iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Öböl/4 19 - Ibádita fragmentumok

2018. január 22. 09:06 - politics&islam

 

Bevezető

Tavaly télen Ománból sokat irogattam az ibáditákról. Főként a gyökerekről, a történelemről és ománi megerősödésükről volt szó. A végén valami olyannal fejeztem be, hogy folyt. köv. Hát akkor most, itt, autentikus helyen.

Az ilyen telefonba-pötyögtetéses módszer persze kevésbé alkalmas arra, hogy mélyelemzést végezzen az ember, de talán egy-két szőrmente-információ nem lesz hiábavaló.

Először is arról, hogy merre élnek még az ibádita vallásjogi iskolát (madzhab) követől az iszlám világban.

A hozzávetőlegesen hétmillió ibádita többsége természetesen Ománban él. Emellett az egykori Ománi Birodalom (az Ománi szultánság) egykori "külbirtokain", Kelet-Afrikában fordulnak elő. Elsősorban Tanzániában, amelynek tengerparti sávja és Zanzibár szigete volt ománi fennhatóság alatt egészen a 19. századig. E területek történelmi kapcsolatai révén vannak ibádita közösségek a szomszédos Ugandában és Ruandában is.

A másik ibádita "törzsterület" Észak-Afrika középső része. Három számottevő enklávéjuk létezik mind a mai napig. A tunéziai Dzserba szigete, ahonnan egy hasonló kerékpáros vizitáció (2012) során "tudósítottam" róluk. A Homut Szúq-i ibádita mecset egyszerűségében is építészeti remekmű. Ezen kívül jelentős a líbiai Dzsabal Nafúsza ibádita közössége is.

A harmadik észak-afrikai ibádita közösség különleges helyet foglal el a madzhab történetében. Az ománi nagyszámú ibádita társadalom mellett ugyanis csak az algériai Mzáb-oázisban élő kicsiny közösségben alakult ki jelentős, az egész vallásjogi iskola fejlődésére hatással lévő vallási irodalom. Ennek feldolgozása máig folyik.

E területeken kívül még az ugyancsak egykor ománi fennhatóság alatt álló mai pakisztáni város, Gwadar vidékéről lehet elmondani, hogy nyomokban ibádíját tartalmaz.

XXX

Néhány érzékeny pont, ahol az ibáditák általában eltérnek a szunnita fősodortól; elsősorban teológiai (ilm al-kalám/ علم الكلام) témákban. Röviden, mert ezek rendkívül sűrű és nehéz kérdések, amelyekről sokszor a megfelelő magyar terminológia hiánya miatt nehéz pontosan fogalmazni.

1. Alláh tulajdonságainak/attribútumainak kérdése.

A as'arita teológiai iskola, amely Abú'l-Haszan al-As'arí-ról (874-936), a kiemelkedő vallástudósról kapta a nevét s máig az uralkodó teológiai irányzat a szunnita közösségben, azt a nézetet követi, hogy Isten tulajdonságai/attribútumai nem egyek vele, azaz értelmezhetőek úgy, hogy a néven nevezett tulajdonságok nem lépnek a transzcendencia terébe. Ez utóbbi értelmezési/logikai lépcsőre azért is van szükség, mert amennyiben a Koránban is szereplő isteni tulajdonságok nem részei Isten szubsztanciájának, de a transzcendens részei, máris sérül(het) a szigorú egyistenhit (tauhíd/ التوحيد), ami az iszlám teológia megkérdőjelezhetetlen alapköve.

Ezt a skrupulust felvállalta ugyanakkor a másik, kisebb vallástudósi-társadalmi bázissal bíró teológiai iskola, a máturídíja. Ennek kidolgozója az előbbi vallástudós kortársa, Abú Manszúr al-Máturídí (853-944) volt. Mondhatni, hogy míg a Bagdadban tevékenykedő As'arí az iraki hagyományt követte, Máturídí a közép-ázsiai tradíciók mestere volt. (Néhány éve Szamarkandban megvizitáltam a sírját.) Azért Máturídí sem tekinthető lúzernek, az ő teológiai tanait hirdették az oszmán és az indiai mogul birodalomban is. Szerinte az isteni tulajdonságok nem önmagukban állnak, nem választhatók el Isten egységétől (szubsztanciától).

Hogy bővítsem a kört: a tizenkettes síita (imámíja, dzsa'faríja) teológia álláspontja ebben az ügyben az, hogy a kizárólagos egyistenhit/tauhíd jegyében az isteni attribútumok maguk az isteni szubsztancia, semmiféle módon nem választhatók el attól, de még azon belül sem hierarchizálhatók. A síita álláspont tehát egy még szigorúbb máturídí szemléletként is értelmezhető.

