A magunkféle népek szeretnek beleállani a biztosba. Jómagam is úgy nőttem fel, hogy gyermekként minden demonstráción látván a magyar kommunista szentháromság buzgó felvonulók által cipelt képeit, azt hihettem, hogy a Kádár-Lázár-Losonczi trió mindörökkön örökké - kinek a nyakán, kinek a szívében, de - marad. Aztán persze mégse, de a "társadalmi igény" - szomorúan konstatálom - fennmaradt az efféle, székükhöz ragadt politikusok hatalmának prolongálásra.
Voltak aztán nemzetközi állócsillagok is. Nem szovjetezek most (Brezsnyev haláláért máig haragszom, mert aznap délután elmaradt miatta a TIT-székházban a bolgár sci-fi-film), maradnék a Közel-Keleten. Például majd' egész életemben azt hittem, az Ezredes örök. Muammar al-Qaddzáfí, akitől kvázi egyik egyetemi diplomámat is kaptam, el nem akart tűnni a politikai porondról. Sőt, bohócmutatványa a vége felé újabb és újabb elemmel gazdagodott. Aztán persze tudjuk, mi lett a vége.
De az eleje! Ő zavarta el 1969-ben azt az I. (és egyetlen) Idrísz királyt, aki a szenúszíja szúfi irányzatot, hosszú politikai, antikolonizációs küzdelmekben való részvétele után csúcsra futtatta, s 1951-től a taríqa vezetőjeként (is) irányította Líbiát. Az Észak-Afrikában nagy karriert befutó szenúszíja története viszont az Arab-félszigeten kezdődött.
Muhammad bin Alí al-Szanúszí/Szenúszí 1787-ben a (laza) oszmán fennhatóságú Algériában született. (Az iszlám világban való megítéléséhez máig fontos, hogy "saríf" volt, azaz a Próféta lányának, Fátimának és unokatestvérének, Alí bin Abí Tálibnak az első szülött fiúgyermekétől, Haszantól származott.) Miután a marokkói Feztől a kairói al-Azharig mind a "hivatalos" vallási stúdiumok terén, mind a különböző szúfi irányzatok gyakorlatát illetően végigtanulta Észak-Afrikát, 1825-ben zarándoklatra érkezett Mekkába. Tizenöt évig maradt...
A jó pap/lelkész/pópa/rabbi/bonc/vallástudós etc. - tudjuk - holtig tanul, így az akkor már negyven felé járó Szenúszi tovább folytatta tanulmányait. Mestere volt az akkori hanafita qádi, Abdulhafíz bin Darvís al-Udzsajmí, a sáfiita mufti, Muhammad Szálih al-Rajjisz vagy kora híres vallástudósa, Umar bin Abdulkarím bin Abdulraszúl al- Attár.
Hamarosan pedig Ahmad bin Idrísz (al-Árif billáh) az idríszíja rend vezetője mellett találjuk, aki két hét után máris helyettesévé tette. Kipróbált más irányzatokat is: a khalvatíja-uvajszíja taríqa tanításaiba a már említett hanafita bíró, al-Udzsajmí vezette be, a qádiríja tanokkal Abdullah Sáh ismertette meg, a szuhravardíjába pedig az utóbbi és Ibn Idrísz.
Amikor 1825-ben Ibn Idríszt, aki a kortárs jogképzés (idzsthád) újjáélesztésének lehetőségét és szükségszerűségét kezdte hirdetni, elűzték Mekkából, mesterével Aszír tartományba (Szabjá) ment, ahol mestere 1837-es haláláig gondolkodott az iszlám helyzetén és reformján. (Ekkor már kirajzolódni látszottak a modernitás és a tradicionális iszlám antinomiái.)
Szenúszí gondolatai progresszívek voltak. A megkövesedett oszmán államhatalomtól mindenáron meg kívánt megszabadulni. Miként az ekkor megerősödő szintén politikai-vallási mozgalom, a vahhábíja. Mindkét mozgalom az iszlám reformjával és az öregedés jeleit immár felmutató oszmán államtól való megszabadulás igényével lépett fel.
