alacsony s folytonosan tovább süllyedő volt.)

A többiekről is szólnék, de ezt a bevezetőt a síitákra akarom kifuttatni. Ők akkor a leggyengébb felekezetként abszolút a társadalom perifériáján voltak, a lakosság kissé több, mint negyedét kitéve. A két tömbben, Dél-Libanonban valamint a Bekaa-völgy középső és északi élő síik felemeléséért jószerivel semmit sem tett a libanoni állam - az elébb vázolt impotenciája következtében (is).

A legfelső vezetésbeli reprezentációjuk is gyenge volt: a mindenre kiterjedő konfesszionalista felosztás alapján a legsúlytalanabb posztot, az (akkor) évente újraválasztandó parlamenti elnöki széket kapták, miként a kormányokban is sport-, ifjúság- és más hasonló levegőmasszírozó tárcák élén illegethették magukat. Miközben kiemelkedő születésszám-mutatóik eredményeként folyamatosan növekedett arányuk a teljes népességen belül. Ez így hosszabb távon fenntarthatatlan helyzet maradt.

Nem is kellett sokat várni. 1959-ben a dél-libanoni Türoszba (Szúr) érkezett egy különleges - itt most hadd ne részletezett vallási-hatalmi - konstelláció következményeként az első számú iráni (Qom) vallási vezető, Szejjed Hoszejn Borúdzserdí ajatolláh és az első számú iraki (Nedzsef) vallási vezető, Szajjid Muhszin al-Hakím ajatolláh közös delegáltja Múszá al-Szadr, az akkor 31 éves imám. A többi történelem.

Irányításával megkezdődött a libanoni síiták önszerveződése. S bár a kiváló politikus imámot - a polgárháború első éveiben egyre bonyolódó hatalmi játszmáinak következményeként - több, mint valószínű, hogy 1978-ban elásták a líbiai sivatagban, a felekezet gazdasági háttere már épült - az újonnan betelepült dél-bejrúti banlieu-ktől Nyugat-Afrikán át a brazil-paraguayi-argentin hármashatárig.

A hosszú polgárháború alatt pedig - immár az iráni iszlám forradalom nyomán - katonailag, az utána következő konszolidációban pedig politikailag is egyenrangú félként jelentek meg síiták.

XXX

Vaddáh Sarára/Waddah Sharara 1998-ban jelentette meg először alapmunkáját ebben a témában. Már a címe is sokat mondó: دولة حزب الله/Daulat Hizbulláh, azaz: A Hezbollah állama. Azóta volt még pár kiadása, amelyekben mindig szerettem felfedezni a "bővítményeket" azaz a szerző újabb-és újabb distinkcióit a síita szervezet körül. (Merthogy - túl az idő tudás-akkumuláló hatásán - sajnos egyes történészekben kódolva van az örökös igazodási kényszer. Ismerjük.)

Mivel, ahogy az a címben áll, a Hezbollah - az állami funkciók hiányában - deklaráltan államot épített. Éppen ezért nem szorítható be a szervezet egyetlen jelző mögé. S miután Libanon továbbra sem akaródzik állam lenni, a Daulat Hizbulláh tovább működik.

Sőt, erősödik. Most nem Irán általános közel-keleti - és speciálisan szíriai - előretörésére gondolok, hanem a libanoni síita társadalom áthangolódására. Az egykor Múszá al-Szadrhoz köthető, s Nabíh Berrí immár sírig tartó örökös elnöklete alatt egyre elvilágiasodott Amal Mozgalom (حركة أمل) jelentősen meggyengült, s a Hezbolláh már gyakorlatilag az egés síita közösséget ernyője alá terelte.

Köztük - a jövő biztosítása érdekében - a fiatalokat. A Hezbollah ifjúsági szervezete, kvázi cserkészete immár az ország legnagyobb létszámú ifjúsági organizációja. Ez több intézményhálózatot is magába foglal, mint a Megváltó Imám/Mahdí Útmutatóinak Szervezetét (جمعية مرشدات المهدي), az Iszlám Kulturális Ismeretek Szervezetét (جمعية المعارف الإسلامية الثقافية) vagy a Khomeini Imám Kulturális Központok Szervezetét ( جمعية مراكز الإمام الخميني الثقافية).

Gyakorlatilag a teljes síita ifjúságot lefedve. Ideológiailag továbbképezve. Ha úgy tetszik, militarizálva. (Nabatíje mellett, Zautar falu mellett található a síita Zánka. S ez azért komolyabb tábor a Balaton-felvidéki pionírlágernél.)

Tehát, ha a "rendes" állam nem működik, - saját társadalommal saját célokat építve - helyette: van másik.

Maestro! Musik! Cak-cak!