S hogy célhoz érjünk: az ibádíja szintén a máturídíja nézetén van ebben a kérdésben. Az Isten tulajdonságai tehát az isteni szubsztancia részei.

P.s. Ez a máturídíja-ibádíja-síita összeérés ebben a kérdésben a mu'tazila szellemi irányzatra megy vissza, amely téma azonban már ténylegesen szétfeszíti a poszt és a felettem feszülő sátor kereteit.

XXX

2. Alláh megpillantása az Utolsó Ítélet napján.

Szintén fontos, könyvtárnyi irodalommal bíró kérdés az iszlám vallástudományban.

Az as'aríja és máturídíja - s ezáltal a szunniták túlnyomó többsége - egy véleményen van a kérdésben. Eszerint az igazhívők előtt az Utolsó Ítélet napján Alláh a Paradicsomban megmutatja magát, s ő saját szemükkel fogják látni.

A síiták szerint Istent magát nem fogják látni. Amennyiben ugyanis látnák, akkor az azt feltételezi, hogy Istennek teste van (az emberi szem azt látja, aminek térbeli kiterjedése, azaz mérete, teste van). Ez pedig a megtestesítés (tadzsszím/التجسيم) elvetendő irányába mutat. A test ugyanis az időhöz köthető (létrejött az időben), Alláh pedig kívül áll az időn, öröktől fogva létezik és mindörökké létezni fog. A megtestesítés továbbá azzal a kizárandó következménnyel jár, hogy ha Istennek bármilyen testet tulajdonítunk, akkor valamihez hasonlóvá tehetjük (tasbíh/التشبيه), ami szintén elvetendő gondolat.

Eredetileg az ibádíja ez utóbbi álláspontra helyezkedett, hasonló érvrendszert alkalmazva. A későbbi (és mai modern) exegéták szerint pedig már egyre inkább hajlanak az as'arita véleményre.

A kérdés - nagyon szigorúan véve - mas'ala gajr muttafak 'alaj-há.

Konszenzus nélküli probléma.

XXX

3. A Korán teremtettsége.

Erről az iszlám korai századaiban komoly teológiai viták zajlottak. A 9. század elején a racionalitást és a logikát módszertanának középpontjába helyező mu'tazila irányzat arra az álláspontra jutott, miután egyedül Allah örökkévaló (az idő minden irányú kiterjesztését illetően), a Korán általa teremtett dolog.

A gondolat a politika legfelső rétegeiben is támogatókra talált s amikor az egyébként erősen tudomány- és kultúrapártoló al-Ma"mún abbászida kalifa (809/813-833) is magáévá tette, elfogadása kötelező lett valamennyi vallástudós és prédikátor számára. És aki nem fogadta el, vallási bíróság elé (mihna/محنة) került. Számos nagy nevű személy szenvedett meghurcoltatást ekkor, köztük a hanbalita vallásjogi iskola "névadója", Ahmad bin Hanbal.

A mu'tazilita gondolat végül al-Mutavakkil kalifa (847-861) idején került le a napirendről - a mainstream ortodox iszlám tudósai számára. Körükben ugyanis mindenkor az a nézet uralkodott s uralkodik, hogy a Korán nem teremtett, örökkévaló s az emberiségnek való lejuttatásától (inzál/) függetlenül létezik az úgynevezett "(jól) őrzött táblán" (lauh mahfúz لَوْحٍ مَحْفُوظٍ). Az ortodox nézetet talán a már említett al-As'arí szavaival érzékeltethetjük a legjobban: (Inna'l-Kur'án kalámu'l-láh azza va-dzsalla hua 'ilmu-hu lam jazal/A Korán a Magasságos Isten szava, tudása, mely öröktől fogva létezik.)

Az ibádíja ebben a kérdésben is a mu'tazilita hagyományokat vitte tovább. Hagyományosan - az egyistenhit/tauhíd princípiumához ragaszkodva - a teremtettség gondolatát hirdették.

Nem volt azonban teljes az egyetértés a madzhabban. A magribi ibádita vallástudósok általában egyetértettek a Korán teremtett voltának tanításában. Ugyanakkor az omániak között ott voltak mindkét irányzat hívei. Végül a Maszqathoz közeli al-Szíb városában tartottak tanácskozást a kérdésről, ahol megegyeztek abban, hogy a kérdésre adott egyértelmű álláspont kerülését tartják kívánatosnak.

Ez azonban kevéssé sikerült. Az ibádíja mindmáig a Korán teremtettségének elvét vallja, a Magribban s a Masriqban egyaránt.

