2006 tavaszán végigjártam az egyiptomi Nyugati-sivatag oázisait. Khargát, Dakhlát, Faráfrát, Baharíját. Ez a "Második völgy"-nek nevezett vidék igencsak elüt a Nílus-mentétől. Számos érdekesség esett velem ott, most csak egyről.

Dakhlában a napi vizitációk után, napnyugtát követően szédelegtem a vályogtéglákból rakott házak között, amikor hangos, ritmikus éneklésre figyeltem fel. Egy kisebb épület mögött gyékényszőnyegeken fehér galabéjás férfiak ültek körben s jobbra-balra hajladozva kántáltak.

Egy egészen különleges szúfi szeánszra bukkantam. S rögtön csatlakoztam is, miután azonmód magukhoz intettek. Volt összehasonlítási alapom; Szíriában, Libanonban és Iránban is éltem már meg hasonlót, s mint már néhányszor említettem, bejrúti dékánunk naqsbandí mester volt. A dakhlai csoport sajátságosan regionális népi szúfizmust képviselt.

Utána vacsoráltunk (jót) s hajnalig beszélgettünk (szintén jót).

Ez jutott eszembe most, így szombat este, a Muszandam északkeleti szegletében, ahol megkezdtem hegyi tekergésemet. Al-Khálidíja mellett vertem sátrat egy ritkás ligetben, a tengerparti óriás hegyek lábánál. Békésen olvasgattam, amikor hirtelen zenebona kezdődött úgy száz méterte a sátramtól.

Egy darabig a zene ritmusára olvastam, aztán győzött a kíváncsiság. Itt vallásos dalokat előadó együttes tartott előadást a hegyek apró településeiről, de Khaszabból, sőt az autók rendszámtábláiból ítélve az Emirátusokból is összesereglő hallgatóságnak. A nők ételekkel foglalatoskodtak, a gyerekek szanaszét játszottak a sötétben.

Volt kávé; igaz, ománi.

Jó volt.

A sátorba visszatérve folytattam a - papíralapú - könyv olvasását. Hogy-hogynem éppen Ahmet Ümit: Derviskapu (Bab-i Esrar) című könyvét olvasom, ami Konyában játszódik és a mevlevi dervisrendről szól.

Talán véletlen.

Talán nem.