A párhuzamok azonban itt véget is érnek. Közös fellépésről így természetesen nem lehetett szó. Volt egy alapvetésbeli különbség: míg a vahhábíja az alapító, Muhammad bin Abdulvahháb a politikumot (imára) szétválasztja a vallási/spirituális vezetéstől (imáma), az (idríszíja, majd a kibontakozó) szenúszíja e kettőt összevonja: így lehetett majdan a szenúszi taríqa mestere politikai mozgalom és entitás tényleges vezetője.
S ez a különbség - és rivalizálás - okozta később Szenúszí távozását a Félszigetről.
Az első szenúszíja rendház Mekkában jött létre az 1820-as években: ez volt a Závija Abú Qubajsz. Mentora, Ibn Idrísz 1835-es Szabjá-ban bekövetkezett halála után Szenúszí ebből a szúfi központból komoly závija-hálózatot épített ki a Hidzsázban és az Arab-félsziget keleti részén.
Éppen akkor, amikor a központi Nadzsd-ban ismét - igaz akkor még csak átmenetileg - erőre kapott a vahhábíja is. Konfliktusuk végeredménye (is) volt, hogy Szenúszi 1841-ben elhagyta az Arab-félszigetet és átmenetileg a kelet-líbiai Barqában (Kürenaika) folytatta tevékenységét. Kinevezett helyettese, Abdulláh al-Tavátí vitte az ügyeket mindaddig, amíg Szenúszí még egyszer visszatért - röpke hét évre.
Ez a hosszú, összességében 22 éves félszigeti tartózkodás a szenúszíja megerősödését jelentette a Hidzsáz urbánus központjaiban, de egyes rurális törzsi területeken is (Harb, Banú Hárith). Nem beszélve a zarándokok körében elért sikereiről. Több, mint húsz rendházuk működött a 19-20. század fordulóján szerte a Félszigeten, a következő helyeken: Mekka, Miná, Medina, Táif, Dzsidda, Janbu, Badr, al-Hamrá, al-Ajsz, Vádí al-Szafrá, Dzsu'rána, Rábig, al-Lajth, Umladzs, Dabbá, al-Vadzsh, al-Fária, Szamad al-Mufálaha, al-Dzsamúm, al-Hanijja.
A szenúszí závija élén a sejk (itt: elöljáró/muqaddam) állt, mint spirituális vezető. Ő felelt az ott folyó szellemi képzésért és oktatásért. Helyettese (megbízott/vakíl) volt a mindennapi működésért felelős "ügyvezető igazgató". A tanítványok (muríd) pedig tanultak.
A závijék is szigorú szervezeti struktúrába tagozódtak. Ennek élén állt az elnök (ra'ísz), alatta a konzultatív tanács (súrá khvássz al-ikhván), amelynek tagjai az egyes záviják vezetői (muqaddam) voltak. Emellett számos bizottság működött olyan profilokkal, mint a propaganda, a kapcsolattartás vagy a hírszerzés. (Ez utóbbira - miután a helyzet egyre fokozódott - szükség is volt. Később Észak-Afrikában még inkább.
A holland - par excellence, tehát: nyelvész, filológus, író, utazó, gyarmati közalkalmazott és kém - orientalista, Snouk Hurgronje, aki 1884-85-ben maga is megfordult a Hidzsázban, Mekka 1-2 (1888-1889) című művében (angolul: Mekka in the Latter Part of the 19th Century) írta, hogy a szenúszíja az egész Hidzsázban (s különösen a Harb törzs körében) a legelterjedtebb irányzatok egyike.
A szenúszíja kilencven évig (1828-1918) virágzott az Arab-félsziget nyugati felén. Aztán más szelek kezdtek (újra) fújdogálni Nadzstól Hidzsázig, Tihámától Aszírig. De erről majd a végén.