XXX

4. A "nagy bűnök" elkövetőinek megítélése.

A "nagy bűnök" (kabá'ir/الكبائر): Alláh társítása, öngyilkosság, a szülőkkel való szembeszegülés, az ima/az alamizsnaadó elhagyása, a törvényes viszonyokon kívüli nemi kapcsolat, a homoszexualitás, alkoholos ital fogyasztása, a kamatszedés, lopás, hamis tanúskodás, az árvák pénzének eltulajdonlása stb.

A mu'taziliták meglehetősen jó csókák voltak. A hagyomány szerint mozgalmuk valahogy úgy kezdődött, hogy egy racionalista mutakallim (az 'ilm al-kalám specialistája), Haszan al-Baszrí a mecsetben a többi mestertől és tanítványtól eltávolodva egy különálló oszlop mellé ült (elhatárolódott másoktól/i'tazala) és ott kezdett tanítani.

A mu'tazilita elméleti mesterek mélyen merítettek a görög filozófiai hagyományokból és logikából. Emiatt aztán meglehetősen ferde szemmel tekintettek rájuk a mainstream/ortodox vallástudósok.

Mások viszont merítettek tőlük, még a 9. század második felében bekövetkező bukásuk után is. Elsősorban a síiták és az ibáditák.

Ezt a kis kitérőt azért tettem, mert a címben jelölt problémára az ibáditák echte mu'tazilita választ adtak. Ez utóbbiak egyik fő tanítása volt ugyanis, hogy az úgynevezett "nagy bűnök" (murtakib al-kabíra/مرتكب الكبيرة) elkövetőire nem mondták ki, hogy az isteni számonkérés folyományaként automatikusan a Pokolba kerülnek, hanem egyfajta megengedő álláspontként úgy fogalmaztak: "két állapot - a tévelygő és az igazhívő - közötti helyzetben" (manzila bajna manzilatajn) vannak.

Az ibáditák kezdetben működő radikális irányzatai, akik még meglehetősen kizárólagosan gondolkodó kemény legények voltak, úgy vélték, a nagy bűnök elkövetői nemcsak egyszerűen hitetlenné (káfir) válnak, hanem azonnal kizáratnak a közösségből (umma), ami speciel Náfi' bin al-Azraq szervezetében a legyilkolásukra való felszólítással volt ekvivalens.

A mérséklődő ibádíja a mu'tazila előbb említett köztes állapot helyzetbe helyezi az ilyen bűnöst és semmiképpen sem zárja ki a muszlimok közösségéből.

Éljen - tovább - a mu'tazila.

XXX

5. A tévelygő/zsarnok közösségvezető elleni fellépés.

Utoljára hagytam a kvázi zsarnokölési elmélethez való hozzáállást. Ez sem teljesen egyféle értelmezésű - akárcsak a többi vallásjogi iskola esetében.

A közösség vezetéséhez rendelt feltételek az ibáditák szerint:

- az iszlám hit. (Ebben teljes az egyetértés az összes madzhab között.)

- nem feltétel a qurajs törzsbe (Muhammad próféta törzse) tartozás. (Ez az ibáditák esetében a preiszlám tradíciók tovább élését mutatja. A többi szunnita madzhab hagyományosan feltételnek tartja ezt a származást. A síiták pedig a Próféta családjához kötik.)

- teljes testi és szellemi képességek birtoklása. (Ebben teljes a vallásjogi iskolák közötti egyetértés.)

- az igazságosság.

Ami a rossz vezető elleni fellépést illeti, az ibáditák körében a történelem folyamán három fő vélemény fogalmazódott meg:

1. A korai radikális csoportok (azáriqa, szuffaríja stb.) szerint, amennyiben a vezető eltér az iszlám helyes útjáról, s vagy ő maga nem tartja be a sarí'a törvényeit vagy akadályozza azok érvényesítését az ummán belül, kötelező a közösségnek fegyveresen fellépni ellene. (És kinyírni őt...)

2. A későbbi mérsékelt és erősen marginalizálódott csoportok szerint nem lehet fellépni a zsarnok/tévelygő (a sarí'át be nem tartó-tartató) vezetővel szemben.

3. A legtöbb mai ibádita vallástudós azon az általános szunnita állásponton van a kérdésben, hogy amennyiben a vezető maga nem tartja be az isteni jogot, nem lehet fellépni ellene. Amennyiben azonban akadályozza az iszlám jog és életvitel érvényesítését a közösségben, kötelező az ellenállás.

 

 

És most(antól) majd valami egészen más...

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr1713592685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása